kb. 10 perc olvasás
A függők nem találják az élet értelmétEddig tízen fejezték be sikeresen a Hosanna közösség programját – Jelenleg hat függő fiatalember tagja a közösségnek, összesen tizenhat hely van2013. március 17., 15:57 |
Hat évvel ezelőtt, 2007. július hetedikén nyílt meg a Hosanna függőségi betegségekkel foglalkozó közösség Szabadka mellett, Nagyfény határában dr. Marinko Stantić atya kezdeményezésére. A közösség az olaszországi Cenacolo, illetve a boszniai Međugorjében működő közösségek mintájára alakult meg. Jelenleg hat védencük van, eddig tízen fejezték be sikeresen a programot.
dr. Marinko Stantić atya (Fotó: Molnár Edvárd)
– Összesen 16 férőhelyes a központunk, és jelenleg van helyünk, hiszen most hat védencünk van – magyarázza odaérkezésünkkor Marinko atya. – Ami nagyon fontos, hogy nem gyógyszerekkel dolgozunk, mert mélyen hiszünk abban, hogy a kábítószer-, az alkohol-, a szerencsejáték-függőség lelki eredetű. Az életnek értelmet kell adni. Az ima és a beszélgetés az alapját képezi a közösség működésének – mondja.
Az atya szerint nem kell megvárni, hogy a függő döntsön arról, hogy be akar lépni a közösségbe, mert sok szülő mondja, hogy a gyermeke nem akar a közösségbe jönni.
– Persze, hogy nem akar, mert nincs reális képe önmagáról, nem tud racionálisan gondolkodni. A fontos az lenne, hogy a szülő akaratosabb legyen, elhozza a gyereket az első informatív beszélgetésre, ahol mi pontosan elmondjuk, hogyan lépjen fel a függővel, hogyan vegye rá, hogy eljöjjön a közösségbe. Nem könnyű természetesen, de a szülőkkel együttműködve sikerülhet. Mi nem vagyunk börtön. Azt szoktuk tanácsolni a szülőknek, hogy ne fogadják be a gyereküket, amennyiben ő úgy döntene, hogy elhagyja a közösséget. Mert amikor nincs választási lehetősége, akkor visszatérhet, és lépésről lépésre elfogad bizonyos feltételeket. Az első lépés az, hogy beismerje magának az igazságot, amint ez megtörténik, akkor építkezhetünk tovább – magyarázza Marinko Stantić atya.
Kérdésünkre, hogy véleménye szerint mi az oka a reménytelenségnek, hol vesznek el a fiatalok, idősebbek, az atya azt mondja, a hit elvesztésével az emberek elvesztették az élet értelmét.
Zajlik az építkezés (Fotó: Molnár Edvárd)
– A függők nem találják az élet értelmét, ezért keresik azt a kábítószerben, alkoholban, játékban. Elveszett az alap, amelyre építkezni lehet. Az ember olyan lény, aki mindenben az értelmet, az okot keresi. Feltesszük magunknak a kérdéseket: miért élünk, miért vagyok kénytelen elviselni a bizonytalanságot, a munkanélküliséget, és elveszünk ebben. Nem mindenki hasonlóan oldja meg a gondokat, nem mindenki szembesül velük, nem mindenki tudja feldolgozni a kudarcait. A külvilágban számos dolog létezik, ami hasonló, mint a függőség: van, aki munkamániás, van, aki csak márkás ruhákban képes járni. A lényeg viszont az, hogy kié vagyunk, és merre halad az életünk, nem az, hogy hogyan nézünk ki. Sokan azt mondják, hogy Tito idejében jobb volt. Volt munkánk, jól éltünk. Most isszuk meg a levét, mert az egy ateista rendszer volt. Itt veszett el az ember. A világban csak azok a közösségek küzdenek sikeresen a függőség ellen, amelyek a hitre alapoznak. Számomra nem megoldás, ha az ember metadonon él tovább, vagy más tablettán, és ahhoz, hogy jól legyen, be kell hogy vegyen egy tablettát. Számomra az az ember van jól, akinek nincs szüksége semmire, hogy jól, biztonságban érezze magát, megoldja a problémáit. Isten nem dob le injekciós tűt, hogy annak segítségével mi boldogok lehessünk. A boldogságot saját magunkban rejtette el, és nekünk onnan kell előbányászni – magyarázza Stantić atya.
A közösségben jelenleg építkezés folyik: egy konyha-ebédlő, egy kis kápolna, az emeleten pedig egy közös helyiség épül. Ezen dolgoznak a fiúk, kőművesek segítségével.
Predrag Vidakov 27 éves, jelenleg ő a közösség vezetője, a támasza a hat fiúnak, akik jelenleg a közösségben vannak, feladata pedig, hogy a jó irányba terelje őket. Célja, hogy jó példa legyen, hogy lássák, a közösséget elhagyva is lehet normális életet élni. – Nehogy azt higgyék, hogy minden rendben, amíg a közösségben vagy, de utána ugyanaz vár. Be akarom bizonyítani, hogy ez nem így van. Mindennap, magam miatt is és mások miatt is, igyekezni kell – mondja.
Frank Rudolf (Fotó: Molnár Edvárd)
Frank Rudolf nyolc hónapja került a közösségbe. Ő mesélt arról, hogyan telik egy nap a Hosannában.
– 6.15-kor kelünk, fél héttől rózsafüzérünk van, aztán reggelizünk, kávézunk, nyolckor a nap megáldását követően kezdődik a munkanap, délig dolgozunk. Vannak munkacsoportok, amelyek eldöntik, hogy ki milyen munkakörben dolgozik. Pontosan nyolc hónappal ezelőtt, amikor én bejöttem, akkor kezdődött az építkezés. Nem könnyű, mert nincs gyakorlatunk benne, befejezünk egy munkafázist, és később vesszük észre, hogy hol rontottuk el. Közben tanulunk és gyakorlatot is szerzünk. Pillanatnyilag a konyhán vagyok, én főzöm az ebédet mindannyiunknak. Van mintegy húsz kötelezettségünk, mindenkinek 4-5, mivel kevesebben vagyunk. Három hónapig tart egy, amíg mindenki elsajátítja, majd kapja a következőt. Így vagyok én most a konyhán, van, aki az állatokat gondozza, van, aki takarít. Vannak személyes kötelezettségeink is, amelyek inkább lelki, szellemi jellegűek, az egyéni fejlődést segítik. Az egyéni, lelki kötelezettségek személyenként változnak. Én például azt kaptam, hogy ha észreveszem napközben magamon, hogy szórakozott vagyok, akkor annak valahogy véget vessek, és fegyelmezettebb legyek. Amennyiben ezt nem teljesítem, akkor az bizonyos megvonásokkal jár, amelyek nem büntetés jellegűek, hanem serkentőek. Ebéd után délután fél ötig tart a munka, fél ötkor fogyasztjuk a második kávét. Azt követően van egy kis szabadidő, aki megteheti, az olvas, aki elmaradt valamiben, azt végzi el, illetve saját magunkkal törődünk, beszélgetünk a testvérekkel – így szólítjuk egymást itt a közösségben. A nap végén az esti rózsafüzér után beszélgetünk, mindenki elmondja, hogyan sikerült teljesíteni a kötelezettségeit, és megbeszéljük, hogy másnap kivel fogunk beszélgetni – kettesben. A négyszemközti beszélgetésekkor elvonulunk, megbeszéljük akár a nézeteltéréseket, vagy bármit, ami a lelkünket nyomja, megosztjuk egymással.
Kereszteket, emlékeket is gyártanak a bennélők (Fotó: Molnár Edvárd)
Rudolf kérdésemre, mi volt, illetve mi a legnehezebb a számára a mai napig, a következőket mondja: – Az, hogy folyamatosan elfoglaltak vagyunk, egy pillanatra sem tudjuk elengedni magunkat, nem tudjuk lopni a napot, az egyik kötelezettség befejezése után mindig jön a következő. Nagyon sokáig, évekig éltem az ellenkezőjét. Loptam a napot, nem foglalkoztam a környezetemmel, nem érdekelt senki és semmi, saját magam se. Most egy kicsit katonás, nincs idő a lazulásra, és a lassú haladásra sem. Van egy tempó, amit kénytelenek vagyunk tartani. A szabadidő sem tévézéssel telik, hanem a szentírás olvasásával, beszélgetéssel, egymással való törődéssel. Folyamatosan ki van töltve a napunk. Ezt megszokni volt a legnehezebb. A másik, ami nagyon nehéz, hogy el vagyunk szigetelve az otthontól, a szülőktől, barátoktól. Se telefon, se levelezés. Háromhavonta van találkozó, amikor eljönnek a szülők, és egy napot együtt töltünk.
Arról, hogy mi lesz vele a program befejezését követően, nem beszéltünk.
– Még túl messze van. Még nem sikerült elszakadnom a múltamtól – mondja. Elég sokat vagyok gondolatban ott, elemezgetem. Próbálom megszokni ezt a környezetet is, néha elgondolkodom a jövőn is, de egyelőre még azzal kellene foglalkoznom, hogy itt és most hogyan tudok saját magamon segíteni, meg a többieken. Egyelőre azért vagyunk itt, hogy lelkileg megerősödjünk, hogy felkészüljünk a normális életre – mondja Rudolf
András története2013. március 17., 16:25 |
Škofljanec András az idén lesz harmincéves. Általános iskolai osztálytársként több alkalommal is találkoztunk a közösségben töltött időszaka idején, először akkor, amikor másfél év után először tölthetett két hetet otthon. Amikor három év után sikeresen befejezte a programot, első dolga az volt, hogy körlevélben segítséget kérjen a közösség számára. Ő abban tud segíteni, hogy elmondja történetét. Kertelés nélkül, őszintén.
Rájöttél, hogy melyik volt az az időszak, pillanat, amikor a Te drogproblémáid elkezdődtek?
Fotó: Molnár Edvárd
– Rengeteget gondolkoztam ezen. A hetedik-nyolcadik osztályra nyúlik vissza a történet, az idősebb fiúk provokációja, a kis diákcsínyek, molesztálások állnak mögötte. Egy konkrét esetre emlékszem is, amikor egy idősebb fiú megsértett, és az egész iskolaudvar röhögött rajtam, provokáltak, megaláztak. Ekkor döntöttem el, hogy ezután másképp lesz. Úgy gondoltam, hogy jónak lenni nem kifizetődő dolog, hogy csak bántva, megalázva érzem magam. Persze a középiskola „jó” rossz kezdés volt. Új környezet, senki sem ismer annyira, rossz társaságba bekapcsolódni pedig nem nehéz. Csak rossz dolgokat kell tenni, ahhoz pedig nem kell sok tudás. Hétvégente füves cigivel kezdődött, mivel alapból nem olyan voltam, hogy hirtelen rossz tudok lenni, önbizalom-hiányos voltam, bátortalan, és ezt a fű hétvégente kompenzálta. Eleinte ki is töltötte az életemet, aztán mindennapos használattá vált, mert önbizalomra, jó kommunikációra mindennap szükség van.
Az első csalódásokat követően, amikor úgy érezted, jónak lenni nem éri meg, nem volt kihez fordulnod, vagy önmagad zárkóztál el?
– Én zárkóztam el. Valamiért már ekkor elkezdtem kettős életet élni. Anyukámék előtt azt játszottam, hogy minden rendben van, de bennem viszont kezdett a méreg termelődni, kerestem azt, ami erőt, tekintélyt vagy bármi mást ad, aminek köszönhetően kevésbé vagyok sebezhető. A legrosszabb az, hogy tisztában sem voltam azzal, hogy még jobban sebezhetővé váltam, és ezt magam előtt is takargattam.
Gondolom, nem egyik napról a másikra kezdtél el napi szinten marihuánát szívni, majd kemény drogokat használni.
– Természetesen, ez hónapokba telt. Hétvégenként pedig kialakult egy űr, amely kérte a biztonságot, amit állítólag a drog nyújtott. Ekkor elkezdtem diszkódrogokat fogyasztani, ezek másként töltötték ki ezt az űrt a lelkemben. Majd rövid időn belül elkezdtem a diszkódrogokat hétköznap is használni. Gyorsan kialakult a függőség. Ezt finanszírozni is kellett. Szüleim nem jómódúak, uzsonnapénzt ritkán kaptam, így elejében a nagyszüleimet vertem át, ahogy csak tudtam. Hazudtam nekik. Aztán pedig a legközelebbi ismerőseimet és barátaimat fosztottam ki. Hazugságokkal, különböző kisebb üzleti húzásokkal, telefoncserékkel és egyebekkel. Amikor ezt az űrt a gyorsdrogok sem töltötték be, társaságokat változtattam, elmentem otthonról, mert ismertem apukám álláspontját az egésszel kapcsolatban. Persze ekkor már illegális tevékenységeket is végeztem, törvényszegés is volt a számlámon, otthagytam a középiskolát. És elég gyorsan szerepet kapott az életemben a heroin.
Ekkor hány éves voltál?
– Huszonöt körül jártam. A heroin használatával nagyon gyorsan elkezdett romlani nemcsak a pszichikai és a fizikai állapotom, a társadalmi életem is. És persze a heroint finanszírozni is kell. A heroinistát úgy kell elképzelni, hogy míg az átlagos ember reggel felkel, megmosdik, fogat most, és asztalhoz ül reggelizni, addig a heroinistának (akkoriban nekem, ha aludtam és felkeltem) az első dolog, amire gondol, az az, hogy hogyan fog magának heroint szerezni: mindenáron. Amikor azt mondom, hogy mindenáron, akkor nem számít, hogy testvéren, szülőn, baráton, nagyszülőn, öreg nénin az utcán, bárkin át kell hogy tapossak, hogy megszerezzem az adagot. Ezt szó szerint kell érteni. Bármit megtettem. A realitásérzet, a lelkiismeret itt teljesen el van nyomva. Kiépítettem magamnak egy zárt világot, ahol a segítséget nem fogadtam el, halom őrültséget csináltam, magam voltam. Az űr az elején be van töltve, de nagyon gyorsan átváltott életfenntartássá, szükségletté. A drog nem érte el a hatást, bármennyit lőttem magam, csak annyit ért el, hogy funkcionálni bírtam, mint más ember. Ahhoz kellett, hogy ne lássák, hogy fájdalmaim vannak, vagy depressziós vagyok, vagy más jellegű problémám van. Nagyon gyorsan oda kerültem, hogy intravénásan is adagoltam magamnak a heroint. Intravénásan másfél évig lőttem magam, rengeteg problémám volt, elidegenedtem mindenkitől, magamtól is. Adósságaim voltak, bankoknak is, mindenkit kiforgattam, átvertem, mindenki csalódott és leírt.
Miért döntöttél mégis úgy, hogy segítséget kérsz?
– 2009 szilvesztere előtt megint törvénybe ütköző dolgot tettem. Ekkor már nagyon sokat drogoztam, szinte másfél óránként, ha csak tudtam, belőttem magam, orvosságokat is kevertem hozzá. Itt jött egy pont, amikor fel akartam adni. Aznap, amikor meghoztam a döntést, a nagymamámnál összefutottam édesapámmal véletlenül – ma már nem hiszek a véletlenekben –, és úgy gondoltam, hogy csak megemlítem, hogy feladtam, és ha van valamilyen alternatív megoldása, segítsége, mondja, mert nincs kedvem tovább élni, nem láttam a kiutat. Apukám közölte, hogy készültek erre, és hogy meg van beszélve egy informatív beszélgetés a közösség vezetőjével. Eljöttünk, egy hét kellett, hogy letisztuljak fizikailag. Apukám volt velem egy huszonnégy órát, ő vigyázott rám. 2010. január 4-én bejöttem az első munkanapra, és január 10-én beléptem a közösségbe. 2013. február 10-én pedig sikeresen befejeztem a programot.
Jelenleg Zomborban dolgozol házmesterként, ha minden igaz, ott is nyílik egy közösségi ház, amelyben te is segítenél. Ez hosszú távú cél is, segíteni azokon, akik rászorulnak?
– Szeretnék segíteni, saját tapasztalatommal és főként a mostani életemmel, azzal, hogy harcolok tovább. Be szeretném bizonyítani, hogy ez a program jó, hatásos és segít. A legmélyebb pontról, a legdepressziósabb rémálomból is fel lehet ébredni. Tudok úgy kelni, szinte mindennap úgy ébredek, hogy újból kezdem, pozitívan, reménnyel telve. Vannak nehézségek, de tudom, hogy minden nehézséget le lehet és le tudok küzdeni. Amikor befejeztem a programot, egy minőségesebb élet lett a célom. Szeretném sugallni, hogy nem szabad fontolgatni, hogy jó-e, vagy sem, hanem bízni kell abban a segítségben, ami embertársunk, családunk felől érkezik, hogy ne a saját bőrünkön tapasztaljunk. Mert ha a legmélyebbre kerül az ember, ahol én is voltam, ott nagyon vékony a határ: vagy megmaradsz, vagy nem.