Óriásbébik és dadusok

Szöveg Nick Moore Illusztráció Jason Pickersgill

Ótestamentumi büntetés söpörte el őket, ami a harag erejét illeti. Anglia Izland ellen esett ki a 2016-os Európa-bajnokságról, és a tudósítók – akár szakértők, akár nem – mind az érintett játékosokon köszörülte a nyelvét.
A rádiós Danny Baker dührohamot kapott, és „hasznavehetetlen, elpuhult, öntelt szaroknak” nevezte a játékosokat. Julia Hartley- Brewer „túlfizetett erőszaktevőknek” nevezte a válogatott tagjait. (Később nyilvánvalóvá tette, hogy stricikre gondolt. A két szó angol megfelelőjét csak egy hang különbözteti meg – a szerk.)

Az egykori profi játékosok közül Chris Waddle bizarr módon „fülhallgatóknak” nevezte őket, Ryan Giggs robotoknak, Paul Scholes pedig leszögezte: „már akkor világbajnokként tekintettek rájuk, mielőtt bármi sikert elértek volna”. Jamie Carragher kinevezte őket „akadémiai generációnak”, majd hozzátette, hogy mentálisan és fizikailag egyaránt gyengék. A Liverpool egykori védője meg is magyarázta: „az asszisztenseikkel, a kiszolgáló személyzettel, a dadusokkal és azzal, hogy az ügynökeik minden apró részletet megszerveznek nekik, arra is alkalmatlanok, hogy szállást foglaljanak maguknak egy nyaralás alkalmával, vagy időpontot egyeztessenek a fogorvossal”. Az angol válogatottról az a kép alakult ki, hogy reménytelen óriásbébik.

Számos olyan történetet hallhattunk az elmúlt időkben, amelyek megerősítik ezeket a felvetéseket. Patrice Evra – akit sokan szintén a puhányok közé sorolnak, de azért ne feledjük, legalább elmenetelt az Eb-döntőig – egyszer azt nyilatkozta Barry Moorhouse-ról, a Manchester United karbantartójáról, hogy bármit megjavít, jakuzzit, autót, lámpát.
Les Ferdinand egyszer azzal fordult a Bolton Player Liaison Officeréhez (PLO, az a személy, aki asszisztensként a játékos gondját viseli minden hétköznapi ügyben – a szerk.), hogy találjon neki leszállóhelyet Londonban, mert szeretne a helikopterével ingázni.

Maguk a PLO-k is számos történettel rukkolhatnának elő, amelyek a játékosok idiotizmusáról tesznek tanúbizonyságot. Layachi Bouskouchi, a Manchester City alkalmazottja például azt mesélte, hogy éjjel felhívta őt az egyik játékos, mert 180 kilométer per órás sebességgel lekapcsolták a rendőrök, és megkérdezte, adhat-e meg hamis nevet és adatokat. Egy másik arra kérte, sétáltassa meg a kutyáját, majd hozzátette, hogy a jószág csak franciául ért. De a leghíresebb történet talán az, amikor Alain Goma felhívta a Fulham mindenesét, Mark Maunderst, és közölte vele, hogy az aranyhala nem jó irányba úszkál körbe-körbe.
Igazságos lenne vajon a segítőkész alkalmazottak egy új generációját okolni azért, hogy vannak játékosok, akik világraszóló gólokat szereznek, de alkalmatlanok bedugni egy zsinórt a konnektorba. Ennyire jelentős lenne a szerepük? Vajon eljutunk oda, ahova Elton John, aki egyszer utasította a menedzserét, hogy állítsa meg a szélfúvást a szállodája ablaka előtt? Vajon milyen lehet azok élete, akiket a labdarúgók a gyorstárcsázás gombbal hívnak? Bokros teendőik közepette néhányan leültek velünk.

„Még a szabadnapjaimon is ezrével kapom a hívásokat. Sosincs vége”
A Bournemouth PLO-ja, Peter Barry azt érzékelteti, hogy a dolgok egy kicsit arányt tévesztettek. „Elég kemény társaság jutott nekem – mondja. – Semmi kétség, a futballisták burokban élnek. Nem ők teremtették ezt a burkot, de létezik. Van, hogy nem képesek olyasmire, amire bárki más igen. Emiatt durván fricskázzák őket. Pedig a legtöbbjük normális srác, akik nagy nyomás alatt dolgoznak.
Nem árt, ha tudjuk, állandó létbizonytalanságban élnek abból a szempontból, hogy bár most sokan gondolják közülük, biztonságban vannak a klubjuknál. Aztán egyszer csak menniük kell. Ez nem könnyű így. Az életmódjukban sincs semmi állandó. Lehet, hogy hirtelen családostul költözniük kell egy új városba. Ilyenkor iskolát, orvost, minden az élethez szükséges dolgot meg kell találniuk. Nagyon fontos, hogy jól érezzék magukat. Ha ők vagy valamelyik családtagjuk nem boldogok, nem fognak jól játszani. A mi feladatunk az, hogy az egész csapatot képviseljük. Olyan terület ez, amelynek a fontossága csak lassan válik világossá mindenki számára.

Amikor arra kérjük, mondja el, milyen egy tipikus napja, Barry csak nevet. „Majd küldök egy listát” – mondja. Megnyitván a teendőit tartalmazó felsorolást rögtön megfájdul a fejünk. Ő koordinálja az utazást az idegenbeli mérkőzésekre, a túrákra, a klubhoz látogató játékvezetőket, tárgyalódelegációkat, vendégeket. Ő szervezi a vízumokat, az útleveleket. Szállást foglal, ő az első lépcsőfok a játékosok és a média között. Ő köti össze őket a klubelnökkel és a vezérigazgatóval. Intézi a bérlési procedúrát, a jelzáloghiteleket, a lakhatás költségeit és a javíttatásokat. Szervezi a nyelvtanulást és minden egyéb személyes ügyet. Meccsnapokon ő felel a tiszteletjegyek kiosztásáért, az interjúkért, a kabalákért, de még a parkoló használatáért is.
„Ehhez zsonglőrnek kell lenned, aki készen áll bármire – ismeri el Barry. – Fel lehet ugyan készülni egy napra, de előbb-utóbb biztosan történik valami, amire senki sem számított. Lerobban egy repülő, nem működik a mosogatógép. Ilyen mindig van, éjjel-nappal. Nem hirdetem magamról, hogy nullától huszonnégyig elérhető vagyok, de mégis így van.”
A türelem is kulcsfontosságú. „Megtörténhet, hogy ezer dolgot jól csinálsz, de ha egyben hibázol, rengeteg kritikát fogsz kapni – mondja a West Ham PLO-ja, Tim De’Ath. – Kemény páncélt kell viselned, és muszáj, hogy tudd, nem lehet egyszerre mindenki kedvében járni. Huszonnyolc játékosa van a csapatnak. Biztos, hogy lesz köztük egy, aki defektet kap, vagy nem érti, mit kell kezdeni a dugódíjjal, esetleg nem érti, hogyan kell biztosítást kötni az autóra. Még a szabadnapjaimon is ezrével kapom a hívásokat. Sosincs vége.

A lakhatással kapcsolatos problémák leginkább az idény elején és végén jelentkeznek, de az utazás, a kommunikáció és a mindennapi élettel kapcsolatos kérdések az év bármely napján előkerülhetnek. „Még esküvők szervezésében is részt kell vennem – teszi hozzá Barry. – Ezen a nyáron négy volt, úgyhogy tárgyaltam a ruhákról, az autókról, szereztem templomot, orgonistát.” Az élet néha kiszámíthatatlan. Arra például sehogy sem tudott volna felkészülni, hogy Harry Arter és felesége elveszítik kislányukat.

„Egy ilyen esemény minden mást elhomályosít – mondja Barry. – Tragikus volt, és nagyon érzékenyen kellett kezelnünk. Mindannyian kivettük a részünket a történetből: a játékosok, a feleségeik és a klub dolgozói. Találtunk Harrynek valakit, aki értett hozzá, mihez lehet kezdeni a gyásszal, és a klub lelkésze is csodálatos munkát végzett. Mindenki úgy érezte, hogy Harrynek és a feleségének nagyon nagy szüksége van ránk. Ebben a helyzetben a család volt az első, a futball csak a második. Mélyen megérintette azokat, akik átélték. Még ma is elérzékenyülök, ha ez szóba kerül, de sikerült megvédenünk őt, és a csapat is összezárt. Tudom, hogy sokat segítettünk rajta.”

„Felhívnak, hogy nem világít a lámpa. Persze, hogy az izzó égett ki”
A PLO munkakör viszonylag újnak mondható, és ha esetleg úgy érezné valaki, hogy ez az egész ciki, akkor hibáztassa Graham Taylort, aki 2002-ben az Aston Villa vezetőedzője volt. Ő találta ki ezt a pozíciót, amikor Juan Pablo Ángel a csapathoz került, és felesége, illetve kisfia hamar megbetegedett. A megtisztelő feladat Lorna McClellandnak jutott. „Graham zseniális – nyilatkozta akkoriban. – Nagyon érti, mitől érzi jól magát egy futballista, és tudja, hogy a jó háttérmunka segít a betegségek leküzdésében, az aggodalmaskodás elkerülésében, így a játékosok jobban fognak teljesíteni.”
McClelland is beszámolt néhány anomáliáról, amelyekkel a munkája során találkozott. Egy delikvense például azzal hívta kétségbeesve, hogy valószínűleg kísértet jár a hotelszobájában. Erre a következtetésre azért jutott el, mert beágyazott nála a személyzet, amíg ő távol volt.”

„Egy alkalommal szó szerint ezzel keresett egy fiatal játékos: »Patkány van a konyhámban, mit tegyek?« – mondja a Wolverhampton munkatársa, Paul Richards. – Majd’ megszakadtam a röhögéstől. Szegény, nem ismerte a UB40 dalát (There’s a rat in My Kitchen, what am I gonna do, egy UB40-szám első sora – a szerk.). Ma már mindenki ezt énekli neki. Természetesen csak egy parányi egérke volt. Vidéken lakik, el kellett neki magyarázni, hogy ez történik, ha nyitva hagyja az ajtót. Aztán ott vannak a »Nem világít a lámpa« jellegű hívások. Persze, hogy az izzó égett ki. Vagy nincs bedugva a konnektorba a vízforraló. De ne feledjük, ezek többnyire fiatal gyerekek, akik kilencéves koruk óta a labdarúgás rendszerében élnek és mozognak. A klubjuk próbálja óvni őket, ezért nem kell megtanulniuk a legalapvetőbb dolgokat sem. De ők is fejlődőképesek. A legtöbbjüknek elég egyszer elmagyarázni.”

Nadia McAulay tíz éve dolgozik e tisztségben a Sunderlandnél, és elmondása szerint mindig az új vezetőedző érkezése okozza a legnagyobb felfordulást. „Mindegyiknek más a munkamódszere, és a világ minden tájáról válogatnak játékosokat, így rendre új kultúrákkal kell megismerkednünk.
A legfontosabb, hogy megismerkedhessek velük. Leülünk, és megkérdezem, házasok-e, van-e gyerekük, mi a legfontosabb az életükben. Van olyan, aki a városba költözne, van, aki vidékre, lehet, hogy szeretné tudni, hol van a mecset. Általában együtt sétálunk körbe a városban.
Meg kell tanulni, hogy ne vegyünk mindent a vállunkra. Volt egy játékosom, aki remekül beszélt angolul, de nem boldogult írásban, ami problémát jelentett a hivatalos papírok kitöltésénél. Meg kellett tanulnia, mert így tudta egyszerűbbé tenni a saját életét.”
McAulay még a vízvezeték-szereléssel is megbarátkozott. „Gyakori panasz, hogy nincs meleg víz – mondja. – Valószínűleg fogalmuk sincs, mi az, hogy bojler, még ha tudják is, hol van. Tudnom kell fejből, mi hol van a lakásukban, így el tudom őket igazítani telefonon is.”
Annyi hétköznapi helyzet adódik, hogy McAulay gyakran el is felejti, hogy sztárokkal dolgozik, sokkal inkább tekint rájuk kollégaként. „Annyit vagyunk együtt, hogy csak akkor jövök rá, kikkel is dolgozom, amikor odajön egy gyerek, hogy autogramot kérjen.”

A pozíció nagyban hasonlít az egykori karbantartó szerepkörre, amit nem egyszer maga a vezetőedző vagy valamelyik közeli munkatársa csinált. „Valójában a menedzser válláról vesszük le a terhet – mondja De’Ath. – Könnyítünk az életükön, hogy jobban koncentrálhassanak a focira.”
Richards számára a közösségi média hozta el nagy változást. „A labdarúgók a szurkolók mikroszkópja alatt élnek – mondja. – Ártatlanul kiírnak valamit, amiben megemlítenek valakit, akit esetleg nem kellett volna, vagy nem úgy kellett volna. Éles szemmel kell figyelnünk, mit művelnek a közösségi médiában, kiket követnek.
Arra is figyelünk, a szurkolók mit tesznek ki róluk. Lehet, hogy ami rosszul mutat egy fényképen, az valójában nem is annyira rossz a valóságban. Különösen nehéz ez, amikor a csapat veszít. Egyből feltűnik egy kép egy éjszaka bulizó futballistáról. Lehet, hogy csak szeretné egy kicsit levezetni a mérkőzést, de a drukkerek egyből azt kérdezik, miért nem ülnek inkább otthon, és gondolkodnak azon, mit kellett volna másképp csinálni. Pedig joguk van egy kicsit kikapcsolódni.”

„Azt mondják, olyan vagyok, mint az apjuk”
Miért érdemes ezt a munkát végezni, amikor a hét hét napján készenlétben kell állni, és a fizetés nem magasabb, mint az átlagos szakmáké? „Azért, mert ott pezseghetünk a futball világában, úgy érezhetjük, gondoskodunk valakiről – mondja De’Ath. – Ott van például Dimitri Payet, akivel remekül együtt lehet dolgozni. Csodálatos, amikor valaki úgy érkezik meg a West Hamhez, hogy egy szót sem tud angolul, aztán szépen lassan megtanul, és hónapok múlva megköszöni mindazt, amit érte tettél. Kitüntetés az ilyesmi. A játékosaink csodásak. Még sosem volt dolgom olyannal, akit ne szerettem volna.”
Ezzel McAulay is egyetért. „Nagyon sokat jelent, amikor szülők jönnek oda hozzám, és megköszönik, amit a fiukért teszek. A döntő többségük nagyon kedves ember. A tíz év során egyetlen egy olyan játékos akadt, akivel soha többet nem dolgoznék együtt.”

Barry számára – maga is három gyermek édesapja – olyan ez a munka, mintha szülő lenne. „Vannak játékosok, akik azt mondják, olyan vagyok, mint az apjuk, és ez hatalmas kitüntetés – állítja. – A PLO-k általában elmúltak negyvenévesek, és rendelkeznek némi tapasztalattal. A mi klubunk hihetetlenül gyorsan fejlődött nagyot, és ez idő alatt mindvégig együtt voltunk. Ezt nagyra értékelem.”
Azt is hozzáteszi, hogy az angol játékosokat rendkívül igazságtalan unintelligensnek bélyegezni. „Nem szép dolog. Játszik a csapatunkban egy srác, aki dicsérettel diplomázott. Mindegyikük más.”
Talán, ha azok, akik nap mint nap a futballistákkal dolgoznak, szerethető figuráknak tartják őket, akkor nekünk is érdemes lenne csínján bánnunk azzal, hogyan beszélünk róluk. Például Goma is csak szívatni akarta Mark Maunderst, amikor az aranyhala úszásirányáról panaszkodott.
„Felhívott, mert úgy érezte, ez majd vicces lesz. Azt feleltem neki, hogy várjon, hamarosan jelentkezem, csak a betegeimet vittem ki épp sétára. A sajtó viszont ráugrott, és azt akarta bizonyítani, hogy a futballisták mind puhány idióták. Az egész csak vicc volt.”
Nehogy elmondja valaki Chris Waddle-nek vagy Danny Bakernek.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. szeptemberi számában.)