kb. 17 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010
HARMADIK RÉSZ
IV
ÉVA
1
Éva is jóval megértőbbnek és lelkesebbnek mutatkozott az ágy-
ban, bár még óvatosan, a nagyobb ütközéseket kerülve, de még-
iscsak szeretkeztek, a merevedésben nem volt hiba, s már Péter
szeméremszőrzete is kezdett újra sűrűsödni, amit az operáció előtt
teljesen leborotváltak. Viszolyogva gondolt vissza a műtét utáni
órákra, ott feküdt végtelenül megalázva, kiherélve, leborotválva,
csupaszon, tompa és néha hasító fájdalmak közepette, egyedül,
idős férfiak társaságában, akiknek kilógott a vastagbelük a hasu-
kon, és szarzsákot hordtak az oldalukon. Olyan elemi düh fogta el,
hogy ott akkor szentül elhatározta: soha többé nem hagyja magát
ilyen helyzetbe hozni.
A sugárkezelés tavaszra befejeződött, s március idusa előtt né-
hány nappal ismét gyanús küldeménnyel kopogtatott be az ab-
lakon Mari néni, a postás. Ugyanaz a boríték, ugyanaz az idé-
zés, ugyanaz az egyenszöveg: Ha a megadott időpontban nem jelenik
meg, hatóságilag előállítjuk. Két dátumtól féltek ugyanis különösen
a kommunista hatóságok, az októberi forradalom évfordulójától,
meg az 1848-as polgári forradalométól, március tizenötödikétől.
Ezeken a napokon néhány éve már mindig történt valami, mindig
akadtak fiatalok, egyetemisták, akik a szabadságot éltették, nem
a hivatalos állami ünnep keretei között, engedély nélkül verseket
szavaltak, forradalmi dalokat énekeltek, amióta a Független körül
létrejött az ellenzéki csoportosulás, komoly beszédek is elhang-
zottak, sőt, néhány százas tüntető menetek alakultak, amelyeket
azonnal szétvert a rendőrség, a főkolomposokat letartóztatták, ám
néhány nap múlva kiengedték és soha nem büntették mással őket,
mint pénzbírsággal. Hiába, a külföldi kölcsönök hamar elapadtak
volna, ha kiderül a legvidámabb barakkról, hogy nem is olyan
mulatságos.
2
A nyomozó régi ismerősként, szinte örömmel üdvözölte Pétert, még
viszolyogtatóbban behízelgő hangon, mint az előző alkalommal. –
Foglaljon helyet, remélem, már jobban van. Tudunk a betegségéről,
addig nem is akartuk zargatni, amíg tart a sugárkezelés. – Istenem,
milyen undorító tud lenni a diktatúra, ha puha! – gondolta Péter és
hányingere lett. – Alaposan utánanéztünk magának meg a külföldi
kapcsolatainak, és nagy szerencséjére, egyelőre semmi konkrét je-
lét nem találtuk, hogy akár a CIA, akár az MI6 beszervezte volna.
De persze ezt biztosan nem tudhatjuk – mosolygott önelégülten, a
mindentudók fölényével –, úgyhogy mindenesetre öt évre bevon-
juk az útlevelét. – Milyen alapon? – Péternek minden erejét össze
kellett szednie, hogy leküzdje fokozódó hányingerét. – Azon az ala-
pon, hogy „külföldön magyar állampolgárhoz méltatlanul viselke-
dett”. – Péter nem tudta elfojtani az arcára kiülő vigyort. – Micso-
da? Méltatlanul? – A nyomozó a behízelgésről átváltott fenyegetés-
re, ez kétségtelenül jobban feküdt neki. – Ne adja itt az ártatlant, hát
miket irkált összevissza, meg hadovált a BBC-ben? Örüljön, hogy
ennyivel megússza! Valószínűleg megússza – tette még gyorsan hoz-
zá –, bár legfölső helyen még vizsgálják az ügyét. De a betegségére
tekintettel ennyit egyelőre elegendőnek ítéltünk. – És most legyek
hálás? – Ez a megjegyzés spontánul kibukott Péterből, mire a nyo-
mozó még ingerültebb lett: – Hálás vagy nem hálás, az a maga dol-
ga. De vegye tudomásul, hogy minden lépését figyeljük, úgyhogy
nagyon vigyázzon! Bármilyen gyanús ügyletbe keveredik, elkap-
juk a grabancát, ebben biztos lehet! Azt ajánlom, húzza meg magát!
Péter undorodva és dühödten állt föl, a hányinger összehúzta
a gyomrát, meggörnyedt. – Rosszul van? – váltott vissza behí-
zelgőre a nyomozó. De a pillanatnyi görcs után Péter kiegyene-
sedve válaszolt: – Ne aggódjon, semmi bajom! – A hivatalos vég-
zést megkapja postán. Jobbulást kívánok! – búcsúzott el tőle sunyi
mosollyal a titkosrendőr, mire a küszöbről Péter még visszaszólt:
– Magának is! – aztán becsapta az ajtót. A rendőrkapitányság sar-
kát összehányta, majd megkönnyebbülten beült Tituszba. Immár
hivatalos tehát. Egyetlen út maradt, az emigráció.
3
Józseffel a lakásán találkozott, most járt először nála, a kopasz fi-
lozófus körbevezette, majd azt mondta: – Sétáljunk egyet, itt még
a falnak is füle van! – Ahogy kiléptek a kerti kapun, József rá-
mutatott a szemközti villa manzárdjára: – Ott dekkolnak a titkos-
rendőrök. Éjjel-nappal figyelnek. – Körbebarangolták a környék
dombjait, elegáns negyed, sok követséggel, a város egyik leggaz-
dagabb része, a pártelit kedvenc lakóhelye. Péter segítséget kért az
emigráláshoz, esélyük csak úgy lehetett, ha az angolok megadják
számára a politikai menekült státust. József töprengett egy ideig,
majd megígérte, hogy beszél valakivel az angol követségen. – No
és hogy áll a Független? – Zaklatnak bennünket, ahol csak tudnak,
de nagyjából rendben megjelenünk. – A filozófus általános érté-
kelését nyújtotta a helyzetnek, úgy vélte, a helsinki egyezmény
tágított a lehetőségeken, talán sikerül visszaszorítani a pártállamot
és létrehozni a társadalom valamiféle autonómiáját, kis civil kö-
reit. Péter érdeklődéssel, ámbár komoly fenntartásokkal hallgat-
ta az elemzést, nem tetszett neki, hogy a maroknyi ellenzék leg-
fontosabb lapja is kiegyezésre törekszik a hatalommal, miközben
persze igyekszik képviselni az emberek alapvető szabadságjogait,
úgy gondolta, a kettő együtt nem megy. De József szentül hitt a
fokozatos átalakulás lehetőségében, átvette Adam Michniknek, a
lengyel Szolidaritás mozgalom egyik legfontosabb ideológusának
evolucionizmuselméletét és valamiféle új Társadalmi Szerződés ki-
dolgozásán és elfogadtatásán munkálkodott. Végül is megrefor-
málni akarta a szocializmust, nem megdönteni, mert erre nem
látott esélyt. Pétert viszont az az egy év Angliában végérvényesen
arról győzte meg, hogy nem érdemes a rendszer belső reformján
fáradozni, az úgy, ahogy van, működésképtelen, csak a polgári li-
beralizmus, a liberális demokrácia talajáról érdemes szemlélni és
bírálni, kívülről. Elméletileg és gyakorlatilag egyaránt. Ezért in-
dította el az Angol Figyelőt. József ugyan udvariasan meghallgatta
Péter okfejtését, de láthatóan nem vette komolyan. Mindazonál-
tal barátságban váltak el, József erősen megszorította Péter kezét:
– Gyógyulj meg!
4
Péter következő útja Istvánhoz, a filmrendezőhöz vezetett. Vele
még egyetemista korában ismerkedett össze egy filmvitán, István
filmjei élesen bírálták a rendszert, ezzel Péter igencsak rokon-
szenvezett. István állandóan a betiltás határán állt, több évig kun-
csoroghatott pénzért a következő filmjéhez, amit aztán többször
átvágattak vele a pártközpont kulturális cenzorai, amikor pedig
dokumentumfilmet készített a legsikeresebb magyar sportoló-
ról, aki a filmben a tisztességesen elvégzett munka megbecsülését
kérte számon, István végképp kihívta maga ellen a politikusok
és bürokraták haragját. Játékfilmet többé nem készíthetett, bele-
fogott viszont egy újabb dokumentumfilmbe egy kisvárosi bio-
lógusról, aki úgy gondolta, talált egy hatékony gyógyszert a rák
ellen. Hosszú sorok kanyarogtak a háza előtt éjjel-nappal az ország
legszegényebb vidékén, főként olyan rákos betegek hozzátartozói,
akikről az orvosok már lemondtak. És a gyógyszer egyes betegek-
nél rohamos javulást produkált, ezeket az eseteket akarta István
dokumentálni. A biológust persze a hatóságok állandóan zaklat-
ták, kuruzslással vádolták, megbírságolták, működési engedélyé-
nek bevonásával fenyegették. De ő kitartott.
A forgatás több évig elhúzódott, s az utolsó fázisban, már az
egyetem végén, egyszer István Pétert is elvitte a biológushoz, hogy
megmutassa, milyen üvegcsékre lenne égetően szükség, akkora a
gyógyszer iránti igény, hogy már nem bírják pénzzel. Akkor Pé-
ternek persze még fogalma se lehetett róla, hogy esetleg maga is
hasznát látja majd a készítménynek. Most viszont eljött az idő a
B-cseppek letesztelésére. István készséggel segített, ám közben ő
is előadta helyzetértékelését, amiben előkelő szerep jutott egy bi-
zonyos magyarországi csoportnak, bizonyos fajtájú embereknek,
akik, úgymond, nem érzik otthon magukat ebben az országban,
s ezzel jóvátehetetlen károkat okoznak mindenkinek. Péter meg-
semmisülve hallgatta a filmrendezőt, azt ugyan nem értette, mi-
féle csoportról beszél István, de azt tudta, hogy ő bizony a maga
részéről borzasztóan érzi magát a hazájában, s lám, István szerint ő
akkor veszélyes, kártékony lélek.
5
Húsvétkor tojáskereső versenyt rendeztek a kertben, Panni összes
barátnője viháncolva szaladgált Péter furfangos útmutatásai alap-
ján, amelyeket kövek, bokrok alá, fák hónaljába rejtett, Éva sonkát
főzött és dudorászott. Már a nyári utazást tervezgették Pannival,
aki egy felnőtt komolyságával érezte át a helyzetet, tudta, azért
mennek, hogy Apunak jó legyen. És semmit sem szeretett volna
jobban, mint hogy Apunak jó legyen.
József is megtartotta a szavát, Béla azzal állított be parfümös
üvegcsékkel fölszerelkezve, hogy biztató fejlemények vannak, az
angolok elkezdtek komolyan foglalkozni Péter ügyével. S közben
végiglocsolta az összes lányt. Ahogy a húsvéti sonkát ették, Péter-
nek föltűnt, milyen intim módon társalog egymással Éva meg Béla,
valamilyen saját, közös nyelven, hunyorításokkal, érintésekkel fű-
szerezve, persze, hiszen idestova öt éve, hogy rendszeresen találkoz-
nak a főiskolán, Béla oda vitte Évának a Független kéziratát, Éva meg
hetente egy-két éjszakát mindig benn töltött, alkalmuk akadt tehát
bőven. Kérdés, megtették-e? Péter egyre jobban elbizonytalanodott
Éva lojalitásában, de a műtét óta ez már nem is izgatta annyira.
A lényeg, hogy rendben kijussunk Angliába, és Pannit ne viselje
meg nagyon az emigrálás. Pillanatnyilag ez izgatta, de azért komor
pillantásokat vetett a feleségével enyelgő Bélára, és véletlenül, amint
fölállt az asztaltól, hogy bort töltsön, kiverte Béla kezéből a villát.
Ebéd után csepegtetett húsz cseppet a poharába és megitta. Ist-
ván segített neki beszerezni egy adag B-cseppet, ezt az egyetlen
gyógymódot alkalmazta, a sugárkezelés után semmi egyéb terápi-
ára nem volt hajlandó, orvoshoz sem járt, saját kezébe vette föl-
épülésének irányítását.
6
Matyiéknál a Lét és idő utómunkálatait végezték, kategóriákat
egyeztettek, konzultáltak ógörögös szakértőkkel, mert Heidegger
talán legmegdöbbentőbb, legfölkavaróbb fejtegetése az Antigoné
egyik kórusrészletének merőben új értelmezésén alapult. Azt a sort
ugyanis, amit minden magyar gimnazista az ember himnuszaként
tanult meg az iskolában – „az embernél semmi sincs csodálatosabb”
–, Heidegger az ógörög szöveg alapján imígyen alakította át: „az
embernél semmi sincs otthontalanabb”. Ezen aztán lehetett rágódni.
Közben Judit kórházba került és néhány hét alatt elvitte a rák.
Ettől mély depresszióba süllyedt az egész társaság. Pedig Judit aztán
végigment a kemoterápián is becsülettel, mindhiába. Péter ezek
után még elszántabban szedte a B-cseppeket, fordította a Times
cikkeit és hallgatta a BBC magyar adását az üdülő közönség épü-
lésére. Pannit is sokszor fölvitte magával, a Nemzeti Bank megen-
gedhette magának, hogy a legmodernebb, feszített víztükrös úszó-
medencével szerelje föl üdülőjét, Panni is itt gyakorolta az úszást,
miközben Péter az úszómesterrel sakkozott a medence szélén. Egy
ilyen alkalommal Gabi is megérkezett két lányával, fürdőruhában,
és amíg a lányok Pannival ismerkedtek a vízben, odatelepedett a
sakkozók mellé. Gabi huszonhét-huszonnyolc éves, filigrán terem-
tés volt, hosszú copfokban hordta szőke haját, az üdülő beszerzési
ügyeit bonyolította, fürgén, jókedvűen, kacagása hol innen, hol
onnan hallatszott föl az L alakú, kétszintes épületben. Néha már
korábban is összefutottak a büfében Péterrel egy-egy kávéra, de
komolyabb beszélgetés nem alakult ki közöttük.
Most viszont elmélyülten figyelte a sakkozókat, s hamar ki-
derült, hogy Péternek drukkol. Pedig az úszómester, rendes, tag-
baszakadt fickó, széles vállakkal, nagy nőcsábász hírében állt, Pé-
ter úgy gondolta, mellette semmi esélye nem lehet, nyilván ágyba
vitte már az összes szemrevaló menyecskét az üdülőben. De Gabi
rokonszenve határozottan Péter felé húzott. A meccs után beszéd-
be elegyedtek tehát, s Gabi fölhívta őket a hegyre, mint kide-
rült, férje az erdész, s ők felügyelik a kis állatkertet, szarvasokkal,
vaddisznókkal, lovakat is tartanak, Panni pedig nagyon szeretett
volna lovagolni. Gabi eltörpült a lovak mellett, mégis csodálatra
méltó határozottsággal bánt velük. Péter jóízűen figyelte a szak-
szerű mozdulatokat, Panni pedig gyönyörűséges mosollyal ülte
meg Rudast, a kancát, miközben Gabi a zablánál fogva vezette
körbe-körbe a fenséges tartású állatot.
7
Nyár elején Panni és Éva elröpültek Angliába. Sűrű útitervvel,
kevés pénzzel, nagy akarattal. Csak az első hétre sikerült szállást
szerezniük Jannatnél, minden egyebet a bizonytalanság homálya
fedett. De Péter nagyon bízott az angolokban, az a meggyőződés
alakult ki benne, hogy az a világ sokkal több jót hoz ki az ember-
ből, mint az, amibe ő beleszületett, s amiben egyszerre támadta
meg a rák és a titkosrendőrség.
Éva mindenben alávetette magát Péter elképzeléseinek, Pan-
ni pedig igazi felnőttként támogatta őket, nem nyafogott, nem
jelentett be külön-kívánságokat az utazással kapcsolatban, csak a
kacsarágóihoz ragaszkodott. Titusz viszont lerobbant a repülőtér-
re menet, két hengeréből az egyik fölmondta a szolgálatot, Péter
hiába próbálta néhány percig jobb belátásra bírni, az öreg tragacs
fáradtan álldogált az út szélén. Miközben a motorházban babrált,
Péternek az az érzése támadt, hogy figyelik. Oldalra nézett, és
egy AI-s rendszámú Ladát látott lassan elhajtani mellettük, benne
két titkosrendőrnek kinéző fickóval, akik érdeklődéssel szemlélték
Péter küszködését. Rossz ómen, hogy a fene essen beléjük!, gör-
nyedt vissza Péter a hengerek fölé, aztán vett egy nagy levegőt és
becsapta a motorháztetőt. Ilyen könnyen nem adjuk föl! – Fogunk
egy taxit – mondta a tanácstalanul toporgó lányoknak.
Így is majdnem lekésték a repülőt. A sietős búcsúzkodás alatt
is mintha firtató tekintetek meredtek volna Péter hátába, akár egy
vasvilla, de azért sem fordult hátra.
8
De nem sok ideje maradt az elérzékenyülésre, váratlanul megszó-
lalt egy férfihang a háta mögül: – Oláh úr, volna néhány perce
a számunkra? – Péter úgy fordult hátra, mint akit bolha csípett
meg, a könnyeket is elfelejtette letörölni az arcáról. Két megter-
mett fickó állt előtte a titkosrendőrök egyenöltönyében. – Elbe-
szélgetnénk magával egy kávé mellett, ha nem bánja – mondta az
idősebbik lezser modorban, akárha régi ismerősök lennének, pedig
Péter még sosem látta őket. Lassan nyerte vissza a lélekjelenlétét,
lekapta a szemüvegét, megtörölte az arcát, közben lázasan járt az
agya, most mitévő legyen. Azután eszébe jutott József jó taná-
csa: ne hagyja magát zaklatni, ragaszkodjon a hivatalos eljárás-
hoz, jegyzőkönyvvel, akkor nem foghatnak rá olyasmit, amit nem
mondott. Ha belemegy az ilyen „baráti beszélgetésekbe” nyilvá-
nos helyen, azt a titkosrendőrök kapcsolatfelvételnek értékelik, s
előbb-utóbb előállnak majd valamilyen kívánsággal.
– Uraim, nem tudom, önök kicsodák, de nekem most nincs
időm beszélgetni, lerobbant a Trabantom, sürgősen szerelőt kell
találnom. – Ó, emiatt ne aggódjon – szólalt meg a fiatalabb –,
mi szívesen hazavontatjuk, ha gondolja. – Hogy a kurva anyátok
– szaladt ki kis híján Péter száján, de aztán csak annyit mondott
remegő szájszélekkel: – Köszönöm, de inkább egyedül intézném.
– Erre a fiatalabb durván megragadta a karját: – Ne játssza itt az
eszét, jobban örülne, ha beidéznénk? – Péter kitépte a karját, ékte-
len düh fogta el, fölemelte a hangját: – Igen, idézzenek be, és most
pedig hagyjanak békén! – azzal sarkon fordult és elindult a kijárat
felé. Azok ketten szorosan a nyomában követték, amíg ki nem ért
a buszmegállóba, ahol szerencséjére nagyobb tömeg várakozott.
A nyomozók itt megálltak. – Hát, ahogy gondolja – mondta az
idősebbik lemondó, de egyszersmind vészjósló hangon. – Maga
akarta így…
9
Vánszorogtak a napok, Péter állandóan a portásasztal mögött ült,
dupla műszakot vállalt, Éva elvitte összekuporgatott pénzüket.
Szerencsére Gábortól kapott egy nagyszerű Bahtyin-szöveget for-
dítani, ezzel foglalatoskodott. Bahtyin a szerző és a hős viszonyá-
ról értekezett, főképp Dosztojevszkij alapján, lassan kibontakozott
Péter előtt egy teljes személyiségelmélet. S miközben jöttek-men-
tek a vendégek, szobakulcsok cseréltek gazdát, telefonok csörög-
tek, Péter Bahtyinnal volt, aki szibériai száműzetésében, a har-
mincas évek tájékán, teljes elszigeteltségben is fantasztikus mély-
ségekig tudott eljutni. Péter ebből merített erőt.
Megjelent végre az Angol Figyelő első száma, sok viszontagság
után, mert közben Ábeléknál többször is házkutatást tartottak, de
szerencsére Zsoltiékhoz nem jutottak el. Viszont elvitték Béla re-
gényének kéziratát, ettől Péter elkeseredett, lám, képtelennek bi-
zonyult betartani Bélának adott szavát.
Hétvégenként apja meglátogatta, az öreg szeretett napozni a
kertben, nyár elején mindig rituálisan leégette a szőrt a mellkasá-
ról, hogy ott is jobban érje a napfény. Péter kisgyerekkora óta vi-
szolygással figyelte ezt a műveletet, ilyenkor mindig valami furcsa,
kaján, fickós vigyor ült ki apja arcára, ahogy lassan, kommótosan
elővette a gyufáját, meggyújtott egy szálat és óvatosan odatartotta
a legbozontosabb részhez. A szőr azonnal sercegve lángra kapott és
disznóvágás-szag lett, pörkölésszag, a lángok pillanatok alatt bebo-
rították apja egész mellkasát, aki azután nevetve nyomta magához
a vizes törülközőt. Az egész nem tartott tovább fél percnél, talán
még addig se. Péter sose értette, mi jó van ebben, mit akar ezzel
bizonyítani az apja? Hogy ő aztán legény a gáton? Ilyenkor félt
tőle, még most, felnőttkorában is átjárta valami szorongás.
10
Sok képeslapot kapott Éváéktól, szinte minden másnap, a fény-
képek árulkodtak csak útjuk menetéről, a hátoldalra írott szöveg-
ből nem derülhetett ki semmi fontos, hiszen a titkosrendőrök is
olvasták. Végre eltelt a három hét, Tituszt is sikerült döcögő álla-
potba hozni, Péter újra ott állt a repülőtér erkélyén és izgatottan
mászkálva várta, hogy leszálljon végre a londoni gép. A landolás
után még csaknem egy órába tellett, mikor végre Panni Péter nya-
kába ugrott. Mögötte föltűnt Éva, és Péter nagy meghökkenésére,
Jannat is. – Mindenünket fölforgatták a vámosok, Jannatet meg
fél óráig faggatták. – Éva átölelte Pétert. – Jól vagy? – Hi, Peter,
I haven’t seen you for ages, how are you? – énekelte Jannat, és ő is
átölelte a férfit.
Gyönyörűbb, mint valaha, borzongott meg Péter, ahogy ki-
bontakozott a hosszú, csokibarna karok szorításából, istenem, de
jó, hogy itt van! Jannat alig fért bele hosszú combjával Tituszba,
hazafelé egész úton döbbenten figyelte a várost, kátyúival, izzadó,
rosszkedvű embereivel, agresszív autósaival, mikor végre Titusz
egy utolsó pöffenéssel megállt a falusi ház előtt, sóhajtva bevallot-
ta, mindvégig azon rettegett, beléjük száll valaki. Panni viszont
végigcsacsogta az utat és néha megsimogatta Péter hátát. Éva el-
gyötörtnek látszott, bár igyekezett úrrá lenni magán.
Jannat csak négy napra tudott elszabadulni a munkahelyéről
– befejezte az egyetemet és családgondozóként dolgozott Tavis-
tockban –, de amikor meghallotta, mi történt Péterrel, azonnal
megvette a repülőjegyet. – Nem bírtam ki, hogy ne lássalak
– az üdülőben ültek a portásasztal mögött –, hogy vagy? – Pé-
ter most ismét erősnek érezte magát, viccelődött, bemutatta
Jannatet az úszómesternek, aki azonnal fölajánlotta masszázs-
szolgálatait, amit Jannat nevetve hárított. – Sokat töprengtem
rajtatok, mióta eljöttetek, talán mégis ott kellett volna marad-
notok, nem gondolod? – Nyilván, de Éva nem akarta. Mindegy,
egy év múlva nálad fogunk barbecue-zni, ha minden jól megy.
Megvan még a barna boríték? – Őrzöm, ne aggódj! – A lány
komolyan Péter szemébe nézett, tétovázott egy pár pillanatig,
aztán csak kibökte: – Na, és hogy vagytok Évával? – A fér-
fi elgondolkozott, mit mondjon, okos dolog-e vajon beavatni
Jannat-et teljes mélységig a dolgok állásába, hiszen alig ismeri,
és három nap múlva már nem lesz itt, ki tudja, találkoznak-e
még valaha? Jöttek-mentek a vendégek, Péternek merész ötle-
te támadt. Ha ez a nő képes volt több ezer kilométert repülni,
csak azért, hogy lássa, talán érdemes lenne letesztelni, meddig
ér a hajlandósága. – Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk
a Szalajka-házba, gyönyörű völgy a hegyek között, kis patak,
erdészház, ott szilvesztereztünk. Csak mi ketten? – Akkor lesz
módunk nyugodtan beszélgetni. Kiveszek egy nap szabadságot.
– Jannat gondolkodás nélkül rávágta: – Remek ötlet! De nem
tudsz egy másik autót szerezni? Halálfélelmem van a Traban-
todban… – elnevette magát.
11
Éváéknak alig sikerült intézniük valamit, a BBC-ben ugyan Sán-
dor lassú szivarfüst-eregetések közepette megígérte, hogy ha lesz
állás, Pétert fölveszi, de egyelőre nincs, és hacsak valami csoda nem
történik, a belátható jövőben nem is lesz. De Johnnál sem jártak na-
gyobb szerencsével, az egyetemre bejutni lehetetlen, esetleg nyelvis-
kolákban taníthatna Éva, de csak nyaranta, amikor vannak külföldi
diákok. Szász Béláék kedvesen fogadták a lányokat, de hát tőlük
lelki támogatáson kívül másra nemigen lehetett számítani, maguk is
nehezen jöttek ki kevéske nyugdíjukból, szóval semmi konkrétum.
Éva lemondóan fejezte be beszámolóját, és sóhajtva megkérdezte:
– Még mindig ki akarsz menni? – Jobban, mint valaha. Itt meg-
keserítik az életünket, a repülőtéren is le akartak kapcsolni a titkos-
rendőrök, állandóan a nyomomban vannak, ez itt reménytelen. Ha
az angoloktól megkapom a menekült státust, mindenféle segélyekre
számíthatunk, azzal kihúzzuk az első időket, míg találunk mun-
kát. Biztosan találunk. – Éva arca elsötétült, de nem szólt semmit.
Látta, a meccs vesztésre áll, nem érdemes kapálódzni, a legokosabb,
amit tehet, hogy támogatja Pétert. – Hát jó – mondta nagy sokára,
és rágyújtott egy cigire –, akkor vágjunk bele. – Péter átölelte. –
Nem lesz semmi baj, meglátod, tudod, a stratégiai döntésekben jó
vagyok. Tied a taktika. – Éva keserűen vigyorgott: – Úgy legyen!
De minden adósságunkat visszafizetjük, különben nem megyek. –
Most Péteren volt a keserű vigyorgás sora. – Oké, Gábor ellát for-
dításokkal, jövő tavaszra meglesz a pénz. Meg hát a házat is eladjuk.
– Éva ingerült lett. – Az a pénz az angliai életünkre kell, mit gon-
dolsz, hol fogunk lakni? Nem élhetünk segélyen! – Péter elszántan
Éva szemébe nézett: – Megígérem, hogy nem segélyen fogunk ten-
gődni, lesz rendes állásom. És neked is. Kezet rá! – Éva vonakodva
ugyan, de odanyújtotta a kezét. Péter sokáig fogta a tömzsi, meleg
ujjakat, szövetségük zálogát. Az ágyban Éva odabújt Péterhez. – Hi-
ányoztam? – búgta tettetett szenvedéllyel. De Péternek ez is jólesett.
Megsimogatta az asszony mellét. Váratlanul heves vágy lett úrrá raj-
ta, Éva készséggel igazodott hozzá, Péter hamar kielégült, s közben
Jannat csillogó, sötét bőrét látta a szeme előtt.
*
TARTALOM
Első rész
I. Andrea 11
II. Sophie 35
III. Esztike 65
IV. Éva 83
Második rész
I. Esztike 115
II. Judit 127
III. Esztike 155
IV. Panni 167
V. Sári 185
Harmadik rész
I. Jannat 203
II. Joy 219
III. Sári 235
IV. Éva 248
V. Jannat 259
VI. Gabi 271
Negyedik rész
I. Éva 283
II. Panni 296
III. Sári 309
IV. Éva 321
V. Sári 332
VI. Monika 342
VII. Sári 352
VIII. Panni 362
IX. Sári 373
Ötödik rész
I. Panni 383
II. Rozi 395
III. Fiona 408
IV. Esztike 419
V. Diana 429
VI. Péter 440
VII. Elisabeth 452
