Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek

Önsorsjavítók vagy rontók – XIV.

Írta: Nagy Jenő · 2026. február 19.

kb. 14 perc olvasás

Eugéniusz:

Egy-egy mondatban a bölcs/balga,

a boldog vagy boldogtalan lelkekről

Ősi-örök igazságok magyarán szólva



Táltos paripa vagy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke – ördög/sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok

Önsorsjavító vagy rontó típusok példatára



Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki, testi és társas életek/halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)



Magadon szörnyülködsz vagy kacagsz,

a mese rólad szól: ismerj hát magadra,

a baj felismerése a „gyógyulás” kezdete:

bölcsen bátran változtasd meg az életedet…

Vörösmarty Mihály

SZÓZAT

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze;

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

„Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet hogy annyi szív

Hiában onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, oh magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

1836

Vörösmarty Mihály

KESERŰ POHÁR

Bordal „Czilley s a Hunyadiak” szomorújátékból

Ha férfi lelkedet

Egy hölgyre föltevéd,

S az üdvösségedet

Könnyelműn tépi szét;

Hazug szemében hord mosolyt

És átkozott könyűt,

S míg az szivedbe vágyat olt,

Ez égő sebet üt;

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha, mint tenlelkeden,

Függél barátodon,

És nála titkaid:

Becsűlet és a hon,

S ő sima orgyilkos kezét

Befúrja szívedig,

Míg végre sorsod árulás

Által megdöntetik;

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha szent gondok között

Fáradtál honodért,

Vagy vészterhes csatán

Ontottál érte vért,

S az elcsábúltan megveti

Hű buzgóságodat,

S lesz aljas -, gyáva – és buták

Kezében áldozat;

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha fájó kebleden

A gondok férge rág,

S elhagytak hitlenűl

Szerencse és világ,

S az esdett hír, kéj s örömed

Mind megmérgezve van,

S remélni biztosabbakat

Késő vagy hasztalan;

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mint volt, a puszta lég.

S ha bánat és a bor

Agyadban frígyre lép,

S lassanként földerűl

Az életpuszta kép,

Gondolj merészet és nagyot,

És tedd rá éltedet:

Nincs veszve bármi sors alatt

Ki el nem csüggedett.

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

De amig áll, és amig él,

Ront vagy javít, de nem henyél.

1843. augusztus 26. előtt

Fáy András

A’ Hazához

Most – midőn Hazám’ bús egének

Bíztatva nyílik szép hajnala,

Oszol a’ sűrű köd, melly hegyének

Szent bérczein mélyen fekszik vala;

A’ komor éj’ setéte szétterűl,

Rózsás szürkület váltja-fel azt,

A’ vak homály nyájas fényre derűl,

‘S minden keblet édes remény dagaszt:

Szűn a’ fülsértő rekedt ének

A’ baglyaké és denevéreké,

‘S fülmile zeng a’ szebb nap’ kőltének –

Most – én magam vesztegeljek é?

‘S kit kit izzasztván a’ köz édes teher,

Ne döngessem Diogénnel hordómat?

Nem Hazám, vétkes ki most hever

‘S tehetvén nem tesz! bírja átkomat!

Ím, csak derűlni lássam komor borúd,

– Magamnak nem szükség fénylenem –

Lássam vígan zőldelni koszorúd,

Vedd erőm, vedd éltem’, vedd mindenem!

p 1

p Aki csak egy telekakált pöcegödröt és egy nagy szemétdombot hagy hátra

p Aki csak egy átutazó nézelődő, „kibic” turista saját hazájában, a szülőföldjén…

p Aki csak azt tartja értéknek, ami itt-most pénzben kvantifikálva kifejezhető

p Aki pénzért vásárolna bűnbocsánatot, majd reklamál: maradt a lelkifurdalás!

p Aki mindig csak azt az egy arcot látja, aki nem figyel rá, nem nevet viccén stb.

p Aki csak oly zenét hallgat, mely „zajártalom” /lelkében csak könnyűbúvárkodó

p Aki még ott tart önismeretben, mint ki féllábbal jelentkezik Tarzan válogatásra

p Aki azért él, hogy játsszon, és nem azért, hogy teljesebben és játékosan éljen

p Aki kerüli az játékot, az önleleplező önfeledtség, az álarcvesztés lehetőségét

p Aki frivol: mindent játéknak vesz, mintha – neki/másnak is – több élete lenne

p Aki a szerencsejáték életfogytiglani rabja lesz – nyomorba döntve családját

p Aki az eleve elrendelés-tanból házilag önfelmentő fatalizmust barkácsolgat

p Aki oly bigott vallási törvénytisztelő: ő szombaton nem is kér/ad elsősegélyt

p 2

p Aki rigorózus-dogmatikus vegetáriánus: inkább éhen hal, de húst nem eszik

p Aki akkorát vajúdik, mint a hegyek, de végül, nagy nevetségre kisegeret szül

p Aki csak azért bírja ki fogcsikorgatva e siralomvölgyben, mert van menny…

p Aki csak titokban ellenkezik házisárkány nejével (nem érti, miért cukorbeteg)

p Aki úgymond a házi béke kedvéért alázatosan papucs alatt van (nyel, majd hány)

p Akinek minimalizált nemi élete nem örömforrás, de muszos házastársi kötelem

p Aki a zanzákból véli jól ismerni és megszeretni Regényt, és a „dugásból” a Nőt

p Aki egy olyan „férfi”, akit egy nő tart el – vagy alkalmi selyemfiú/hímringyó stb.

p Aki közvetlenül, vagy áttételekkel, de pontosan fizet a „szex szolgáltatásokért”

p Aki csak annyit lát a világból, amit autóból vezetés közben kinézve elkapkodhat

p Aki nem vádlott, mégis csak álnévvel vagy arc/szem nélkül mer megnyilatkozni

p Aki csak akkor tud a partnerével együtt-táncolni, ha pont a kályhától indulhat

p Aki férfi korára már csak akkor tud könnyezni, ha jó sokáig sok hagymát pucol…

p x

Kazinczy Ferenc:

BÖLÖNI FARKAS SÁNDORHOZ.

Ragyogó futással kezded a futást

Olympiádnak síkjain, s a tömött

Sokaság paeant kiált a nagy merőnek.

Hova futsz? megállj! itt az Euripides

Hermája, s a Götheé; s itt közöttök

A hármas istennék szent szobra kél.

Hullj térdre, lelkes ifju, s mondd az igét:

«A szépet a nagy mellé!» Már repülsz?

El, el a határig, vagy ne, nagy merő!

El, el a határig! Vár a hős iker!

Döbrentei Gábor:

Hazai ügy, a nemzeti nyelvre nézve

Szerettem a hazát’

Megszegtem kedvéért szívem örömeit,

Csakhogy látnám jőni ragyogó csillagát;

Reszketve gyujtottam éjjelim mécseit:

Mim érte? a szent ügy most is tapodtatik,

S híve, tört oltára mellé taszittatik.

Szegény fásult haza!

Legdicsőbb elméid koszorúzatlanok,

Amilyeket máshon büszkén jutalmaza,

Nálad üres hirű vigasztalatlanok,

Pazarlják éretted hősi erejeket,

S te inkább töröd, mint élesztnéd lelkeket.

Ők megsajnállanak,

S ifjan nekivágva sülyesztő éjednek,

Rontják, törik, amik díszedben gátlanak;

Fejtik tüzét lomhán eltapodt nyelvednek,

S hajdan dicsőséged parlagosúlt útján

Új virágod csattan lelkesb fiad lantján.

Az ifju mit nem mer?

Híres tettű nevek sugárzását issza,

Pajzstrengető karja ezer hydrát lever,

Vak hátráltatóját porba nyomja vissza;

S még tapasztalatlan szíve szép árjában

Nagyra kelendő Nap szenderg hajnalában.

De mire ébred fel!

Magát-rontó hideg serget veszen észre.

S hull a magasan járt, roncsolt érzésivel;

Búsan néz a szépen elgondolt egészre;

S aki messze repült s hitte, hogy nagyot tesz;

Egy kis körbe szorult szendergő férfi lesz.

El ugyan nem gyávúl,

Kicsordúlt nagy könnyét letörli hirtelen,

Lelke megzúzva is szikrát pattantva gyúl.

Lágy panaszba fúlni látja hogy dísztelen.

Olvadást csak azért engedne szívének,

Hogy, ah, ő ne érje hunytát nemzetének.

Meg-meglátogatják

Magányában régibb szétoszlott képet,

Mátyás fényén s Mohács sirján hordozgatják,

S erre megint forrnak fojtott érzései,

Felkönyörg hazája ősi istenének,

Nyisson ragyogó kort nemzetünk nyelvének.

Döbrentei Gábor

Iparegyleti dal

Magyar szántóvető ajakán

Hajnaloson (Svábhegy, őszelő 5. 1845.)

Csak tejeltél, kis juhocskám,

Eddig, ’s ette galambocskám,

De gyapjud is már ezután

Pestről lesz az ember vállán.

Mert a’ honban készítenek

Mit csak lehet, magyar kezek;

Szalagodat vasárnapra

Már itt szövik, lelkem Dora.

Földesurunk esze megjött,

Él ’s alkot, már magunk között,

Pénzéből, mit mi keresünk,

Részt ezentúl már mi veszünk.

Hej, uram, beh jól cselekszed,

Hogy a’ honi észt ébreszted;

Hidd el, pénzes unokáid,

Áldva nézik majd poraid.

Szidják, űzik szegény fejünk,

Gyárhoz, műhöz, hogy nem értünk;

De hát, ugyan, a’ tűzkőbe

Hogy essék tűz, üttetlenbe?

Az ember csak nyögte eddig,

Hogy a’ magyar végesvégig

Csak izzadott és csak fáradt,

’S díja német zsebbe száradt.

Hiszen éljen, jó ember ő,

Csak, míg hízott, hős őriző

Hogy mi voltunk, megköszönje,

Mint mi azt, hogy oktunk tőle.

Hanem, ha mind csak áhitánk,

Biz együgyük, góbék volnánk.

’S mind más szedvén tejfelünket,

Világ tagadná eszünket.

Ki hát, magyar! inasévből,

Nagy mester légy, jó legényből,

Mindennek megvan a’ sora.

Hulljon restség ’s negéd pora.

Ne félj, sógor, marad neked.

Segítsen fel máskép eszed,

Szerén, ládd már a’ magyar áll,

Mi után te boldogulál.

Régóta van közös urunk,

Jó császárod, jó királyunk;

Neki hát két szíve vagyon,

Egyik legyen a’ magyaron.

Van is már, új iparházra

Ötezret írt kincstárára.

Istenem! áldd meg királyom,

Egyik fiam néki szánom.

Jer hát, társnép! töröld a’ szád,

Somlaival köszöntöm rád;

„Csak belerő a’ hon kincse,

Ha összetart, hull bilincse.”

p 3

p Aki csak akkor ír naplót vagy zongorázik stb., ha ez – rögtön – piacképes

p Aki csak akkor-addig „hisz” istenben, ha éppen Ő felvitte: most jól megy dolga

p Aki csak akkor merné más bűnét megítélni, ha ő maga bűn nélkül való lenne

p Aki csak a lebukás szégyenétől félve tartja be az elemi erkölcsi normákat

p Aki csak a szétszórtság és a vas-önfegyelem közül véli választhatni…

p Aki csak a halálos ágyán döbben rá: ő más valaki életét „élte” és „halja”

p Aki csak a kisujját nyújtja az ördögnek – pl. csak azt dugja konnektorba

p Aki csak addig nyomozza/kéri elszántan az igazságot, míg rá jó fényt vet

p Aki csak a hízelgő „baráttól” veszi komolyan a róla szóló – jó – véleményt

p Aki csak addig udvarol és bókol, amíg el nem ejti a prédanőstényt v. hímet

p Aki csak addig akar nős/férjezett lenni, míg a nászút/mézeshetek tartanak

p Aki csak a házasságkötés után vallja be betegségeit és a túl nagy múltját…

p Aki cinikus „bölcs”: mindennek ellen tud ő állni, egyedül a kísértésnek nem

p 4

p Aki akkor csodálja meg először a lábát, amikor már akár amputálhatják is azt

p Aki azért bűntudatos, mert nem tud életében az anyjának mindent viszonozni

p Aki magabiztosan tart a pokolba édesanyja által jószándékkal kövezett útján

p Aki biszexualitását „felfedezve” duplázná esélyét a párkapcsolatra (nullázza)

p Akiből a nevelők-tanítók sikeresen kiirthatták a kérdezést, a kíváncsiságot…

p Aki betegesen kíváncsi: fölös, sőt káros tudása terhével hamar öregszik/hal

p Aki beszédében, gesztusaiban stb. mindent, és így végül semmit se hangsúlyoz

p Aki lelkileg szinte belerokkan: megfeszülve folyton mosoly erőltet az arcára

p Aki nem képes szívből jövő derűs mosoly varázsolni a maga/mások arcára

p Aki beleharap a neki segítő kézbe, vagy elzavarja, vagy berántja a verembe…

p Aki úgymond belülről akar bomlasztani: de végül ő is csak beépül a Rendszerbe…

p Aki szóban hőbörgő, de a tettekben már amúgy egy behódoló, meghunyászkodó,

p Aki egyáltalán nem elvtelen ember: ő elvből mindig az erősebbhez dörgölődző

p x

Kriza János
Székelykö alatt
Ember-csinálta halmaid közöl
Oh vár! szabadba jöttem, foglyod én
Hol istenkéz-emelte szirteken
Szabadság enyhít ép lehelletén.
.
Nem láttam én pirosló szép korányt,
Nem ismerém a harmat gyöngyeit,
Nem haliám a pacsirta víg dalát,
S a lég ezer zsibongó sergeit:
.
Imitt naponként hajnalom pirul,
Szelíd sugár előzi dél hevét,
Az illatos virágnak, míg töröm,
Még gyenge harmat üli kebelét.
.
Szabad nép, nem kalitka rabjai,
Örömdalokban zeng ezer madár,
S e népimával a királyi sas
Röpülve Istenhez magasba jár.
.
Kövön nyugodva szent oltáromon
A természettel én is áldozom,
Templomban majd kitisztult érzetem
A néppel ismét elimádkozom.
.
A sziklabérc alatt szegény telep
Fából raká parányi házait,
De hitben dús, egy házra halmozá,
Isten házára drágaságait.
.
Hűség, jámborság, vendégszeretet
— Könyvből tanult erények városon –
Családi tűz körül, mint hajdanán
Ülnek ma is mosolygva nyájason.
.
Öregnek arcán évek szép sorát
Jegyzik redők, nem bűne számait,
Meleg még szíve, bár idők hava
Meghinté gyérülő hajszálait.
.
Szülék körül az ifjú nemzedék
Serdül, miként ép törzsök ágai,
Természet, nem kalmár festékitől
Pirulnak a szerény szűz arcai.
.
Kínzó gyönyörben folynak perceim
Ez édenből szakasztott táj ölén;
Már hallom a kerub tiltó szavát —
S könnyem foly édenem határkövén.

Reményik Sándor

Ne akarj kereszteden könnyíteni

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!– sóhajtod csüggedezve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged.

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Magára maradt. Szép napoknak vége.

Keserves, árva lesz az öregsége.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Miért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit itt nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég már a vándorlásból estig.

Soká eltöpreng még bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,

Útban a távol mennyei hazába.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik; siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

„Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb lesz, ha belőle lefűrészelek”

— mondja magában.

„De jó, hogy megtettem!

Sokkal könnyebb!” — sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó gyöngykaput.

már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át. hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

„Mit tettem!” — kiált kétségbeesetten,

mert keresztemet nehéznek találtam!”

S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjuthasson békén a túlsó partra.

„Rálépek én is” Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hogyha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. „Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts!” Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

„Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!”

pppppppppppppppp

Életünk végtelen pozitív-negatív minősége,

a jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét

Szellemi segítség magyarán lélekbátor örökifjú

bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek

Miért töltöd egyszeri ajándék istengyermeki életed

balgán, ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,

ön/társemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,

fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,

Idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,

közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,

napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,

rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,

Alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban.

hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,

talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,

elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,

Balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,

házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,

betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,

lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?

A mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség

nem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.

A tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd a baj okát,

és jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!

Jóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból

magaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!

Elsősorban önmagadtól, majd „jóbarátaidtól” védjen meg az isten,

az ellenséggel elbánsz majd magad is – sőt: a hasznukat veheted…

A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.

Arra kellene időben ráeszmélnünk, amit a közmondás tanít:

jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,

és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…

Magyarán íródó érzékenyítő, felfedeztető, elképzeltető,

rácsodálkoztató, megértető, megítélendő, értékelendő,

súlyozandó, tovább-gondolásra serkentő, igaz önismeretre

és szeretetre: bölcs változásra indító, ősrégi/újított intelmek…

pppppppppppppppppppppp