kb. 58 perc olvasás
ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
AMIT CSAK A DAL FEJEZHET KI
Én egy finom angol úr,
Nem kívánok semmi mást,
Had teljen békén napra nap,
Had éljek úgy, ahogy szokás
És mint a klub szerint szabad
Egy átlag férfiú
Kiben nincs szenvedély,
Ki el nem tévelyeg,
S módfelett
Szisztematikusan, ésszerűen él,
Mint a többi angol úr.
De rád tör hirtelen a nő!
És akkor nyugalom, agyő!
Össze-vissza fecserész,
Sírva-ríva heherész,
És ha unod már a lármát,
Hozzád vág egy lámpát, ő!
Csak ereszd magadhoz a nőt,
És akkor majd a buta csap,
Mindent ide-oda tesz,
Ezer kacabajkát vesz,
Akkor boldog, hogyha csalhat,
És a papucsférj csak alhat ez alatt!
Keresném üdvöd, Schumann dalban.
A rádión, ha jő az est.
Keresnéd Bachot, s ő szól halkan,
Fiam, a kesztyűmet keresd!
De rád tör végzeted a nő!
És akkor nyugalom, agyő!
Nem fog rajtam e varázs,
Húzzon gyűrűt néki más!
Húzzák ki a fogam végül
Inkább injekció nélkül,
Mintsem legyűrjön az iszonyat: a nő!
Én egy finom angol úr,
Mértéktartó, illedelmes hangon,
Mint a lány selyem,
A hölgyerény oly hősi papja,
Szűz a nászi éjeken,
Elvem a ’non shalant’,
A szívem sziklavár,
Oly szilárd,
Ha valakit bajban meg kell védenem.
Mint a többi angol úr.
De rád tör hirtelen a nő!
És védekezni sose tudsz,
Egész élete a pucc,
És ha dühös jön, a trucc
És ha konkurálva struccal,
Néha szembeszállsz a truccal,
Mire jutsz?!
Csiszolt és művelt ember volnál,
De mondasz egy-két oly cifrát!
Hogy az a részeg, bengál matróz,
Bámulattal néz fel rád!
Hát ereszd magadhoz a nőt,
Bedöföd szívedbe a tőrt,
Rajtad úrrá lesz a szex,
S oly hiába keseregsz,
Jobb, ha rám suhint a bakó,
Mintsem nőért, aki tahó,
Menjek másvilágra, időnek előtt.
Én egy finom angol úr,
Gothe könyve mellett álmodozva tölteném az éjt,
Oly megdühödten gyűlölvén a durva testi szenvedélyt,
Imádom bölcsen én
A hellén klasszikát,
A késő gótikát,
Ossziánt,
És mindent, ami oly szép és kulturált,
Én egy finom angol úr.
De rád tör hirtelen a nő!
És akkor nyugalom, agyő!
Jön a família, ó,
Ósdi tánti, nagyanyó,
Ez is beszél, az is beszél,
Locsog-fecseg már az egész pereputty,
Kishúga, öccse, nénje, bátyja,
Mind ide költöznek hozzá!
Nem áll be, angyalbajszos szája,
Csak, ha csókot cuppant rám!
Hát ereszd magadhoz a nőt!
Hát ereszd magadhoz a nőt!
Engem nem gyűr le az iszonyat: a nő!
MY FAIR LADY
http://video.xfree.hu/?n=mezixy%7C517e580b00202cc4291804ee35207dd0
* * *
II.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
A SIVATAG KORONÁJA
Olyan, mint vén királynak
Feje, a sivatag;
Hajszálai, a fűvek,
Csak gyéren inganak.
E vén királyi főn egy
Nagy tölgy a korona.
Ha megszólamlanék, sok
Századról szólana.
Megszólamlott végtére.
Kóbor felhő jöve;
Elfáradott, s leszálla
Pihenni fölibe.
Ez kérte, mondaná el
Élettörténetét,
És a felhőnek a tölgy
Következőt beszélt:
*
„Távol világ regényes bércein
Virágozának boldog őseim.
Anyám – közel hozzá az égi bolt –
A vadonerdő legszebb fája volt.
A fergeteg beléje szeretett,
S mivel szerelme célt nem érhetett:
Anyámra – oh mi aljaslelküség! –
Szegény anyámra bosszut esküvék.
És teljesíté. Ottan függtem én
Testvéreimmel szűlőnk kebelén;
Letépe minket és szétkergetett
A bosszujában rémes fergeteg.
Idáig űzött engem haraga,
E sivatag magába fogada,
Felnőttem itten és sok századot
Láttam már, amint jött és távozott.
Ah, mily unalmas hosszu életem!
Csak szomorúság széttekintenem;
Bármerre nézek: látnom nem lehet
Szegény anyámat és testvérimet.
Koronként jőnek hozzám emberek,
Javokra vagyok, amint lehetek.
Ki nyáron jő, midőn nap égeti,
Szolgálok hűvös sátorúl neki;
Ha jőnek erre tél-idő alatt,
Adok tüzelni száraz ágakat,
S akit kétségbeejte a világ,
Jön s fölakasztja énreám magát. –
S ezzel végeztem. Eddig terjede
Hosszú éltem rövid története.
Éltemnek is bár vége volna már!
A fergeteg, mely ide-ide jár,
A fergeteg, e régi ellenem,
Nem győzhetett meg, nem bírt énvelem.
S a hőst, ki annyi századéven át
Oly bátran, olyan rendületlen állt,
E hőst mi fogja most eldönteni?
Önnön keblének hitvány férgei!
Oh isten, isten, aki alkotál,
Hát nincs számomra nemesebb halál?”
*
Im ezt beszélte a tölgy.
Fönn űlt a tölgytetőn
A felleg, s a beszédet
Hallgatta részvevőn.
Részvétből, szánalomból
Villámot vett elé,
Az árva tölgyre sujtá
S azt porrá égeté.
Pest, 1845. október 16. – november 25. között
*
A GYÜLDEI IFJAKHOZ
A honnak egy igaz zászlója van,
Ezt mi álljuk körűl,
S ti elhagyátok a hon zászlaját?
Elhagyhatátok, oh, ifjak, hitetlenűl?
(Szégen, gyalázat! hát az oroszlán
Rókák fészkébe tér?…)
Silány rongyot hogy cserélhettetek
A haza szentséges, dicső zászlójaért!
Higyétek el, hogy rókafészek az,
Hová beléptetek,
Ha rá más bizonyság nem volna is,
Elég az, hogy papok tanyáznak köztetek.
Pap és ravaszság, pap és árulás,
Pap és minden rosz… egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
A kárhozat, hová ily férfi-szoknya megy.
Okos volt, aki öltözetjöket
Barnának rendelé,
Fehér ruhát azért nem hordanak,
Mert azt sötét lelkök befeketítené.
Mint öltözetjök, lelkök oly setét,
Ők éjszakának gyermeki;
Azért látjátok őket mindenütt
A szabadság, e napfény ellen küzdeni.
Hol a szabadság, ott van a haza,
S ti elválhattatok
E két szentségtől, és olyan korán!
Mert hisz fiatalok vagytok, fiatalok.
Nem jó idők!… a féreg eddig a
Vén fákat rágta csak;
Ti ifjak vagytok, ifjú csemeték
És a férgek máris belétek hulltanak.
A férges fát mi várja? rothadás!
Ti hát rothadjatok…
Minket levágnak s tűzre tesznek tán,
De lelkünk lesz a láng, mely égbe szállni fog.
Pest, 1845. október 16. – november 25. között
*
ÁLMOS VAGYOK ÉS MÉGSEM ALHATOM…
Álmos vagyok és mégsem alhatom;
Ébren vagyok és mégis álmodom.
Gyertyám pislog komorhomályosan,
Mint a lidérc, mely temetőbe’ van;
S ki nem merem kezemet nyujtani:
Elvenni hamvát vagy eloltani.
Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
Előttem el rém rém után vonul.
Hiába húnyom be szemeimet,
Látom még akkor is e rémeket.
És milyen rémek, milyen alakok!
Arcomról hideg izzadás csorog.
Ott mély árokban egy koldús halott,
Fölkél és rágja a koldúsbotot.
Kemény. Beléje törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg cigány, a deresen,
Ütik, verik kinoskeservesen,
Vernek le róla húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
Hát az mi ott? torony vagy óriás?
S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
Mellette a nagy százakós veder;
Most leereszti a roppant vedert…
Nem víz, de vér, mit e kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva üstökét,
S szólván: „nem én, de te vagy a zsivány!”
Bedobja azt a bíró ablakán.
Ott akasztófa, rajta csecsemő;
A csecsemőnek anyja odajő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
S körűltáncolja a bitót vele.
Itt egy leány, két béka ül szemén,
Nyúzott patkány van orrának helyén,
Hosszú férgekből vannak fürtei,
S őt félkigyó-félember öleli. – –
Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
Elkergetném s el nem kergethetem.
Mindenki alszik, csak magam vagyok
Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.
Pest, 1845. október 16. – november 25. között
* * *
III.
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
A BIKA
Szüret táján, őszuton, mikor már berekedt a tücsök, sápadtabb a Nap és meghosszabbodtak az éjszakák, sáros a föld és csatakos a megsárgult mező, akkor érkeznek a vadlibák.
Hideg szél dudál és karcost öntenek a pohárba, már tető alatt kérődzik a jószág, üres a mező, jönnek a kisarjadt őszi vetésre, a kölestarlókra, hullámzó sebes felhőkként szállva, élesen zsivajogva a vadlibák.
Vadak, kényesek, riadozók. Az a szerencse, hogy ostobák is. Egyébként nem is lenne libapecsenye. Ha gyalog mégy feléjök már messziről nyujtogatják a nyakukat és elszállnak…
Nem így, ha kocsin mégy eléjük. Különösen parasztkocsin. Akkor rád se hederítve, megvárnak.
Én, meg az apám, vadlúdra mentünk parasztkocsin. Már jól benne voltunk novemberben. István, a kocsisunk, csigavonalban, lassan hajtott, sunyi módra, amiben olyan nagy mester a legtöbb paraszt.
Már volt is zsákmány szépen, midőn sebesen hömpölyögve megjött a köd. Csak annyi időnk volt még, hogy felhajtottunk az országútra s azon haladtunk hazafelé.
Este volt már. S a köd meg a sötétség fene egy iker. Hiába mereszted a szemed, nem látsz; nem látod az orrod hegyét se. Neki mégy a fának s csak akkor veszed észre, mikor koppan rajta az orrod. A másik pillanatban az árokba zuhansz vagy egy fatörzsön esel át. Először nevetsz, aztán kétségbe esve látod, hogy nincs szabadulás, leülsz, rágyujtasz és várod, míg megszűnik a köd, amit vagy a szél hord el, vagy a felkelő nap szív magához.
Mi tehát ballagtunk a töltésen s egyszer csak mondom az apámnak:
– Én már a kocsis hátát se látom.
A lovak nyögtek, botlottak, meg-megálltak. Látszott, hogy nem látják lábuk alatt az utat.
– István, – mondja az apám, – szállj le és vezesd a lovakat. Előttünk menj s a keréknyomba lépj, hogy le ne dőljünk. Közbe kiálts is, hátha szemben jön valaki.
Szokva voltunk az ilyesmihez. Birtokunk egy ősrét szélén feküdt s abból így ősszel rengeteg ködök ereszkedtek.
Már szinte hazaértünk, nem lehettünk távolabb egy-két kilométernél, mikor kap ám a kocsink egy olyan lökést, hogy lovastól, kocsistól, mindenestől lefordultunk az árokba.
– Élsz-e? – kérdi az apám kis idő mulva.
– Élek hát, – mondom.
– Nahát, ez az istentelen, kivert bika! István, megvagy?
– Úgy a, – súgja a kocsis.
– Hát a lovak?
– Feküsznek, mozdulni se mernek.
– Nohát, csak szedd össze magad és négykézláb, itt az árokba’, másszál el haza. De vigyázz, hogy észre ne vegyen, mert agyontapos. Otthon hívjad össze a kutyákat és gyere velük vissza. A bika megszökik a kutyáktól.
A kocsis elcsúszott, mi meg hallgattunk.
Na a helyzetünk nem volt rózsás, mert egyszer csak visszajött a bika. Kíváncsi volt rá, hogyan mulatunk.
– Oda lőjjek? – kérdezem az apámtól.
– Csak tessék, – mondja rá.
Odalövök kétszer, ahonnét a dobogás hallatszik. Halljuk, hogy megugrik, de nem megy sehova. Végre az apám megtalálja a kocsit, oda bujunk.
Egészen odajön a beste; majd kinézem a szemem, de nem látok belőle semmit.
A lovakhoz megy. Azok elkezdenek kapálódzni. Ismét lövünk, mire megint elszalad néhány lépést.
Végre halljuk, hogy ugatnak az ebek, hozza őket a Pista. Most aztán ellohol haragosan, morogva.
Előbújunk, a lovakat kifogjuk, talpra állítjuk. Reszketnek, mint a kocsonya. A kocsit otthagyjuk reggelig, megyünk haza.
*
Tavasz óta bitangolt már ez a bika. Akkor kiverte a csordából a trónörökös, a fiatal bika, mire dühében és szégyenében elbújt az ősrétbe. De időnként, ha elunta magát, kiveszekedett az utakra és felforgatott kocsit, szekeret, mindent, ami az útjába került. Hiába vadásztunk rá, nem tudtuk eddig halálosan találni. Most, hogy ezt a komédiát csinálta velünk, úgy eltűnt, mint a kámfor. Érezte, hogy halálra keressük. Elszelelt a vidékről.
*
Volt az ősréten egy sziget. Erről a szénát csak akkor tudtuk kihordani, ha farkasordító tél volt, amitől befagyott az ingovány, hogy fennbírta a szekeret.
Éppen ilyen tél volt. Este elrendelte az apám, hogy reggel álljon elő négy szekér, kimennek a szigetre a szénáért.
Hát reggel, amint mennek-mendegélnek a rétben, egyszercsak a szigeten rettenetes ordítás, bömbölés támad. Az apám előre siet, hogy mi az? Hát uramfia, mit lát!
A bika az éjjel elvizitelt hozzánk s a kazlak között szállt meg éjszakára. Valahonnan két farkas kiszagolta s nekiestek a kazlak között. Az egyik az orra előtt táncolt, hogy ne tudjon megfordulni, a másik meg a farát szagatta. Ha megfordult, ez táncolt az orra előtt s a másik szaggatta. Volt bajba!
A nagy sürgés forgásban észre se vették az apámat, aki odament hozzájuk négy-öt lépésre és lelőtte az egyik farkast. A másik persze elszaladt. A puska másik csövét a bikának szánta. Föl is emelte a fegyvert és célbavette a bika szemét. Ebben a pillanatban elkezd a bika bőgni, de olyan panaszosan, mint egy eltévedt tehén, odamegy az apámhoz és dugdossa az orrát a hóna alá.
– No, – mondja az apám – híres, hát hová lett a te nagy dicsőséged?
Aztán megrakodtak a szekerekkel és az egyik szekér farához valami zsebben talált kócmadzaggal odakötözték a híres bikát. Olyan örömmel jött, hogy gyönyörűség volt nézni. Ha otthagyták volna, talán még sírva is fakad ijedtében.
* * *
IV.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
2012. február 3.
(Szent Balázs püspök és vértanú, Szent Anszgár (Oszkár) püspök OSB)
A nap liturgikus színe: zöld
Napi igehelyek
Sir 47,2-11
Mert amint a hájat elválasztják a hústól, úgy Dávid is kiválóbb volt Izrael fiainál. Oroszlánokkal úgy játszott, mint bárányokkal, és medvékkel úgy bánt, mint a juhok kisbárányaival. Már ifjúkorában megölte az óriást, és elvette népéről a gyalázatot, amikor felemelte kezét, s a parittya kövével leütötte a gőgös Góliátot, mert segítségül hívta az Urat, a Mindenhatót, aki erőt adott jobbjának, hogy leterítse a bátor harcos férfit, és felmagasztalja népe szarvát. Dicsővé tette őt ekként tízezer között, és magasztossá tette az Úr áldásaival, azzal, hogy felajánlotta neki a dicső koronát, és letiporta az ellenséget köröskörül, kiirtotta az ellenséges filiszteusokat — mind a mai napig –, és letörte szarvukat örökre. Minden tette után magasztalást zengett a Szentnek és Magasságbelinek dicsőítő szavakkal. Teljes szívéből dicsérte az Urat, szerette Istent, aki őt alkotta, és erőt adott neki az ellenséggel szemben. Énekeseket állított fel az oltár előtt, és kellemes dallamokat énekeltetett velük.
Mk 6,14-29
Heródes király is hallott róla, mert a neve ismert volt már. Azt mondták: ,,Keresztelő János támadt fel halottaiból, azért működnek benne a csodatévő erők.” Mások pedig így szóltak: ,,Illés ő.” Ismét mások azt mondták: ,,Próféta ez; mintha egy lenne a próféták közül.” Ezeket hallva Heródes így szólt: ,,János, akinek a fejét vetettem, az támadt fel a halálból.” Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. János ekkor azt mondta Heródesnek: ,,Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.” Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta. Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt. Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: ,,Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.” Meg is esküdött neki, hogy: ,,Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!” [Eszt 5,3]. Az kiment és megkérdezte anyjától: ,,Mit kérjek?” Az így szólt: ,,Keresztelő János fejét.” Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: ,,Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.
* * *
V.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
A KÉT BORSÖKRÖCSKE
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a közepében egy nagy hegy s a hegy tetején egy ezeregy éves fa. Ennek volt kilencvenkilenc ága, a kilencvenkilencediken fityegett egy kilencvenkilenc rejtekes tarisznya; ennek a kilencvenkilencedik rejtekében volt a Laci bátyám kilencvenkilenc levelű bibliája, s ennek a kilencvenkilencedik levelén olvastam ezt a mesét.
A biz a’: Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.
Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának:
– Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit.
Az éfi ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betevő falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. „No, isten neki – gondolja magában -, legyen a többi után!” – s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy belejött a böjtölésbe, hogy hét egymás után eső pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt. De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. „Hm – gondolja magában -, ez már csak elég volt, ha akart volna adni ő szent felsége, erre adhatott volna!”
Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének:
– Hallod-e, feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba.
Süt is az asszony, s a szegény ember útnak indul.
Déltájt elért a Herecz-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre van szándéka? Mi járatban van?
– Én bizony az Istenhez mennék – felel a szegény ember. – Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott?
– Abba’ hiába ne fáradj – mondja az ősz ember -, hanem én neked adom ezt a két borsökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök.
Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdőbe ment velők. A szekeret innét s túl szedte össze: egyik ember kereket, a másik rudat, a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze. Elég az, hogy volt olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik:
– Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba!
A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért.
Amint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal s a falubíróval. Ezek majd’ hanyattég estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf:
– Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember?
– Nem eladó, méltóságos gróf úr – felel a szegény ember.
Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdőt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre nélkül marad.
Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni?
– Egyet se búsuljon, gazduram – szólalt meg az egyik borsszem ökröcske -, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk!
No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a más ekekabalát,* a harmadik esztekét,* kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta* az ekét.
Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör:
– Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! – A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak a vetésben.
– No, te szegény ember – mondja most a gróf -, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg!
A szegény ember elkezd búsulni, de a borsökröcske ismét megvigasztalja:
– Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk!
Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja:
– Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről, nem férünk bé az udvarra.
A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság.
– Hallod-e, te szegény ember – mondá a gróf -, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott!
Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske:
– Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.
Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához* értek. A borsszemökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró.
– No, most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! – javallá az egyik. A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszemökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.
* * *
VI.
BÖLCS EMBEREK IGAZ GONDOLATAI
vagyis
A STOIKUS BÖLCS
BREVIÁRIUMA
Sárosi Gyula fordításában
Szolgának születék s nyomoréknak
s mint amaz Iros Koldusnak –
s engem kedvel az égi sereg.
XIII.
Ha haladni akarsz a bölcsességben,
el kell viselned, hogy külsőséges dolgokban
ügyetlennek és együgyűnek tartsanak.
Ne törekedj
arra a látszatra, hogy
bármit is tudsz!
S ha néhány ember tart rólad valamit,
légy bizalmatlan önmagaddal szemben.
Tudd meg, hogy
nehéz egyszerre
magatartásunkat is
a természetnek megfelelő állapotban megőrizni
és
a külső dolgokra is tekintettel lenni.
Ha az egyikre súlyt helyezünk,
elkerülhetetlen, hogy a másikat el ne hanyagoljuk.
XIV.
Ha azt akarod, hogy
a gyermekeid, a feleséged és a barátaid
örökké éljenek,
együgyű vagy:
hiszen olyasmit kívánsz,
aminek megvalósítása nem áll módodban,
s a más hatáskörét akarod bitorolni.
Akkor is balga vagy,
ha azt akarod, hogy
a szolgád sohase kövessen el hibát:
hiszen azt akarod, hogy
a hitványság ne legyen hitványság,
hanem más valami.
De ha azt akarod, hogy
törekvéseid megvalósuljanak,
azt elérheted.
Abban gyakorold tehát magad,
ami hatalmadban áll.
Mindenki fölött az uralkodik,
akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy
megvalósítsa amit amaz akar
és elhárítsa, amit nem akar.
Aki szabad akar lenni,
az ne akarjon és ne kerüljön olyasmit,
aminek megszerzése és elhárítása másoktól függ.
Ha nem így cselekszik, rabszolgának kell lennie.
XV.
Emlékezz erre:
az életben úgy kell viselkedni,
mint a lakomán: körülhordoznak egy tálat,
– éppen hozzád ér, –
nyújtsd ki a kezed és szerényen vegyél belőle.
Ha elmegy melletted,
ne állítsd meg!
Ha meg nem jön,
ne fürkéssz utána sóvár tekintettel,
hanem várj türelemmel, amíg hozzád ér!
Így viselkedj
a gyerekekkel, az asszonnyal,
a hivatalokkal, a vagyonnal szemben is,
s méltó leszel arra, hogy
az istenek asztaltársa légy.
Ha pedig az eléd tett ételekből nem veszel,
hanem eltekintesz fölöttük,
akkor nemcsak a lakomájukon veszel részt,
hanem együtt fogsz uralkodni az istenekkel.
Így cselekedtek Diogenés, Hérakleitos és társaik:
méltán „isteniek” voltak, és úgy is nevezték őket.
XVI.
Ha látod, hogy
valaki jajgat gyászában,
vagy mert idegenbe távozott a gyermeke,
vagy elvesztette a vagyonát,
vigyázz, hogy
téged is magával ne ragadjon
az a képzet, hogy
őt a külső körülmények sodorták bajba.
Nyomban legyen kéznél ez:
„Nem a bekövetkezett események kínozzák őt,
– hiszen azok a többi embert nem kínozzák, –
hanem az a vélemény kínozza, amelyet róluk alkotott.”
Ennek ellenére
ne vonakodj szavaiddal hozzá alkalmazkodni,
sőt, ha az a helyzet, jajgass együtt vele,
de vigyázz, hogy ne jajgass belülről is.
XVII.
Emlékezz arra, hogy
színész vagy egy olyan drámában,
amilyet a betanítója akar:
ha rövidre szabja a szereped, rövid ideig,
ha hosszúra, sokáig játszol.
Ha a koldus szerepét osztja rád,
azt is a természethez hűen alakítsd.
Éppenúgy cselekedj,
ha nyomorék, uralkodó vagy polgár szerepét osztja rád,
mert a te kötelességed az, hogy
a rádbízott szerepet szépen eljátszd;
a szerep kiválasztása másra tartozik.
XVIII.
Ha a holló nem jót károg,
ne ragadjon el a képzet,
hanem nyomban
tégy megkülönböztetést magadban
és jegyezd meg:
„Semmi rosszat nem jelentenek ezek nekem,
hanem csak a testemnek vagy csak a vagyonomnak,
vagy csak a hírnevemnek,
a gyermekeimnek, a feleségemnek.
Nekem minden csak jót jelenthet,
ha én úgy akarom:
bármi is történik,
tőlem függ, hogy javamra fordítom-e.”
XIX.
Győzhetetlen lehetsz,
ha nem bocsátkozol olyan küzdelmekbe,
amelyekben a győzelem nem tőled függ.
Ha valaha
nagy tiszteletben álló
vagy nagyon hatalmas
vagy más okból nagyon tekintélyes embert látsz, –
vigyázz,
a látszat hatása alatt,
ne tartsd őt boldognak.
Az igazi jó azokban a dolgokban van,
melyek tőlünk függenek,
nincsen tehát helye
a tekintélyes emberekkel szemben
sem az irigységnek,
sem a féltékenységnek.
Te nem hadvezér,
elnök vagy konzul akarsz lenni,
hanem szabad ember.
Ehhez pedig csak egy út vezet:
azoknak a dolgoknak a megvetése,
amelyek nincsenek hatalmunkban.
XX.
Emlékezz arra, hogy
nem az bántalmaz téged,
aki szidalmaz és megüt,
hanem csak az a hiedelmed, hogy bántanak.
Ha tehát valaki ingerel,
tudd meg, csak a saját vélekedésed ingerel.
Ezért mindenekelőtt arra törekedj, hogy
a képzet ne ragadjon el,
mert könnyebben tudsz uralkodni magadon,
ha egyszer időd van és foglalkozol magaddal.
XXI.
A halál,
a száműzetés
és minden a világon,
ami irtózatosnak látszik,
mindennap szemeid előtt lebegjen!
Leginkább azonban a halál.
Sohasem fogsz akkor
közönséges dolgokra gondolni,
és nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire.
* * *
VII.
ARCKÉPEK – ÉLETPÁLYÁK
VÖRÖSMARTY ÉLETRAJZA
III.
[Vörösmarty mint a Perczel fiúk nevelője, első ízben 1817–1822. A Perczel család. Jogi vizsgálatai az egyetemen. Olvasmányai Pesten. Barátjai Börzsönyben: Egyed Antal, Klivényi Jakab, Teslér László. Első drámai és epikai kísérletei. Zsigmond király, Ypsilon háború. A hűség diadalma. Lírai költemények]
Azonban midőn költőnk körülményeihez képest ily jelentékeny összeggel segítette anyját, már harmincéves férfiú volt, s az Akadémia rendes tagja. Azon évben, midőn atyja meghalt, nem tehetett érte többet, minthogy nem vált terhére, s néhány forintocskát takarított meg számára. Magának is kevés volt, csakhogy élhetett és tanulhatott. Szerencsére már 1817 novemberében a Perczel Sándor házához jutott mint három kisebb fiának nevelője.
Az atyja halálán búsongó s anyja és testvérei sorsán aggódó ifjú idegennek és szerencsétlennek érezte magát az úri háznál. Atyja sírjához ez idő tájt írt ódája nemcsak a kegyelet sóhajtása, hanem a búskomolyságé is. Nem dobogott feléje résztvevő kebel, hideg arcokkal találkozott. Perczel Sándor katonaviselt ember, vagyonos és büszke nemesúr volt, s kissé nyers modorú; fiai Sándor, Móric és Miklós tehetséges, de vásott úrfiacskák, kiket az atyja utasítása szerint is kemény regulába kellett tartani. A fiatal és tapasztalatlan nevelő sokat bajlódott. Nem sok kedve volt nevelősködni, s nagy fáradságba került a tanítás. Midőn 1848-ban b. Eötvös mint vallás- és közoktatásügyi miniszter a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékével kínálta meg, visszautasította, azt mondván, hogy nem született tanárnak, ifjú korában eleget kínlódott, vén napjaiban hagyjanak neki békét. A tizenhét éves ifjú nem beszélhetett így. A szükség és becsület kívánták, hogy megfeleljen a szülék bizalmának. Megszokta és kibékült pályájával. Megszerette a család s ő is a családot, melynek lassanként mintegy tagjává lőn. Az öreg Perczel katonás modora mellett jószívű ember volt, és mit Vörösmarty nagyra becsült, részvétet tanúsított a magyar irodalom iránt, s mi akkor is, most is kevés magyar nemesnek szokása, magyar tudományos folyóiratot is járatott, a Tudományos Gyűjtemény-t. Perczelné csakhamar különös szívességet mutatott Vörösmarty iránt, amelyet ez ragaszkodással viszonzott. A Kis gyermek halálára írt költeménye (1824) Perczelné vigasztalására készült, aki egyik korán meghalt gyermekét siratta. A fiúk, ha sok gondot okoztak is a fiatal nevelőnek, becsülték és ragaszkodtak hozzá, s e viszony még akkor is fennmaradt, midőn már kikerültek keze alól. Híven látogatták vagy fölkeresték levelökkel kedves tanítójokat. Vörösmarty iratai közt nem egy levelet találhatni hajdani tanítványaitól. Sándor, ki katona lett, 1831-ben így ír neki Milánóból: „Kérem barátom uramat egynéhány sorral tudósítani régi tanítványát, kiben még azon magyar vér folyik, melyet barátom uram bele öntött.” Móric, ki 1848–49-ben a magyar forradalomban mint tábornok nevezetes szerepet játszott, viharos élete majd mindenik korszakából tudósítja kedves drága barátját. Hálát és tiszteletet lehelnek levelei; elismeri, hogy Vörösmarty adott először irányt hazafiúi tüzének, s várva várja kedves barátja szívet és lelket tápláló levelét. Vörösmarty hasonló szeretettel viszonozta hajdani tanítványai hajlamát. Miklósnak 1849-ben úgyszólva életét menté meg, midőn ez Aradon mint katonatiszt Damjanichcsal, minden katonai fegyelmet sértve, szenvedélyesen összetűzött. Damjanich már kiadta az elfogató parancsot, s katonai törvényszék elébe akarta állítani. Vörösmarty meghallván az eseményt, kérte Damjanich barátait, hogy vessék közbe magokat, s mentsék meg e derék, de meggondolatlan ifjú embert. Ezek azt tanácsolták, hogy tegye ezt ő maga; Damjanich tiszteli őt mint költőt, s kérése sikeresebb lehet, mint bárkié. Vörösmarty csakugyan elment Damjanichhoz, ki nagy tisztelettel fogadta, tüstént teljesítette kérését, s örült, hogy szolgálhat neki. Móricért is mindent megtett, mit tehetett. Csillapítá, mérséklé őt, ki mindég a szélső baloldalon foglalt helyet, s bár politikai véleménykülönbség volt köztök, senki sem mentette, védte hívebben ez annyiszor megtámadott szónokot, mint a hajdani nevelő és barát.
Nyolc évig nevelősködött a Perczel-háznál, első ízben 1817 novemberétől 1822 novemberéig, másodízben 1823 novemberétől 1826 augusztusáig. Az első három évben Pesten lakott növendékeivel, s egyszersmind elvégezte az egyetemen a filozófiai tanfolyamot. 1820 végén leköltözvén Perczel börzsönyi jószágára, ő is vele ment, s magánszorgalommal két év s egypár hónap alatt tanulta meg a három évre szabott jogi tanulmányokat, melyekből félévenként vizsgálatot állott ki a jogi kar előtt. Iratai közt talált bizonyítványai szerint mind a négy vizsgálaton kitűnő osztályzatot vívott ki, kivévén az elsőt, melyen csak az észjogból nyert kitűnőt, s a többiből első osztályt.
E két évet fiatalsága legvesződségesebb éveinek nevezte mindig, mert sok mindent kellett tanítnia és tanulnia, mindamellett szakított időt arra is, hogy költői hajlamának áldozhasson. Tulajdonképpen ekkor kezdődik meg költői tehetségének fejlődése, mely mind nagyobb arányokat vesz. Míg 1820-ig Pesten lakott, úgy látszik, egyetlen íróval sem ismerkedett meg személyesen. Talán csak az öreg Virág Benedeket látogatta, ki örömmel fogadott s áldással bocsátott el magától minden írogatni kezdő lelkes ifjút. Legalább ezt látszik mutatni az a bizalmas hang, mely Virághoz 1822-ben írt költői levelén elömlik. Tanulótársai közt sem volt senki, ki írogatott volna, vagy akitől némi szellemi hatást vehet vala. Csak egy Maróthy nevű orvosnövendék volt reá hatással, ki keleti nyelveket tanult, s keletre készült, a magyarok őshazája fölkeresésére. 1824-ben el is indult, azonban Törökországnál nem ment tovább, Konstantinápolyban mint orvos telepedett le. Vörösmarty maga is foglalkozott ezzel az eszmével, és sokáig sajnálta, hogy nem vándorolhatott ki barátjával. Volt a korban valami, ami a sivár jelenből a múlt felé vonzotta az elméket: a fölébredt hazafi-fájdalom és büszkeség érzése, a búskomolyság és ábránd különös vegyülete, melyet a költészet táplált, a tudomány szentesített. Horvát István a magyar őskérdés vizsgálatába merült, s csodás fölfedezéseit lelkesülve várta az egész nemzet. Kőrösi Csoma Sándor már elindult keresni az őshazát, s mint látszik, számos fiatalember keblét dobogtatta hasonló vágy. Csaknem egyszerre négy költő ajkán zendült meg az ősi dicsőséget magasztaló eposz, s jellemző, hogy e költők legkitűnőbbike, mielőtt nagy művéhez fogott volna, keletre akart bujdosni, mint Kőrösi Csoma, s miután megírta Zalán futásá-t, Horvát István őstörténelmi vizsgálódásai nyomán, elméjében egy új eposz tervét forgatta, melynek az ősi haza lett volna színhelye. Máskülönben buzdítás, versenytárs nélkül, magára hagyva állott az ifjú költő a nagyvárosban, s csak naponként szaporodó olvasmányai ébresztették munkásságra. Kisfaludy Sándor, Dayka és Berzsenyi munkái akadtak kezébe, s tanúja lőn Kisfaludy Károly drámai diadalainak a pesti színpadon, melyek nagy hatást tettek rá. Többé nem Virág volt legkedvesebb költője, hanem Berzsenyi; s nem óhajtott semmit sóvárabban, mint hogy drámákkal ajándékozhassa meg nemzetét. Ódákat írt, s néhány kisebb színműbe kezdett, melyeket nem végzett be. Ekkor kezdette meg Salamon király drámáját is. Úgy látszik, erről azt hitte, hogy főműve lesz. Elhatározta, hogy bevégzi, s ha sikerül, ezzel lép a közönség elébe.
Ily hangulattal és törekvéssel utazott le 1820-ban tanítványaival Tolna megyébe, egy Bonyháddal határos pusztára, Börzsönyre. E falusi magányban töltött két év nagy befolyással volt fejlődésére. Éppen azt találta meg itt, mit Pesten hiába keresett; könyveket és írótársakat. Perczel Sándornak itt szép könyvtára volt, s Bonyhádon két pap lakott, Egyed Antal, a plébános és Testér László, a káplán, kik mindketten irodalmi tanulmányokkal foglalkoztak. Kissé távolabb élt egy másik barátja, Klivényi Jakab, kivel már régebben ismerős volt, s ki szintén verselgetett. E három pap lett Vörösmartynak társasága, közönsége, barátja, bírálója, versenytársa, kikre mindig hálával emlékezett. Körükben találta magát legjobban, könyvtárukból tanulta ismerni az újabb és régibb magyar irodalmat, általok ismerkedett meg a külföldi költőkkel, tőlük vett ösztönt költői pályája folytatására, s mert nevezetes költőt jósoltak belőle, önbizalomra ébredt félénk géniusza.
Mind a három pap különböző jellemű és tehetségű volt, de mindenik buzgó hazafi s testestül-lelkestül híve a nemzeti irodalomnak. Megható jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katolikus alsóbb papság nemzeti irodalmunk újjászületése korszakában, sokkal nevezetesebbet, mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és káplánok főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való torzsalkodást, az éledő nemzetiség, a zsendülni kezdő irodalom nevében egyesültek a világi protestánsokkal. Érezték, hogy van egy pont, hol főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk, s az egyházi irodalmon kívül is élhetni Isten dicsőségére, a nemzetiség, művészet és tudomány igaz érdekeit szolgálva. Faluditól Czuczorig hány nevezetes író állott elő e lelkes falanxból; emellett mindenütt ott találjuk őket, hol az irodalom ügye forog kérdésben. Berzsenyi versei kiadására néhány katolikus papnövendék gyűjt segélyt, Kazinczyt örömriadással fogadja Pannonhalma, Kisfaludy Károly Aurórá-jának legbuzgóbb terjesztői leginkább fiatal katolikus papokból telnek ki.
E derék férfiak közé tartoztak Vörösmarty barátjai is. Köztük a legfiatalabbik, Klivényi Pécsen lakott, de 1822 óta folyvást levelezésben állottak egymással. Az ifjú pap mindent elpanaszolt barátjának, s bánta, hogy pappá lőn. Vörösmarty vigasztalta, s egyszersmind megküldte neki nagyobb munkáit. Klivényi köszönte a vigaszt, köszönte a munkát, mely vigasztalóbb amannál. Ő is küldött viszonzásul egypár verset, kivált római epigrammokat. Panaszolt püspökére, ki nem szereti a költőpapot, kivált ha drámát ír. Lassanként kibékült sorsával, felhagyott a panasszal, fel a költészettel is, de annál inkább lelkesítette ifjú barátját, kinek halhatatlanságot jósolt.
Egyed leginkább a régi klasszikai irodalommal foglalkozott. Ovidiust fordította, elégiákat írt, s egy nagy eposzhoz akart fogni. Szigorú erkölcsű, de vidám férfiú volt, ki örömest barátkozott a fiatal emberekkel. Vörösmarty gyakran átrándult hozzá, s alkalmasint tőle kapta meg Zrínyit Kazinczy kiadásában, Homért Vályi Nagy fordításában, Tassót a Tanárkiében; ez utóbbi annyira megnyerte szeretetét, hogy kedvéért megtanult olaszul, s nemsokára az eredetiben olvasta. 1822-ben Paksra költözvén Egyed, leginkább levelezés által tartották fenn a régi viszonyt. Versben leveleztek. Vörösmarty első levelében mélyen sajnálja barátja távoztát, az utolsóban kéri, hogy legyen tovább is buzdítója, ébresztője. Tulajdonképp egymást buzdították. Vörösmarty nemcsak hogy az ő szívességéből olvasta a három nagy epikus költőt, Homért, Tassót és Zrínyit, hanem tőle vette az első ösztönt az epikai költészetre is. Egyed az „Ősi hadak rendjét” akarta írni, eposzt majd Árpádról, majd Nádasdyról, a hétéves háború egyik hőséről. Vörösmarty folyvást tudakolta, mennyire haladt már a munka. Fájdalom, volt reá a válasz, még meg sincs kezdve, mert helyzete nem adott hozzá könyveket. Valósággal ihlete hiányzott. Vörösmarty nem emlegette, hogy ő is akar írni, de már kész volt epikai első kísérletével, A hűség diadalmá-val, bár ekkor még nem sejté, hogy egy év múlva ő fogja megénekelni Árpád csatáit, mire Egyedet annyira buzdította.
Amint Egyed eposzi tervekkel foglalkozott, melyeket ifjú barátja írt meg: úgy készült Teslér a drámai pályára, gazdagítva könyvtárát az újabb kor legnevezetesebb drámaíróinak munkáival, melynek Vörösmarty vette leginkább hasznát. Ifjabb levén Egyednél, szorosabb baráti viszony fűződhetett közte s Vörösmarty között; emellett Teslér leginkább az újabb kor irodalmát tanulta, melyből az ifjú költő majd semmit sem ismert. A két ifjú a fiatal szív lángolásával ragaszkodott egymáshoz. Teslér nemcsak idősb, hanem míveltebb is volt, mint ifjú barátja. Nemcsak görögül tudott, hanem németül, franciául és olaszul is, szépen hegedült, s már levelezésben állott Kazinczyval, kinek leveleit még a külalakukban is utánozni igyekezett. Minden pénzét könyvre és hangjegyre költé; többet olvasott, mint írt. Készen állott ugyan már egy drámája, de csak egypár kisebb költeményt bocsátott közre álnév alatt. Előbb Bonyhádon káplánkodott, majd Pincehelyen, később székcsői plébános lett, s végül bükkösdi. De bárhová ment, mindenünnen küldötte könyveit Vörösmartynak, s híven fölkereste levelével. Tőle olvasta Vörösmarty Shakespeare-t, Schillert, Goethét, Kazinczyt s az Erdélyi Múzeum-ot. Meglátogatták egymást, s ha távol voltak, egyik levél a másikat érte. „Édes örömmel voltam mindig társaságodban – írja neki Teslér 1820 végén –, mert beszédünk csak a haza, csak a literatúra volt. Ha örömmel láthatnám kelni mindezeket, ha dicsőn lefizethetnők mi is adónkat.” Ösztönzék és bírálták egymást, mégpedig ritka őszinteséggel. Néha összetűztek, de hamar megbékéltek. Teslér Vörösmarty Salamon-jának első kidolgozását nem találta elég magyar jelleműnek, emellett ismételte azt a tanácsot, melyet neki Kazinczy adott: „Tartsd meg a cothurnusi lépdelést.” Még más hibákat is fedezett föl benne, melyek részint nem hibák, részint pedig nem a legfőbbek. Vörösmarty rossz néven vette a bírálatot s polemizálni kezdtek egymással levélben. Ifjú költő nemigen tűri a gáncsot, ha még oly csöndes, szerény természetű is, minő Vörösmarty volt. Teslér mentegetődzött, s egypár bókkal igyekezett szelídíteni kritikáját. „Vedd föl azt – írja 1823 márciusában –, hogy mi közönségesen a magunk szüleményeit nem tudjuk azzal a bírói szemmel nézni, mellyel kellene, vagy ha tudjuk is azt, úgy bánunk vele mégis, mintha ama lágy atya, ki fiainak mindeneket megenged. Az én első drámám, tudom azt jól, hogy egy pipa dohánynál többet nem ér, mégis szeretem; az pedig nagyobb ördögség, hogy amint azt először csináltuk, ha kész, már segíteni nem tudunk rajta, még csak sokat változtatni sem. Így vagyok én Pákozdy-mmal; tudom, hogy rossz, s hogy hol a hiba, s azt változtatni mégsem tudom… Én azt hiszem és tudom, hogy te hazánknak nagyobb embere fogsz lenni, mint Racine és Corneille, ennek pedig első darabja gyönge volt s azé meg rossz.” Így bírálta és szerette egymást a két barát. Teslér érezte, hogy nem költőnek született, fájdalmas rezignációval felhagyott a költészettel, de mindig oly részvéttel kísérte barátja munkásságát, mintha saját jövőjéről volna szó. A Vörösmarty dicsőségében kereste a magáét, s midőn Zalán futása megjelent, a betelt vágy lelkesült örömével írta neki: „A haza nevében köszönöm neked, az egeknek pedig hála Zalán-odért, s érte ezerszer csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk, s te adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd pedig röviden: Cserhalmo-d a kritikát jobban kiállja, de szíveink jobban Zalán-hoz nyúlnak. Köszönöm, köszönöm, barátom, s hidd el, azt volna kedvem eldallani Szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum tuum in pace*+.”
Így fejlődött a huszonkét éves Vörösmarty a magányban, önerején, a barátság virrasztó gondjai alatt. Szabad idejét a költészetnek, barátságnak és természetnek áldozta. A hajnal vagy alkony gyakran találta őt puskával vállán a bonyhádi erdőben. Inkább bolyongott, mint vadászott, s andalgott a gyönyörű tájon, amely, mint Egyednek írta, éppen megegyezett csendes örömű lelkével. Klivényihez írott költői levelében is emlékszik ez álmodozó bolyongásokról. Mélyen emlékébe vonultak e szép tájképek, s még hat év múlva is Széplak gyönyörű bevezetésében hozzájok sóhajtoz vissza. Változó érzések között hánykódva, egyszer a világba vágyott, a puszta magányosság bús fiának nevezte magát, máskor megnyugodva írta Egyednek: „Munkára virradok, avval nyugszom el: szünetem igen kevés. Ha fogynak dolgaim, újakat keresek, mert ezek elszórják némely aggodalmaimat. Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat szívemre: mert tudok bízni jó Istenemben, s míg ez így marad, nem tartok semmitől. Az unalom ellen csak egyrendű foglalatosságom is elég oltalom, változó érzéseim pedig, melyeket a költészet (szabad legyen mondanom) lelke még tündériebbekké tesz, azt egészen ösmeretlenné teszik előttem.”+
Azonban folyvást dolgozott, s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821 őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a Perczelekkel atyafias Somsich családhoz, szintén táplálta költői lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai trilógia eszméjét ébreszté benne, amelynek első részét, Zsigmond-ot, 1823-ban be is végezte, a másodikat, A bujdosók-at, 1825-ben írta meg, a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy Szigetvár című ódára lelkesítette.+ 1822 novemberéig már jókora füzet lírai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, Salamon-t s az Ypsilon háború-t, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, A hűség diadalmá-t 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai, s fejledezni kezd eredetisége is. Salamon-járól itt nem lehet ítélnünk, mert újradolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem adott Zsigmond-jából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot, és Shakespeare olvasása nem a tragikai koncepció, a gyors cselekvény, az éles jellemzés iránti érzékét fejté ki benne, hanem csak a nemzeti történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespeare-t inkább csak külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a dikció méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt minden magyar drámaírót. Ami Ypsilon háború című nyelvészeti bohózatát illeti, az annak, aminek írta, eléggé sikerült, mindenesetre sikerültebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű személyei betűk, a Verseghy y-na és Révai j-je versenyeznek egymással, amíg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint írjuk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és ragozás betűit, amint Révai tanította; vajon láttyá-t, hallyá-t írjunk-e, vagy látjá-t, halljá-t. Vörösmarty mint Révai buzgó híve azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban, a száraz nyelvészeti kérdést oly élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jókedvünk egy percig sem lankad. Majdnem cselekvénnyé emelkedik a vita, s a betűk egész szenvedéllyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti kíváncsiságunkat, s nem remélvén, hogy valami derekas válhassák belőle, annál kellemesebben élvezzük a sikert.
Lírai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, amelyeken előbb Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern szellemével, s géniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít a mitológiával, sőt a klasszikai eszménnyel is. Dalaiban már több eredetiség nyilatkozik. A völgyi lakos-ban és A szánakodóhoz-ban új hang csendül fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük, melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg végre A hűség diadalma című kísérletében mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az óvilághoz csak a külső forma köt, s egész arcával az új világ felé fordult. Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egypár év múlva forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a magyar költői nyelv megalapítását, s amit a Kisfaludyak csak megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek teljesebb diadalához tör utat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg? De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty géniusza még ekkor nem találta meg se tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a követkenő 1823. évben e két érzés tölti be egész lényét, és hozzáfog Zalán futásá-hoz.
* * *
KORSZELLEM – VILÁGTREND
BANGHA BÉLA S. J.
MAGYARORSZÁG UJJÁÉPÍTÉSE
ÉS A KERESZTÉNYSÉG
(folytatás)
Az újjáépítés
Magyarország értékes erői ma minden elmei és fizikai képességükkel azon fáradoznak, hogy a romok helyén új Magyarországot építsenek. Újjáépíteni egy elsodort nemzetet, életre kelteni egy halódó országot – óriási feladat. De lehet-e balfogás végzetesebb, mintha az újjáépítésnél nem sietünk elkerülni ugyanazokat a hibákat, amelyek miatt az első elsodortatás lehetségessé lett? Ezeket a hibákat mindenekelőtt tisztán kell meglátnunk, hogy a rekonstrukció munkájánál ne ismét homokra építsünk. Nem elég tisztogatnunk, nem elég száműznünk vagy törvény elé állítanunk az országpusztítás közvetlen tetteseit. Az új magyar Bakony megtisztogatása és a szegénylegények megbélyegzése és számonkérése csak igen csekély része lehet a rekonstrukció feltételeinek. A közvetlenül égető politikai vagy szociális feladatok: elsősorban a béke biztosítása, az éhínség megakadályozása, a termelés megindítása, a vörösláz okozta anarkisztikus jelenségek legyőzése, az ország gazdasági és pénzügyi csődjének elkerülése – mind csupa Szólont és Perikleszt igénylő feladatok – maguk még mindig nem elegendők ott, ahol magát a nemzettestet kell megszabadítanunk a fertőző kóranyagoktól, amelyek a jelenkor szomorú eseményeiben, mint egy kelevényben fakadtak fel, s amelyeknek folytonos erjedése, ha ma kinyomtuk és betapasztottuk is a sebet, állandóan a bomlás csiráit termelik a nemzet testében s előbb-utóbb ismét külső-belső válságokba s konvulziókba kergetik a sír széléről alig feltápászkodott országot.
A nagy, nemzetújjáépítő munkában nem bízhatjuk magunkat a vakszerencsére sem, s nem elégedhetünk meg félig átgondolt tervek, ötletek s öntudatlan érzések vagy ösztönök figyelembevételével. Itt elejétől végig jól kigondolt célkitűzésekkel s határozott, tiszta programmal kell dolgoznunk. Be kell látnunk, hogy a régi „renddel” a régi slendriánt egyszerűen visszaállítanunk nem szabad; hogy nem szabad közéletünket tovább is azzal az eszmei és elvi ürességgel, az alapkérdésekben is bizonytalanul tapogatódzó tájékozatlansággal, a végső célpontok amaz elmosottságával vezetnünk tovább, aminővel az utóbbi félévszázad folyamán nemzetünket az örvény szélére vittük. Be kell látnunk, hogy minden társadalom s minden nemzet életének legfőbb irányítói mindig nemcsak gazdasági és politikai érdekek, hanem legelsősorban eszmék, elvek és ideálok voltak; eszmék állnak minden világtörténeti alakulás, fejlődés és fordulat hátterében; eszmékre, helyes vagy helytelen gondolatirányokra vezethető vissza mindaz, ami a múltban s jelenben jó vagy rossz, áldásos vagy kárhozatos. Minden korra a vezető s uralkodó eszmék sütik rá bélyegüket s egy-egy nemzet naggyá nem lehet irányító eszméinek s ideáljainak nagysága és tisztasága nélkül. Azért legelső teendő a nemzet újjáépítésének munkájában, hogy mindenekelőtt azokat az eszméket tisztázzuk és vegyük megfigyelés alá, amelyek nemzetünk életét a közelmúltban kormányozták és bajba vitték, s keressük azokat a nemzeti ideálokat, amelyek jövőnk szerencsésebb fejlődése szempontjából biztosabb irányításul szolgálhatnak.
A kor vezető eszméinek vizsgálata azzal a célzattal, hogy ami nemzeti szempontból jó bennük, kiválasszuk, s ami rossz, megbélyegezzük s elvessük: ez a jelen fejtegetéseknek célja.
Alig szükséges külön hangsúlyoznunk, hogy ebben a vizsgálódó munkában semmitől sem kell jobban tartózkodnunk, mint az igazság elleplezésétől vagy csak félig leleplező, kendőző, simogató bemutatásából. Semmi sem ártott a múltban ügyünknek annyit, mint a féligazságokkal operálás, a kesztyűs kezű eltussolás, a bátortalan őszinteséghiány, a radikális igazmondástól, a következetesség és az egész rendszabályok kíméletlenségétől való félelem. A rekonstrukció munkája sokkal nagyobb és fontosabb, a cél: egy nép feltámasztása halottaiból, sokkal szentebb és kockázatot nem tűrőbb, hogysem féligazságokkal, félmunkával, félrendszabályokkal lenne szabad eredményét veszélyeztetnünk. Most nem finom bókok és tósztok mondásáról van szó, hanem a lét vagy nemlétről, a nemzeti katasztrófa borzalmas tanulságainak teljes levonásáról, új hon-alapításról, egy tatárjárás romjainak eltakarításáról s mi több: bizton várható újabb tatárjárások veszedelmének hosszú időkre való elhárításáról. Félre most minden aggodalmas kendőzéssel, minden féligazsággal s félelhallgatással, félre minden gyávasággal s következetlenséggel. Legyünk egyszer már jó irányban is radikálisak!
A kíméletlen őszinteség s a tudat, hogy szellemileg fertőzött légkörben élünk, melynek ellenségeink terjesztette miazmáit a jobbak is akaratlanul s állandóan magukba szívják, kétszeresen indokolttá teszi, hogy semmiben se helyezkedjünk vakon azokra az álláspontokra, amelyeket sokan maguktól értetődőknek s helyeseknek tartanak, holott valójában azokat csak a destrukció apostolai, elsősorban a felforgatást előkészítő álmagyar sajtó, tették divatosakká. Nem ismerhetünk el bálványokat. Nem hajthatunk térdet jelszavak s mesterségesen uralomra juttatott elvek fétisei előtt. Revízió alá kell fognunk nagyon sok oly eszmét és szólamot, amellyel az ellenséges agitáció és taktika félrevezetett, fanatizált, uszított s dróton ráncigált bennünket. Azért, mert valamit újnak, modernnek, vívmánynak kiáltottak ki bizonyos oldalakon, még nem szabad leborulnunk előtte és sem a réginek mint ilyennek, sem az újnak mint ilyennek, hanem egyedül az igaznak és jónak kell utat és érvényesülést nyitnunk.
Melyek azok az eszmék, melyeknek alapján a jövő társadalom életének és békéjének épületét felemelhetjük? Melyik az az irány, amelynek követése kivezethet egy nemzetet a belső meghasonlás, iránytalanság, ingadozás, társadalmi harc és erkölcsi erőtlenség káoszából?
Három vezető eszme kínálkozik ma irányítóul: a liberalizmus, a szocializmus és a kereszténység.
A liberalizmus nyomta rá az utóbbi száz esztendő társadalmi, politikai és kulturális életére az uralkodó bélyeget. Ma is szinte korlátlan úr még s uralmához görcsösen ragaszkodik.
Vele állig fegyverben áll szemközt a szocialista gondolat. A liberalizmust okolva minden bajért, az ellenkező végletekbe csap s azok uralomrajuttatásától várja a jövő társadalom boldogulását.
Harmadiknak a küzdőtéren a keresztény társadalmi gondolat jelentkezik. A két véglet túlzásait egyként elítéli s a társadalmi testvériség, szolidarizmus és egyensúly megteremtésében látja a jobb jövő biztosítékait.
Mind a három magáénak vallja a demokratikus, népuralmi gondolatot, csakhogy mind a három más fogalmazásban. S hasonlóképp mind a három más-más értékelésben részesíti a nemzeti gondolatot, korunknak ezt a néha eltemetettként kezelt, de valójában szintén kimagaslón jelentékeny mozgató erejét.
Mi e gondolatok értéke? Mi bennük a helyes és elfogadható s mi bennük a kivihetetlen, a helytelen, a kártokozó? S mi legyen az újjáépítő munka álláspontja velük szemben? – íme, erről van most már szó.
*
A liberális gondolat
«La liberté du fort c’est l’oppression du faible.»
(Az erős szabadsága ez a gyenge elnyomása.)
Lacordaire.
Az újkor pirkadása óta a liberális gondolat a társadalmi fejlődés irányelve. Odakünn és nálunk. Mi a liberalizmus? Legszélesebb alapon véve: az a világnézeti és társadalmi elv, mely a keresztény hittől és szolidaritásérzettől elszakadt embert, az egyént teszi meg minden jog és törvény forrásának, az élet végcéljának, az erkölcsiség és kulturális haladás autonóm zsinórmértékének. A liberalizmus az a rendszer, amely sem a természetes emberi szolidaritásérzettel, sem még kevésbé a kereszténység magasztos igazságosság- és szeretettanával nem törődik s az emberi önzést, a «szabadságot» teszi meg a közélet, kulturális és gazdasági élet sarkalatos elvévé.
Ez a liberalizmus, a kereszténység félrelökése a közéletből s a pogányság újkori felelevenítése, lassan és fokozatosan bontakozott ki az újkor folyamán. Legelőször a kulturális életben jelentkezett a középkor végén, mint irodalmi és művészeti forradalom, mint visszatérés a pogánysághoz, mint humanizmus és reneszánsz. Sok szépet és hasznosat is eredményezett, friss szellemet vitt bele a tudományos és művészeti életbe; de önmagában megélni nem tudott s fénykorában is minden éltető impulzusát a kereszténységtől kölcsönözte. Ugyanez a liberalizmus: az egyénnek felszabadítása a nagy emberi és keresztény közösség korlátai és kapcsai közül, vallási téren mint reformáció jelentkezett s a szabadgondolkodás és egyéni világnézetalkotás elvével évszázadokra összetörte, felekezetekre bontotta s jórészt közönyre és szkepszisre váltotta a középkor meleg egységben összeforrt kereszténységét. A filozófiában ugyanez a liberális gondolat teremtette meg a szubjektivizmus dogmatikáját, azt az ismeretelméletet és ethikát, amely tárgyi világot és tárgyi erkölcsnormákat el nem ismer, hanem immanentizmust űz egy Hume, egy Kant, egy Hegel s a modernek ízlése szerint. A politikában a liberalizmus óriási átalakulásokat eredményezett: első lépése az abszolutizmus volt, második: az egyházpolitikai beavatkozások, a gallikanizmus és jozefinizmus, harmadik: a forradalmak, szeparációk és szekularizációk. Mindennek reflexeként a gazdasági élet terén felütötte fejét a gazdasági liberalizmus, a manchesterizmus, Quesnay, Adam Smith, Ricardo, Malthus és Spencer rendszere; a szabad verseny elve, ennek nyomában a gyár- és gépipar, a kereskedelem és közlekedésügy, a nagybankok s a plutokrácia kialakulása, egyik oldalon a fényűzés és kényelem ezeregyéji csodáival, másikon a pauperizmussal és szociáldemokráciával.
Ez a világnézeti és gazdasági liberalizmus a mai napig szinte korlátlan s ellentmondásnélküli úrként rendezkedett be a társadalmi és állami életben. A modern ember és a modern állam megszokta a keresztény hitet és morált a legfölöslegesebb dolognak tekinteni a világon s annak követelményeit mellőzni a társadalmi berendezkedésekben; a vallás szerinte jó a magánéletben s a családok csendjében, de a közélet irányítására nem való, a fórumon nincs semmi keresnivalója. Ezt a liberális krédót követtük mi is. Keresztényeknek neveztük magunkat a magánéletben s pogányok voltunk a nyilvános életben. Ahol csak bírtuk, letörtük és lefaragtuk a kereszténységnek régebb időkből megmaradt jogait és befolyását a társadalom épületének megszervezésére: jogi, irodalmi, erkölcsi s gazdasági életünket úgy rendeztük be, mintha a kereszténység egyszersmindenkorra a múlté volna s a merőben atheisztikus, modern-pogány alap, az önzés és materializmus volna az egyetlen lehetséges talaj, amelyen az újkor társadalmának mozognia s élnie szabad. Az állam csak a közszabadságokat őrizte s a mindig több terjeszkedési szabadságot követelők igényeire figyelt; szolidaritásra s társadalmi egyensúlyra törekvő szociálpolitikát alig folytatott. Nem törődött azokkal, akik az irodalom, a gazdasági élet, a tanítás s a szervezkedés szabadságával visszaéltek; nem kérdezte, mi úton gazdagodnak egyesek és szegényednek le a tömegek; hányan s mi célból furakodik annyi közvetítő a fogyasztó és termelő közé. Ránehezedett ez a liberalizmus kereskedelmünkre, iparunkra, törvényhozásunkra, sajtónkra, nevelésünkre is. Mint valami dogmát, hirdették nekünk csaknem egy évszázadon át ezernyi változatban a liberalizmus krédóját: a szabadság önmagának szabályozója s a legfőbb jó; minél kevesebb legyen a korlát és a törvény; az emberiség akkor lesz legboldogabb, ha mindenkinek szabad minden, ha hitben, filozófiában, morálban, politikában, gazdasági versenyben mindenkinek a legteljesebb mozgásszabadságot engedjük. Az egyéniség szabad érvényesülése a fő, ez a társadalom boldogulásának is kulcsa.
A liberalizmus mindenekelőtt filozófiai s világnézeti rendszernek indult, de a gazdasági liberalizmussal szoros összeköttetésben áll; emez az előbbinek logikai folyománya. A filozófiai liberalizmus a szabadság nevében fokról-fokra kivonta magát nemcsak a természetfölötti gondolatok, a személyes Isten hite s az Egyház törvényhozó hatalma alól, hanem megkérdőjelezte magának az emberi gondolkodásnak örök törvényeit, a gondolkodás szabályait is. Kant és iskolája Németországban, Hume és Tyndall Angliában, Helvetius, Rousseau s az enciklopedisták Franciaországban ugyanazzal az eszmemenettel függetlenítették az ész és gondolkodás autonómiáját a logikai törvények hatálya alól, mint amellyel emancipálták azt a hit szabályainak kötelékéből. E kettős felszabadítás következményeit csak alkalmazni kellett a társadalmi és gazdasági életre s megszületett a liberális nemzetgazdaság rendszere. A társadalom mint ilyen nem érdemel külön figyelmet; fő az egyén individuális érdeke és szabadsága; mennél nagyobb ez a szabadság, annál jobban boldogul a világ. Felsőbb törvények, felebaráti szeretet, társadalmi szolidaritás, a társadalomnak mint organizmusnak: élőszervezetnek külön igényei s törvényei nem jöhetnek számba; nem a közjó a legfőbb szempont, melynek oltalma alatt az erőst fékezni, a gyengébbet védeni kell, hanem engedni kell mindenkit, hogy erejéhez képest kiélje magát. Szabad a verseny; s ez a szabadverseny csak hadd gázolja el azt, aki mást elgázolni nem tud vagy nem akar. Ez a liberalizmus filozófiai krédója, ez lett gazdasági alapelve is és ebből az elvből meg kellett születnie a mai túlhajtott kapitalizmusnak, a szabadkereskedelem szabadrablássá fajulásának, a mindent a haszon elve alá gyűrő pénz mindenhatóságának, a trösztök és kartellek, a bankok s a börze uralmának, a milliárdos vagyonok felhalmozódásának, de ezzel együtt a pauperizmusnak és tömegnyomornak s a forradalmi kirobbanásokra kész proletárelkeseredésnek is.
Nagy szerencsénk, hogy a liberalizmus káros eredményei, elsősorban maga a háború és a nyomor s főleg a kommunista forradalom annyira szemmelláthatólag bemutatták ennek a módszernek tarthatatlanságát; ráeszméltünk, mennyire hamis utakon haladtunk, hirtelen beláttuk az eddig követett irányelvek elégtelen és helytelen voltát és felfedeztük, helyesebben: valami ösztönszerű érzéssel megsejtettük, hogy a gyógyulás érdekében legelső teendőnk a visszatérés a keresztény alaphoz. A politika keresztény jellegének programbavétele, keresztény jelszavak hangoztatása, az antiszemitizmus fellendülése s a «keresztény kurzus» ennek a megsejtésnek folyományai; sajnos, hogy csak megsejtésnek. Öntudatossá és teljessé ezt a megismerést csak úgy tehetjük, ha a liberalizmusnak eddig uralkodott elveit és eddig elért eredményeit vizsgálat tárgyává tesszük s vele a keresztény társadalmi rekonstrukció elveit és kilátásait szembehelyezzük.
Folyt.köv.
* * *
IX.
SZEGÉNYSÉG ÉS GAZDAGSÁG
MY FAIR LADY
Csudijó
(Munkás #1)
Ha párás itt a város vár rám Nápoly és Párizs, óóó
(Munkás #2)
Az oldalbordám kedvenc téli lakhelye Capri, óóó
(Munkás #3)
Bonica, Róma, Tenerif, a kéklő San Remoooo
(Munkások)
Ó ez volna csudijó!
(Eliza Doolittle)
Nem kell más csak egy albérlet,
Egy kis sufni, hol elférek,
Kis papucs dunyhás ágyikó
Ez volna csudijó!
Jóisten még egy kérés vár,
Spájz is kell csöppnyi éléstár,
És hurka, sonka, húsz kiló
Ez volna csudijó!
Télen szunyózni tudnék
plaklicsipkés párnákon,
Kályhám zümmög, álmodom
Nem vacog a lábikóm.
Jóisten fenn a mennyekbűl,
Küldj egy férfit a készletbűl,
Ki hódító, s nem lódító
Ó ez vóna csudijó…
Csudijó, csudijó, csudijó, csudijó.
(Munkások)
Nem kell más csak egy albérlet,
Egy kis sufni, hol elférek,
Kis papucs dunyhás ágy
(Eliza Doolittle)
Ó ez vóna csudijó!
Jóisten még egy kérés vár,
Spájz is kell csöppnyi éléstár,
És hurka, sonka, húsz kiló
Ez volna csudijó!
Télen szunyózni tudnék plaklicsipkés párnákon,
Kályhám zümmög, álmodom
Nem vacog a lábikóm!
((Munkás #1)
Vacog a lábam!)
(Munkások)
Jóisten fenn a mennyekbűl,
Küldj egy férfit a készletbűl,
(Eliza Doolittle)
Ki hódító, s nem lódító
Ó ez vóna csudijó…
* * *
X.
ANYANYELV – SZÓKINCS
SZÓMAGYARÁZÓ
3.
ördöngös szüle – mágikus tulajdonságokkal rendelkező, rosszindulatú öregasszony
pádimentum – padló
padot, asztalt nyúz – (tréfásan) a deszkát meggyalulják,
s lábakra is állítják, hogy ülésre, evésre alkalmas legyen
parádés kocsis – díszhintó kocsisa
páris alma – erdélyi kedvelt piros alma
penecélus (penicilus) – bicska
penető – pemete, hosszú nyelű kemenceseprű
pezderkedik – kardoskodik, berzenkedik
pimpós – penészes
pirimókos – kényeskedő, hivalkodó
porgoló – pörkölő, széles
praktika – mesterkedés
puja emberke – apró termetű, törpe
regiment – sereg, csapat
renyekedik – aggályoskodik, panaszkodik
repestel – repes
rezidencia – palota
rőf – régi hosszmérték, kb. 77 cm
rőköl – sír, bőgve, szünetekkel
sárig (kanca) – sárga ló
saroglya – a szekérderék elülső és hátsó záródeszkája
serít (laskát serít) – kinyújtja a tésztát
sikondál – csúszkál
silbak – őr
simándi – hízelgő
sing – régi hosszmérték, kb. 60 cm
sirít – tésztát nyújt
spiritusz – pálinka, szesz, átvitt értelemben bátorság
süllent – gyenge sisegő hangot ad
(a megkevert és a tűzre visszatett puliszka, mikor a fazék oldaláról leválik)
szád – nyílása, szája valaminek, pl. a pokolnak, a liknak
szarufa – gerenda
szemmel belephető – belátható
szerre – sorra-rendre, egymás után
szetemnyi – csöppnyi
szín – lábakon álló tetőzet, szekeret, tűzifát, jármot, lószerszámot, szánt tartottak alatta
Szittyaország – Székelyország, a régi krónikákban Szkítia
szokotál – fontolgat, töpreng
szóratlan búza – a pelyvától még meg nem tisztított mag
szót sem szól, azt is lassan mondja – tréfás mesei fordulat, kb. még a gondolatát is elhallgatta
szüle – öregasszony
talián – olasz
táncszó – vidám, kétsoros versike, amelyet a tánc ritmusára kurjantanak
tapló – tűzcsiholásnál az acéllal megütött kovából kipattanó szikrától fog tüzet a pici, kiszárított tapló
tepelák – idétlen, rossz növésű
tojás szike – a tojás sárgája, illetve az ebben levő csíra
tövismadár – gébics, tövisszúró gébics
traktál – vendégel
tulok – ökör
ügyelődik – leskelődik
ügyibevaló – ügyes
ütés tapló – egyszeri tűzütésre való tapló
vakaru – a dagasztóteknő faláról lekapart, tésztából gyúrt kis cipó
varasbéka – varangyos béka
vasderes – sötétszürke ló
véka – régi űrmérték, kb. 15-30 l, vidékenként változó; ilyen tartalmú faedény vagy kosár
vékás föld – amelybe egy véka búzát vetnek
veres kakas – tűz
vers – verseny
vetéllő – vetélő, a szövőszék egyik tartozéka
vettető – partot védő, erősítő gát, melybe a víz beleütközve irányt változtat, vízvettető
vikotál – vitatkozik, kötekedik
* * *
XI.
NÉPSZOKÁSOK- JELES NAPOK
Gergelyjárás, Balázsjárás
Az iskolás gyermekek köszöntőinek, dramatikus játékainak külön időpontja Balázs-nap (február 3.) és Gergely-nap (március 12.). A XVII. század óta gyakran szólnak a feljegyzések a gergelyjárásról, balázsjárásról. A kettő közül a gergelyjárás szokása a régebbi és elterjedtebb, valaha egész Közép-Európában és Nyugat-Európában igen népszerű volt.* E nap az iskola téli időszakának befejező napja volt, s egyben a mezőgazdasági munka egyik kezdő napjának is tekintették. Gergely pápát, az iskolák patrónusát püspöki ruhában személyesítették meg, az iskolások katonás rendben, néha lovon vonultak fel. Ezen a napon kirándulásokat is rendeztek.
A balázsjárás szokása már ritkább, Magyarországon kívül leginkább cseh, morva, szlovák területen fordul elő. Hozzánk feltehetőleg szlovák közvetítéssel került. A XVIII. század elején jegyzi meg Bárány György (Francke Ágost Hermann pedagógiai művét fordítva): „A christkindllel sem kell a gyermekeket bolondítani. Mellynél még bolondjabb a mi Magyaraink közt a Tót Mester uraimék által bé hozatott Balás napi ugrálás a szalonnás nyárs körül, a mellyet ki nem nevetne, és improbálna az igaz keresztyének között? De vagynak közöttünk több efféle gonosz szokások is.”
Szeniczei Bárány János Győr megyei ev. lelkész 1756-ban is tiltja a gyermekek balázs- és gergelyjárását „otsmány énekekkel és bóhócos ugrándozással”.*
Gergely napi köszöntők a XVII–XVIII. századból is maradtak ránk. Ács Mihály énekeskönyvében (Zöngedöző mennyei kar. Lőcse, 1696.)* találjuk a „Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak az ő napja…” kezdetű köszöntő egyik legrégibb feljegyzését. Schram Ferenc a XVIII. század első feléből származó köszöntő szöveget tett közzé.* (További régi szövegek még publikációra várnak.)
Ma már leginkább csak Dunántúlon és palóc vidéken gyakorolják e szokást, azonban Erdélyben is ismerték. Dugonics írja a Példabeszédekben: „Szent Gergely vitézze ő: ezt az olyan vitézekrül mondgyák, kik erötlenek. Sz. Gergely napján régentén a kisdedek katonásdit játszottak és a’ várost körül járták vagy lovon vagy némelyek gyalog. Villogtatták kardgyokat de senkit se vágtak. Ezt még meg tartották Meggyesen és szemeimmel láttam, midőn ott 1767-dikban a hatodik iskolát tanítottam.”*
A balázsjárás szokása a források szerint is cseh vagy szlovák közvetítéssel került hozzánk. Köztudomású, hogy már régen Szent Balázshoz imádkoztak a torokfájás elkerülése céljából. A legrégibb ismert Balázs-áldások hazánkban a XVI. századból származnak. 1530-ban egy kolozsvári plébános jegyzett fel ilyet (Oratio ad Blasium contra anginam).* Feltehetőleg ez a kapcsolat tette Balázst a gyermekek védőjévé, de már a köszöntő csak a „kolbász-áldásra” utal.
Varju Elemér XVII. századi Balázs-járó szöveget publikált. (Ma Van Szent Balázs napja stb.)* – E magyar-latin zagyvalékszöveg éppúgy utal a szalonnagyűjtésre, mint a Schram Ferenc által publikált köszöntő.* Hasonló szalonnagyűjtő énekeket a dunántúli gyerekek farsang végén is énekelnek.
Ott, ahol e két szokás virágzott, a Balázs- és Gergely-napi köszöntés néhol biztosított járandósága volt a kántortanítónak, és ez magyarázza e szokás életképességét. E két dramatikus formájú, alakoskodással egybekötött köszöntés mellett az iskoláskorú gyermekek csaknem minden jeles napon jártak még köszönteni. A féldramatikus köszöntések közé tartozik a székelyek húsvéti,* karácsonyi veszekedős játéka.
Edvi Illés Pál idézett cikkében hivatkozik a „türkölősre és leventásra”; az előbbi a húsvéti tojás-játékokra utalhat a leventás pedig a fiúgyermekek birkózására. Szirmay Antal írja:
„Leventa significat pugilem. Ita hodiedum apud Tybiscanos dum iuvenes colluctantur, lusus iste vocatur Leventás, victor Bél-Leventa.”
Mészáros István egy tanulmányában foglalkozik a kolduló diákság intézményével a történeti Magyarországon, s utal arra a fontos szerepre, amit e mendikáns diákok néhány népszokásunk terjesztésében betölthettek. A gergely- és balázsjárás falusi elterjedésében is bizonyára jelentős szerepe volt a tanítóknak és növendékeknek.
* * *
XII.
MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
5400.
Marha marhát nyal.
5401.
Szépen döglik a marha, olcsó lesz a bőr.
5402.
Könnyü jó marhának árosát találni.
5403.
Nagy marhának nagy marha a helye.
Nagy ajándékért nagy ajándék van helyén.
5404.
Dölve eszik mint a marha.
5405.
Marhában van.
Játékosoknál ismert szójárat.
Ki szerencsével játszik, szokták mondani: marhában azaz marha, nagy szerencsében van.
5406.
Még a régi Markalf históriáját sem tudja.
5407.
Csunya mint a régi Markalf.
E Markalfnak egykor elterjedett hirü embernek kellett lenni.
Még ma is olvashatni a ponyvai irodalomban róla,
mint bölcs Salamon udvari bolondjárul,
holott őt a magyar Salamon király bolondjaul ismeri a hagyomány.
5408.
Pöki markát.
5409.
Könnyen pöki markát, ha tolják szekere farkát.
5410.
Megkenték a markát.
5411.
Igen szoros marku.
5412.
Mindig viszket a marka.
5413.
Ki sokat markol, keveset szorít.
5414.
Heten vannak mint a markotai ördögök.
Hét nevezetes markotai rablórul maradt Győr megyébül Markotáról.
5415.
Elnyelte a maszlagot.
Maszlagot evett.
5416.
Ott leszek, hol a mádi zsidó.
Azaz ott leszek a hol voltam a következő adoma szerint:
A mádi zsidó igen korán indult el Pest felé
s előre örvendett hogy viradatra már jó messzi lesz.
De az álom rájövén, elaludt a taligában,
s egy szembe jövő terhes szekér kocsisa, mert nem tért ki előtte,
lovát visszafordítá s ez vele hajnalra saját udvarkapuja előtt állott meg Mádon.
5417.
Mák ez, nem mak.
5418.
Jó volna mákot vetni.
Azt tartják, minden nagy ebédnél háromszor áll be oly csend hogy szót se szól senki.
Ilyenkor mondják: jó volna mákot vetni; mert a mákvetéshez igen csendes idő kell. –
A latin ezt igy tevé ki: Mercurius supervenit;
nekünk pedig Kis-Viczay igy sajátítá el:
angyal mulék felettünk.
5419.
Sok mákszem mázsát nyom.
5420.
Mál.
Ki példaul kaszátul, kapátul törést kap vagy akár vágást kezén,
ezt mondják reá: kapamál, sarlómál.
5421.
Málé nem könnyen sül meg a napon.
5422.
Málé nem kenyér.
a) Málészáju.
5423.
Ha Mária akarja, aludtej is elsül.
5424.
Zsidó is szereti Máriát körmöczi aranyon.
5425.
Márk vagyok, nem Lukács.
Nem szokom tisztem az nekem.
Davus sum, non Oedipus.
5426.
Sok szent Márton ludja elkelt azóta.
5427.
Kövér mint Márton ludja.
5428.
Közjóra világol mint Márton grammatikája.
Iskolai km.
Márton német grammatikájából egyszerre többen tanulván,
az közös volt mindnyájokkal, innen a példabeszéd.
5429.
Más a czifra más a szép.
Más –
más szókon megforduló közmondások különbséget fejeznek ki
és végtelen számig szaporíthatók,
megjegyezvén hogy a két tárgy egymástul különböző legyen;
p. más az arany más a réz; más a veréb más a fecske;
más a tövis más a rózsa; más a leány más az anyja;
más kemencze más Velencze stb.
5430.
Más kárán tanulj.
5431.
Hess el, másé.
P. a szomszéd tyukja, ludja, a mint udvarunkba jő, ugy szoktuk elhajtani.
5432.
Jobb a másé.
a) Másét nebántsdnak hivják.
5433.
Kövérebb a más ember szalonnája.
5434.
A mi másé, nem tied.
5435.
A mi másé, nem Tamásé.
5436.
Könnyü mást megitélni.
(L. enyém, magadé, miénk.)
5437.
Már a mász, ha nem csusz.
Azaz más, különböző dolog,
de mivel más helyett mász áll,
tehát oda jött a csusz is,
mint a 85. közmondásban mosdik és kendik.
5438.
Ledöl mint Máté tehene.
Hamar elfáradókra mondják.
Elnyugodott az urban,
Mint Máté tehene az utban.
Parlagi vers.
5439.
Mosolyog mint Máté tehenborja.
5440.
Megilleti Mátét a kosz.
5441.
Az sem volt ám mátkatál.
5442.
Annyi mint a Mátra szele.
5443.
Meghalt Mátyás király, oda az igazság.
5444.
Voltunk Mátyás idejében magyarok.
5445.
Azt is tudja, mit sugott felesége fülébe Mátyás király.
5446.
Mátyás ront, ha talál, ha nem talál, csinál.
T. i. jeget Mátyás napja.
* * *
XIII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Skót viccek
Keletkezésük oka az évszázadokkal ezelőtti nehéz életkörülményeik,
ami takarékosságra kényszerítette őket.
Ma már azonban a skótok semmivel sem fukarabbak, mint mi vagyunk.
A múltat azonban nehéz feledtetni.
Főleg akkor, ha ezen jót lehet derülni.
Egyébként a skótokat egyáltalán nem zavarja, hogy gúnyolódnak rajtuk.
A róluk szóló vicceken ők nevetnek a legjobban.
Azt tartják, hogy nagy adomány jókedvre deríteni az embereket,
ezért újabban már ők is terjesztik a róluk szóló vicceket:
2.
− Aztán mi baja a kicsinek?
− Semmi, doktor úr. Csak most ajánlottak kéz alatt egy gyerekkocsit, és tudni szeretnénk, hogy érdemes-e megvenni.
A skót asszony azt mondja a férjének.
− Te John, a kisfiúnk már egy hete ugyanazt a cukorkát szopogatja!
− Az nem baj – feleli a skót –, legalább megtanul spórolni.
− Jó, jó, de legalább a papírjából kibonthatnád neki…
A skót apa a piacon nézelődik ötéves kisfiával.
Apu vegyél nekem dinnyét! – kunyerál a gyerek.
− Nem veszek. Drága!
− Legalább egy szelet dinnyét vegyél! – kuncsorog a gyerek egészen addig, míg az apja megszánja, és vesz neki egy vékonyka szelet sárgadinnyét.
Tizenhét év múlva az apa ugyanott sétálgat a most már katonafiával. A büfé előtt azt mondja a fiú:
− Apám, meghívhatnál egy pohár sörre!
Mire az apa mérgesen:
− Mit képzelsz? Dinnyére sört?
− Skótné rémülten beront a férjéhez:
− Nem tudom, mit tegyek! – sápítozik. – A gyerek lenyelt egy pennyt.
− Hadd csak! – mondja a skót. – Holnap úgyis születésnapja lesz.
A skót Londonban egy parkban virslit kér.
Kap mellé mustárt is.
− De kérem, én mustárt nem rendeltem.
− Kérem, nálunk a virslihez ingyen jár a mustár.
− Ingyen? Akkor csak azt kérek.
A skót kimegy a piacra a fiával.
A kisfiú könyörög az apjának, hogy vegyen neki egy kis kosár epret. A skót csupán egy szemet vesz. Kifizeti és a fia szájába dugja.
− A többinek ugyanilyen íze van.
Az aberdeni zöldség-gyümölcs bolt kirakata telis tele van gyönyörű érett narancsokkal. A skót srác hisztizve könyörög apjának:
− Apu, vegyél nekem narancsot! Apu, vegyél nekem narancsot!
− Ilyen sok pénzt kiadni – dörmögi az apja. – Ölts ki a nyelvedet a kereskedőre, hátha hozzád vág egyet!
A skót fiú kéri az apját:
− Papa, adjál két pennyt, hogy megnézhessem a mutatványosnál az óriáskígyót!
− Felesleges fiam! Itt van egy nagyító, és nézegess vele egy földigilisztát!
− Papa, kérek pénzt mozira! – kunyerálja a kis McGregor.
− Hogyisne! – csattan föl az apja. – Tegnap láttál egy halálos karambolt, tegnapelőtt megmutattam neked az égő szállodát. Hát azt hiszed, az élet csupa szórakozás?
− Mennyibe kerül egy jegy? – kérdi a skót gyerek a mozi pénztáránál.
− Tíz penny.
− Nekem erre csak öt pennym van… De megígérem, hogy csak félszemmel nézem majd a filmet.
Így kevésbé kopik:
− Az új cipőd van rajtad Joe.
− Igen papa.
− Na, akkor lépj nagyobbakat!
Kirándulni megy a skót meg a fia.
A búcsúzásnál azt mondja a feleség:
− Aztán ne felejtsd el levenni a gyerekről a szemüveget, ha nincs semmi látnivaló.
− Mondd meg a tanárodnak – mondja a skót a fiának –, hogy amíg ilyen bizonytalan a nemzetközi helyzet, nem veszek neked világatlaszt!
− Papa, elhatároztam, hogy hippi leszek!
− Megőrültél? – mondja dühösen az idősebb McGregor. – Majd adok én neked…
− De papa – mentegetőzik a gyerek. – Így megspóroljuk a borbélyt!
− Az más – csillapodik le az öreg skót.
A skót család a nyaralását tervezgeti:
− Úgy szeretnék eljutni valahová – ábrándozik a fiú – ahol már rég nem jártam!
− Akkor talán menj el a borbélyhoz! – néz rá az apja.
Egy forró nyári délután a skót anya és gyermeke a folyóparton sütkérezik.
A gyerek elkószál, és egy idő után csuromvizesen jön vissza.
− Jesszusom! – sikít az anya. – Mi történt veled?
− Beleestem a folyóba, majdnem megfulladtam, de ez a bácsi beleugrott a vízbe, és kihúzott.
Egy férfira mutat, aki szerényen áll a háttérben.
− Maga mentette ki a fiamat a folyóból – kérdi az anya.
− Igen, asszonyom.
− És hol van a gyerek sapkája?
A skót asszony takarítás közben véletlenül összetöri a hamutartót.
Erre azt mondja kétségbeesetten a férje:
− Most szokjak le a dohányzásról?
A skót elviszi a fiát az Operába.
A karzaton foglalnak helyet, és amikor a függöny felmegy, a kis Joe kíváncsian kihajol, hogy jobban lásson.
− Az Istenért vigyázz, le ne ess nekem! – szól rá rémülten a skót. – A fölszinten harminc fontba kerül egy jegy.
A skót megkérdezi a feleségétől:
− Milyen ajándékot szeretnél a születésnapodra?
− Nem tudom, még nem gondolkoztam rajta.
− Na jó, akkor adok még egy év gondolkodási időt.
− Mutasd a kezed szívem! – mondja a skót feleségének.
− Remélem nem lesz szűk az ujjadra, amit a születésnapodra vettem neked!
− Te édes! Csak nem gyűrűt kapok?
− Ugyan már! Gyűszűt.
Skótné kérdi a férjétől:
− John, mit tervezünk a nyárra?
− Arra gondoltam Mary, hogy felkeressük Londont, aztán Párizst, Münchent, Luxemburgot…
− Autón?
− Ugyan már! Rádión.
A skót esernyőt hoz a feleségének Edinburghból.
− Köszönöm – mondja az asszony –, legalább kidobhatom a régit. Már úgyis szétmegy…
− Nono – mondja a skót –, azért nem kell kidobni! Jó lesz még itthoni használatra.
Boldogan siet haza a skót férj:
− Képzeld Mary, kaptam egy új állást! Éjjeliőr lettem.
− Megőrültél? Pont most akarsz éjjeliőr lenni, amikor vettünk neked egy új pizsamát?
− Azt mondja az orvos, hogy levegőváltozásra van szükségem – meséli skótné az urának.
− Szerencséd van Mary! Éppen most fordult meg a szél.
Fogorvoshoz viszi ifjú nejét a férj.
Azt mondja nekik a doktor:
− A fiatalasszonynak ezt a két hátsó fogát már legalább három éve el kellett volna távolítani.
A skót döbbenten:
− Még lány korában? – kiált fel. Aztán a feleségéhez fordul: – Rohanok apádért. Ezt a költséget neki kell viselnie.
Étterembe megy a skót házaspár.
Ketten rendelnek egy szendvicset. Amikor a pincér kihozza, a férj kettévágja. Az egyik felét odaadja a feleségének, majd enni kezd.
− És ön nem eszik? – kérdi rezzenéstelen arccal a pincér.
− Majd a férjem után – feleli a hölgy. – Várom a fogsort.
Teázni szeretne a skót, hát átküldi a gyereket a szomszédba, hogy kérjen kölcsön cukrot. A fiú üres kézzel jön vissza.
− Mrs. McGregor azt üzeni, hogy elfogyott a cukra…
− Vén zsugori! – morog a skót. – Akkor menj ki a konyhába, és hozz két kockát a miénkből!
Szíves vendéglátás:
− Hány cukorral issza a teát, Mr. McGregor?
− Otthon egyel, vendégségben öttel.
− Akkor érezze magát otthon nálunk!
− Miért nem tud a skót sohasem jó kávét inni?
− Mert otthon egy cukorral issza, vendégségben meg öttel, de amúgy hárommal szereti.
Reggelizik a skót család.
Egy szem kockacukor fel van ragasztva a plafonra.
Felnéz az apa, megkeveri a teáját. Felnéz az anya és megkeveri a teáját. Felnéz a gyerek, megkeveri a teáját, aztán megint felnéz. Rászól az apa:
− Ne pazarolj fiam!
A gazdag skót családja unszolásra nagy nehezen elhatározza, hogy vesz egy autót. Természetesen kiskocsit. Bemegy az autószalonba, kiválasztja a legkisebb kocsit, és megkérdezi a kereskedőt:
− Mondja kérem, nem fogyaszt ez a kocsi túl sok benzint?
− Egyáltalán nem – feleli az autókereskedő. – Egy kanál benzin is elég bele.
A skót gondolkodik egy darabig, majd megkérdezi:
− Leveseskanál vagy kávéskanál?
FOLYT. KÖV.