kb. 7 perc olvasás

© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2015
Az a fajta színház, amilyet én szeretnék, nem abszurd, sokkal inkább abszurdoid. Az abszurd jelenség, a képtelenség, az észellenesség, a véletlenek uralma ott van a világban, a múltban, a jelenben, sőt a jövendő történelmében is mint fájó, eszünket bontó lehetőség. Ezt a jelenséget szeretném a legpontosabban körülírni, mert szerintem a pontosság esztétikai kategória. Én nem igenlem az abszurdot, nem is kerget kilátástalanságba, de tudomásul veszem azt is, hogy egyetlen fegyverem van ellene: a precizitás: az értelem indulata.
Darabjaim néha párbeszédes novellák, olykor valóságos színdarabok, megint máskor lírai játékok vagy éppen paródiamókák; ami mégis közös bennük: magatartásom, filozófiám, stílusom természete. Nem színpadi szerző, elsősorban író vagyok, aki azért ír néha drámát, mert hallgat az anyag sugallatára, s hagyja, hogy anyaga is alakítsa őt. Nem könyvdrámáknak szántam ezeket a darabokat, de azt is tudom: addig minden csak könyvdráma, amíg meg nem leli színházát, színészeit, rendezőjét. Annyiban mégis könyvdrámákat írtam, hogy jó olvasmánynak szerettem volna tudni ezt a néha mulatságos, olykor szorongató betűvilágot.
Türelmet kérek az olvasótól: a gondolkodás szeretetét; higgyen nekem e majdnem 500 oldalnyi úton.
Páskándi Géza
Férfi és Nő ülnek a kereveten, elég fiatalok, legalábbis az olvasónak úgy tűnik. Férfi valahova (nagyon messzire) réved. Nő észreveszi, reácsap.
Mire gondolsz?
Semmire.
Ne hazudj. Mire gondolsz?
Ez válóok.
Mi?
Be kell vezetni mint válóokot.
Mit?
A világ összes törvényeibe be kell vezetni ezt mint válóokot.
Azt, amire gondoltál?
Igen.
Mire gondoltál?
Arra, hogy a világ összes törvényeibe be kell iktatni.
(hirtelen): Te egy nőre gondoltál!
Egész pontosan…
Egész pontosan?
(merően néz rá): Egy nőre.
Legalább őszinte vagy.
(Bejön Öreg férfi és Öreg nő, leülnek egy kis padra, amely néhány méterrel a kerevet előtt van, de előzőleg elfelejtettük leírni.)
Csak azt akartam mondani, már nagyon régen akartam mondani neked, hogy az élet értelme…
Milyen régen?
Nagyon régen.
Te engem összetévesztesz valakivel.
Ötven éve összetévesztelek.
Legalább őszinte vagy.
(Férfi és Nő nem vették észre, hogy ezek bejöttek, utólagosan írjuk meg, mert előzőleg kiment az eszünkből.)
(ásítva): Abszolút őszinte voltam.
Szóval nőre gondoltál?
Ha azt mondtam, azt mondtam, nem csinálok abból azt.
Szép?
Hát igen.
Van olyan, mint én?
(határozottan): Van.
Szóval te az én társaságomban idegen nőkkel mászkálsz?
(rosszallóan néz rá): Van ennek értelme?
(Öreg nőhöz): Az élet értelme, már nagyon rég meg akartam mondani neked…
Persze gondoskodtál arról, hogy minél későbbre halaszd.
Nem akartam halasztani. Én nem akartam halasztani…
Tehát még csak annyira se becsültél, hogy miattam elhalaszd?
Csakis miattad halasztottam el.
Miattam? A karrieredet miattam, a szeretőidet miattam, a nagy üzletet miattam! Miattam?!
Mert soha nem hagytál szóhoz jutni. Soha – ötven év alatt – nem engedted, hogy megmondjam, mi az élet értelme.
(Férfihez): Igenis, van értelme. Mert ha velem vagy, akkor légy velem.
De hiszen veled vagyok.
S közben ki tudja hol mászkálsz.
Hát nem itt vagyok?
Ez fáj nekem. Mit tudhatom én, hogy gondolatban nem épp vetkeztetsz-e valakit, miközben én ártatlanul nézek rád, én odakínálom a tányért, te utána nyúlsz, te gondolatban leveszed a harisnyakötőjét… én eléd teszem az eszcájgot, s te… nem, nem is akarom tovább gondolni.
(Öreg férfihez): Erre nem is mertem volna gondolni. Nem, nem az élet értelmére, hanem arra, hogy te meg tudod magyarázni nekem.
De előbb hallgass meg, s csak azután ítélj.
Én előbb ítélek, s csak azután hallgatlak meg.
(távolba nézően): Te nekünk ismerős vagy.
Még szép. Ötven év után.
Ötven? Hatezer… nek tűnhetne, ha…
Ezt csináltad egész életedben. Csak öregítettél. Így is fogsz meghalni. (Sóhajt.) Én tőled jót már nem is várhatok. Beleszoktam a gondolatba.
(Nőhöz): Megszokta az asszociációs bázisod, hogy ezekre gondolj.
Az mi?
Szerintem, hangsúlyozom, csakis szerintem: a tudatnak az a maximális teherbíró képessége, amelyet az asszociációt felidéző alapszótól számított legtávolabbi asszociációval mérünk meg. Vagyis: ha azt mondom, liba, s neked erről sült jut eszedbe, ezt én elsőfokú asszociációnak nevezem. Két dolgot árulhat el: vagy a pillanatnyi vágyadat, vagy hogy: általában gasztronómiai beállítottságú vagy. Akiknél túltengenek az elsőfokú asszociációk, többnyire primitív emberek. De ha a libáról egy elsüllyedt kontinens jut eszedbe, ez még mindig nem a legtávolabbi, mondjuk, negyed-ötödfokú. Miért? Mert a vízben lévő kontinens és a tavon úszó liba képe egy érzéki képsíkban érintik egymást, találkoznak. Ezenkívül: az asszociációs bázison belül nem csupán a távoliság fokát kell figyelembe vennünk, vagyis a vízszintes távolság fokát, hanem dimenzionálisan is meg kell vizsgálnunk. Meg kell néznünk, hogy egy asszociációs vonulat (láncsor) mennyire egy síkban mozgó vagy nem. Tehát mondjuk: az érzékitől az érzéki felé, az elvonttól az elvont felé, az érzékitől az absztrakt felé, az absztrakttól az érzéki felé, vagy az érzékin át az elvont s onnan ismét az érzéki felé halad. Ez például liba – toll – írótoll: egysíkú, az érzékitől az érzéki felé irányul. Ebben az esetben semmi sem hatványozódik, semmi sem ugrik minőségileg, csupán kis fejlődés látszik, de ha azt mondom: liba – Pegazus, bár nyilván, hogy a szárny mint mindkét tényező közös vonása asszociatív kapcsolópontot jelent, de egy másik síkba, jobban mondva dimenzióba, az absztraktba emeli át az alapszót. Alapszónak egy asszociációs sor forrás-szavát nevezem. Mint ahogy a váltóőrök szokták a vonatot egy másik sínre, ugyanúgy – ebben az esetben – hirtelen, egyből már a következő szóval, egy másik minőségi szintre váltunk át. Ez egyfajta átvágás. Útrövidítés. Erre legjobb példa a művészetben a líra, amely az érzéki legrövidebb útja az absztrakthoz és az absztrakt legrövidebb csapása vissza az érzékihez (például a metaforában). Van úgy, hogy az érzéki és elvont asszociáció közé egy másik ékelődik, amely átmenetet teremt: ez az áthidaló asszociáció. Ezek az utóbbiak már az elvontabb művészet eszközei. Az elvontabb művészet célja pedig nem más, mint tágítani, kiterjeszteni az ember, az emberiség asszociációs bázisát.
(boldogan): Erre gondoltál?
Most igen. Azért vagy boldog, mert érted?
Azért, mert ha erre gondoltál, nem gondolhattál másra.
Erre gondoltam. Most. Igen.
(látszik rajta, hogy egy szót sem értett az egészből): Mert ha erre gondoltál volna az imént, megbocsátanám. Ó, hogy megbocsátanám még kis félregondolásaidat is, amelyek pokollá tették az életemet, mert mindig azt szerettem volna, hogy még a gondolatodat is tudjam, hogy amit gondolsz, velem együtt gondold el, s amit én gondolok, te velem együtt gondold végig.
(apró gyanúval): Tehát értetted, amit mondtam?
(egyszerűen): Nem.
Akkor mit bocsátasz meg?
Azt, hogy nem értem. (Gondolatnyi szünet.) Azt, amit nem értettem. Azt bocsátom meg.
És miért akarod tudni azt, amit úgysem értesz meg?
Hogy legalább annyit tudjak, hogy legalább azt tudjam, amit nem értek meg.
Na látod, ez az.
Ez megint fájt. Valóban nincs értelme…
(Öreg nőhöz): Van-e egyáltalán értelme? Ha őszinte akarok lenni, sokszor erre is gondoltam: van-e egyáltalán értelme, hogy neked megmagyarázzam az élet értelmét. Mert ez a szempont nagyon fontos. Nem érdemled meg az erőfeszítést: hagylak enélkül elpusztulni, hagylak egy gondolat nélkül meghalni.
Csupa temetőszag voltál egész életedben. Mindig a halálra figyelmeztettél. Te házi kereszt, házi fejfa, házi koszorú! Most is a pusztulásról beszélsz, pedig most ez nem szép, mert aktuális.
Azzal, hogy észrevetted, engem is figyelmeztettél.
(Nőhöz): Hányszor figyelmeztettelek, soha meg ne kérdezd, mire gondolok. Nem azért, mintha titok lenne, csak annyiban titok, amennyiben a szabadságom. Erre mondtam, hogy válóok a házastársnak az a kérdése a másikhoz: mire gondolsz? Mert ehhez senkinek joga nem lehet. Ezt válóoknak bevenném. És büntetendőnek pedig ezt: mire nem gondolsz? Megbüntetném őket, hogy naponta gondolnak mindenfélére, és nem gondolnak Kantra. Hát nem büntetik meg már az embereket, hogy nem zseniálisak? Csak a zseniket bünteti az isten? Fordítva miért nincs? Azért büntetni valakit, mert nem zseniális.
Szörnyű! Már megint zseniális vagy.
(Öreg férfihez): Kibírhatatlanul okoskodsz! Na mondd csak, mi az élet értelme?
(fejét kissé lehajtja): Sajnos, már elfelejtettem.
(Elfelejtettük az elején megmondani, hogy a két pár nem hallotta egymás beszédét; ebben a pillanatban Férfi és Nő meghallották Öreg férfi és Öreg nő utolsó két mondatát.)
Hallod, miről csevegnek…? Az élet értelméről.
Nekik már szabad.
Esküszöm, kedvem lenne elcsevegni velük.
(legyint): Hagyd. Haljanak meg bután. Kérlek, nagyon kérlek, könyörgök, hagyd, haljanak meg bután.
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek
- Versek Páskándi Gézához2026.02.21.
- Egy istent kiástam – P.G. versei2026.02.21.
- Páskándi Géza versek, novellák, színművek – You Tube2026.02.21.