Mondják meg Zsófikának

Anya elhozta erre még aznap, mikor a lakáscsere megtörtént.

Már alkonyodott, mire ideértek, Anya felmutatott a harmadik emeletre, arra az ablakra, amely mögött most állt, s elmagyarázta, milyen lesz az új otthon beosztása. Zsófika az ablaksor helyett a cipőjére bámult, alig hallotta, mit beszél, de Anya nem vette észre, mert magyarázott, s ilyenkor mindig elfoglalta a maga mondanivalója. „A te ablakod is az utcára nyílik – mondta Anya –, az ebédlőbútort majd beszuszakoljuk valahogy a hallba.” Kifújta az orrát, mert Anyának se volt könnyű tudomásul vennie azt, ami történt, s mikor eltette a zsebkendőjét, még ennyit mondott, de ezt már nagyon csendesen: „Majd kialakul.”

Hát kialakult. Most itt vannak, a költözés lezajlott, Anya ma nem is ment be az Intézetbe. Kató néni átjött segíteni, ott maradt vele a régi lakásban, míg minden láda, bútor fel nem került a teherautóra; Anya meg Teri az újban várta a szállítómunkásokat. Nem maradt semmi felesleges holmijuk, egy fordulóval elvitte a kocsi. Időközben ugyanis a régi négy szoba sorsa is „kialakult”. Lakásfelosztás miatt bútorok, férfiruhák, orvosi rendelő és várószoba eladó. Anya megkérte, hogyha véletlenül akkor érdeklődne valaki, mikor ő még nem jött meg a munkából, s Teri sincs a lakásban, szaladjon le a házfelügyelőért, hívja fel, s kettesben mutassák meg, amire a vevő kíváncsi. Minden tárgy, bútordarab árát felírta egy cédulára. Csodálkozott, hogy mindig csak akkor jelentkezik érdeklődő, ha ő vagy Teri otthon van, soha máskor.

Persze, nem tudta, hogy Zsófi nem nyitott ajtót soha, és senkit sem vezetett be a rendelőbe.

Az előszobaablak függönye nem ért le teljesen az ablakkeretig, ki lehetett lesni alóla. Zsófi mindig látta, ki csenget. Ha idegen jött, gyorsan leguggolt az előszoba parkettjére, s addig nem is emelkedett föl, míg az alak körvonalai átsejlettek a függönyön. Mikor a rendelőt elszállították, Anya éppen a Közértbe küldte kenyérért. Megvásárolt, aztán leült az autóbuszmegállónál, szemben a kapuval, s ott üldögélt, míg az utolsó fehér fogas is el nem tűnt előle. Ráhajtotta az arcát a friss kenyérre, a kenyér langyos volt, pékszagú. Anya azt mondta, mikor szelt belőle, hogy nedves a durcája, bizonyára tejes volt a pult a Közértben. Este telefonált Kató néni, Anya becsukta az immár teljesen üres rendelő ajtaját, míg beszéltek, de azért kihallatszott, mit felel: „Nemigen viselte meg, úgy látom. Elég közömbös gyermek, sajnos.”

„Zsófika közömbös kislány – gondolta Zsófi. – Zsófika nem sírt az Apa temetésén, Zsófika nem sajnálta otthagyni a régi lakást. Zsófikának minden mindegy.” Kinn csepegett, a nyári esőtől fénylett az aszfalt, a járdát szegélyező fák szinte megnyúltak örömükben. Apa rendelőjét Balázs bácsi vette meg, ez baj, mert Balázs bácsi távoli rokon, akihez olykor el-ellátogatnak, s az ember esetleg véletlenül meglátja majd az Apa íróasztalát vagy Tóbiást, a koponyát. Vajon miféle épület az ott szemben? Ez nem az Apa régi körzete, ahol szinte minden házat ismert. Valami középület lehet, de hogy mi, nem tudja, magas fák állnak a homlokzata előtt, eltakarják a feliratot a lombok. A kertjében medence van, szobor ül a peremén, és a vízbe bámul. Barnanénit is eladták, azt a márványfejet, amelyet Kressék küldtek karácsonyra, azért nem kár, azt utálta, mert kígyóból volt minden hajaszála. Anya sose vette észre, hogy irtózik a barna szobortól, de Apa tudta; ha bement hozzá a rendelőbe, mindig bekötötte a márványfejet egy törülközővel, s ettől olyan fura lett Barnanéni: csak bámult nagy, pupillátlan kőszemével, és menyecskésen hátra voltak kötve a kígyói.

Hát szóval, ezentúl itt laknak. Ha valakinek meghal az apja, kisebb lakásba költözik, eladja a feleslegessé vált holmikat, újsághirdetést fogalmaz, és még a temetés napján is a lakáscserével foglalkozik. Valika, aki az SZTK-ban együtt dolgozott Apával, nem vett fel fekete kalapot, mint Kató néni, az Apa húga, még csak nem is sírt, egész szertartás alatt a koszorúkat bámulta, de azért Valika borzasztóan szomorú volt Apa miatt. Kató néni bezzeg visított, mikor megtudta, hogy a bátyja meghalt, de hát ő majdnem mindig kiabál. Anyu sose visít, csak könnyezik, aztán megfogja az ember kezét, és megpróbálja magyarázni, miért történt úgy valami, ahogy történt, mi belőle a tanulság, és mi legyen a legközelebbi teendő. Dóra sose sír. Marianne is ritkán. Anya komolyan szokott könnyezni, méltóságosan, mert Anya könyveket ír, Anya tudományos kutató. Anya nagyon okos.

„Ha az ember szívbajos – mondta Anya, és közben hullottak a könnyei –, és főleg orvos, aki tudja, mivel jár ez a betegség, értelmesebben él, nem dolgozza agyon magát, nem szív el naponta ötven cigarettát, és többet gondol a családjára. Ezentúl igazán jobban kellene tanulnod, mert most nehezebb lesz az élet.”

Tanulni?

Zsófi elfordult az ablaktól. Gyönyörű kis tanulósarka volt, Anya csináltatta még régen, az egyik könyve honoráriumából. Lámpát is lehetett gyújtani a kis paddal egybeácsolt asztalkán, s külön lyuk volt az asztallapban a tintatartónak, a festékescsészének, külön kis vájat a ceruzáknak és a körzőnek. Egyik oldalán redőny takarta el a fiókokat, a másikon piros csontgombnál fogva lehetett kihúzni őket. Műremek volt. Zsófi utálta.

Amennyire emlékezni tud, egyszer csinálta meg jókedvűen és teljesen a leckéjét, mikor két napig hiányzott, s Takácsékhoz kellett lemennie, hogy megkérdezze Évától, mit adtak fel másnapra. Volt Évának a konyhában egy hokedlije, azon tanult, Takács néni bevonta a tetejét viaszosvászonnal, a tankönyvek meg ott álltak azon a három lécen, amelyeket Takács bácsi a hokedli lábai közé szegezett. Éva zsámliról írta a számtant, a hokedli volt a tanulóasztala. Akkor ő is ott maradt Takácséknál, odavitte a szemetesládát a hokedlihez, azon ült, hibátlanul megcsinálta a példát, és sormintát is rajzolt utána, ibolyákat. Takácséknál kifőzött laska volt ebédre, ő is kapott egy tányérral, gríz volt a laskán, pirosra sült, sós gríz, nem olyan cukros, nyúlós, mint amit tejbe főznek. Szégyellt kérni, pedig evett volna még.

Milyen rossz lehet szegény Anyának, hogy ő nem stimmel!

Ezt a szót az iskolában számtanórán szokták mondani. Ha a példa jó, Hidas tanár úr csak bólint, ha nem, annyit mond: „Nem stimmel, fiam.” Ilyenkor az ember kapja a szivacsot, és már törli is lefelé az eredményt, mert a megoldás rossz. Ha a számtanpélda nem stimmel, akkor a számításokat elrontották. A Marianne-é mindig stimmel, ő a legjobb tanuló. Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz?

Hogy is mondta Apa? Harmadikos volt talán, akkor kezdte hozni a gyengébb bizonyítványokat. Anya elképedve forgatta a kiskönyvet, Apa meg elnevette magát, csóválta a fejét, és azt mondta: „Nem stimmel a gyerek, mi? Ilyen nem szerepel egyik könyvedben sem.” Anya majdnem sírt, ő meg kisomfordált a szobából szégyenében, mert azért az borzasztó gondolat volt, hogy ő nem stimmel. Még vacsora után is róla beszélgettek, Anya folyóiratokat lapozott meg vastag könyveket, Apa cigarettázott, néha megcsóválta a fejét, nevetett. Mikor már lefeküdt, Anya bejött hozzá, s faggatni kezdte, mi az oka ennek a siralmas bizonyítványnak. Nem tudott válaszolni, mert az egészet annyira egyszerűnek és természetesnek érezte, hogy nem is szorult magyarázatra. A világ olyan érdekes volt, olyan napról napra táguló, hogy nem jutott benne hely az iskolának.

Nem volt mindig ilyen érdekes, eleinte, még kisebb korában az osztály, a gyerekek meg az otthoni dolgok teljesen betöltötték a napjait. De ahogy az évek teltek, mindig egyre inkább részleteire bomlott, s a részletek izgalmasak voltak, nyugtalanítóak, alaposan meg kellett nézni mindent, hogy az ember tudja, mi micsoda. Az épületek, amelyek kisebb korában úgy maradtak meg emlékezetében, mint egy folt, tetőre, ablakokra, kilincsekre váltak, a falfelületek egymásra merőleges egyenesekre, s az emberek arcra, hangra, ruhára. A tanító néni azt mondta Anyának, hogy ő sose figyel az órán; ha hirtelen felszólítja, nem tudja, miről van szó, s ha az olvasást gyakorolják, nem tudja ott folytatni, ahol az előtte olvasó abbahagyta. Ilyenkor az ember csak hallgat, a felnőttek úgysem értenék, amit mondani akarna, mert hiszen ő azért nem figyel, mert annyira elfoglalja a figyelés.

A harmadikos tanító néninek nem volt nyaka, egyenest a vállából nőtt ki a fejecskéje, a harmadikos tanító néni nyomorék volt egy kicsit, olyan, mintha nem is ember lett volna szegény, hanem valami mesehős, a Hétszőnyű Kapanyányi Monyók vagy egy griff. Folyton azon töprengett tanítás alatt, hogy lehetne kihúzni Olga néni fejét a nyakából. Meg abban az évben sok volt a légy, minden órán dongott egy-kettő, s a legyek is nagyon érdekelték, mert olyan volt a szemük, mint az Apa nagyítója. Ha ki lehetne valahogy metszeni a legyek szemét, vajon az is nagyítana, mint a lencse? De volt más is, amit meg szeretett volna fejteni, zajok, kopácsolás, a sínhegesztés kék fénye, amely az osztályablakból olyan merevnek és törhetetlennek látszott, mint a csillagfény. Ahogy idősödött, egyre több érdekelte. Majd’ beleszakadt az egész napi figyelésbe, s amikor hazaért, csak lekoppant a feje ebéd után, annyira kimerült volt. És lehet, hogy nem tudja folytatni, ahol az előtte olvasó abbahagyta, de olyankor ő már valahol a vers legvégén jár vagy az olvasmány utolsó sorainál; ő gyorsan olvas, gyorsabban, mint akárki, és egyszerűen nem bírja kivárni, mi lesz a vers meg az olvasmány vége. „Miért nem boldogul ez jobban? – kérdezte egyszer vacsora közben Anya. – Sose engedem el készületlenül, én magam kérdezem ki tőle a leckét mindennap.” – „Nem ér rá – felelte Apa, és vett még egy kis salátát –, most születik a lelke.”

Anya aztán tavaly, hogy ötödikes lett, év vége felé magával vitte az Intézetbe, ahol dolgozott. A homlokzatba rögzített nagy állóbetűk: KÍSÉRLETI NEVELÉSTUDOMÁNYI INTÉZET tetején egy madár tollászkodott. Zsófi majd megfeszült, úgy iparkodott, hogy szégyent ne hozzon Anyára. Rengeteg mindent kérdeztek tőle, főképpen Dobay bácsi, aki olykor járt is hozzájuk. Zsófi akkor délután arra irányította a teljes figyelmét, hogy figyeljen. Mikor már mindenki elkérdezte tőle a magáét, s már játszania se kellett, sem egy kis gépet bámulnia, amelynek üvegnyílása mögött gyors egymásutánban táblácskák zuhantak le, se megszámolnia hirtelen, hány mindenféle összevissza hányt tárgyat lát az asztal lapján, végre hazamehetett. Apa akkor kezdte az otthoni rendelést, amikor hazaértek, de azért kijött hozzájuk. Ő a kezét mosta, s a hálóból behallatszott a fürdőszobába, hogy mindenki meg volt elégedve vele, és teljesen normális, jól fejlett tizenegy éves lány. „Teljesen egészséges!” – mondta Anya, de úgy, mintha azt mondaná: „Teljesen beteg!”, mintha aggódnék és szomorkodnék emiatt. Az is behallatszott, hogy Apa nevet, megcsókolja Anyát, és azt mondja: „Aztán azért ne haragudj rá! Akarod, hogy én foglalkozzam vele?” – „Isten ments! – felelte Anya, és majdnem sírt. – Ha én nem tudom megváltoztatni, odalesz az önbizalmam. Csak hagyd a gyereket!”

Az ember csak gyűjti magában az emlékeket, amelyek Apáról maradtak, mint Marianne meg Dóra a bélyeget. Apa nem szégyellte őt soha, igaz, hogy Apának nem volt kitüntetése, mint Anyának, és nem is beszélt a rádióban a gyermeknevelésről. De azért mindig tudta, amit nem bírt kimondani, és ha nagyon komolyra fordult az eset, akkor bejött hozzá beszélgetni.

Apa mindig este jött, fürdés után, borotvakrém- és szappanillatot hozott magával, s az éter és toroköblítő szagát otthagyta maga mögött a rendelőben. Mikor Marianne úgy megzavarta, hogy már aludni se tudott rendesen, Apa magyarázta el neki, hogy születnek a kisgyerekek, és ő jött be hozzá Anyák napjának estéjén is, amikor kiderült, hogy elvesztette azt a sárga zsebkendőt, amelyet erre az alkalomra hímeztettek velük az iskolában. Zsófi nem tudott ajándékozni, a perselyét egy szóra kiürítette, ha arról volt szó, hogy örömet szerezzen valakinek, de sose bírt megszólalni, csak nyújtogatta vörösre gyúlt arccal az ajándékát, és pici korában, ha köszöntőverset tanítottak neki, eldobta a virágot, és sírva fakadt, mikor már a szavalásra került volna a sor.

Anyák napja olyan volt számára, mint a lidércnyomás, mert Anya szavakat várt tőle, vagy legalábbis verset, s ő mind odaadta volna a vérét Anyának, ha azzal meggyógyíthatta volna valami betegségből, de szavalni szégyellt, prózában sem bírt arról beszélni, mennyire szereti Anyát. A zsebkendő, amely úgy-ahogy megoldotta volna a helyzetet, mint Anyák napján kiderült, valahogy eltűnt a táskájából, s mikor Kató néni átjött ebéd után, s eldicsekedett a Marianne-tól kapott kézimunkával, ő meg csak állt, egyik lábával a másikat simogatva, Anya szemét elfutotta a könny, és azt mondta Kató néninek: „Zsófikának, sajnos, fejletlen az érzelmi élete.”

Apa este, mikor leült mellé, nem beszélt a zsebkendőről. Nagyapáról beszélt, akit Zsófi nem is ismert, milyen kemény ember volt, kevés szavú, szigorú, s mikor Nagymama olyan nagyon beteg lett, egyszer csak sírva fakadt az ágyánál. Ő meg Kató néni csak elhűltek, olyan érthetetlen és félelmes volt, hogy sír, Nagymama meg felnézett, és mérhetetlen csodálkozással azt kérdezte Nagyapától: „Hát te szerettél engem, János?”

„Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük – mondta Apa –, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre.” Akkor sírt egy kicsit, nemcsak önmaga, hanem a Nagymama miatt is, s az idén a tűpárnát, amelyet az iskolában Anyák napjára varrtak, mihelyt elkészült, beledugta a Tóbiás fejébe, hogy el ne tűnjék megint. Nem is vesztette el, Anya meg nagyon örült, rögtön kiakasztotta a hálóban az ablakkilincsre. Év végén, mikor már hat közepese volt, Apa azt mondta Anyának: „Most aztán én veszem elő!” – „Ugyan – felelte Anyu, de most nem tiltakozott –, mikor lesz neked arra időd?” – „Semmikor – mondta Apa –, nem tanulni akarok én vele, csak megmagyarázom neki, hogy mit csináljon.” – „Sok szerencsét!” – fordult el Anya rosszkedvűen. Ez volt az egyetlen ígéret, amit Apa nem tartott meg, pedig mennyire várta, hogy végre megtudja valakitől, mit kell tennie ahhoz, hogy ő stimmeljen.

Vajon Balázs bácsi tudja-e, hogy Tóbiás Tóbiás?

Ő mondta Anyának, hogy a koponyát ne adják oda, de Anya azt felelte, boldog, hogy az a rettenetes halálfej egyszer már kinn van a házból, és akkor ő kiállt az ablakba, nézett le az utcára, és azt gondolta, Anyának Barnanéni miatt fáj a szíve, akinek kígyóból van a haja, pedig annak igazán semmi értelme sincs, senki sem látott még kígyóhajú embert, de koponyája van mindenkinek, ki lehet tapintani, nyomogatni az ember bőre alatt. Végigcsúsztatta az ujjait az arcán, aztán megtapogatta a feje búbját is. „Ugye, milyen ügyes kis kosár? – kérdezte Apa egyszer, míg szétborzolta a hajat a feje tetején. – Itt laknak a gondolatok. Jól be vannak csomagolva, mint az üvegáruk a boltban, hogy össze ne törjenek. Itt lakik a látás, a hallás, minden, amit érzékelsz. Jó megoldás, nem? Ilyen kis helyen annyi minden! Praktikus. A fogak is olyan okosan vannak beágyazva a helyükre. Tóbiás igazi gavallér, megvan minden foga.”

Bárcsak Apa mindjárt megmondta volna, mit csináljon az ember, ha stimmelni akar. Most már nem fogja megtudni soha. Pedig Apa gondolt rá, élete utolsó percében is rágondolt. Valikától tudja, aki mellette dolgozott a rendelőben, hogy miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: „Mondják meg Zsófikának.” Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.

Anya a könyveit rakosgatta a másik szobában. Benyitott hozzá, nézte egy darabig. Anya még vékonyabbnak látszik ebben a fekete ruhában. A haját bekötötte, száll a könyvekből a por. „Velünk valami borzasztó dolog történt – gondolta Zsófika –, veled is meg velem is.” Vajon Anya megérti, miért nyitott be most hozzá? Érzi vajon, hogy így még sincsenek olyan egyedül, mintha mindegyikük maga van a szobában?

Anya csak azt látta, hogy Zsófi ott áll a küszöbön, bámul rá, és eszébe se jut, hogy adogassa a könyveket, vagy kimenjen a másik portörlőért; nem segít semmit, csak néz. Lehet, hogy az apja, szegény, mégis tévedett, és nincs benne jóindulat, udvariasság, semmi? Irtózatos lenne! „Ha nem akarsz segíteni, felesleges nézned, hogy más hogy dolgozik” – mondta, és egy halom könyvet kiemelt a ládából. Zsófika sarkon fordult, visszament a szobájába. Visszaállt az ablakhoz.

Lenn az utcakereszteződésnél éppen megváltozott a jelzőlámpa színe, a járművek úgy lendültek neki az útnak, mint a versenyfutók. „Hát te szerettél engem, János?” – ezt kérdezte Nagymama. Honnan tudta volna, ha Nagyapa sose mondta, nem is mutatta neki. Anya is csak azt tudhatja, amit lát. Visszafutott, hogy megkérdezze, nem adogathatná-e a könyveket, de Anya már nem volt bent, a ládák sem, közben elkészült a kirakodással.

A könyvszekrény legalsó polcán ott voltak a nagy orvosi könyvek, nem mind, csak egy pár mutatóban, a legtöbbjét elvitte Balázs bácsi. Ezt a szürke kötésű albumot sokszor nézegette Apával, ez az Anatómiai atlasz. Sose volt szabad magában lapozgatnia, csak Apával együtt, Apa azt mondta, magyarázat nélkül nem szép, és ő nem is nyitotta ki soha egyedül. A szoba még ilyenkor alkonytájban is meleg. Nyár van, július vége, vakáció. A vizsgán azért nem tudott felelni, mert olyan borzasztóan fontos dolog jutott az eszébe, amit azonnal végig kellett gondolnia. Vizsga előtt eltűnt az osztálykulcs, Taki volt a napos, Takács Éva, nem találta a helyén. „Mért nem kerested jobban? – kérdezte Márta néni, mikor végül is Székely bácsi, a hivatalsegéd felhozta; véletlenül alákerült a zongorásterem kulcsának. – Olyan nincs, hogy az ember meg ne találjon valamit, ha nagyon keresi.”

Apa üzenni akart neki valamit. Talán a hiányzó félmondat is megvan valamerre. Meg kellene keresni.

https://reader.dia.hu/document/Szabo_Magda-Mondjak_meg_Zsofikanak-833