Plakátpropaganda

Írta: Nagy Jenő · 2019. március 21.

kb. 7 perc olvasás

AGITÁTOROK. POLITIKA, PROPAGANDA ÉS PLAKÁT MAGYARORSZÁGON

BY KOVÁCS DÁNIEL 2011. AUGUSZTUS 27.

Gal120130603-19838-1155n40.gallery

Index220130603-19838-geq4nb.gallery
A20130603-19838-1cu4pcx.gallery
A120130603-19838-1g5a7kt.gallery
A1a20130603-19838-8k3gdt.gallery
A220130603-19838-1gwbsiu.gallery
A720130603-19838-92ucos.gallery
A520130603-19838-1f08jvw.gallery
A820130603-19838-1d7k288.gallery

A 20. század történelmét alighanem a propaganda eszközein keresztül lehet a legkönnyebben és a leglátványosabban bemutatni.

A 20. század történelmét alighanem a propaganda eszközein keresztül lehet a legkönnyebben és a leglátványosabban bemutatni. A mindenkori propagandaplakátok egyes korok és kormányok, valamint ellenfeleik politikai szándékairól árulkodnak, de művészi eszközeikkel és színvonalukkal tisztán jelzik a mögöttük álló formáció beágyazottságát, célközönségét, sőt, kulturális céljairól is többnyire tiszta képet adnak. Az elfelejtett plakát című sorozatunkban ezúttal a hazai propagandaplakátok történelmében kalandozunk, politikai szimpátiák helyett művészi értékekre alapozva.

:image_80143

Bár politikai célokra korábban is alkalmazták, Magyarországon az 1910-es évekkel, a baloldali mozgalmak erősödésével vált a plakát valódi agitációs eszközzé. A korszak legmegrendítőbb darabjait Bíró Mihály, a Népszava szerkesztője, Bíró Dezső féltestvére készítette a Szociáldemokrata Párt számára. A korábbinál jóval erőteljesebb vizuális összhatásra törekvő munkáira jó példa egy 1912-es, a háborút ellenző munkásgyűlésre toborzó plakátja, amelyen a katonaruhás halál vörös háttér előtt, lapáttal pakolja az emberek az ágyúcsőbe. Már itt feltűnik Bíró egyik jellegzetes, maradandó eszköze: a félelmetes méretűre növelt, szimbolikus főalak és a miniatűr hétköznapi ember közötti ellentét. A plakátok mellett a politikai propaganda elsődleges eszközei a képeslapok, illetve a röplapok voltak és maradtak is egészen a század végéig.

Bíró félelmei csakhamar valóra váltak, hiszen Ferenc Ferdinánd szarajevói lemészárlását követően a Monarchia megszállta Szerbiát, olyan előreláthatatlan konfliktus-sorozatot indítva el, amely utóbb I. világháborúként került be a történelemkönyvekbe. A háborúba lépéssel az 1912. évi LXIII. törvénycikkben meghatározott cenzúra azonnal életbe lépett: politikai célokra ezentúl csak a kormányzat használhatta a plakátot. A következő években a háborúhoz közvetlenül nem, inkább a segélyrendezvényekhez, anyaggyűjtéshez, hadikölcsönhöz kapcsolódó plakátok jelentek meg a budapesti utcákon, köztük kevés valóban érdekes darabbal. Ellentétben a külföldi példákon, az ellenségek kifigurázása a magyar háborús propagandaplakátokra nem volt jellemző.

Ebben aztán óriási változást hozott 1918, a háború vége és a forradalmak. Az őszirózsás forradalom alatt megszűnt a cenzúra, és háború- és mondarchiaellenes, köztársaságpárti plakátok egész hada látott napvilágot a polgári forradalom alatt alakult Országos Propaganda Bizottság (OPB) gondozásában. Különös fordulatot eredményezett, hogy a cenzúrát a művészek jó része által üdvözölt Tanácsköztársaság hozta el ismét – csak épp ellenkező előjellel. Az OPB 1919. április elsején beolvadt a Szocializmus Állami Propagandájának Csoportjába. Néhány hétig, hónapig progresszív művészek hada dolgozott a baloldali agitációs plakátokon; olyan neveket lehet itt említeni, mint Pór Bertalan, Kassák Lajos, Berény Róbert, Nemes Lampérth József, Kmetty János vagy Uitz Béla. (Ezeket a plakátokat a sorozat egy korábbi epizódjában bővebben is bemutattuk.) Legtöbbjük, még mielőtt véget ért volna a 133 napos proletárdiktatúra, kiábrándult és elfordult a rendszertől, de így is menekülniük kellett az országból.

A magyar politikai plakátok történelmében külön fejezetet jelentenek a Trianonnal kapcsolatos grafikák. A rövid kommunista uralmat követően, már jóval a békeszerződés megkötése előtt megjelentek a terület-elcsatolások ellen tiltakozó falragaszok. Jó részük művészileg nem ért fel a Tanácsköztársaság kiadványainak színvonalához, viszont bevett eszközként használja a modern plakát egyes elemeit, az erős színkontraszokat, a kiemelt, akár egyszavas mottót és a redukált kép világot. Számos elemük, mint a keresztre, illetve a Trianont jelképező T-betűre („Trianon-kereszt”) feszített Magyarország, a szétszakított nagycímer, vagy Tábor János és Dankó Ödön híres plakátjának haldokló oroszlánja az irredenta vizuális kánon részeivé vált, és napjainkban is gyakorta feltűnik. (A két világháború közötti irredenta plakátok talán leggyakoribb felirata, a „Nem! Nem! Soha!” József Attila egy 1922-es verséből származik, tehát már a döntés után született.)

A Trianonhoz és a Horthy-korszak első éveihez kapcsolódó plakátgrafika legjelentősebb alakja Manno Miltiadesz, aki sikeresen ötvözte a modernitás vizuális megoldásait a realista ábrázolásmóddal. A grafikus-sportember Horthy! című plakátján a vérvörös hullámokon hajóját biztos kézzel irányító kormányos metaforáját jelenítette meg, míg a proletárdiktatúrát ellenző grafikáján Bíró híres, vörös kalapácsos alakját figurázta ki. Manno jószerével az egyetlen jelentős, elkötelezetten jobboldali grafikus; mások, például az említett Tábor János vagy Danó Ödön mindkét oldalról vállaltak politikai megbízást.

A két világháború közötti időszakot politikai szempontból elsősorban a kormányzati irredenta propaganda, illetve néhány kis létszámú, de annál tevékenyebb kommunista csoport működése jellemzi. Utóbbiak között akadt olyan is, amelyek röplapjain fotómontázzsal kísérletezett.

Meglepő, de már 1937-től megjelennek Magyarországon a tájékoztató-informáló jellegű, témájukban a háborúhoz köthető plakátok. Hollós Endre 1937-es, „Légoltalmi kiállítás” című munkája az első fecskék egyike, de említhetnénk „Népgázálarc”, illetve „A gázálarc helyes használatára oktat a Légoltalmi Liga” című műveit is a következő évből – azaz még jóval azelőttről, hogy Németország megtámadta volna keleti szomszédját. A gyorsan beköszöntő háborút a hazai plakátok az Európát fenyegető bolsevik veszéllyel magyarázták, a fronton harcolók támogatására buzdítva, és lelkesen üdvözölték a visszacsatolt területeket (Németh Nándor: Erdély újra magyar föld!). Gönczi-Gebhardt Tibor, a Chy-Dér művésznéven alkotó Rohonyi Károly – Dér Alice páros, Hollós Endre vagy a bélyegtervezőként ismertebb Légrády Sándor mellett Konecsni György munkáit érdemes kiemelni, aki a második világháború után a hazai plakátgrafika meghatározó alkotója lett.

A háború végeztével, a néhány évig tartó demokrácia időszakában a plakát műfaja a korábbinál jóval nagyobb jelentőséget kapott, természetesen mindenkor a politika óvó-vigyázó tekintetétől kísérve. Az újjáépítés mellett a fő téma a többpártrendszer által újjáélesztett politikai plakát lett; megbízóként a szociáldemokraták, a kisgazdák és a kommunisták jártak az élen. A harmincas évektől képviselt, a festői eszközöket a modernitással kombináló modorban dolgozik tovább Konecsni, aki tanítványok és követők egész seregére lel, például a fiatal Papp Gáborban. Mellette Gábor Pál a korszak másik nagy alkotója, aki mellett a Németországban tanult, egyedi stílusú Tamássi Zoltán (Filo), Macskássy Gyula és János, valamint Ék Sándor méltó említésre. A korszakot a sokszínű grafikai világ jellemezte; a kereskedelmi plakátokon új életre keltek a harmincas évek közepének modern hagyományai, míg a politikai műfajt inkább a grafikusabb-líraibb (egyben közérthetőbb) hangvétel jellemezte.

A negyvenes évek végére a háborúellenes plakátok helyét szinte észrevétlenül az Amerika- és kapitalizmus-ellenes falragaszok foglalják el. Ritka, de jellemző kordokumentum Konecsni munkája „Te is figyelj! Leplezd le és tedd ártalmatlanná a kémeket, az imperialisták ügynökeit!” felirattal… Lassan, de biztosan válik egyeduralkodóvá a szovjet kultúrpolitikai irányvonalnak megfelelő, tradicionális formanyelv. Az 1949-es szovjet festészeti kiállításon Révai József miniszter meghirdette a követendő irányvonalat, a jelen példaképeinek Munkácsyt, Paál Lászlót, Szinyei Mersét, Ferenczy Károlyt jelölve meg,dekadens formalizmusnak bélyegezve bármilyen modern törekvést. Ahogy a helyzet egyre rosszabb lett, úgy jelent meg a plakátokon egyre többször Rákosi Mátyás. Az ötvenes évek szocreál korszaka művészi szempontból a magyar plakát legsötétebb korszakának tekinthető – noha történelmileg természetesen roppant érdekes. Nem eldöntött, hogy az ebben a korban keletkezett munkákat lehet és kell-e szuverén művészi alkotásokként kezelni, vagy egyértelműen az alkalmazott politikai grafika műfajába sorolhatóak.

Az 1956-os forradalom eltiprását követően ismét új korszak köszöntött a hazai plakátművészetre. Az egypártrendszer erősödésével, mivel az önálló kereskedelmi megbízók rég eltűntek, sőt, egy darabig magukból a termékekből is komoly hiány mutatkozott, a kereskedelmi, illetve a politikai agitáló plakátok helyét a kulturális témájúak vették át. A hatvanas-hetvenes évek ennek a műfajnak a hazai fénykora, számos, nemzetközileg is kiemelkedő darabbal. A Kádár-rendszer tanult elődei hibájából, és a politikai kérdéseket kényesen kerülte az utcán; legfeljebb olyan alkalmakkor került ez elő, mint az évfordulók, a nagy pártrendezvények vagy az újabb és újabb ötéves tervek. A rengeteg újra- és újra előkerülő állami ünnep és évforduló évről-évre kemény feladatot jelentett a grafikusoknak, de születtek izgalmas és jelentős munkák ebben a témában is. Emellett továbbra is önálló kategóriát képviselt a „népnevelő” plakát (Kemény György: „A sok ital: méreg!”, Tamássi Zoltán: „Az egészséges szív tovább dobog”).

A politikai plakát lángjának máig utolsó fellobbanását a rendszerváltás hozta el. A hetvenes-nyolcvanas évek hol eltűrt, hol betiltott avantgárd művészete csak halványan tükröződött a szamizdat-kiadványokon, és bár a Rajk László – Bachman Gábor tervezte Nagy Imre-katafalk 1989-ben egy pillanatra azt az érzést keltette: akár ez is lehet a kortárs magyar művészet fő csapásvonala, végül másképp alakult. A fiatal grafikusoknak ettől függetlenül a rendszerváltás reménye, ténye, majd egyre halványuló emléke néhány évre lendületet adott. A korszak kiemelkedő (és a magyar grafika máig meghatározó) alkotói többek között Pócs Péter, Orosz István és a lengyel származású Ducki Krzysztof, akiknek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Tovariscsi, konyec (Orosz, 1990) vagy a Munkásőrség (Ducki, 1989).

Sorozatunk következő epizódja a hatvanas-hetvenes.nyolcvanas évek plakátjaival foglalkozik majd. A sorozat partnere a Várkonyi Plakátgaléria.