OKATOOTÁIA

PETŐFI SÁNDOR

AZ ÉJ

Feküdjetek
Már le,
Emberek!
Vagy ha jártok,
Halkan
Lépjetek.

Lábujjhegyen
Lassan
Járjatok,
S durva zajt ne
Üssön
Ajkatok.

Tisztelni kell
A gyászt,
Mert az szent…
Éj, a gyászos
Ifjú,
Megjelent.

Kedvese volt,
És az
Meghala;
Azért gyászol,
Szegény
Éjszaka.

Csendesen a
Földre
Leborúl,
Hull a fűre
Könnye
Szomorún.

Most egyszerre
-Vajjon
Mi dolog? –
Búsan bár, de
Mégis
Mosolyog.

Im, sírjából
A hold
Feljöve:
Holt kedvese
Halvány
Szelleme.

Találkoznak
Édes
Keservvel,
Ölelkeznek
Kínos
Gyönyörrel.

És beszélnek…
De ki
Tudja, mit?
Amit senki
Nem sejt,
Nem gyanit.

Nem is volna
Ezt jó
Tudnotok,
Mert e beszéd
Örök
Nagy titok.

Csak az őrült
Hallja,
Amidőn
Rá a lázas
Rémes
Óra jön;

S a haldokló,
Ha már
Csak egy-két
Pókhálószál
Tartja
Életét;

Még egy hallja,
Még egy
Harmadik:
A költő, ha
Ébren
Álmodik,

A merengő
Költő
Érti még
Ama szellem-
Hangok
Rejtelmét,

De nem szólhat
Róla,
Ne kérdezd…
Elfelejti,
Mire
Fölébred.

Pest, 1847. december

OKATOOTÁIA

Van egy ország, úgy híják, hogy
Okatootáia;
Második szomszédja Kína,
Az első Ausztrália.

És ez, hogy Ausztr(ál)iának
Tőszomszédja, vajmi jó!
Nem lopózhatik be hozzá
A civilizáció.

Oh a tántoríthatatlan,
A dicső Ausztr(ál)ia!
Ő magát e gonosztól nem
Hagyja elcsábítnia.

Ő, noha már Kína is kezd
Mendegélni csendesen,
Ő még most is, mint a szikla,
Áll erősen egy helyen.

Áldd a a sorsot, áldd az istent,
Okatootáia,
Hogy Kínán is túl vagy még, hogy
Szomszédod Ausztr(ál)ia;

Boldog ország! mert bár érzi
A szükség sok nemeit:
Legalább egy, és a fő, a
Lelki-szükség nincsen itt.

Szerény állat itt a lélek,
Nem kér szénát, abrakot;
Mint szamár a gazt: zabálja
A kalendáriomot.

Aminek következtében
Nem nagy számmal lelhetők
A költők, müvészek és más
Kapa-kaszakerülők.

Az pedig, ki bolond fővel
Erre szánja el magát,
Csináltasson egy szép szekrényt
S zárja bele… a fogát.

Minthogy ezen mesterségnél
Fölösleges itt a fog;
Harapnia nem leszen mit,
Legfölebb csak nyelni fog.

Megvan itten az a szép is,
Hogy különvált s nem vegyes
A bagarja s a kutyabőr,
A paraszt és a nemes.

Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
Becsben párja nincs neki,
És ezért sok úri ember
Saját testén viseli.

De habár rangjával kissé
Nagyra van az úri rend,
Nem mondhatni, hogy nem gondol
A köznéppel odalent:

„Nyisd ki markod, mind a kettőt,”
A paraszthoz ígyen szól,
„Nyisd ki markod, jóbarátom,
Nesze semmi, fogd meg jól.”

Azzal vagdalkoznak némely
Nem t’om milyen emberek,
Hogy ez országban nyilvános
Épületek nincsenek.

Mit? Nyilvános épület nincs?
Hát az akasztófa mi?
S ezt bizony majd minden falu
Határában láthatni.

Oh e nemzet büszke nemzet,
Éppen erre tart sokat,
S ebben talán fölül is múl
Minden más országokat.

Virágozzál, dicső ország,
Nagyratermett náció,
S még soká ne háborgasson
A civilizáció!

Pest, 1847. december

MOSOLYOGJ RÁM!

Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. –

Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedűl: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!…
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!…
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.

Pest, 1847. december