Mindenki mindene – Vallomások Prohászka Ottokárról

MINDENKI MINDENE

VALLOMÁSOK PROHÁSZKA OTTOKÁRRÓL

(Barlay Ödön Szabolcs)

______________________________________

Turzó Antal plébános Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Györgyi János polg. isk. hittanár mondta el nekem, hogy mint kezdô
káplán nehéz helyre került, ahol a principálisa keményen bánt a
káplánokkal. Ennek következtében mindenki igyekezett menekülni. Ô is
bejött Fehérvárra és panaszkodott Prohászkának. A fôpásztor türelmesen
végighallgatta a panaszt, amelyet már nem egyszer hallott. Végezetül
így szólt Györgyihez: Kedves János, úgy látom, nem jól tanulta meg a
fizikát! — Kegyelmes Uram, mindig jó jegyem volt fizikából. — Akkor
sem tanulta meg jól — felelte a püspök –, mert ha jól megtanulta
volna, akkor azt is tudhatná, hogy a felsôbb rétegek mindig nyomják az
alsóbbakat. — A következô dispozíció alkalmával nem feledkezett meg
kedves káplánjáról és megfelelô helyre disponálta.
========================================================================
Kormos Ottó márianosztrai plébános Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Egyszer az apácák biztosan tudták, hogy mikor érkezik Szobra és a
fôfegyôr vezetésével hintót küldtek elébe. A Püspök úr azt mondta:
Izidor bácsi, maga csak menjen elôttem lépésben vagy ha akar, utánam,
de én majd csak a Pipiske elôtt fogok felszállni. Pipiske a
Márianosztrát eltakaró domb Szob felôl. Itt tényleg felült és a jó
nôvérek örültek, hogy felhasználta kocsijukat. Csak évek múlva mondta
el a fôfegyôr, Mészáros Izidor, hogy gyalog jött a püspök.
Általában sohasem tudták, hogy mikor érkezik. Az itteni hívek csak
onnan tudták, hogy Prohászka Nosztrán van, hogy olyankor égett a
gyertya a gyóntatószékben, ami pedig akkor még ritkaság volt, hiszen a
nagyböjtön kívül ritkán gyóntak a világiak. Úgy vélem, már az apácák
miatt is gyóntatott. Még a plébános is csak akkor tudta meg, hogy
Prohászka megérkezett, amikor észrevette a gyóntatószékben a
gyertyavilágot. Egyszer dühösen is ment oda, mert azt hitte, hogy a
gyermekek akartak valami tréfát csinálni, és akkor látta meglepetten,
hogy a ,,tanár úr” — ahogy itt nevezték — ül a gyóntatószékben.
Abban a gyóntatószékben ült, amelyben a gyóntatók ma. Ez a templom
külsô falánál van, a Szent András oltárral szemben. Bizony téli idôben
elég huzatos és hideg. Kényelmetlen az ülés benne. Ha az ember hosszú
ideig ül benne, bizony minden tagja meggémberedik, ô valószínűleg sokat
használta. Idôsebbek többször gyóntak nála. Tótul is szívesen
gyóntatott.
Még több emlék beszélne a fegyházzal való kapcsolatáról, sajnos ezek
csaknem teljesen elmosódtak és feledésbe mentek. Pedig tudjuk, hogy a
rabnôknek is Ô prédikált. Szép templomuk volt a raboknak, oda jártak
misére. Prohászka felhasználta ottlétét arra is, hogy ezeket
vigasztalja, gyóntassa.
A hívekkel szemben igen kedvesen, barátságosan viselkedett. Errôl van
egy érdekes történet. A falu bírójának leánya ment férjhez, aki az
akkori szokás szerint a ,,doktoréknál szolgált”. Természetesen az
egész család hivatalos volt az esküvôre. Prohászka velük tartott és
végig jókedvűen érezte magát a falusi lakodalomban. Amikor a levest
megették, a vôfély hatalmas tálon a szárnyast hozta be, és itteni
szokás szerint szép verset mondott hozzá. Azután egyet lépett, és
megbotlott a küszöbben. A szép combok és mellek kiborultak a tálból, le
a földre Prohászka háta mögé. A vidámkedélyű pap azonban nem vesztette
el higgadtságát és mosolyát, hanem a plébánossal együtt és a nagyon
sopánkodó és fülig piruló, szégyenkezô vôféllyel együtt villájukkal
szedték fel a földrôl a jobb sorsra érdemes darabokat. Még évek múltán
is nevetve említette, hogy soha nem evett olyan jót, mint akkor, amikor
a földrôl kellett felszednie a lakodalmas ebédet. A hetven éven túl
járó Szilágyi néni még ma is szeretettel meséli el ezt a kedves
eseményt.
Jól érezte magát ezen a gyönyörű vidéken. Egyedül vagy társaságban
megmászta az összes környezô hegyeket, és átrándultak a szomszédos
Kóspallagra is. Itt volt akkor plébános a ,,fekete barát”, Felicián
atya, aki a Ferences rend reformja után lett világi pap, és mint ilyen,
az akkori legszegényebb egyházmegyei plébániát kapta meg. Nos, egy
alkalommal felkeresték Kóspallagot, és éppen a vasárnapi prédikáció
idejére érkeztek oda. A jó Felicián atya éppen a halálról beszélt és
azt mondotta, hogy bizony mindenkinek meg kell halnia, még a
királyoknak is, de még a nápolyi királynak is. Ez a kitétel igen
megtetszett Prohászkának, és szentmise után megkérdezte Feliciánt, hogy
hogyan jutott eszébe a nápolyi király? Felicián azután röstelkedve
vallotta be, hogy a közelmúltban Esztergomban volt és miután ebédre nem
tellett, a hentesnél vett újságpapírba csomagolt töpörtyűt. Az
újságpapíron olvasta azután a nápolyi király akkori, tragikus halálát.
Ezt illesztette be a szentbeszédbe. Prohászka sokáig emlegette a
koldusszegénységű Felicián atyára jellemzô történetkét.
A lánglelkű apostol szelleme ma is itt él Nosztrán. Az esztergomi
teológusok minden esztendôben kizarándokoltak ide, hogy példaképüktôl
ihletést nyerjenek ezen szent helyen. Olyankor megilletôdve nézték a
gazdag díszítésű szószéket, ahonnan szava szállt a hívek felé,
betérdeltek és beültek Prohászka gyóntatószékbe, körüljártak a
plébánián és kérdezôsködtek Prohászka felôl. Bár az lenne tôle a
legszebb emlék, hogy géniusza valódi igaz ,,homo Ecclesiae”-t nevelne
belôlük ma is!
========================================================================
Beke József gazdálkodó Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

1956. februárjában Beke József maroshegyi gazdálkodó mondotta el egy
lakodalmi beszélgetéskor Prohászka Ottokárral kapcsolatos következô
élményét. A püspök urat sokszor láttam sétálni a maroshegyi réten és a
szôlôk között, fiatal legény koromban. Legtöbbször titkárával jött. Az
én szôlôm a rét mellett van. Egyszer, amikor a réthez érkeztek, látta a
püspök úr, hogy a fű tele van virágzó tüskésszárú mérges növénnyel.
Nézze — mondotta titkárának — ez igen sok kellemetlenséget és
fájdalmat okoz az állatoknak. Pusztítsuk el. Erre nekiállt, az
esernyôjével az összes szúrós virágnak leverte a fejét. Amikor végzett,
odamentem hozzá, és mondottam, hogy bizonyára elfáradt a nagy munkában,
jöjjön be a pincémbe egy pohár borra. Be is jött. Szívtam egy lopó
bort, és soká elbeszélgettünk. Érdeklôdött családom iránt. Megkérdezte,
hogy miért dolgozom mindig egyedül. Mondottam, hogy édesapám a másik
szôlôt gondozza, ezért vagyok egyedül. Amikor elment, azt mondottam:
Püspök úr, a következô alkalommal ne félmunkát tessék végezni. Nem elég
annak a mérges növénynek a virágját leverni. Ki kell azt gyökerestül
húzni. Mosolyogva fogott kezet, amikor elment.
========================================================================
Jandik József pápai kamarás Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Prohászka püspök urat a Regnumból ismertem már kisfiú koromban.
Diáktársaimmal együtt eljártunk a katolikus naggyűlésekre, amelyeknek
Prohászka Ottokár volt a lelke. Kimondhatatlanul lelkesedtünk.
Tüntettünk, minden megmozduláson résztvettünk. Maguk fiatalok —
mondotta — ma már sok mindent természetesnek vesznek, ami a mi fiatal
éveinkben újszerű és hallatlanul nagy dolog volt. Maguk a régi Egyházat
meg sem tudják már érteni. Akkor természetes volt, hogy a kanonokok
gyönyörű fogatokon mentek a zsolozsmát elmondani. A reformtörekvés
megvolt és mi ifjak lángoltunk a reformoktól.
Az Egyházban nagy nyugtalanság volt a modernizmus miatt abban az
idôben, amikor ,,Az intellektualizmus túlhajtásai” című művét megírta
Prohászka Ottokár. Nem azt akarta mondani ebben a munkájában, hogy az
értelem argumentumai nem érnek semmit, hanem azt, hogy nem elegendôek.
Igaz viszont az is, hogy borotvaélen járt.
A Regnumba sokszor eljött. Többször étkezett is velünk. Nagyszerű
volt ilyenkor a társalgás. Mi a Regnum? — tette fel egyszer a kérdést
ebéd közben. Nem lehet megmondani. Amint ezt a kompótot sem lehet
megmondani, hogy milyen vegyület, hanem meg kell enni. A Regnumot is
meg kell élni.
Egyszer hivatott Prohászka Ottokár és a következôt mondotta: Látja, a
teóriák világában élünk. A világ fejlôdésével való foglalkozás is
mindig újabb teóriákat hoz létre. Mi azt hisszük, hogy a teóriákkal
megoldjuk a problémákat. Maga is így van. Azt hiszi, hogy a teória
megváltja a világot. Az Egyház törvényei a Szentlélek Isten alkotásai.
Vannak az Egyházon emberi vonások, de a Szentlélek irányít. Ne higgye,
hogy ebbôl az esetbôl kifolyólag az Egyház törvényei megváltoznak. Az
emberek tévedhetnek, de az Egyházban a Szentlélek az, aki irányít.
Csodálattal láttam, hogy az indexretétel után is ilyen tisztelettel
tud Prohászka Ottokár beszélni az Egyház törvényeirôl.
========================================================================
Marcell Mihály egyetemi tanár Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Ötödikes gimnazista voltam, amikor mint kisszeminarista találkoztam
elôször Prohászka püspök atyával. A teológusok gyóntatója volt, de
bennünket, apró embereket is elfogadott lelkigyermekéül.
Lelkigyakorlatot tartott nekünk. Beszédei rendkívüli hatással voltak
rám. A hangja valahogyan melegebben csengett, mint Krammeré, a mi
spirituálisunké. Valami vonzó volt a hangjában. Elhatároztam, hogy
elmegyek hozzá. Mint egyszerű gyermeket fogadott. Gyónni jött
tisztelendô úr? Letérdeltem, egy-két kedves szót mondott, de megint a
melódia volt az, amitôl nem tudtam szabadulni. Ezután mindig hozzá
mentem.
Pályatételt tűztek ki számunkra: Igaz-e, hogy sötét a középkor?
címmel. Elmentem hozzá anyagot kérni. Tetszett neki a dolog. Ilyen kis
ember és már pályázik? Adott könyveket. A pályázatot megnyertem, aminek
igen megörült. Ezután állandóan biztatott. A többieket is állandóan
buzdította. Mindent megpróbálni — szokta mondani.
A meditációt ô vezette be a szemináriumba. Természetesen Ô vezette be
a gyakori szentáldozást is. Amíg Prohászka Ottokár át nem vette a
lelkivezetést, csupán egy napi áldozó volt a szemináriumban. Annyira
szokatlan dolog volt ez, hogy úgy nézett rá mindenki, mint egy
bolondra. Amikor elment Esztergomból, már minden kispap napi áldozó
volt. A Laudetur köszöntés ismeretlen volt. Nos commendamus gratiis —
köszöntötték az elöljárókat. Csak 1896-ban köszöntöttünk Laudeturral.
Indulatosnak csak egyszer láttam. Kihirdette, hogy a folyosónak a
kápolna felé esô részén silentium religiosum van. Az egyik közülünk egy
szót szólt. Indulatosan dobbantott egyet és ennyit mondott: Taknyosak
vagyunk, vagy férfiak? Kemény szavak voltak, de többet nem kellett
figyelmeztetni egyszer sem. A gimnazista kispapoknak évente egyszer
beszélt nagypénteken. Úgy várták, mint az esôt a szárazság után. Egyik
ilyen beszédének a témája volt: Verbum crucis; Verbum sacrificii et
charitatis. Gimnazista koromban hallottam, de ma öreg fejjel sem tudom
elfelejteni. Litografált füzetekben sok megjelent ezekbôl a
beszédekbôl. Bennük van az Ô drága lelke. Vivere cum Christo — ez volt
a jelszava. A parancsnak megtartásáról beszélni és arra buzdítani,
kufár dolognak tartotta. Sohasem hallottuk tôle a buzdítást, hogy
tartsuk meg a parancsolatokat. Ezt természetesnek vette. Annál többet
beszélt a belsô lendületrôl.
Szeretett sétálni, kirándulni. Velünk is eljött. Nem jámborkodott,
hanem a derű embere volt ilyenkor is. Körülvettük, eldalolgatott
velünk. Dalos ember volt.
Az imában szeráfi ember volt. Úgy térdelt, mint a mozdulatlan
márvány. Lehajtotta a fejét. Nem mozdult. Amikor velünk elmélkedett,
egy idô után felült, nehogy azt higgyék, hogy másképpen nem lehet
elmélkedni. Késôbb visszatérdelt. Szentmiséje után mindig negyedórát
adorált. A praesentia Christi töltötte el a lelkét. Megéreztük, hogy
életének tartalma: a legszorosabb kapcsolatban lenni Krisztussal. A
spirituálisi munkakörben utóda voltam. Ha pár percre is, de mindig
felkeresett. Állandóan ez volt a búcsúszava ilyenkor: A szellemet
vinni, fiam! Eszményképe volt a protektoroknak. A hozzá érkezett kérô
levélre azonnal ráírta a maga ajánlását. Pl. ,,Carissime, itt ez a
Gabi, úgy látszik jó gyerek, vegye fel, a számla havonta hozzám
küldendô. P. O.” (Megtörtént eset.) Pártfogoltjai után állandóan
érdeklôdött. Derék gyerek? Szokta kérdezni.
Püspöki életérôl csak azt mondhatom, hogy ember maradt úgy, ahogy
eddig is volt. Nevelôm volt. Mint püspök is úgy szeretett továbbra is,
mint gyermekét. Naggyá nôtt, de nem lett mellette kicsi az ember.
========================================================================
Pálos Lajosné, Székesfehérvár Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Egyszer Budapestrôl jöttünk haza. Az egyik fülkében ugyanakkor jött
Prohászka püspök úr is. A kalauz is megismerte, és úgy irányította az
utasokat, hogy ne zavarja senki a magányában. Figyeltem a fülkét és
láttam egyszer csak, hogy tojást eszik. Elmondottam ezt késôbb
nôvérének. Igen takarékos, mondotta Prohászka Irma. Ha utazik, mindig
két tojást fôzök neki. Amíg hazaérkezik, el is fogyasztja.
Szelesné Sárkány Mária családját többször meglátogatta. A nevezett
elég kövér volt akkor. — Így nem szabad elhízni — mondotta neki. —
Így nem tud férjhez menni. Szokott-e tornászni? A tagadó válaszra
azonnal odaállt és mutatta neki a tornagyakorlatokat, amit neki vele
együtt kellett csinálnia. Megígértette vele, hogy ezután mindennap
tornászni fog.
Vásárhelyi belügyi államtitkárék mondották el, hogy az egyik
bérmaútja alkalmával náluk szállott meg Prohászka püspök úr. Kérték,
tegye ki a cipôjét, hogy az inas kitisztíthassa. Kora reggel azonban,
amikor a cipôt keresték, már a Püspök urat sem találták sehol. A
kertész mondotta el, hogy már kora hajnalban kiment a temetôbe
imádkozni; a temetô gondozottságából vagy gondozatlanságából
következtetett a falu lelkületére.
Hörbiger Pál, a bécsi egyetemnek volt ôstörténettani tanára a
ciszterciek dísztermében tartott elôadást jogelméletrôl. A nehéz
szakelôadásra alig mentek el többen tíznél. Prohászka püspök úr azonban
ott volt. Hamar beleélte magát az elôadás világába, együtt magyarázott
az elôadóval, rajzolt a táblára, szavain mindvégig látszott nagy
szaktudása. Az elôadás után pedig meghívta a professzort vacsorára.
Egyik rokonom a húszas évek nagy lakásínségében lakás nélkül maradt.
Prohászka püspök úr a szemináriumban adott neki ideiglenesen lakást.
Egyszer összetalálkoztak a szeminárium folyosóján, amint vitte a
kenyeret a pékhez. Hogy érzi magát az új lakásban? — kérdezte
Prohászka püspök úr. — Jól — válaszolta a rokonom. — Csak azt
sajnálom, hogy itt lakom a templom közelében és nem mehetek a templomba
annyiszor, ahányszor szeretnék, mivel a két gyermek és a háztartás oly
sok munkát ad. — Higgye el, — válaszolta a Püspök úr — ez a maga
legszebb imádsága, amikor így viszi a kenyeret a pékhez.
Egy verôfényes nyári napon Budapestre utaztam. A budapesti utcákon
elôttem ment Prohászka püspök úr kicsi inasával. Láttam, hogy a Püspök
úr nagy lendülettel magyaráz. Kíváncsi voltam, hogy mirôl beszélhet
olyan nagy hévvel, és a nyomába szegôdtem. A napsugárról, az életrôl és
a napsugárnak éltetô erejérôl magyarázott kis inasának. A dologban a
legszebb az volt, hogy Prohászka püspök úr vitte a nagy bôröndöt és a
kis inas az aktatáskát.
========================================================================
dr. Némethy Ernô pápai kamarás Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával mondotta nekem Prohászka és
Csernoch viszonyról a következô epizódot Némethy Ernô: Egyik
szentbeszédérôl kísértem Püspök atyánkat. Váratlanul ezt mondja nekem:
Ugye, kedves Ernô, maga tudja azt, hogy én a Prímást nagyon szeretem. –
– Igen! — válaszoltam. — Tudja, a Prímást sokan félreismerik, és azt
gondolják, hogy neki nincsenek érzései, nincsen szíve. Pedig nem így
van. Asszisztáltam neki az aranymiséjén. Azt mondotta: Meg kell
markolnom a szívemet, nehogy elsírjam magamat.
Az egyik felsôházi szavazás után írja P. O. a következôket: ,,Janó
prímás a király iránti tiszteletbôl Tiszára szavazott.” Shvoy püspök
úr szerint az erôs kifejezésnek a háttere a következô (ezt Prohászka
püspök úr mondta el Shvoynak): József fôherceg járt Prohászka püspök
úrnál és felkínálta neki a prímási széket. Az ára azonban az lett volna
a kinevezésnek, hogy Tisza mellett kellett volna elmondani egy beszédet
a felsôházban. A következôt válaszolta Prohászka Ottokár a fôhercegnek:
Ezt magyar ember nem teheti meg. A tót, a ,,Janó prímás” megtette.
========================================================================
Kuthy István rektor, prépost-kanonok Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Prohászka Ottokár igen szerette a cserkész mozgalmat. Tulajdonképpen
Magyarországon keresztelték meg ezt az ifjúság nevelésének olyan
nagyszerű mozgalmát. Megkeresztelésben viszont óriási része volt
Prohászka Ottokárnak. Maga tevékenyen nem vett részt a mozgalomban, de
rengeteg tanítványa és lelki gyermeke, jó embere volt a mozgalomban,
akiken keresztül óriási hatást gyakorolt. Ezeket állandóan bíztatta,
lelkesítette, ellátta utasításokkal. Ha hazajött útjáról, kimentünk
elébe az állomásra fogattal. Legtöbbször én mentem ki eléje. Ilyenkor
majdnem mindig az elsô kérdése volt: Mit csinálnak a cserkészek? Ha
valami nagyon lekötötte, még aznap biztosan feltette ezt a kérdést.
Tudatában volt, hogy mekkora erô a hazának ez a mozgalom.
Táborba maga nem ment. Viszont, ha mi mentünk a táborba, már
hónapokkal elôbb tudott a készületekrôl. Segítségét mindig kértem ilyen
alkalommal, és mindig szívesen meg is adta egy-egy birka, táborhely és
más formában. Meg is kérdezte: megkapták-e Pista úr? Egyet azonban
mindig kért, néha valósággal könyörgött, hogy ne menjünk víz mellé. Ne
terhelje a lelkünket — szokta mondani — ha szerencsétlenség érné
valamelyik gyermeket.
Amikor kinevezett spirituálisnak, felmentem hozzá és ,,mosakodtam”
elôtte. Kifejezést adtam félelmemnek, hogy ebben a tisztségben nem
tudok megfelelni, hiszen erre nem is készültem; és a világi ifjúság
nevelése lebegett mindig szemem elôtt. — Nézze, kedves Pista úr —
mondotta Prohászka Ottokár — magától nem várok mást, csak azt, hogy
nevelje ezeket a kispapokat, mint a cserkészeket. Akkor nagyon meg
leszek elégedve.
Vizsgára szívesen jött. Az elsô vizsgán az újra megnyitott
szemináriumban Ô elnökölt. A feleleteket figyelmesen hallgatta. Szinte
döbbenetesen szerény módon megdicsérte a tanárnak a fáradozását, akinél
elnökölt. A kispapokhoz mindig kedvesen beszélt és bátorította ôket a
további tanulásra.
A liturgiát is tanítottam. Tudtam, hogy nem feltétlen híve a latin
liturgikus nyelvnek. Feltettem a kérdést az egyik kispapnak, bizonyítsa
be, hogy miért van szükség az egységes latin liturgikus nyelvre. A
felelô felsorolta. Ekkor így szólt Prohászka Ottokár: Na, és kedves,
maga mindezt el is hiszi? Igen, hallatszott a határozott válasz. Na,
akkor jól van — mondotta Prohászka Ottokár. Csak én tudtam, hogy mi az
érdekessége a kérdésnek.
Törökbálinti káplán voltam, amikor kinevezett az aulába. Elmentem
hozzá bemutatkozó látogatásra. Olyan hivatalos arccal fogadott,
amilyennek sem elôtte, sem utána nem láttam. — Jegyezze meg magának —
mondotta –, hogy az aula nem kanonok-gyár. Megütköztem és ezt észre is
vette. — Ilyen gondolataim nincsenek — válaszoltam. — Minden örömöm
eddig az ifjúság nevelése volt és ezután is ennek szeretném az életemet
szentelni. — Egyszerre kedves lett. — Ne búsuljon, gondoskodok róla,
hogy ezután is legyen erre alkalma — mondotta. Érdekes vonása, hogy az
ô finom pszichológiai érzékével megérezte, hogy az aula, a kizárólag az
aulának élô pap mennyire káros hatással lehet a papságra és mennyire
ferde, egyoldalú embert formál az illetôkbôl is. Elôttünk egészen
kiváló emberek voltak az aulában, akiket Prohászka püspök úr tisztelt
és megbecsült, de észrevette bennük ezt az egyoldalú embert. Ezért
törekedett arra, hogy olyan aulistái legyenek, akik nem tekintik ezt
élethivatásuknak. Ezért akarta, hogy aulistái lelkipásztori munkát is
végezzenek.
Az egyházkormányzatban a gyors és friss elintézést szerette. Mindent
hamar és életszerűen elintézni — szokta mondani. A problémákat gyorsan
megoldani, semmit bürokratikusan húzni vagy összekeverni. Sok-sok
levelezôlapot vittem a postára, amelyeken maga válaszolt a problémákra
és oldotta meg azokat. Sok dologról az aulisták nem is tudtak. A posta
elintézési módja a következô volt. Elmentem a postára és a szekrénybôl
elhoztam a postát. Felvittem hozzá és ô maga bontotta fel. Amit maga
akart elintézni, azt félretette. Ezek nem is kerültek a kezünkbe. Mire
délben felmentünk, már meg is válaszolta levelezôlapon vagy levélben.
Ha levelet írt, a borítékot kifordította és újra felhasználta, majd
maga meg is címezte. Ezek fôképpen olyan levelek és lapok voltak,
amelyeknek személyes íze volt, vagy amit nem akart az aulistákkal
közölni. Félt az aulista uralomtól. Az ilyen levelek természetesen csak
fiktív számot kaphattak. A többit átadta nekünk. Ezeknek elintézése
volt a délutáni munkánk. Az irodába ritkán jött le. Ha le is jött,
hamar elintézte, amit akart és eltávozott.
Mint püspök papjait igen szerette. Nem járt azonban a nyakukra.
Általában megbízott azokban, akiknek valamilyen feladatot adott. Nem
volt szokása, hogy utánanézzen.
Szerette, de el is várta, hogy papjai felkeressék. Aki ezt nem tette
meg, figyelmeztette is. Örült, ha papjai bizalmasan elmondották
problémáikat. Érdekes vonása volt, hogyha jóakaratot és lelkesedést
látott, külön utasítást nem adott — tessék, csak csinálja. Irtózott
viszont azoktól, akiket nógatni kellett, vagy akik anyagi haszonra
mentek, általában akik messze állottak a papi szellemtôl. Az egyik
plébánost például igen szívesen látta asztalánál fôképen azért, mert
nagy viccmester volt. Bérmálásra mentünk hozzá. Az egész falu izgult,
ismerve a plébános rendetlen természetét. Az asszonyok elôzô nap
titokban a templomot rendbetették. Ott maradt azonban az irodai
rendetlenség és a templomnak rendetlen fiókjai.
Átszaladtam a sekrestyébe és láttam a nagy rendetlenséget, de már
segíteni nem tudtam, mert pár perc múlva itt lesz és a szentbeszéde
elôtt megtartja a vizitációt. Így is lett. Kinyitotta a fiókot. Arca
mindinkább elborult. Amikorra tabernákulum ajtaját is kinyitotta, arca
egészen elkomorodott. Elmondotta a szentbeszédét, majd bérmált.
Bérmálás után átmentünk a plébániára. A két veszprémi kegyúr-kanonok is
ott volt.
— Plébános úr, jöjjön velem a kertbe.
Azt hiszem, nagyon megmosta a fejét. A vacsoránál egy szót sem szólt.
Vacsora után kocsira ült és elhagyta a falut. Az eddig gyakori vendéget
azután sohasem hívta meg asztalához.
Az ebédnél olvasmányairól beszélt. Igen szerette azonban a tréfákat.
Ezenkívül az irodaigazgatóval ilyenkor beszélte meg mindig a
problémákat.
Igen szeretett eljárni az iskolákba. A nyolcadik osztályosok
vizsgáira mindig elment. A vizsga után mindig beszélt az ifjúsághoz.
Egy életre szóló élmény volt az a számunkra.
Igen meleg szíve volt. Se szeri, se száma jócselekedeteinek. Azonban
annyira titokban tartotta jótékonykodását, hogy errôl sem a nôvére, sem
az aulisták nem tudtak. Csak kívülrôl hallották jócselekedeteit. Igazi
Szent István módjára tette ezt: Ne tudja jobb kezed, mit tesz a bal
kezed. Karácsony délutáni programja volt a laktanyák meglátogatása
minden esztendôben. Délután két órától ötig jártuk a laktanyákat. A
karácsonyfa alatt beszédet intézett hozzájuk. Szép, férfias,
meleghangú, egyszerű beszédek voltak ezek. Látszott a katonákon, hogy
hálásak érte.
Május 1-én mindig kirándult, rendszerint Tésre. Párszor én is
elkísértem a május eleji tési kirándulásra. Várpalotáig kocsin mentünk
ilyenkor és onnan gyalog a tési erdôbe. Azonban nem az utakon mentünk,
hanem neki az erdônek, hegyen föl, völgyön le. A kosztot az aulista
vitte hátizsákban. Az erdôben megfalatoztunk, majd azt mondotta, hogy
most fáradt és alszik. Lepihent a fűbe és jóízűen aludt. Egyik
alkalommal embereket vettem észre a völgy túlsó végén. Lassan
közeledtek. Öreg asszonyok, gyermekek voltak, akik fát szedegettek.
Akaratlanul elkiáltottam magamat. Prohászka püspök úr felébredt.
Lefogta a kezemet és azt mondotta: Hagyja, szegény emberek, nem
sajnálom tôlük.
Ha egyéniségét akarom jellemezni, azt kell mondanom, hogy mindinkább
elmélyedô, imádságos ember volt. Vacsora után mindig bejött velünk a
kápolnába, amíg mi másnapra kikészítettük a szent ruhákat. Nyári
estéken sokszor nyitva maradt az ajtaja és ablaka. Számtalanszor
láttam, hogy ott térdel az ablak elôtt és a csillagokra szegezve
tekintetét imádkozik. Óriási hatással volt ez reám. Nem tudom
elfelejteni.
========================================================================
Györgyi János hittanár Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Legszebb vonása volt Prohászka Ottokárnak, hogy igen szerette
papjait. A legkisebb káplánt is örömmel látta. Sôt, ha vidékrôl valaki
Fehérváron járt és nem látogatta meg, szemrehányást tett neki. Ebédre
mindig meghívott. Évekig tartó betegségem alatt sokszor meglátogatott.
Amikor pedig külföldön gyógykezeltek, édesanyámnál érdeklôdött
állandóan. A börtön és a gyermekpatronázs munkába állított be. Ez igen
érdekelte. Igen szerette a polgári iskolát. Ô szerezte meg
Székesfehérvárnak ezt az iskolatípust. A legszebb dispozícióm ez a
kinevezésem. Az iskola nehezen indult. Innen-onnan kellett a tanári
kart is összeszedni. Rám bízta az egész iskola megszervezését.
A másik kedves intézete a hadiárva intézet volt. Sorsa után állandóan
érdeklôdött. Amikor ünnepélyt rendeztünk, meghívtuk és el is jött
hozzánk. Az egyik igazgató, bár jó ember volt, de vasárnap mindig
igénybe vette a gyermekeket. A szentmise-hallgatás mindig kétséges
volt; hol vadászat, hol egyéb elfoglaltság miatt. Jelentettem ezt
Prohászka püspök úrnak. Ha kívánja, elhelyeztetem — mondotta. Azt ne –
– válaszoltam –, mert hátha rosszabbat kapunk. — Ebben igaza van —
válaszolta. — Tudja mit, én majd beszélek vele. — Nem hivatta
magához, hanem meglátogatta. Hogy mi történt, nem tudom, de ettôl fogva
sohasem volt nehézség a vasárnapi szentmise körül.
Egyszer három napot töltöttem káplán koromban Székesfehérváron.
Megtudta Prohászka püspök úr. Ugye hozzám is eljön ebédre? ,,Mikor
menjek?” Határozza meg maga — válaszolta. — Pénteken megyek —
mondottam. — Jó, gondoskodom majd róla, hogy jó ebéd legyen —
válaszolta.
Az újság elvétele után sokáig nem mentem fel hozzá. Egy félév múlva
már ô is látta, hogy az újság átadással félrevezették. ,,Szent
Hörcsögnek” volt igaza — mondotta az aulistáknak. (Így nevezte ôt
tréfásan.) Kérte ôket, hogy küldjenek fel hozzá. Dehogy megyek —
mondottam az aulistáknak –, elég kellemetlen volt az újságvita, nem
akarok veszekedni. Nem is mentem fel. Állandóan érdeklôdött továbbra
is, hogy szóltak-e nekem? Egyszer mégis meglátogattam. A legnagyobb
szeretettel fogadott. Soha olyan elérzékenyülve nem láttam. Kitárta két
karját és magához ölelt. Csakhogy végre láthatom — mondotta.
Leültetett és sokáig igen kedvesen elbeszélgetett velem.
========================================================================
Hell Ferenc ny. visegrádi Mindenkinek mindene.
esperes-plébános Vallomások Prohászka Ottokárról

Hell Ferenc, akinek Shvoy Lajos megyéspüspök volt a fôduktora és
Prohászka Ottokár a spirituálisa, meghatódva beszél emlékeirôl.
Az esti ima befejezése után még a szemináriumi kápolnában maradt. A
zsámolyon térdelve adorált. Ha este bementünk a kápolnába, akár éjjel
11 vagy 12 órakor is, még mindig ugyanabban a helyzetben találtuk a
kápolnában. Reggel fél hatkor mentünk reggeli imára a kápolnába,
ilyenkor már láttuk hazajönni reggeli sétájáról. Rejtély volt elôttünk,
hogy mikor dolgozik és mikor alszik? Íróasztalánál állva dolgozott a
szobájában. Bennünket is itt fogadott, amikor a havi beszámolóra
mentünk hozzá. Egyszer megkérdezte, hogy mit tartok a legnagyobb
emelôerônek a lelkiekben. A napi szentáldozást — mondottam. — Nagyon
jó emelôje van — válaszolta Prohászka.
A nem magyar anyanyelvűekkel szeretett anyanyelvükön beszélni.
Egyszer németül a következôt mondotta nekem: Hell a neve. Vajon a
fejében és a szívében is olyan, mint a neve?
Indulatosnak csak néhányszor láttam. Tanítványai további élete
rendkívül érdekelte. Ha kellemetlent hallott róluk, nyugtalanította. Ha
aposztázia volt, hónapokra szótlanná, komorrá tette.
Nagymarosnak öreg, jozefinista szellemben felnôtt plébánosa volt.
Mivel a prédikálás nehezére esett, sokszor helyettesítette Prohászka
püspök úr. Sokat foglalkozott vele, megtanította breviáriumozni és
lelkileg teljesen egyensúlyba hozta.
Szerette a tréfát és maga is sok tréfás dolgot tett. Az egyik
tanártársa igen érdekes ember volt. Egyszer együtt mentek kirándulásra
a kispapokkal. Ugyanazon a patakon legalább tizenötször átvezette a
nehezen járó embert.
Érettségi után nagybátyám, Metzger József nyergesújfalusi plébános a
jó érettségi jutalmaként elvitt a Tátrába. Nagy csodálkozásunkra
Prohászka püspök úrral találkoztunk. Elmondotta, hogy a legnagyobb
csúcsokat bejárta egyedül. Nagybátyám figyelmeztette, hogy ez igen
veszedelmes dolog és kérte, hogy vigyázzon életére, hiszen az nemcsak a
sajátja, hanem az egész országé. Nem így van ez — mondotta mosolyogva
Prohászka püspök úr — hiszen a legmagasabb hegycsúcson vagyok Istenhez
a legközelebb. Ezeken a csúcsokon csak négykézláb lehet járni, tehát
ebben a helyzetben hasonlítok legjobban Istenhez, akirôl azt mondja a
zsoltáros: in manu eius omnes fines terrae. A fines terrae-t nem lehet
másképpen érteni, mint a hegyeknek a csúcsai.
========================================================================
Prockl Gyula ny. igazgató tanító Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Prohászka Ottokárnak rendkívüli adottsága volt, hogy világosan és
tisztán látott. 1915-ben tüdôbajjal voltam vizsgálaton az Erzsébet
szanatóriumban. Szanatóriumi kezelés kellett volna, de nem tudtak
helyet biztosítani. Már el akartam menni, amikor a folyosón
összetalálkoztam Prohászka Ottokárral, aki a fôorvossal jött. Kedvesen
hozzám lépett, majd a következôt mondotta a fôorvosnak: Ezt az embert
gyógyítsák meg, mert nagy szükségem van rá. Megkaptam a szanatóriumi
beutalást is. Nemsokára ezek után levelet kaptam Prohászka püspök
úrtól. A levélben írja, hogy szeretne segíteni nehéz helyzetemben. Más
módja azonban nincsen rá, mint a Szent Vince pénztárából kiutal 100
koronát.
Érdekes volt az egyik bicskei bérmálás. A falu nagy elôkészületeket
tett a Püspök úr fogadására. Díszkaput állítottak fel és lovas
bandériummal az élén az egészfalu várta. A kitűzött idô elôtt azonban
fél órával Felcsut felôl gyalog, esernyôvel és táskával besétált a
plébániára.
========================================================================
Szarka Géza leánygimnáziumi igazgató Mindenkinek mindene.
(Így láttam Prohászkát.) Vallomások Prohászka Ottokárról

Nem éltem Prohászka közelében, talán annál mélyebben bevésôdött
lelkembe az a néhány találkozás, amikor közvetlen vonzási körébe
kerültem. Diákkoromban hallottam elôször beszélni. A fehérváriaknak
megszokott dolog volt, hogy az ország apostolát életközelbôl láthatják
és hallhatják, de nekünk soproni diákoknak ez ritka és egy egész életre
szóló élményt jelentett. A vegyesvallású Sopron katolikussága akkoriban
az élen haladt a katolikus mozgalmakban. Prohászka elôadására
természetesen zsúfolásig megtelt a Katolikus Kör elôadóterme. Az én 16
esztendôs, korán érett fejem szívta, szívta magába a prohászkai
gondolatokat, mint az éhes szivacs a vizet. A beszéd végén kiment a vér
a fejembôl, úgy támogattak ki s csak a friss levegôn tértem magamhoz.
Másnap azonban félórás elôadást tartottam a hittanórán Prohászka
beszédérôl.
Gyorsírással jegyezte? — kérdezte boldogult Varga Sebestyén bencés
atya. — Nem kérem, csak megjegyeztem. Nagyon tetszett. ,,Ezért érdemes
volt elájulni” — mondta jól értesült, kedves mosollyal. ,,Szokott?”
Soha!
Ma így fejezném ki Prohászkának, a szónoknak hatását; egyformán tudta
foglalkoztatni az intellektust és az érzelmeket. Az egész embert
foglyul ejtette, mert egészen odaadta magát az egész igazságért. Ez
volt hatásának igazi titka.
Prohászkát, az embert itt ismertem meg Fehérvárott. Kezdô tanár
voltam a húszas években. Mögöttem volt az Eötvös kollégium a maga
sokrétű indításaival, szabadgondolkozású, antiklerikális szellemi
hagyományaival. Ketten jelentkeztünk Prohászkához bemutatkozó
látogatásra. Kollégám, a reáliskola tanára, évfolyamtársam volt az
Eötvösben. Nem volt divat akkoriban tanárembernek bemutatkozó
látogatásra menni Prohászkához. Jómagam nem gondoltam volna rá,
valahogy ösztönszerű kegyelettel tiszteltem a nagy ember kevés
szabadidejét. Barátom azonban, aki nagy diplomata volt, besodort hozzá.
Eötvös mondja Gondolataiban: népszerűen csak az tud igazán beszélni
és írni, aki sokkal, sokkal többet tud a tárgyról, mint amit közölni
akar. Az ember ezt érezte Prohászkánál is. Rendkívüli szellemi fölénye
azonban nem fajult fölényességgé, mert a szeretet, a lelki alázat és a
finom humor átmelegítette egyéniségét. Persze a fönséget, ami lényébôl
kiáradt, nem tudta nem létezôvé tenni, még ha akarta volna is, de a
megnevelt lélek emberivé, lebilincselôen vonzóvá lett. Maga volt a
természetes természetfelettiség. És ez imponált nekünk Eötvös-
kollégistáknak. Volt egy-két elriasztó példa elôttünk a szellem önimádó
részegjeirôl. Prohászka fönséges egyszerűsége annál jobban hatott
reánk. Ez ám a nagyszerű propaganda a kétezeréves Ige mellett. Minden
prédikációnál ékesebben szól. Ahogy Prohászka Fehérvár régi
telepeseirôl beszélt, ahogy tanári problémáink iránt érdeklôdött, ahogy
egy-egy humorszállal a beszélgetés szôttesét tarkítani tudta, az
egészen lebilincselt bennünket, ifjú óriásokat. Törpéknek éreztük
magunkat mellette, de nem kevesbítetteknek. Bizonyos vagyok abban, hogy
az Eötvös Kollégium intellektualista egyoldalúsága idegen volt tôle,
lúdbôrözött radikális szellemétôl, mégis az egész ember felülemelkedett
benne minden elfogultságon. A szellem tiszteletében mindig azt kereste,
ami összeköt és nem ami szétválaszt. De azután karddal választotta el,
ami elválasztandó.
Szinte vallásos gyengédséggel szerette a gyermekeket és tisztelte az
anyát. Hogy mennyit harcolt a leánykereskedelem, a prostitúció és a
törvénytelen gyermeket sújtó méltánytalanságok ellen, annak itt volt a
gyökere, az anyaság áhítatos tiszteletében és a gyermek szeretetében.
Ezeket látta maga elôtt, amikor ellenségeik, megölôik ellen harcolt.
Hét évig voltam a székesfehérvári Anya- és Csecsemôvédô Intézet
titkára. Az egyesület gyámoltjai állandóan érezték a nagy emberbarát
tevékeny támogatását. Nem alamizsnára gondolok itt, bár azt is adott a
csecsemôknek, hanem a legnagyobbra: magára Prohászkára, erkölcsi
támogatására, szavainak forró, éltetô energiájára. Állítom, hogy
Prohászka soha sehol úgy nem érezte magát otthon, mint a proletáranyák
között. Betlehem, jászol…, karácsonyfa…, kisgyermekek karikára
nyílt jézusváró szeme…, szegény anyák, az otthontalan Máriák
sorsvállaló szomorúságával… Micsoda távlatot tudott nyitni Prohászka
ezeknek a szemeknek Betlehem örök tanítása felé! Még a nyüzsgô
gyermekek sem nyihogtak a beszéd alatt. Ott valóban úgy éreztük,
megszületett a szeretet. A gyermekáldást vállaló szegény anyák
könnyeinél sehol sem tudott nagyobb, mélyebb elismerést aratni a
Szeretet apostola.
========================================================================
Fejes István ny. igazgató Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Esztergomban nevelkedtem, így gyermekkorom óta ismertem Prohászka
püspök urat. A Vöröskereszt kórház mellett laktunk. Teológiai tanár
korában ott misézett Prohászka püspök úr, én pedig a kápolnának a
ministránsa voltam. Többször ministráltam neki. Szüleimet jól ismerte.
Útközben sokszor megkérdezte tôlük: Felkelt-e a Pista? Minden
ministrálás után 20 fillért adott, ami 5–6 zsemlye árának felelt meg.
Édesapám nyomdász volt. Ô sokszorosította a kispapoknak tartott
elôadásait. Én vittem mindig haza. Ilyenkor is adott 20 fillért. — Tíz
éves lehettem, mikor a következô eset történt: Kicsi parlagos földünk
volt a városon kívül Pilismarót felé, másfél órányira a várostól.
Édesanyámmal dolgoztuk meg és nehéz kosarakkal hordtuk haza a földrôl
az élelmet. Nekem négykerekű kis kocsim volt, azon húztam haza a
dolgokat. Júliusban nagy zivatar kapott el bennünket a Pilisekben.
Édesanyám igen megijedt. Esernyônk sem volt. Édesanyám az egyszerű
asszonyok szokása szerint felsô szoknyájával takarta be a fejét.
Meghúzódtunk a feszület alatt, amelynek négylábú bádog teteje volt.
Igen féltem a rettenetes villámlásban. Imádkoztunk. Egyszer csak a
távolban felhajtott ruhával, esernyôvel feltűnt egy pap. Anyám
megismerte. Prohászka Ottokár volt. Amikor hozzánk ért, édesanyám
jajgatott félelmében. A püspök úr így nyugtatta: Ne féljen, a legjobb
helyen vagyunk. Ha eláll a vihar, tovább megyünk. Édesanyám ebben az
idôben már beteges volt. Az öt gyermeknek a gondját szinte egyedül
viselte. Prohászka püspök úr jól tudta ezt. A tüzelôt is úgy
gyűjtögettük össze az erdôben. Most is ott volt mellettünk a nagy köteg
fa. Amikor indulni akartunk, a nagy köteg fát szó nélkül vállára vette.
Nekem a breviáriumát és az esernyôjét nyomta a kezembe ezekkel a
szavakkal: Te Pista ezt fogod hozni. A fát egész a város széléig hozta
a vállán anyám minden tiltakozása ellenére. Amikor a házakhoz értünk,
így szólt: No, most már nem laknak messze. Rendbe hozta a reverendáját
és bement a szemináriumba.
Még fiatal tanító koromban is egészen csákvári kántori kinevezésemig
segített rajtam. Sokszor hozta a posta pénz-ajándékát. 1922-ben volt
bérmálás Csákváron. Plébánosom figyelmeztetett, hogy készüljünk a
bérmálásra. Két hónapom volt. Örült az éneknek. Ki az a fiatal kántor,
kérdezte a plébánost. Bérmálás után mindig bement a kántorhoz, így
hozzám is. Bútorzatom igen szegényes volt. Rossz asztal, 4 szék és
ideiglenes fekvôhely. Másik szobámban a termények voltak elhelyezve,
amit a hívektôl kaptam. Még a fogságban szereztem meg a 22 világhírű
zeneszerzô képét. Ezek díszítették a szobám falát. Gyönyörködött
bennük. Mind a 22-ôt ismerte. Egyszer csak kedvesen megszólalt: Te vagy
az, aki Esztergomban ministráltál nekem? Igen, válaszoltam. Mondd csak,
hová tetted a 20 filléreseket, amiket adtam? Nem cukroztad el? Anyámnak
adtam — válaszoltam. Ennyi idô elteltével így emlékezett vissza rám.
Késôbb beszélgetés közben buzdított, hogy viseljem szívesen a hívek
énekkultúráját. Tudod — mondotta, aki énekel, az boldog. Az igazi
boldogság az éneklô szív.
Ekkor szerettem meg az egyházi éneket. A kegyúr jóvoltából
bejárhattam a nagy liturgikus központokat: Rómát, Szekkaut,
Regensburgot. Megalakítottam az énekkart. Az egyházmegyei éneknapok
rendezése volt a következô lépés, amelyekre Kudela, Bárdos és Harmath
is eljött. Ennek a munkának a betetôzése Prohászka püspök úr buzdítása
nyomán az egyházm. kántorképzés megszervezése.
========================================================================
Sikora Andrea fônöknô Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Prohászka püspök úr nagyon szerette a gyermekeket, különösen az elemi
iskolásokat. Programján szerepelt minden évben a Ferenc József
papnevelô intézet elemi iskoláinak meglátogatása ôsszel és tavasszal. A
portán belépve lépteit egyenesen az I. osztályba irányította, ahol az
egyszerűbb és szegényebb néposztály gyermekei tanultak. Egy alkalommal
szakadó esôben, szürke ôszi napon lépett be az elsô osztályba.
Lelkesülten köszöntötték a kicsikék a Fôpásztort. Állva maradtak, míg ô
az osztály közepére állt. Ekkor fonomimikával így üdvözöltük: ,,Isten
hozta a kegyelmes Püspök urat.”
Egy másik évben a IV. elemiben beszéd- és értelemgyakorlat szerepelt
az órarendben. Ismét látogatott a Püspök úr. Nyílik az osztály ajtaja
és rajta derűs mosolyával belép az osztályba. A gyermekek lelkesülten,
mint régi jó ismerôst köszöntötték. Végignézte a padsorokban ülô
leánykákat, majd hozzám fordul és ezt mondja: ,,Nézze, kedves Nôvér,
minden gyermek szemében, mint a gyémánt, ragyog a lélek.”
Majd arra kért, hogy folytassam a tanítást. Éppen a kender és len
tilolásáról beszélgettünk. Erre ô kedvesen hozzám fordult és megkért,
hogy ezt a témát ô taníthassa meg a gyermekeknek, mert ô rózsahegyi fiú
volt és ott a szlovákoknál van a len és kender feldolgozásának az igazi
hazája. Nagyon megörültem és készséggel átadtam a tanítás fonalát.
A kalapját és esernyôjét, amit ô soha le nem tett a kezébôl, az én
kezembe nyomta és hozzáfogott a tanításhoz. Színesen, élvezetesen,
szemléltetve tanította a len és kender feldolgozását. Mivel tilológép
nem volt, a mutatópálcát léptette elô tilológéppé. A gyermekek soha nem
felejtették el ezt az élményt. Ha felnôtt korukban beszéltem velük,
kérdezték tôlem, hogy emlékszem-e rá, amikor Prohászka püspök úr
belepirosodott és izzadt abba, hogy megértsük a len és kender
feldolgozását.
A kegyelmes Püspök úr egy alkalommal fellépett képviselônek.
Valószínűleg azért, hogy segítsen Székesfehérvár népén. Mint
képviselôhöz és püspökhöz is szabad bejárata volt minden embernek,
akinek valami ügyes-bajos dolga volt. Egy szegény, öreg, egyszerű
nénike, a Mári néni azért kopogtatott be ajtaján, mert ellopták az
egyszem libáját és ezt bizalommal elmondta a Püspök úrnak. Szeretettel
és türelemmel meghallgatta az öreg nénit, megvigasztalta ôt és kiadta
sógornôjének a rendeletet, hogy azonnal egy libát adjanak ki a
sajátjukból.
A szomszédos fogorvosi rendelôbôl éppen a Püspök úr kertjébe lehetett
belátni (Koronczay fogorvos). A rendelôben várakozók gyakran tanúi
voltak annak 1919 ôszén, amint a Püspök úr vágta, fűrészelte a száraz
vagy fölösleges bokorcserjéket, azután kis kocsira rakta és a portással
elküldte a Ferenc József intézet nôvéreinek, hogy fôzni tudjanak,
akiknek egy idôben annyi fájuk sem volt, hogy az ebédet megfôzhessék.
Rengeteg elfoglaltsága között még arra is talált idôt és alkalmat,
hogy másoknak örömet szerezzen. Így a Ferenc József intézet nôvéreinek
tudta, hogy látogatásával örömet szerez, azért minden évben egyszer,
karácsony harmadnapján, amikor is 4 óra tájban nyílott a nappali szoba
ajtaja és hangos ,,Laudetur…” köszöntéssel belépett kedves, mosolygó
arcával a Püspök atya, kivesz a zsebébôl egy nagy doboz Kugler-t,
kiteszi az asztal közepére e kedves, közvetlen kijelentéssel: ,,Ez a
belépôdíj!” Levetette kabátját, kalapját és az asztalfôre ülve kb. 2
óra hosszat társalgott az apáca közösséggel. Mindenkihez volt egy
kedves szava, meghallgatott minden valamire való eseményt, mely a
nôvérek életében vagy az iskolában elôfordult. A különben komoly férfiú
ilyenkor csupa derű és mosoly volt, sokszor jóízűen, hangosan
felkacagott. Az egyik székesfehérvári születésű nôvértôl megkérdezte:
hol született? Az gyorsan felelte minden gondolkodás nélkül, mint
magától értetôdött: A sorompónál, kegyelmes Püspök úr! E kijelentésre
hangosan felkacagott a püspök úr. A nôvér azt gondolta, hogy tévesen
értette a Püspök úr és elkezdte magyarázni, hogy a sorompónál volt egy
sarokház és abban az egyik szobában született. Erre még jobban
kacagott, és ettôl kezdve, ha találkozott vele, mindig megkérdezte
tôle: ,,Mondja kedvesnôvér, hol született itt Székesfehérváron?”
Brunner bácsi özvegyember volt. Jómódú, szerette a társaságot, a
bort, szeretett jól élni. Templomba sohase járt. Vallásos, buzgó leánya
Fehérváron élt férjével és gyermekeivel. Az apja szívesen eljárt
leányához és ennek rendezett életű házában mindig jól érezte magát. A
buzgó fiatalasszony sokat imádkozott apjáért. Egyik nap elvitte magával
a Barátokhoz, ahol a sekrestyében szokott Prohászka püspök úr
gyóntatni. A bácsi csak nem akart a gyóntatószékbe bemenni. Már nem
volt gyónó. Kinéz a püspök úr és kérdi: Mit csinál bácsi, kire vár?
Erre Brunner bácsi azt mondja: Nem merek én odamenni, Püspök úr erre
kitárja karját: ,,Isten hozott, édes fiam!” Brunner bácsi ezután már
buzgó, imádságos, templombajáró ember lett. Öröm volt nézni.
========================================================================
Merényi Ferenc, Székesfehérvár Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

A nagy lakáshiány idején a püspökség földszintje lakóknak volt
kiadva. Éjfél körül az egyik földszinti lakó ablakán zörgetett valaki.
Ki az! — kiáltották megriadva a lakók. — Én vagyok, a püspök, szólt a
hang, engedjetek be, nem tudják, hogy érkezem — mondotta Püspök
atyánk. — Abban az idôben nem volt kapus, Kalauz bácsi meghalt. Volt
szaladgálás. Végül is Irma néni, a kapukulcs ôre engedte be bátyját,
aki parlamenti csatából jött haza késô éjszaka.
Egyik nyári délutánon a Püspök atya a parkban sétált. A fôúttól
jobbra a gyepszônyeg szélén egy kifűrészelt fagyökér tuskója
éktelenkedett. Ásót, kapát, csákányt, fejszét hozott és reverendáját
feltűrve a tuskó kitermelését elkezdte. Hol a csákány, hol a fejsze
csattogott a kemény fa gyökerén. Többször megpihent és megtörölte
homlokán az izzadságot. Kitartó, csaknem egy órai munka után kifordult
a tuskó a földbôl. Amikor elkészült a munkával, kihívta a kocsist és
odaadta neki a tuskót, hogy tüzelje el. Közben többen akartak neki
segíteni, de nem fogadta el. A kocsis elgurította a tuskót, a Püspök
atya pedig örülve a jó tornának, mosolyogva ment fel szobájába.
Erôs hóviharban teljesítettem a vasúton szolgálatot. A késô éjszakai
vonattal alig jött valaki. Legnagyobb meglepetésemre a néhány utas
között ott láttam Prohászka Ottokárt. Kocsi nem volt az állomás elôtt.
Tudtam, hogy gyalog nem tud bemenni a nagy hóviharban, azért hozzá
siettem. Felajánlottam, hogy telefonálok a palotába kocsiért és kértem,
hogy amíg a kocsi megérkezik, várakozzon a fônöki szobában. Gyalog
akart bemenni és csak erôs rábeszélésemnek engedett. Közben Vadász
József már telefonált a kocsiért. A kocsi megérkezéséig belém karolva
sétált fel-alá a peronon. A sötét éjszakába belevilágító sok tarka
jelzôlámpa keltette fel figyelmét. Meg kellett magyaráznom, hogy a
lámpák mit jelentenek. Ilyen a lelki élet is — mondotta. A piros szín
a tilos cselekedetekre és a többi és a többi is más és másra
figyelmeztet, nem szabad, vagy szabad a lelkiéletünk tekervényes
útvesztôjében cselekedni. Milyen érdekes ez a sok jelzôlámpa. Ilyen az
ember lelkiéletében az Isten tíz- és az Anyaszentegyház öt
parancsolata. Majd arról beszélt, hogy lelkigyakorlatot tartott
Budapesten. Panaszolta, hogy milyen kár, hogy csak este lehet
szentbeszédeket tartani. Több estére lenne szükségem, mint nappalra,
hogy többször szólhatnék a katolikusokhoz. Majd az isteni
Gondviselésrôl beszélt. Milyen tehetetlenek vagyunk a Gondviselés-
nyújtotta kegyelem nélkül — mondotta. — Közben a kocsi megérkezett.
Kikísértem. Gratias agimus Domino Deo nostro — köszönte meg és
szívélyes búcsúzás közepette szállt be a hintóba.
========================================================================
Géber Ferencné, Székesfehérvár Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Férjem, mint fôkalauz teljesített szolgálatot a vasúton. Egy
alkalommal a vonatán utazott Prohászka püspök úr is. Helyet készített
neki, majd távozni akart. Prohászka püspök úr magához hívta.
Megkérdezte, van-e családja? Amikor igent mondott, nagy tálca süteményt
adott neki, hogy vigye haza családjának és egy üveg bort, hogy azt
közösen igyák meg a kollégákkal. — Nézd, mi van a táskámban — mondta
a férjem, amikor hazajött. — tudtam, hogy hozott valamit, mert
ilyenkor szokta ezt mondani. Mit gondolsz, kitôl kaptam? — mutatta fel
a nagy tálca süteményt. — Azt feleltem: Biztosan valamelyik vonaton
utazó hölgytôl. A legnagyobb meglepetésemre hallottam, hogy valóban a
vonaton kapta, de Prohászka püspök úrtól. Az emberi szeretetnek ezer
meg ezer megnyilvánulása mellett ez csak egy kicsinek látszó, de
részünkre olyan feledhetetlen megnyilvánulása volt, melyet soha nem
lehet elfelejteni, s ezt a kis epizódot elmeséltem gyermekeimnek is,
hogy ôk se felejtsék el s így minél tovább éljen az emlékezetben a
nemeslelkű Püspök úr, az emberek jótevôje és segítôje.
========================================================================
Halász Piusz ciszterci atya Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Egyszer a Kormányzót várták fôpapi misére. Az egyik asszisztens
izgatottságában a szentelvizet oda akarta adni a Kormányzónak.
Prohászka odaszólt: Ne adja oda, testvér esetleg megissza, mert talán
nem tudja mire való.
Prohászka az egyik faluba gyalog sétált be. A plébános kocsija pedig
akkor fordult ki az udvarról. Egy nagy darab trágya leesett, amikor a
kocsi begurult az egyik gödörbe. A plébános lehajolt és feltette a
trágyát a kocsira. Prohászka ekkor megszólalt: Addig nem lesz hitélet
Magyarországon, amíg a papok a trágyában vájkálnak.
Az esztergomi szemináriumban volt egy kispap, akinek a magatartása
nem volt kispaphoz méltó. Még a kápolnában is bántóan viselkedett.
Prohászka egy darabig tűrte. Egy alkalommal, amikor szentbeszéd alatt
nem tűrhette tovább a kihívó viselkedést, odahivatta a sekrestyés
kispapot. Kérte, hogy gyújtsa meg az oltáron a gyertyákat. Amikor már a
gyertyák égtek, esküre emelte kezét és ezt mondotta: Itt, az Isten
elôtt megígérem, hogy magát nem fogják pappá szentelni. — Az illetôt
ki is tették a szemináriumból.
========================================================================
Szigeti Endre újságíró Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

A fehérvári származású Kiss Ferenc színész mondotta el a következôket
életébôl: Bár a család református volt, rendszeresen jártak Prohászka
szentbeszédeit hallgatni. Édesanyja kezdetben 20 krajcárt adott, ha
elment a prédikációra. Azonban nem soká kellett adni, mert olyan élmény
volt számára, hogy semmiért el nem mulasztotta volna. Miután édesanyja
bemutatta fiát a püspöknek, ô elsô művészi próbálkozásait megmutatta
Prohászkának, aki állandóan buzdította a további munkára. Amikor eljött
a pályaválasztás ideje, édesanyja ismét elment Prohászkához tanácsot
kérni, hogy milyen mesterségre adja a fiát. Nem mestert, hanem
,,aktort” kell a maga fiából faragni — válaszolta Prohászka Ottokár.
Édesanyám nem értette a kifejezést, — mondotta Kiss Ferenc — én
értettem és a nagy Püspöknek a szava döntôen befolyásolta életemet.
========================================================================
Endrôdy Sybill, Bécs, 1958. nov. 28. Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Szüleimmel szoros barátságban volt Prohászka. Püspökké szentelése
után egy remek nagy fényképet küldött szüleimnek Székesfehérvárról
aláírásával, mire én mint a Sacre Coeur-beli kisleány egy igen
méltatlankodó levelet írtam neki, szemére hányva, hogy már hány
fényképet és egyéb emléket adott szüleimnek, viszont én még soha semmit
sem kaptam tôle. Erre írt nekem egy levelet, amelyet most 50 év után is
tudok kívülrôl, mert a szívemben hordtam ezt, mint egy ereklyét tôle,
és egy kedves kis képet is küldött, a hátuljára írta: ,,Sybikének
buzdításul minden jóra és nemesre. P. O.” Csak ennyit, de viszont a
levélben egy egész életprogramot adott nekem, ami oly gyönyörű, mint
egy imádság és ezért vagyok bátor azt elküldeni a Prohászka-múzeum
számára, azaz azt a részét, mely közérdekű lehet, megjegyezve, hogy én
akkor legföljebb 15 éves lehettem, amikor ezt nekem írta. — ,,Adja
Isten, hogy oly szerencsésen fejlôdjék, ahogy megindult. Nevelje
magában Istennel szemben a tisztalelkűséget, emberrel szemben az
egyszerű, nyilt, de meleg lelket. Ne legyen lányosan lágy, de se
dacosan kemény, hanem lelket, értést és érzést sürgessen mindenben. A
formát arcban úgy, mint életben csak akkor szeresse, ha tartalom van
benne. Az erôtlen szépség álarc és nem valóság! Lelkiéletét gondosan
kezelje, de maradjon mindig az élet reális talaján. Szóval kevesebb
leányosságot e szó hagyományos és erôtlen értelmében és több lelket és
erôt! Ez legyen a programja!” — Még csak annyit, hogy egyszer
bizalmas beszélgetésben édesanyámmal azt mondta, hogy csak arra kéri
Istent, hogyha meghal, úgy az ne legyen egy lassú, fokozatos folyamat,
fôként ne legyen egy szellemi dekadencia. Ettôl óvja meg ôt az Úr. És
milyen boldogok voltunk, hogy kérése teljesült és hirtelen, papi
hivatása közepette oly szép halállal távozott, nem mint szegény M.
püspök, aki nálunk betegedett meg Bányán, onnan szállították fel a
Vöröskeresztbe és mily soká és szomorú módon végezte életét.
========================================================================
Zámori Imre, igazgató tanító Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Visszaemlékezéseimben 1911-ig megyek vissza. Arany Imre hitoktatóm
akkor mutatott be Prohászka püspök úrnak. 10–12 szegény diáknak adott
ellátást a püspökségen Prohászka püspök úr. Engem is felvett
gondozottjai közé. A bemutatáskor a következôket kérdezte tôlem: Tudsz-
e enni? Igen. Aludni? Igen — válaszoltam. No, akkor tanulni is tudsz,
— mondotta Prohászka püspök úr. — 1912-ben Sóskuton bérmált. Az
énekkarban énekeltem és a bérmálkozók nevében köszöntöttem.
1921-ben kezdô tanító voltam Sóskuton. A bérmálás után behívott
szobájába. Hívott a papi pályára. Most ne döntsön azonnal — mondotta –
-, majd ha döntött, Fehérváron adja meg a választ. A választ a mostoha
körülmények miatt nem adhattam meg. Három testvérem közül egyedül
jöttem meg a világháborúból és reám maradt beteg szüleimnek az
ellátása.
Sóskuti bérmáláskor fogadtuk Prohászka püspök urat a falu határában.
Bandérium és egyéb ünnepi dolgok mind együtt voltak. Többek között a
káptalan díszhintaja is, amelynek még a kerekei is fel voltak díszítve.
A lovak idegesek voltak a sok ünnepi dísztôl. Az üdvözlô beszéd után
elindult a Püspök úr a díszes kocsi felé és egyszerre csak felszállott
az egyik lôcsös falusi kocsira. Most csak hajtson — mondotta a
meglepett kocsitulajdonosnak. A díszes kocsi pedig üresen ment vissza.
1912-ben a szomszéd Tárnokon volt bérmálás. A gróf átküldte a fogatát
Kálmán Károlyért azzal az üzenettel, hogy jöjjön át, várja a Püspök úr.
A kocsis át is jött és elmondta az üzenetet. Kálmán Károly a következôt
válaszolta: Mondja meg a Püspök úrnak, hogy Tárnokhoz ugyanolyan messze
van Sóskut, mint Sóskuthoz Tárnok. A kocsis mindezt elmondta Prohászka
püspök úrnak. A Püspök úr ekkor kocsiba ült és átjött Sóskutra.
Laudetur… köszöntötte a plébánost, majd a következôket mondotta:
Átjöttem, nagyságos uram! Valóban igaza van. Tárnoktól ugyanolyan
messze van Sóskut, mint Sóskuttól Tárnok. Isten áldja. Isten vele,
mondotta Kálmán Károly. És ment vissza Prohászka Ottokár.
Az egyik sóskuti bérmálásnál történt a következô eset: Reggel 4
órakor kiosont a plébániáról Prohászka püspök úr. A leány rettenetesen
megrémült, amikor a folyosón végigosonó alakot meglátta. Prohászka
püspök úr kedvesen odament hozzá, ránézett és megkérdezte: Kegyed Vas
Ila? A leány boldogan szaladt Grieger mamához. Milyen okos a Püspök úr
— mondotta –, megkérdezte, hogy én vagyok-e Vas Ila. A nevet nem volt
nehéz kitalálni, mert a leányon hímzett kötény volt, amelyre a neve is
ki volt hímezve.
Jirka Ferenc sóskuti iskola igazgató egyik legkiválóbb tanítónk volt.
Majláth püspök úr nevelte. Legényember volt és életét annak szentelte,
hogy papokat, tanítókat nevelt a hazának. Harminc körül volt azoknak a
száma, akiket ô nevelt tanítóvá, pappá. Én is az ô neveltje vagyok. —
Prohászka püspök úr igen megbecsülte. Asztalának állandó vendége volt.
Jirka Ferenchez intézett utolsó levelében ezt írta neki Prohászka
püspök úr: ,,Boldog vagyok, hogy adósának vallhatom magamat.
Krisztusban atyja, Prohászka Ottokár.”
========================================================================
Skorka Károly újságszerkesztô Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Édesatyám, aki délivasuti bognár volt a székesfehérvári műhelyben,
erdélyi származású. Tordán született, ahol a lakosság zöme unitárius.
Édesanyám Gárdonyba való és római katolikus. Annakidején egyik sem
akarta a másik kedvéért elhagyni hitét s így vegyesházasságban éltek.
Így történt, hogy hat testvérem közül mi fiúk hárman unitáriusként, a
három leány pedig katolikusként anyakönyveztettek. Benn a családban
soha nem volt egyenlôtlenség a kétféle vallás miatt, de ennek is
megvolt a magyarázata: Prohászka Ottokár. — Azt hiszem, 10 éves
lehettem, amikor egyízben édesapám a szokottnál sokkal késôbben jött
haza s otthon elmesélte, hogy a nagytemplomban volt, ahol Prohászka
Ottokár tart konferencia beszédeket. Elsô ízben történt meg, hogy
édesapám, aki eléggé szűkszavú és magánakvaló ember volt, valami
különös áradozással beszélt a püspökrôl, aki a szociális igazságoknak
olyan mélységeirôl szólt, hogy — amint ô maga mondta — nemcsak az
apámat, de mindenkit, aki konferencia beszédeit hallgatta, egy egészen
rendkívüli élménygazdagsággal ajándékozta meg. Bámulatos ember
Prohászka Ottokár — mondotta akkor apám.
Otthon sokszor esett szó Prohászka Ottokárról. Édesapám gyakran
idézett is tôle. Nem tudom melyik, de egyik könyve megvolt otthon s
olyan becsben állt, mint édesanyám imakönyve, amit még nagyanyjától
kapott. (Ez az imakönyv ma, tizenegy évvel édesanyám halála után, mint
becses ereklye ôrízetemben van.) Rendkívül kiváncsi voltam Prohászka
Ottokárra, arra a férfiúra, aki ilyen rendkívüli hatással volt az én
apámra. A gyermek számára mindig a legkiválóbb férfiú az édesapa.
Elôször éreztem, hogy van nála kiválóbb is és ez nem lehet más, mint
Prohászka Ottokár. Talán 14 éves lehettem, amikor elsô alkalommal magam
is hallottam ôt a székesfehérvári nagytemplom szószékérôl, de vagy a
téma magasröptűsége, vagy az elfogódottság, amely ekkor egész valómat
eltöltötte, emlékeztem szerint nem gyakorolt rám maga a beszéd
különösebb hatást. Úgy gondolom, kevéssel az érettségi elôtt ért az a
szerencse, hogy elsô ízben személyesen beszélhettem vele. A Seregélyesi
úton laktunk s egyik délután az utcabeli pajtások lelkendezve rohantak
be az udvarra, hogy itt sétál a Rác-bánya felé Prohászka püspök.
Azonnal kisiettem s a lassan sétáló püspököt, aki teljesen egyedül
haladt a bányához vezetô úton, hamarosan beértem. Tisztességtudóan
köszöntem neki és két lépéssel mögötte maradtam. Jó 30–40 lépés után
visszafordulva megkérdezte tôlem: Errefelé laktok, fiam? Azt feleltem:
Igen. Tanulás után úgy gondolom, sétálok egy kicsit. Igen! — felelte –
– az itteni gyerekeknek nagyon jó ez a vadregényes bánya. Aztán mi
szeretnél lenni? Ezen még nem gondolkoztam. — Valóban sohasem
foglalkoztatott az a gondolat, hogy mi is legyen belôlem. A kérdés,
amit föltett Prohászka Ottokár és ahogyan föltette, volt az elsô
indítás bennem, hogy igen, mindenki valamiképpen keresi a kenyerét s
eljön az az idô, amikor nekem is magamnak kell gondoskodnom a
létfenntartásomról. De elhallgattál! Vajon mire gondolsz most — nézett
rám a Püspök — s ekkor már a bánya bejáratához kaptattunk fölfelé s az
orgonabokrok alatt egy csomó sárga kikirics virágzott. A Püspök
megállt, botjával megpiszkálta a bokor alját s azt mondta: Tépj csak
egyet ebbôl a szép sárga virágból! Lehajoltam s négy-öt szálat
leszakítottam a sárga kikiricsbôl s átnyújtottam azokat a Püspöknek. Ô
botját karjára fűzve egy ideig nézte a virágokat, azután egyiknek a
szirmait lassan tépdesni kezdte. Nézd csak ezt a virágot, milyen
tökéletes konstrukció ez. Majd otthon szedjed szét, meglátod, milyen
bámulatos teremtôkészséggel van ez megalkotva. És folyton gondolkozzál:
magától van ez vajon? Mindent, amit látunk, a parányi hangya is,
önmagában egy tökéletes egész. Amit nem is látunk olyan parányi, ez is
tökéletes organizmus. Ugye nem is kell tanulni arról, hogy van Isten,
elég, ha egy virágot széttép az ember és közben gondolkodik.
========================================================================
Oppelhauser Elvira ny. igazgató Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Elôször az egyetemi templomban a szószéken láttam Prohászka Ottokárt.
De jó lenne gyónni nála — gondoltam. Féltem, hogy ehhez nagy
összeköttetés kell. Kerestem a módot, hogy kapcsolatba kerülhessek
vele. Egyik ismerôsömhöz járt egyetemi tanár korában. A levelet
otthagytam a címére. Másnap már meggyóntatott és megáldoztatott a
Kongregációs Otthonban. Máskor is jöjjön — mondotta búcsúzásul. Ezután
rendszeresen mentem.
Többször meghívott Székesfehérvárra. Elôször akkor mentem le, amikor
lábával feküdt. Nagyhét keddje volt. A húsvéti szentgyónásomat mentem
elvégezni. Íróasztalához mentem igazolványomat kiállítani.
Ügyetlenségemben a tintát ráöntöttem az ott lévô kéziratra. Késôbb
odajött, nem mertem szólni. Ô is észrevette, de nem szólt semmit.
Utolsó látogatásom 1926 pünkösd vigiliáján volt. Ezen a napon kelt
fel betegségébôl. Másnap már bérmált. Elsô útja egy elhagyatott szegény
öreg emberhez vezetett. Mi nôvérével, Irmával ezalatt a reverendáját
foltoztuk. Mit csináltak, amíg elvoltam? — kérdezte. A reverendát
foltoztuk. Ez nagyon híres reverenda — mondotta — ez az elsô püspöki
reverenda. A királyhoz mentem, de elfelejtettem piros szegélyű
reverendát vinni. Az úton eszembe jutott már. Majd Bécsben kérek —
gondoltam. Az utolsó pillanatban azonban bedobták utánam a mozgó
vonatba.
Közben egy egyetemista jelentkezett a bérmálásra. Irmának mondotta:
Lelkiekért jött, de a testérôl is gondoskodnunk kell. Megvendégelte,
mielôtt a szentséget kiszolgáltatta.
Rákospalotán kétszer volt nálam a javítóintézetben. Elôször 1925.
május 11-én. Lelkigyakorlatot tartottunk akkor. Autót akartam érte
küldeni. Akkor nem is jön! — üzente. Szolnokról jött. A kápolnában
háromnapos litánia volt. Az akácról beszélt, arról, hogy hogyan kötik
meg vele az alföld homokját. Litánia után bejött a szobámba. Tudnia
kell, kedves húgom — mondotta –, hogy itt maga az alfa és az omega.
Egy fontos hivatal betöltése dôlt el ezen a napon a fôvárosban. Az
ajtónál így szólt: Imádkozzunk, hogy a választás sikerüljön. A
kápolnába felvitettem lakásomról a díszes imazsámolyt. Nem térdelt rá,
beült a gyermekek helyére. Az oltárnál is a szônyegre térdelt.
Szentmise után a szobámba jött. A gyermekek ügyetlenkedtek, az egyik
bekopogott és kérdezte: Behozhatja-e az imazsámolyt? Elpirultam. Amikor
meglátta Prohászka püspök úr a kápolnából hozott imazsámolyt, így
szólt: Ezt nekem hozták és én nem használtam! — Késôbb kihívtak a
szobámból. Amikor visszajöttem, az imazsámolyon imádkozva találtam a
Püspök urat. Sietnem kell — mondotta imájából felkelve — tizenkét
órakor Jászai Marinak adom fel az utolsó kenetet.
Amikor elôször meghívott Székesfehérvárra, mindent megmutatott.
Végezetül ezt mondotta: Semmi sem az enyém, minden a püspökségé.
Búcsúzóul könyvet adott: Több örömet, Keplertôl. Mást is olvasson, ne
csak az enyémet — mondotta –, mert egyoldalú lesz. Késôbb a
,,Diadalmas világnézet”-tel ajándékozott meg. A következôket írta
bele: ,,Szép a diadalmas nézet, de mennyivel szebb, édesebb és
értékesebb a diadalmas élet. Ezt élni és élvezni szebb, és Krisztussal
telíteni a mi földi mennyországunkat. A Szentlélek buzdít és hevít.
Szeretettel lelkiatyja.” Odahívott, elolvasta. Jó lesz? — kérdezte.
Egyszer erôsen a támadások tüzében mondotta: Természetes és szívesen
veszem, ha támadnak, de az igaztalan rágalmak fájnak.
Csobánkán lelkigyakorlat volt. Több százan vettünk részt. Az ebédet
is a szabadban tálalták fel, mert nem fértünk volna el. Hol van
Prohászka püspök úr? A fűben találtuk meg. Ô is úgy ette a pléh
tányérból az egyszerű ebédet, mint mi.
Ezen alkalommal az egyik résztvevô elragadtatással nyilatkozott róla
és azt mondotta, hogy mindenkinél többre értékeli Prohászka Ottokárt.
Vitába szálltam vele. Ô is ember — mondottam. Benne is vannak hibák,
gyarlóságok. Neheztelés lett a vége. Megírtam a dolgot Prohászka püspök
úrnak. Lapon válaszolt: ,,K. E. megkaptam k. levelét. Addig is, míg
személyesen beszélek, ne legyen rá gondja. Megbeszéljük pénteken du. a
Szoc. Misszióban, bármely órában. Adio! Hiszek a Szent Szívben és
szeretetében. Hiszek a lelkeknek szent közösségében. Hiszek a szeretet
végsô gyôzelmében. Amen! Ezt is énekeljék. P. O. Sz. 1925.III. 17.”
Errôl a lapról kelt szárnyra a kedves ének. Eredetije a múzeumban van.
Egyszer új kalapot készíttettem. Tréfált. Milyen szép! — mondotta —
én is ilyet csináltatok.
Más alkalommal pénzt kértek tôle, de nem volt neki. Tôlem kért
kölcsön. Kamatot is számíthat, tréfálkozott, csak ne uzsorásat. A pénzt
késôbb megküldte. (Szelvénye a 300.000 koronáról a múzeumban van.) —
25 éves halálévfordulójakor vonták meg a nyugdíjamat. Nem volt pénzem.
Húsz pengô kellett volna a leutazáshoz. Kértem. Késôbb belenéztem a
levélszekrénybe, húsz pengô volt benne.
Egy régi intézeti alkalmazott hozta, akivel tíz éve nem találkoztam.
Kísérô sorok: Elvirám, Prohászka püspök atyánk meg fog bennünket
segíteni. Ne búsulj, fogadd el, mint a szegény asszony két fillérjét.
Máskor Máriaremetérôl kaptam ugyanígy.
Egyszer megmutatta a fáit. Mindegyiket maga oltotta. Amikor egyik
alkalommal elmentem, nem csengetett a kocsisnak, hanem lement hozzá
fájós lábával. Tréfálkozva mondotta neki, hogy én is halljam: Ne hozza
vissza a hölgyet! Késôbb hozzátette: Ha mégis lekésnének, mégis csak
hozza vissza.
Ha lementem Fehérvárra, gondja volt, hogy azt a terítôt tegyék fel,
amit én adtam. Bármily keserű volt a lelkem, repültem, ha kijöttem
tôle.
========================================================================
Dr. Dienes Valéria Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

1957 tavaszán ismét felkerestem dr. Dienes Valériát. Londonban élô
fiához készült és rendezgette dolgait. Nagy Prohászka képét, Prohászka
mellszobrát, kéziratait, valamint a kis Mária szobrot, amely még a
Szentháromság temetôben májusban és októberben díszítette Prohászka
Ottokár sírját, odaadta a múzeumnak. Még egy dolog van, amit szeretnék
elintézni, mondotta: Annak idején dr. Schütz Antal megkért, hogy írjak
tanulmányt Prohászka Ottokár nôi pasztorációjáról. A tanulmány el is
készült, azonban a háború alatt elveszett. Ha a londoni út nem sikerül,
akkor nem tudom már megírni — mondotta Dienes Valéria –, nemcsak
azért, mert 74 éves vagyok, de rám marad unokáimnak a nevelése és a
háztartás gondja is. Röviden így foglalnám össze az említett
tanulmánynak a tartalmát: Prohászka Ottokár tudomásul vette az iránta
megnyilvánuló vonzalmat. És nem utasította el. Más lelkivezetô
lebunkózza, elutasítja, ha ezt észreveszi. Prohászka Ottokár ezt nem
tette, kikereste, hogy mi az érték benne és ezt rávezette az Istenre.
========================================================================
Dr. Molnár Gyula pápai kamarás, Mindenkinek mindene.
váli plébános Vallomások Prohászka Ottokárról

Mojzer Imre dr. törvényszéki elnök mondotta el dr. Molnár Gyulának a
következôket: Amikor Prohászka Ottokár országgyűlési képviselô volt,
megkérdeztem tôle, hogyan érzi magát a parlamentben? Prohászka püspök
úr ennyit válaszolt: ,,Mint a pisztráng a moslékban.”
========================================================================
Sipos Borbála szolnoki élményei Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Szolnokon volt egy kis villánk. Ott pihent beteg alapító Anyánk, és
néhány nôvér. Látogatásukra oda érkezett Ottokár atyánk és Schütz
Antal. Szakács nôvérünk nagy zavarban volt. Nem volt otthon megfelelô
élelmiszer. Este nagyon fohászkodott, honnan szerezze be a szükséges
dolgokat. Reggel a villa földszinti verandája sarkában nagy piaci kosár
állt, tele mindennel, amire szüksége volt: friss vaj, tejfel, tojás,
túró stb. — Jó idô múlva jelentkezett a kosárért egy asszonyka. ,,Egy
reggel arra gondoltam: biztosan nincs élelmiszerük, hát hoztam” —
mondotta magától értetôdôen. — Borbála nôvér meg volt gyôzôdve, hogy
Ottokár atyánkért hallgatta meg ôt az Úr Jézus.
Mint legidôsebb nôvér, Borbála ment már nagyon korán reggel az
erdôôrékhez tejért. Ugyancsak bátor, nyugodt természetű volt, mégis
félt a magányos, hosszú erdei úton. A legkisebb zajra is ide-oda
nézett. Egyszerre sietôs lépteket hall maga mögött. Ottokár atyánk
volt. — ,,Borbálácska, ugye maga fél egyedül?” — ,,Nagyon — felelte
a meglepett nôvér. — Nohát, amíg itt leszek, mindennap elkísérem,
hiszen én ebben az idôben már ugyis ezen az úton végzem reggeli
imáimat.” — És valóban, minden reggel megvárta, követte a tejért
menô, tejet hozó ,,Borbálácskát”.
Ebben a szerény kis villában a verandán étkeztek. Ez a hely oly
keskeny és kicsi volt, hogy az ebédlôs terítés közben félretette
Ottokár atyánk helyérôl a széket. A sietségben közben elfelejtette
visszatenni. Az ebédhez bejövô vendégek, Schütz Antal is hamarosan
helyet foglaltak a kitálalt leves mellé. Amint tisztelendô Anyánk
felnéz, ijedten látja, hogy Ottokár atyánk térdelve ebédel. Alakja így
is magasabb volt, mint az asztalnál ülôké. Mentegetôzô bocsánatot kérô
mieinket a lehetô legtermészetesebb hangon megnyugtatta Püspök atyánk:
Higgyék el, pompásan lehet ebédelni térdelve is.
========================================================================
dr. Némethy Ernô pápai kamarás Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Dr. Potyondy Imre nagyprépost említette, hogy többször tett Prohászka
Ottokár olyan kijelentést munkatársai elôtt, hogy 70 éves korában
nyugalomba vonul. Munkatársait is figyelmeztette rá, hogy idejében
álljanak félre, mielôtt az öreg kor gyengeségei jelentkeznek. Ugyanezt
erôsítette meg dr. Némethy Ernô is.
Amint mondja, halála elôtt egy esztendôvel már sokan siratták
Prohászka Ottokárt, mert érezték, hogy az erôltetett munka miatt mi fog
bekövetkezni. Félévvel a halála elôtt Balatonfüreden volt
gyógykezelésen — mondja Némethy Ernô. A gyógykezelés jót tett neki és
utána ismét teljes erôvel munkába lendült. Igen aggódtunk érette.
Figyelmeztettem is. Nem megígérte Püspök atya, hogy vigyázni fog és
kímélni fogja magát? — mondottam neki. — Kedves Ernô, majd ha 70 éves
leszek. Mindez a halála elôtt félévvel történt.
========================================================================
Bencsik József Mindenkinek mindene.
székesfehérvári gazdálkodó Vallomások Prohászka Ottokárról

Egyszer a mezôn találkoztam Prohászka Ottokárral. A réten állt a
fűben. Viszota a botjával, ô pedig az esernyôjével csapkodta teljes
erôvel a bökôs, szúrós, az állatoknak ehetetlen növényeket. — Mit
csinál Püspök úr? — kérdeztem. Elpusztítom a káros, ehetetlen
növényeket. — Ez rendben van — mondottam –, de közben úgy legázolják
a rétet, hogy nem tudjuk majd lekaszálni. — Erre nem gondoltam,
bocsánatot kérek. — Abbahagyta a csapkodást és kedvesen elbeszélgetett
velünk.
========================================================================
Hoffer Ilona, Budapest Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Dr. Magdics Ignác mondta el, hogy egyszer két plébános járt Prohászka
Ottokárnál. Meghívta ôket
ebédre. Levest, majd fôzeléket hoztak virslivel. Mindenbôl keveset
vettek, azt gondolták, hogy ez az elôétel. Az ebédnek vége is volt.
Amikor búcsúztak, elmentek a legközelebbi vendéglôbe és megebédeltek.
========================================================================
Horváth Pál, Székesfehérvár Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

A vasutasokat nagyon szerette Prohászka püspök úr. 1920-ban, amikor a
Déli Vasút dalárdája 25 éves jubileumi ünnepségét tartotta, az ünnepség
védnökségét is elvállalta.
Az ünnepséget szentmise elôzte meg. Utána a Szent István teremben
folytatódott az ünnepség, amelyen a Püspök úr is beszédet mondott.
Beszédét a dalárda jeligéjével akarta befejezni, melyet a dalárda az
ünnepség elsô számaként énekelt. Dalunkat áldd meg, Istenünk, Tied
munkánk, Tied lelkünk. A jelige egyik szava sehogy sem jutott eszébe.
De nem jött zavarba. Mosolygós, kedves arccal mondotta: Életemben most
sültem bele elôször. A vasutasság hatalmas tábora ezzel még inkább
szívébe zárta a nagy Püspököt.
A Magyarországi Munkások Rokkant és Segélyzô Egyesületének vezetôsége
túlnyomórészben szociáldemokratákból állott. A tagok között azonban
igen sok hivô katolikus volt. Az Egyesület humánus célkitűzése
késztette Prohászka püspök urat arra, hogy elvállalja az Egyesület
székesfehérvári csoportjának díszelnökségét.
Az elsô világháború alatt a székesfehérvári hadikórházakban
karácsonyfa ünnepségeket rendeztek és a Püspök urat kérték fel, hogy
beszédet mondjon az ajándékok kiosztásánál. Az egyesület egyik
szociáldemokrata vezetôje is kísérte Prohászka püspök urat. Ô mondotta
el csodálkozva a következôket: Milyen nagy tudása kell, hogy legyen
annak, aki egy este öt-hat beszédet elmond és nemhogy a mondatokat, de
talán a szavakat sem ismételte meg.
1918-ban nagy lelkesedéssel fogott hozzá az ország népe a katolikus
sajtó megteremtéséhez. Székesfehérváron is voltak népes gyűlések,
amelyeken több fôvárosi kiválóság is megjelent. Az egyik ilyen gyűlésen
a Katolikus Legényegyletben Kisteleki István belvárosi plébános
elnökölt. Beszédében rámutatott arra, hogy milyen kevesen érzik a
felelôsséget, ha katolikus ügyrôl van szó. Mindent mástól várnak. Egy
kis önkritikát gyakorolva aposztrofálta Prohászka püspök urat, akinek ô
egy mozgalmi üggyel kapcsolatban azt a kijelentést tette, hogy az
eredmény nem éri meg a fáradságot. Erre a nagy Püspök szerényen csak
azt válaszolta: Úgy látom, mától fogva többet kell dolgoznom, mint
eddig.
Prohászka püspök úr szónoki nagyságát mutatja az a tény, hogy
szentbeszédeit sokan hallgatták a másvallásúak is, sôt zsidók is.
Amikor X. Pius pápa halála után XV. Benedeket választották meg, az
egyik zsidó nagy csodálkozással kiáltott fel: Hát nem Prohászka lett az
új pápa?
========================================================================
Szerényi Margit Angela nôvér Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Prohászka püspök úr egyszer a fehérvári határban sétált. Séta közben
betért az egyik tanyára. Egy csomó szegényesen öltözött gyermek
játszadozott a tanya körül. A Püspök atyát hamarosan megismerték a
gyermekek. Hozzá szaladtak és örvendezve körülvették. — Jön a Püspök
bácsi, jön a Püspök bácsi — kiabálták közben lelkesen. A Püspök úr a
gyermekek között, velük beszélgetve ment be a tanyára. Egy kopott
külsejű, sovány, agyondolgozott asszony jött elô a házból. — Kinek a
gyermekei ezek? — kérdezte a Püspök. — Az enyémek — válaszolta az
asszony. — Mind? — Mind, igen! — Mosolyogva folytatta a Püspök: Nem
gondolja, hogy egy kicsit sok? — Ó — válaszolta az asszony –, aki
szeret, az nem számol.
A püspököt annyira meghatotta az asszony válasza, hogy a következô
budapesti szentbeszédét az egyszerű asszony szavaira építette fel:
,,Aki szeret, nem számol!”
========================================================================
dr. Némethy Ernô visszaemlékezései Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Egyedül indult neki az Oszolynak s amint a Csobánkára vezetô erdei
úton a bokrokat ,,megsegítette”, egy felvidéki fôtanító megy arrafelé,
akit ô a szokott: ,,Adj’ Isten! Dicsértessék”-kel köszönt. Ez megáll s
miután elmondja, hogy Pomázról jô, a Püspök foglalkozására célozva
elköszön ezzel: ,,Jó, ha valakinek annyi az ideje, hogy erre is ráér.”
— Amikor a Püspök atyával arrafelé sétálni mentünk, megemlítette, hogy
milyen nagy jótevôje volt egy vidéknek az az erdész, aki minden vad
körtefát beoltott és elmondotta azt is, hogy hogyan járt a fôtanítóval.
És mit felelt a Püspök atya a fôtanítónak? — kérdeztem. — Hát csak
azt, hogy nem egészen azon fordul, hogy van-e valakinek ideje, hanem
azon, hogy van-e a közjóhoz érzéke.
Másnap, amint a bokrokat nyessük, arra jön a mi fôtanítónk, mire a
Püspök atya odasúgja: ,,Ez a fôtanító!” Majd vidáman odakiált: ,,Adj’
Isten, jó napot kívánok!” A mi emberünk azonban egyenesen felénk tart,
leveszi kalapját és a Püspökhöz lépve így szól: ,,Bocsánatot kérek,
hogy a multkor azt mondtam… — Sebaj, barátom, — vág közbe a Püspök
— ne gondoljon vele többé. — De már csak röstelkedem — mondja a
fôtanító –, hogy a nagy Prohászka püspököt megbántottam, mert nem
tudtam, hogy ôvele beszélek.”
Nagyboldogasszony napja még rendesen beleesett a Püspök atya
vakációjába. Ezen a napon van a Csobánka mellett fekvô erdôben rejtôzô
kis búcsújáró helynek, melyet a csobánkaiak röviden csak Prindli-nek
neveznek, búcsúnapja. Ilyenkor reggel 8 órakor a Hadiárvaház
kápolnájában misézett, mely alatt a leánykák a ,,Fölvétetett magas
mennyországba” című fölséges éneket énekelték, majd az oltártól
prédikált. Azután ritka kivételként, tekintettel a közeli falvakból
jövô sok kocsira s a nagy porra, hintón a kegyhelyre ment, ahol a
templom elôtt magyar, német, majd tót szentbeszédet mondott. Azután a
mise alatt leült gyóntatni és 12 óra után tért vissza az árvaházba. A
hivô nép az erôsen lejtôs hegyoldalon jobbról-balról az erdô fái alatt
helyezkedett el. Minden évben többen jöttek el a 20. századbeli ,,Hegyi
beszéd”-re.
Ugyancsak Nagyboldogasszony napján van a Hadiárvaház kápolnájának a
búcsúja is. A délelôtti ünnepélyes istentisztelet elmúltával megindul a
készülôdés a délutáni búcsúra. A nagy platánok alatti pázsiton sátrak
készülnek, a szérüskert oldalán különféle bódék létesülnek. Van mézes-
bábos sátor, gyors-fényképészet, a ,,Néger és indián truppot” is
felállítják és senki sem hálásabb publikum, mint Püspök atyánk, akinek
szívbôl fakadó jókedvű kacagása mindenkit honorál az ötéves Terikéktôl
a nyolcvanéves tehenesig, Ambrus bácsiig, aki még ma is félig-meddig
remete életet él. Hat óra tájban a Püspök atya a mézeskalácsos sátorhoz
megy, elôkerül a pénztárca. Vásárol annyi darabot, ahány tagból áll a
ház, tehát 100 darabot. Most megindul a gyermekek sora Püspök atyánk
felé, aki mindenkinek saját kezűleg adja át a mézes-bábos figurát:
szivart, pipát, szemüveget, a legtöbbnek szívet. És mindegyikhez van
egy kedves szava.
========================================================================
Ijjas József kalocsai érsek, 1970. április Mindenkinek mindene.
2-án mondott emlékbeszédébôl Vallomások Prohászka Ottokárról

A háborúban kórháznak kiürített gimnáziumból kerültem Kalocsára a
jezsuita atyák gimnáziumába. Itt háborúmentes, nyugodt légkört
találtam. Féltem nagyon, hogyan állom meg a helyemet. Az atyák így
vigasztaltak: Itt járt gimnáziumba Prohászka Ottokár is. Ô is több
gimnáziumot megjárt, míg idekerült, mégis a legkiválóbb közé küzdötte
fel magát. Akkor még nem ismertem.
A Központi Szemináriumban találkoztam Prohászka Ottokárral. A kórus
díszei mögött hallgattuk csodálatos beszédeit. Egyszer, amikor a beszéd
után mentem a folyosón, egy nyugalmazott katonatiszt szólított meg.
Maguk a tanítványai? Nézze, mondotta, én a maguk tudományát nem
ismerem. Hittanból csak annyit tudok, amennyit a Kiskatekizmusban
tanultam. De ha ez az ember hisz, akkor én is hiszek. Íme, a
tanúságtétel Krisztus mellett.
Mi voltunk az elsôk, akiket már évközben szerpapokká szenteltek.
Egyik alkalommal a sekrestyében készültem szentbeszédem elmondására.
Feltettem a stólát diakónus módon a vállon keresztbe. Bejött Prohászka
Ottokár, megszólított: Kegyed diakónus? Igen, már két hete. Ekkor
csodálatos hangsúllyal, ahogyan csak ô tudott hangsúlyozni, mondotta
hangosan a szentelés szavait: Accipe Spiritum Sanctum, ad robur, et ad
resistendum diabolo et tentationibus ejus. — Igen sokszor eszembe
jutottak szavai.
========================================================================
Chay Antal váli plébános Mindenkinek mindene.
(Historia Domus-ban írja) Vallomások Prohászka Ottokárról

Amikor egyízben Prohászka püspök úrnak a párbér fizetése körüli
nehézségeimet fölhoztam, egyszerűen azt felelte: ,,Engedje el nekik.”
— Én követtem a fôpásztori tanácsot.
========================================================================
Dr. Potyondy Imre nagyprépost, püspöki Mindenkinek mindene.
helynök húszoldalas beszámolójából Vallomások Prohászka Ottokárról

Prohászka prózai költô volt. Költô prózában. A színek csodálatosan
tudták hangolni költôi géniuszát. Láttam, amint a ködben úszó Donát-
kápolnát figyelte. Máskor a Velencei tavat figyelte. Nézte, hogyan
fodrosodik, milyen színeket ad a víz. Csodálta a Bakonyt, amikor a
lenyugvó nap színeiben fürdött. Ilyenkor extázisban volt, amely
imádságos hangulattal volt tele és Istent dicsôitô imává lett.
Prohászkát elsôsorban a szíve tette szocialistává. Innen van az, hogy
a Szent Vince Egyesületnek elôbb volt elnöke, mint a munkásmozgalom
szónoka.
A munkásmozgalomban Ketteler alapelvét követte: (Socialfrage und
Christentum.) Hat esztendôvel Marx Kommunista Kiáltványa elôtt jelent
meg. Ezen elgondolás szerint megmaradnak az osztályok, de az egyes
osztályok testvéreknek tekintik egymást és egymáson segíteni
igyekeznek. Sokszor hallottuk tôle ezeket a gondolatokat a Keresztény
Nôk Szövetségének közgyűlésein. A székesfehérvári Keresztény Nôk
Szövetsége keresztény feminista egyesületnek indult és egy mindent
átfogó, szakosztályokban dolgozó szociál-karitatív mozgalommá
fejlôdött. Prohászka inspirálta. Közgyűlésein mindig megjelent.
Prohászka Ottokár a közhiedelemmel ellentétben igen szerette a zenét
és maga is tudott játszani. Zongorázni tanult. Zongora könyve és 20
műdalt tartalmazó könyve kedves darabjai voltak. (A múzeumban van.) Die
Uhr című dal volt ezek közül a legkedvesebb dala. Halálának 10.
évfordulóján Schwartzbach Flórával összeállítottuk kedves darabjainak
címét. A rádió ebbôl külön műsorszámot adott, amelyet Kudela látott el
kísérô szöveggel.
Ha fáradt volt, lementünk Schwartzbach Flórához. Ilyenkor nem beszélt
semmit. Flóra játszott egy-másfél órát Schubert, Chopin, Csajkovszkij
műveibôl. Ezalatt kipihente magát. Minden hangversenyen résztvett.
Kuthy József és Lanschmann vezetésével megalakult a zenekedvelôk
egyesülete. Bátorította ôket. Zenében a könnyű klasszikusokat szerette.
Ezekben az idôkben sokat szerepeltek Fehérváron a budapesti művészek.
Más városokba alig lehetett hívni ôket, de Fehérvárra lejöttek
tiszteletdíj nélkül, csupán a vasúti költséget kérték. Lelkesítette
ôket, hogy Prohászkának játszhatnak, aki minden esetben szeretetével
halmozta el ôket. Mint kántor gyerek magam is játszottam. Ilyenkor
szokta mondani: Most hallgassunk, mert az Imre úr játszik.
Prohászka Ottokár igen szerette aulistáit és sokat törôdött velük. Ez
a szeretet azonban nem érzelmekben, szavakban és mosolyokban nyilvánult
meg. Úr volt, aki elôtt feszes vigyázzban álltunk. Este a vacsoránál
fôleg délutáni olvasmányait mondotta el. Úgy éreztem, hogy ez az
instruktor óra számunkra. Olvasmányaimat folyton ellenôrízte. Nevelt.
Tudományos dolgokban személyi titkára voltam. Nem gyôzte olvasni a sok
megjelent munkát és odaadta nekem olvasásra. Most látom csak, hogy
milyen céltudatosan nevelt. Azt olvastatta, amire szükségem volt.
Nemegyszer a püspök-kertben kivette a kezembôl a könyvet, amit olvastam
és helyette jobbat adott. Pl. olvastam Savitzky: Der Sinn des Lebens
munkáját. Kivette kezembôl és helyette Hilty: Das Glück című munkáját
hozta le. Ezt olvassa el, ebben többet talál a maga témáihoz.
A felebaráti szeretet parancsáról hangoztatta, hogy annak népies
fogalmazása csak az irgalmasság testi és lelki cselekedetei.
Evangéliumi fogalmazás szerint az egymásrautaltság átérzése. Példával
illusztrálom. Többször elmondotta Prohászka Ottokár, hogy amíg
öltözködik, imádkozik azokért, akik felöltöztették. A földművesért, aki
a földet megmunkálta; a menyecskéért, aki kinyűvi a lent és beáztatja;
a daloló leányért, aki esténként kitilolja; a kocsisért, aki a gyárba
viszi; a munkásért, aki a gépet megszerkesztette; a szövôért, aki a
gépen dolgozik; a fuvarosért, aki az árut szállítja; a szabóért, aki
kiszabja; az inasért, aki elhozza. A kondás gyermekért, aki ôrzi az
ökröt; a mészáros legényért, aki azt levágja; a cserzôért, aki bôrré
dolgozza ki; a cipészért, aki megvarrja. A mozdonyvezetôért, hogy
szerencsésen célba érjen. Így élte át Prohászka Ottokár az
egymásrautaltságot, a felebaráti szeretet érzését. Ebbôl az átélésbôl
származott kötelességérzete is embertársaival szemben.
Prohászka Ottokár beleélte magát Székesfehérvár társadalmi életébe.
Rendszeresen látogatta a betegeket és a gyónni nem akaró haldoklókat.
Sokat veszôdött az akkori liberális korból ránk maradt öreg
racionalista férfiakkal.
Egy alkalommal egy öreg, gyónni nem akaró súlyos beteg ügyvédhez
ment. Én az elôszobában várakoztam. Amikor kijött, sétálni mentünk. —
Sikerült? — kérdeztem. — Amennyiben használ, ha valakit a hátuljáról
lökdösnek be a mennyországba, akkor sikerült — válaszolta.
Hogy az intelligenciánál mit ért el Székesfehérváron, a következô
adatok mutatják: 1907-ben tartotta az elsô konferenciáját. Ekkor 7
férfi gyónt meg a konferencia végén. Ezek a konferenciák évrôl-évre
ismétlôdtek. 1926-ban P. Biró SJ tartotta meg helyette. Ekkor 527
intelligens férfi gyónt meg. Gyakran meglátogatta a fehérvári
intelligens családokat. Újévkor minden hivatalfônököt megkeresett
irodájában. Aki a kitett íven Boldog Újévet kívánt, mindnek személyesen
köszönte meg otthonában. Ötöt-hatot kerestünk fel egy délután. Egyik
alkalommal nem nyitottak azonban ajtót. Másodszor is akartam csengetni,
Prohászka megfogta a kezemet és azt mondotta: Meg kell tanulni
várakozni. Várakozni tudni, a legnagyobb erények egyike.
Prohászka Ottokár szerette a nagy sétákat. Délután 5–7 óra között a
kertben dolgozott, fűrészelt, fát vágott, kis fűrészével nyesegetett.
Vagy viziteltünk vagy nagy sétára mentünk. Fôleg ha havazott, indultunk
el nagy sértára. A következô útvonalakat sokszor megtettük: Halesz-
kisfaludi állomás-Csala-Lovasberényi úton vissza. Ez kb. 17 km.
Egyenletesen járt, 12 perc alatt tett meg 1 km utat. A vasút mentén
Komárom felé mentünk. Szeretett a síneken végignézni. Ilyenkor kért,
hogy hagyjam magára. Meditációba merült, én hátul követtem.
Az egyik tési nagykirándulásunk a következôképpen folyt le.
Várpalotáig kocsival mentünk. Innen hegynek föl, völgynek le, az utak
mellôzésével a tési erdôbe. A falut kihagytuk és a Sötéthorog völgybe
mentünk, majd egymásután másztuk meg a körülvevô dombokat. Nagyon sok
zúgban találtunk kivágott fát ölbe rakva anélkül, hogy bevitték volna a
depóba. Amikor a legmagasabb dombra értünk, elmaradtam. Na, gyatra
újnemzedék, hallom a szíve dobogását — mondotta. — Igaz, a számban
ver a szívem, de a Kegyelmes úr meg sántit — mondottam. — Az igaz —
válaszolta –, de miköze hozzá? — Azonnal le is ültünk és
megebédeltünk. Hátizsákban volt a száraz ebéd, egy üveg bor és tea.
Leülve úgy etetett, mint az édesapa a fiát. Teát, tojást, sonkát és
bort adott és csak azután kezdett ô enni. Ebéd után kiadta a jelszót:
egy órát pihenünk. A bokor tövében elaludt. Én nem tudtam a
fáradtságtól aludni. Jól esett ez a kis alvás — mondotta, amikor
felébredt. Órájára néz: jó alvás, egy óra volt. Maga miért nem aludt?
Nem tudtam a fáradtságtól — mondottam. — És maga akar Budafokra
menni? Majd szépen itt marad. — Itt is maradtam. A faluban lábvizet
hozatott. Kilenc kilométert mentünk még a kocsihoz és úgy jöttünk haza.
Prohászka csodálatosan szerette Székesfehérvárt és érdekelte a város
története. Gyakran felkereste azokat az öregeket, akik Fehérvár
múltjáról tudtak neki mesélni. A jó Nagy Ignác és a patriarkai kort
megért Aujeszkyné voltak a történelmi mesemondói. Gyakran üldögélt Nagy
Ignáccal Sütô utcai házának udvarán a boróka bokor mellett, és ilyenkor
Nagy Ignácnak, Fehérvár általa átélt éveit kellett elmesélnie: Ferenc
József bevonulásáról, az utolsó várkapu lebontásáról. Aujeszky nénit
fôleg a püspök-kút nagyításakor talált III. Béla és felesége sírjának
kiemelésérôl kérdezte ki. Aujeszkyné Milánóban született, 2–3 éves
korában került Fehérvárra. A nagyasszony kedves ôszinteséggel mesélte
el gyermekkori csínytetteit a püspök kacagtatására, köztük
iskolakerüléseit, mert neki mindig fontosabbak voltak az utcai
események, mint az iskola. Egy ilyen iskolakerülésnek köszönhetjük
tanúságtételét a koporsók kiemelésére vonatkozólag. Reggeltôl délután 2
óráig állt a kút mellett, míg rá nem találtak és haza nem vitték. Jelen
volt az elsô ásónyomtól, amely a koporsóban megakadt — egész a koporsó
nyitásáig. Prohászka a Soliloquiájában is megemlíti.

Vele a betyárokról, az akkori utazási viszonyokról szeretett
beszélgetni. Nagyon sokszor meglátogatta Prohászka Ottokár a több éven
át fekvô és állandóan ágyhoz kötött betegeket és öregeket.
Néhány szót kell mondanom Prohászkáról, az egyházkormányzóról. Fontos
ez azért, mert ezen a ponton vannak az emberek a legnagyobb tévedésben.
Szinte szólásmondás lett, hogy Prohászka az országé volt és nem volt
ideje arra, hogy egyházmegyéjét kormányozza.
Az Élet 1918. okt. 13-i számában a Püspök című cikkében írja dr. Vass
József a következôket: ,,Talán egyetlen részletmegfigyelés sem árulja
el Prohászkában a szakadatlanul dolgozó embert olyan mélyen, mint az,
amely ôt a fogadóterembe belépésekor iparkodik elkapni és
tanulmányozni. Dolgozószobájából lép ki, egyik világból a másikba. Még
ott borong vagy villog a homlokán az elhagyott világ felhôje, fénye,
elsô lépése szinte öntudatlan, s csak azután foszlik szét a varázs,
hogy odaadja Prohászkát a látogató aprólékos ügyeinek, vagy egy-egy
vergôdô lélek tragikumának.
Az ô kezében az egyházmegye kormányzása is megegyszerűsödik.
Tévednek, akik azt hiszik, hogy Prohászkát különleges szellemi
magaslata elvonja megyéje gondjaitól. Mindenkit és mindent ismer,
nemcsak átfogó pillantással, hanem részletesen s a be sem avatottak el
sem képzelik, mennyi hivatalos dolgot intéz el egymaga az írásbeli
munkával együtt. Papjait szakadatlanul lendíti, igazítja, nem az
egyházi fegyelem súlyával, hanem a nagy lélek örvendô biztatásával.”
Ugyanebben a számban a V. A. Környezetébôl című cikkben a
következôket olvassuk: A kegyelmes úr a legjobb, legelôzékenyebb ember,
akit valaha ismertem. A mindennapi érintkezésben lehet igazán
megszeretni. Hivatalos ügyekben és egyéb dolgokban is odaadó figyelmet
és szeretô érdeklôdést tanusít. Mindent ô szokott elintézni. A napi
postát ô bontja fel, a beérkezett iratokat átnézi és vagy sajátkezűleg
intézkedik nyomban, vagy a részletekre is kiterjeszkedve utasítást ad
az irodának. A figyelmét semmi sem kerüli el. Óriási levelezése van.
Ezrek és ezrek keresik fel az ország minden részérôl a legkülönbözôbb
ügyekben. Minden levélre válaszol, mégpedig legtöbbször sajátkezűleg
írja meg a leveleket. A székesfehérvári püspököt mindenki megtalálhatja
bármikor. Mindenkit fogad. Sokan is keresik fel. A hívekkel és
idegenekkel is szívélyesen érintkezik. Mindenkivel szemben atyai
szeretetet tanúsít. A mindennapi élete rendszerint a következô: reggel
félhat — hat óra körül kel fel, lemegy a kápolnába, ott misézik, majd
fél 8-kor bemegy reggelizni, azután dolgozik, elintézi a postát, az
iroda jelentéseit meghallgatja és fél 11-kor audenciát ad. Az ebéd
rendszerint 1 órakor van. Ebéd után dolgozószobájában karosszékében
átnézi a lapokat. Ez a pihenése tulajdonképpen, utána újra dolgozik,
majd késô délután dolgozni megy a kertbe vagy sétálni. Vacsora 8 óra
körül van. Utána keveset elbeszélget s aránylag korán visszavonul
pihenni.
A híveivel közvetlen, meleg érintkezést tart fönn. Állandóan
látogatásokat tesz a városban mind az elôkelô családoknál, mind a
szegényeknél, kik fôpapi támogatására, vigasztalására szorulnak. Ha
tudomására jut, hogy valamelyik híve nehéz helyzetbe jutott, fölkeresi
otthonában és szeretettel igyekszik segíteni rajta. Nagy szíve
kincseit, anyagi támogatását egyaránt apostoli kézzel osztja szét a
szenvedôk között. Minden hónap elsô péntekén a barátoknál gyóntat, ahol
nagyon sokan nyernek tôle lelkierôt.
Többet volt idehaza Prohászka Ottokár, mint többi püspökeink. Havonta
egyszer ment Budapestre. Ezenkívül adventben és nagyböjtben volt távol,
amikor lelkigyakorlatait tartotta, de még akkor is két napot
egyházmegyéje kormányzásának szentelt. Nélküle semmit sem tehettünk. Az
elintézésben hihetetlenül gyors volt. A 15–20 év elôtti dolgokra is
pontosan emlékezett. Tudta, hogy melyik plébániának rossz a fala, vagy
hol van szükség istállóra. Az elintézési formán azonban egyszerűsített.
Mindig és mindenrôl referálni kellett. Püspöksége alatt a vikáriusnak
semmi szerepe sem volt, semmirôl sem tudott, csupán dispozíciókat írt
alá távolléte alatt. Egyéni stílusa volt a lelkipásztorkodásban és a
papok nevelésében. Természete szerint individualista volt. Az
elmélkedésben is az egyedi módszer híve volt. Az egyedi lelkiéletével
viszont a papoknak sokat foglalkozott. Konferenciákat nem tartott a
papságnak, de egyedileg beszélt velük. Többen megfordultak nála, mint
gondolnánk. Délelôtt 1/2 11-tôl 1 óráig bárki bemehetett hozzá. Ha
valaki a városban volt és nem ment hozzá, zokon vette és rosszat
gyanított. Aki feljött hozzá, azt meghívta ebédre. Röviden, de sokszor
fogadta az embereket. Minden beszélgetésnél rátért a plébánia
lelkipásztori problémáira.
A levéltár a bizonyítéka, hogy mennyit intézett el egyedül.
Magánlevelezését mind maga intézte. Ha távol volt adventben és
nagybôjtben, csütörtökön akkor is hazajött és a hét három napján ekkor
is az egyházmegye ügyeit intézte. A vonathoz mindig kimentünk eléje.
Amint beült a kocsiba, a beszélgetés mindig így kezdôdött: No, kedves
Imre úr, kezdje, mi volt idehaza?
Egyházkormányzásában és tetteiben is az egyéniséget figyelembe kell
venni. Volt néhány cselekedete, amit begyöpösödött aulista nem tudott
megérteni, viszont ezekben is az idô Prohászkát igazolta. Ezek a
cselekedetei adtak alapot az igazságtalan kritikának.
Bicskén pl. alapítványt tettek az elmaradt gyermekek óvodájára. Az
összeg már felnôtt a háromszorosára, de még mindig kevés volt ahhoz,
hogy az intézményt létre lehessen hozni belôle. Bicskén viszont a
katolikus iskolát kellett megnagyítani. Prohászka úgy gondolkodott,
hogy mindkettô iskolaügy, a gyógypedagógiai intézetet úgysem lehet
megalapítani a kis összegbôl, tehát odaadta az összeget a katolikus
iskolára.
A másik ilyen eset Bián volt. Jelentéktelen összeget ajándékoztak
apácazárdára. Az összeg sehogy sem volt elég arra, hogy zárdát
alapítsanak. Plébániaépületre volt szükség. Prohászka az alapítvány
házából plébániaépületet csinált és a telket átiratta a plébánia
nevére. Ehhez hasonló dolgokat fújtak fel. Nem számoltak azzal, hogy
zsenialitása egyházkormányzatát is egyénivé tette. Ahogy szociális
vonalon az idô ôt igazolta, ugyanígy ezekben a dolgokban is.
Érdekes volt a csókakôi bérmálás az elsô világháború után. A frontról
hazakerült fiatal huszárok vették kezükbe a bérmálás megrendezését, ôk
fogadták és üdvözölték is a püspököt. A bíró és az egyházközségi elnök
háttérbe szorultak. Mórról jött Prohászka püspök úr. Piros huszárruhás
bandérium fogadta. A vezetô leugrott a lóról és belekezdett a köszöntô-
beszédbe. Kegyelmes Püspök úr — mondotta nagy hangon, de tovább nem
jutott. — Halkan ismétli: Kegyelmes Püspök úr! Utána csend. A tanítónô
súgni próbál. A szónok hátraszól: ne izéljen. Prohászka ekkor vállára
tette a kezét a bennmaradt szónoknak és a következôt mondja: Látod, az
öregek mindig szépen elmondották a köszöntô beszédet, tanuljátok meg ti
is tisztelni ôket! — majd így folytatja — láthatjátok ti is, hogy nem
könnyű szónokolni. Majd a templom ajtajában az egész hivô seregnek
gyönyörű beszédet mondott a szellemi munka értékérôl és nehézségérôl. A
hatás óriási volt. Igen kedves volt a bérmálások között, ha azokra
visszagondolok, a magyaralmási bérmálás. A határba az országútig a
legények lovon, a leányok 10–15 egy-egy kocsin jöttek a püspök elé,
magyar ruhában. Gyönyörű látvány volt. Olyanok voltak a leányok, mint a
bokréták a zöld mezôben. Ez az üde leány-virágcsokor megkapta Próhászka
lelkét és a fogadás után nem a jegyzôhöz beszélt, aki köszöntötte,
hanem a leányokhoz. A következôket mondotta: Falusi leányok vagytok,
mezei virágok. Vigyázzatok, hogy el ne hervadjatok. Vigyázzatok, hogy
mindig üde szirmok legyetek a falu életében.
A pilisszentlászlói bérmáláskor tótul kezdte a beszédét. Elôtte
Sóskúton voltunk, ahol Greiger Miklósnál lakott és onnan ment ki a
környékre. Két este együtt tanulta Greiger Miklóssal a tót prédikációt.
A hegytetôn levô pálos templom szószékérôl beszélt. Körülbelül 5 percig
beszélt tótul. Minden arc sugárzott az örömtôl. Egyszerre csak nem
jutott eszébe, hogy mit jelent a gyónás tótul. Kedvesen és közvetlenül
megkérdezte a hívektôl, hogyan mondják a gyónás szót tótul. Az egész
templom elkezdte hangosan mondogatni: gyónás…, gyónás…, gyónás —
de senki sem tudta. Prohászka ekkor elmosolyodott és magyarul beszélt
tovább. Utána mondotta tréfásan: ha az egész templom nem tudja, minek
erôlködjem tovább?
Az a szokás, hogy a szertartás végeztével körmenetben jön vissza a
nép a faluba hatos sorokban. Az asszonyok szép népi viseletben voltak.
Egységes tót imakönyvbôl imádkozott az egész falu. Prohászka elkérte
egyiknek az imakönyvét, beállt közéjük és velük együtt énekelt és
imádkozott. Érdekes volt látni az asszonyokat. Az egyik meghúzta a
másik szoknyáját: Tud ám! Ez a másikét: tud ám! És ez a szoknyahúzás és
a ,,tud ám!” végigment az egész körmeneten. Amikor visszaérkezett a
körmenet a faluba a kápolna elé, Prohászka felállott egy ott levô
kidöntött fatuskóra és ezt mondotta: Eddig anyanyelveteken imádtátok az
Istent, most édes hazánknak a nyelvén könyörögjünk hozzá és maga kezdte
el a Himnuszt. Ebéd után négy ló húzta a rossz úton a hintót, amely
elvitte a püspököt. De azok is csak lépésben tudtak haladni. Az összes
gyermek felkapaszkodott a hintó hátrahajtott végére. Mint egy fiastyúk,
olyan volt közöttük a püspök. Le akartam ôket hessegetni. — Ne bántsa
ôket — mondotta Prohászka Ottokár, ez a legszebb az egész bérmálásban.
Sokszor mondotta: Imre úr, senki sem nélkülözhetetlen, se én, se
maga, se az a harmadik, aki gondolja magáról.
Teológiai vizsgára mentünk a szemináriumba. Egy ízben megállt az
ebédlô ajtaja elôtt, ahol a vizsga volt és mondta: Imre úr, a tanárnak
nagyon alázatosnak kell lennie. Nem szabad izgulnia, ha a kispap nem
tud és a tanárnak sem szabad arra törekednie, hogy a saját dicsôségére
brillírozzon a gyerekekkel, megfelelô témát keresve, nem azért, hogy a
kispapon könnyítsen, hanem azért, hogy a vizsga szépsége ne szenvedjen,
ami a tanár dicsôsége.
Plébánosi vizsgára indulva pedig ezzel bocsátott útnak: Kívánok sok
türelmet, mert életem legnagyobb türelempróbái voltak a plébánosi
vizsgák.
A szegények iránti részvét pátosszá nôtt Prohászkában. Ez a pátosz
vitte az irgalmasság heroikus cselekedeteire. A részvét érzése ragadta
el, amikor az esztergomi hídnál téli hidegben megpillantotta a
mezítlábas koldust, ott helyben leveti cipôjét és neki adja. Ez az
érzés vitte, hogy 1918-ban a hozzá jövô menekülteknek összes
fehérneműjét kiossza, hogy amikor szombaton fehérneműjét készíteni
akarták, csak két darabot találtak nála az egyes fehérneműbôl, éspedig
a leghasználtabbakat és legfoltosabbakat.
Prohászka egyik legnagyobb ihletôje a természet volt. Mány községbe
délután érkezett bérmálásra. Németajku község. A templomba egy madár
tévedt be. Az orgona és ének hangjaira ijedten hol a falhoz, hol az
ablakhoz vágta magát röptében. A püspök megpillantva, mintha
elfelejtette volna, hogy a szószéken van, s a hívei vannak elôtte, egy
pillanatig szótlanul nézte a madár vergôdését, majd hívei helyett atyai
kedvességgel a madárral kezdett beszélni: Mit félsz kicsikém? Ne félj!
Itt Isten házában vagy, ki téged teremtett és táplál, kinek ének a te
egyszerű csipogásod. Tudom kitôl félsz, tôlünk emberektôl. — Ismét
csend. — Miért röpködsz olyan ijedten, ugye, mert szeretnél elrepülni
innen. Nem neked való ez a boltíves zárt hajlék, a napsugaras magasság
a te világod. Ne félj tôlem, én is így vagyok. Nehéz a föld alacsony
porában járni. — A püspök elhallgatott. Szánóan nézte a vergôdô
madarat. Gondolataiból felijedve vette észre, hogy nincs egyedül.
Híveihez fordult: Híveim, épp így van az ember is. Nem bírja ki az élet
igáját, a megélhetés harcát. Nem elég a megélhetés, a pénz, a vagyon,
az élvezetek, nem elég a tudás, a család, a szerelem. Ha csak ezt adod
meg magadnak, úgy fogsz vergôdni, mint az ijedt madár, — az Isten
közelsége, végtelensége kell neked, hogy énekelve bírd járni az életet.
A madár tovább vívódott, a püspök újra szótlanul nézte, majd Hében
kedves versét idézte:

Mert hogy merre visz utad / Neked tudnod adta /
Istened, De én vak ember, sötétben keresgélek.

Ebbôl a gondolatból kiindulva az ember céljáról prédikált. Folyton
sürgette a természet megismerését.
A Hosszú-sétatér alatt levô hármas vasúti elágazásnál sétálunk. A
komáromi vonat mentén igyekeztünk Moha felé. Kért, hogy kissé hagyjam
egyedül. Ez azt jelentette, hogy vagy imádkozni vagy gondolkodni akar.
Ilyenkor mindig 5–6 lépéssel hátrább követtem, rendesen elôvettem
rózsafűzéremet s azt imádkozgattam. Mereven a bakonyi hegyek felé nézve
az ôszi napnyugtában gyönyörködött. Lépése mind ütemesebb lett.
Lelkendezô könnyedtséggel járt. Én eltettem rózsafűzérem, hogy követni
tudjam. A püspök egy kedves Schumann melódiát kezdett dudolgatni, majd
hátrafordul s azt kérdi tôlem: Hogy tetszik az égbolt? Ismeri a német
költeményt: Und willst du erlöst, geliebt sein und erkannt / Dich fragt
die Natur, ein Kind mit tausend Fragen.
A természet megismerésének sürgetése késôbbi éveiben mind gyakoribb
volt. Az utolsó ôsz egyik napján történt. Sétára indultunk a szôlôhegy
felé. Ôszi délutánokon gyakran elment a Donát-kápolnához, ahol a
kápolna falához dôlve az ôszi naplementében gyönyörködött. Az ôszi
színek csodálatosan felhangolták. Elmerülve a naplemente szépségében
elmélkedô lelkébôl csodás költôi színekben ömlöttek ajkáról az
önfeláldozás örömének hangjai. Ilyenkor a természet hárfása volt. — A
palotából kilépve a püspökkútnál megállott. A víz apró erekben folyt
szét a járda porában. — Nézze — szólt –, így képzeli Bergson az
életet: csak egy élet van, egy egységes, osztatlan, hatalmas erô, mely
kisebb-nagyobb erekben folyik széjjel, mint a futó gyökér a föld alatt
és különféle élet formájában hajt ki. Ellentmondtam Bergson
életfogalmának: a sokféle növény, állat, emberélet lehet nem egy és
ugyanazon életnek a megnyilatkozása, mert lehetetlen és nincs a
növényi, állati és emberi életkategóriák között átfejlôdés, minden
életkategória számára külön életprincipiumot kell feltételezni. Bergson
egyébként nem tudja megmondani, honnan származott az az egy osztatlan
ôs életenergia, mely mint a futó gyökér különféle életformákban
kivirágzik. Én sem tartom Bergson filozófiáját — mondotta Prohászka
Ottokár –, nem a filozófia nyelvén beszélek most. Kegyed válasza
mutatja, mi a különbség a fiatal és az öreg ember között. A fiatal azt
keresi, hogy valami mibôl lesz, én azt keresem, mi lesz abból, ami van.
Soknak az élete olyan, mint a porban futó víz, felszívja az élet pora
és kiszárítja a nap, ti. az élet gondja és nem marad utána semmi.
Boldog az, akinek élete nem porban szétfolyó víz, hanem termékeny
földben futó ibolyagyökér, melybôl száz új élet fakad.
A tudósok keresik, hol a helye Prohászka Ottokárnak, a
szellemóriások, a filozófusok, természettudósok vagy szociológusok
között. Nekünk gyermekeinek, akik atyai szemébe nézhettünk, kik atyai
ajkáról szívtuk a szót, ez nem probléma. Odaállunk a bölcselôk elé és
válaszoljuk: Filozófusok, keresitek helyét a bölcselôk között?
Nézzétek, ott a helye, ahol az elme a logika határain túl az
istenközelség végtelenségével töltekezik és így énekel: ,,Filozófusok,
én kacagok rajtatok, én az örök élet vándora, Prófétája és énekese
vagyok.”
Odaállunk a természettudós elé és mondjuk: Keresed helyét a
természettudósok között? Hallgasd meg akkor szavát, amikor Dullman Szt.
Katalinról beszél, arról az egyszerű parasztlányról, aki minden
teremtményben Istenkezét látta, aki amikor hajnalban a rét ösvényén
járt, felfogta kicsiny szoknyáját, hogy egyetlen harmatcseppet,
Istennek gyöngyszemeit le ne sodorja vele. Olvasd el, te tudós, sorait,
melyeket a pilisi hegyekrôl írt, amik az ô szemében Isten oltárai,
csúcsai Isten gyertyatartói, hegyoldalának lankás erdei Isten
oltárszônyegei, ahová ô csak imádkozni járt. Hallgasd meg, tudós,
énekét, amelyre a Sárrét egyhangú világa hangolja, hallgasd meg
imádságát, melyre a felhôk fodra ihleti, melyben ô az örök Tabernákulum
fátyolát látta. Átélés volt nála a német közmondás: Es geht der liebe
Gott durch den Wald. Szívébôl szakadt az ima: a rét, mielôtt
lekaszálnák, és a hársfák mielôtt virágoznának, teveled van tele.
Fenséges a Soliloquia 1921. április 18-i feljegyzése. Lovasberényi
bérmálás után jegyezte fel. A bérmálás után hosszan elmélkedett a
Viráky park 300 éves tölgye alatt. Hazajön és imádságosan tör ki
lelkébôl a zsoltáros szava: ,,Melior est una dies in atriis tuis!…
praesentia! — Istenközelség, édes, simogató istenközelség, ezt a
mézédes megtapasztalást szeretném szívetekbe csepegtetni, de ehhez
alázatos hit, erkölcsös szív és imádkozó áhitat kell. Milyen más nekem
Lovasberény, mióta Krisztus kezét látom a hársfákban!”
Az emberszeretet ösztöne és mélységes átérzése uralta Prohászka
beszédeit. ,,Prohászka — mondja Brisits — a szószéken sohasem
uralkodott, mint Bossuet, sohasem volt a hatalom és tekintély
képviselôje, mint Pázmány, nem volt ostor és tisztító vihar, mint
Ábrahám a S. Clara, hanem testvér, akinek az érzése részvét, szava
pedig olaj.” Prohászka a 18. századbeli franciskánus szónokok típusa
volt, aki a szigorú Credot prédikálta, de Credoja mégis meleg volt.
Prohászka szónoki programját maga így fogalmazta meg: ,,Testvérkéim, én
békét akarok köztetek és Isten között.” Prohászka szónok volt, akit a
részvét ösztöne nemcsak közel vitt hallgatóihoz, mint emberekhez,
nemcsak megérezte hallgatói problémáját, de együtt is szenvedte velük,
és ezen kompassio folytán sohasem a moralisták és apologéták iskolás
ridegségével nyúlt problémájukhoz, hanem az emberi természet
esettségének számbavételével tárgyalta azokat.
Prohászka a szeretet zsenije. P. Bangha így kiált fel: ,,Prohászka
szeretet nélkül? Mi volna ô így? Talán lángész, talán irigyelt tudós,
de tizedrészét sem érte volna el annak, amit elért, mert szeretett.”
Prohászka püspök úr az örök élet vándora, dalosa és prófétája volt,
de ugyanakkor prófétája volt a földi örömöknek is, ha azok tiszta
örömök, életboldogító örömök voltak. Brisits írja: Prohászka a
természetes és természetfölötti öröm püspöke, aki a földi életet
lélekkel és örömmel tudta koronázni. Prohászka püspök nem haragudott a
földi életre. Már itt a földön ritmikus, örömteli életet sürgetett.
Hirdette, hogy a szép, boldog, egészséges élet Isten akarata. Ezért az
öröm Prohászka világnézetének alkotó eleme. A vallási világnézetet is
csak azért ajánlja, mert ez teremt örömteli életet. A tíz parancsolatot
is azért sürgeti, mert a tíz parancsolat a boldog földi élet egyedüli
klímája. ,,Ha ideális a világnézet — mondotta itt Fehérváron 1922-ben
–, akkor égboltunk kristályos kék olasz ég, amilyen Katánia felett
ragyog. Ha szkeptikusnak vagy pesszimistának csapunk fel, akkor
égboltunk alacsony, felhôs, ködös lesz, mely alatt elpusztul az ember
éppúgy, mint Nietsche Schmerze Musik-jának zenéje mellett vagy a
kancsukát tartó és töviskoronát ígérô Tolstoj sötét embere mellett.”
Prohászka hivatásának tekintette, hogy az életöröm prófétája legyen.
,,Az egész magyar lelkiség — írja — elfelejt örülni és az öröm olaja
elszáradt homlokáról… A nagy vámszedô: a politika blazírt irodalom és
lelketlen közélet kifosztottak belôle mindent és ô itt maradt
védtelenül.”
Prohászka a lendületet vesztett és örömtelen emberért jött, aki ,,a
tavaszi földnek illatával várja a fenséges Magvetô kezét, melynek
nyomán kihajt és kalásszá érik bennünk az öröm, melynek arányos
hullámzása fölött Isten arca mosolyog felénk.”
Föld és Ég című munkája végsô lapjain indokolja dogmatikailag az
örömökre vonatkozó elméletét és hozzáteszi: ,,Ne tartsuk e
gondolatmenetet költôi ömlengésnek, valóban nincs ismeret, mely ennél
igazabb és reálisabb lenne.”
Az öröm elméletét legelôször ô maga élte. Váratlanul, inkognitóban
ült be egy zarándoklat alkalmával a bodajki gyóntatószékbe. A papság
sem tudott róla, hogy ott van, csak a gyónók ajkán terjedt el suttogva
a hír. Dolgát végezve, amily észrevétlenül jött, éppoly észrevételnül
tűnt el Bodajkról gyalogosan. Átbarangolta a Gaja-völgye mentén a
csurgói, isztiméri, iszkaszentgyörgyi erdôt. Késô esti szürkületben
állított be az iszkaszentgyörgyi plébániára, hová kocsiját rendelte. A
plébános nyugtalanul várta már az esti sötét miatt és aggódva kérdezte
tôle megérkeztekor: ,,Kegyelmes úr, nem félt egyedül az erdôben?”
,,Félni? — volt a válasz –, egész délután énekeltem, elôször
gondolatban a visszatérô búcsúsokkal, azután a csipogó madarakkal, s
végül az angyalokkal.”
Utolsó teljes beszédét március 31-én este mondta a budapesti egyetemi
templomban. E konferencia beszédében a következô példát hagyta ránk
emlékül: III. Ince pápa, Assisi Szt. Ferenc kortársa nagyon szerette a
szegénység szentjét és sokat tartózkodott nála Assisiben. Egyik ilyen
assisi tartózkodása alkalmával nagyon levert volt. Küldött Szent
Ferencért, hogy vigasztalja meg ôt. Szent Ferenc az erdôben volt és
elragadtatásában a madaraknak énekelt. A küldönc hívására indult
hazafelé. Az erdei ösvény, amelyen hazafelé ment, két bokor között
vezetett. A két bokor között pók kezdte szôni a hálóját, friss
fonalaival elzárva Szent Ferenc útját. Szent Ferenc mosolyogva állt meg
a kis utonálló elôtt. Újabb elragadtatás következett, amelybôl a
harmadik küldönc ébresztette fel. — Ugyan, Ferenc — fogadta a pápa —
nem tudnád megmondani, mi a bajom? Nagyon nehéznek érzem az életet,
segíts rajtam. Szent Ferenc felelte: Atyám, téged bizonyára
aranypalástod és hímzett köntösöd terhe nyom… Tedd meg a kedvemért,
vesd le. — A pápa engedelmeskedett, mire Szent Ferenc levéve válláról
kopott pelerinjét a pápára terítette. Mosoly derült a pápa arcán s
mondotta: Ejnye, Ferenc, különös, milyen könnyű ez.
Prohászka püspök is ránk hagyta egyszerű köpenyét és ez nem más, mint
az örömök édessége. Mindnyájan, kikre e köpenyét ráterítette, a múló
évek távlatából is mosolyogva mondjuk égre nézve: Atyánk, milyen könnyű
így az élet.
Prohászkának óriási olvasottsága volt. Özv. Báthoryné: ,,A lángész
tüzében” című munkájában a következôket írja: Óriási olvasottsága
volt, amellett igen jónéven vette, ha valaki érdemesebb újdonságra
hívta fel a figyelmét. Lett légyen az szépirodalmi, történelmi mű, vagy
akár gyermekmese. Én pl. elvittem neki ,,Appelsschutt” című könyvet,
mely egy hatéves leányka történetét tartalmazza, valamint a híres
,,Maja méhecske” történetét. Mellette ültem varrogatva, amikor ezeket
olvasta. Ha valami nagyon tetszett neki, ezt elmagyarázta nekem.
Csodálatos volt a türelme a gyónókhoz. Ugyanaz a Báthoryné írja le:
Mellettem ült, nem mertem szólni, ô kezdte: mi van a noteszben?
Elmondtam, hogy áldozás elôtt imádság helyett folyton az mozgott az
eszemben, hogy Moličre darabjában ki szerepelt a ,,Tudós nô”
szerepében. Áldozás után pedig imádság helyett az a gondolat kínozott,
hogy Moličre honnan vette a Philamente nevet. A Püspök atya csak
mosolygott. Kérdeztem tôle: Püspök atyával nem esett meg ilyen? — De
igen — válaszolta. — Mit csinál ilyenkor a jó Isten? — Mosolyog —
felelte a püspök.
Misézik Rómában. A sekrestyés fráter rángatja Viszota kanonok úr
ruháját és mutogat a püspökre: Il Santo! (A szent!)
Münchenben öltözködik az Apostol Kirche-ben. A sekrestyés irgalmas-
testvér volt. Prohászka véletlen egyenesen hagyta a stólát. A
sekrestyés fráter megütközve figyelmezteti, hogy ez csak püspöknek jár.
Prohászka mosolyogva tette keresztbe a stólát, mert az ô bizonylata
csak egyszerű székesfehérvári pap címre volt kiállítva.
Régi germanikus társaival szokásuk volt, hogy Münchenbôl Milánóba
küldték elôre reverendájukat és ôk mint turisták tették meg az utat
Münchenbôl Milánóba. Hegyi faluba érnek egyik reggel. Betérdelnek a
templomba. Ministráns nélkül jött ki az öreg pap. Próhászka odaáll az
oltárhoz turista ruhában. Mise végén a sekrestyében megveregeti vállát
az öreg pap: Gut, mein Alte. Maga még egészen jól tudja a ministrációt.
A Sárréten megyünk. Szénával megrakott szekérrel találkozunk. Fenn ül
a gazda, de a lova nem indul. Odaszól nekem a püspök: dobjuk le a
kabátot, lódítsunk egyet a szekéren. Két lôcsnek nekidülünk. A kocsi
megindul, a Szellô egyszerre vágtatva viszi tovább a szekeret, a gazda
ostorával integet visszafelé: Isten áldja meg magukat, plébános úr.
Bicskén van bérmálás. A vértesacsai esperes is jelen van. A Püspök
rábizza a csomagokat, hogy hozza magával vonaton és foglaljon helyet a
II. oszt. fülkében. Ô maga gyalog nekiindul és mosolyogva várta az
esperest a vértesacsai állomáson és ott maga ült be a csomagok mellé.
A Hosszú-sétatéren megyünk. A csigabigát félrerúgtam a lábammal. A
Püspök rám szól: gondoljon Dülmen Katalinra és lehajol, és kezével
teszi a gyepre a csigát.
Budapestrôl jön a Püspök. Tréfásan fordul hozzám a kocsiban. Tudja mi
a kon-káv és a konvex között a különbség? Ez biztosan tréfa — modottam
— nem tudok rá válaszolni. Azt tudom, hogy a szemüvegeknél melyik a
kon-káv és melyik a konvex. Nem mondom meg — mondotta a Püspök –,
majd az asztalnál becsapjuk vele Visota monsignoret. Az asztalnál fel
is teszi a kérdést, de Visota úr, mint pesti háziúr, a pesti vicceket
mind tudta. A tréfára tréfával válaszol. A Püspök kacagott.
Az ebéd mindig a kedélyes beszélgetés ideje volt. Este a legtöbbször
délutáni olvasmányait mondotta el, fôleg ha ketten voltunk. Egy órát
ültünk este az asztalnál. Úgy éreztem mindig, hogy ez az instruktor óra
számomra. Két esetben igen hosszúra nyúlt a beszélgetés. Az egyik,
amikor Hörbiger bácsi egyetemi tanár jég-elméletérôl tartott elôadást a
zirciek dísztermében. Órák hosszat tartott a vita. A másik, amikor az
egyik orvos Eugenetika című könyvéhez kért elôszót. Ebédnél ismertették
az egész kéziratot. Mit szól hozzá? — fordult hozzám Prohászka
Ottokár. — Ehhez ne a fehérvári püspök, hanem X. Y. nôgyógyász írjon
elôszót. Így is lett. Prohászka közbenjárt a professzornál és
elôszavával jelent meg a könyv. Mindkét eset mutatja a nagy szellemi
változatosságot, amelyben Prohászka Ottokár élt.
Az indexretételkor még nem voltam az aulában — mondotta dr. Potyondy
Imre püsp. helynök úr. Prohászka Irmától, Prohászka Ottokár nôvérétôl
hallottam a következôket: Amikor tudomására jutott Prohászkának az
indexretétel, igen indulatos lett. Azonban hamarosan megnyugodott.
Bevonult a kápolnába, minden gyertyát meggyújtott és az egész éjszakát
szentségimádásban töltötte. Hogy mi történt ezen az éjszakán, nem
tudjuk. Reggel jelentette Rómának, hogy engedelmeskedik.
Egy alkalommal a moziban az analfabéta katonák záróünnepélyén
vagyunk. Színjelenet végén harsányan kiáltja a katona: Szeresd a hazát!
A Püspök a pódiumra ugrik és mosolyogva szólítja meg: Igen, fiam, de
ismerd meg hazád földjét. Nem szeretném, ha, amikor masíroztok,
gondolat nélkül járnátok az utakat, mint az igavonó állat. Az
országutak szélét a jó Isten gyöngyszemekkel szórta be. Gyöngyszemek
vannak a lapulevelek alatt. Most természetórát tartok nektek. De nem
úgy, ahogy a tanárok szoktak. Elmondom nektek, hogy a hármashíd felé
masírozva található útszéli gazokból milyen orvosság készül, hogy
lássátok, hogy porosan, a felszerelés alatt izzadva milyen kincseken
tipródtok. És elkezdte a mályva, békarokka stb. gyógyító füvek hatását
sorolni. Düllmen Katalin követésére hívta fel ôket. Ez a szentéletű
parasztlány, ha reggel réti ösvényen ment, felemelte szoknyáját, hogy
véletlenül le ne üssön egy napfényben csillogó harmatcseppet és
énekelve imádta az Urat, hogy így telehintette ajándékával a mezôt,
hisz ez a harmatcsepp ajándék, mind az embernek szól.
Minden szomorú hír nagyon hatott Prohászka Ottokárra. Ha szomorú hír
érkezett, rögtön eltűnt. Tudtam, hol kell keresni. Órák hosszat térdelt
ilyenkor az Oltáriszentség elôtt.
Nekem nagyon az idegeimre nehezedtek és nyomták a lelkemet az
egyházmegyében elôforduló személyi bajok. Látva ezt rajtam, atyailag
intett, hogy vigyázzak, mert a legnagyobb baj az, ha valaki elveszíti
bizalmát az emberekben. Az egyik kellemetlen hír után nem tudtam
aludni. Reggel az elsô percben észrevette rajtam. Kérdezte, hogy mi
izgatott fel. Megmondtam. Prohászka a következô kérdéssel válaszolt:
Tudja-e, hogy hány Oltáriszentség van Székesfehérvárott? Nézze, én se
tudtam emiatt aludni és végigjártam gondolatban az összes templomokat
és kápolnákat. Kb. 25 volt akkor. Elôször elmentem annak a
szerencsétlen papnak a templomába, aki elhagyta az oltárt és ott
könyörögtem a szegény emberért, azután sorban imádtam az összes
székesfehérvári tabernákulumban jelen lévô Úr Jézust. Olyan jó volt,
úgy felemelt és bíztatott az éjjeli csendben egyedül lenni az Úrral.
Az indexretételkor gróf Majláth püspök Rómában tartózkodott. Meleg
barátság fűzte az akkori pápához, X. Piushoz. Gyorsan lefordította az
,,Elmélkedések az Evangéliumról” című könyv legszebb részeit és
bevitte a Szentatyának. A Szentatya hallgatta és amikor a legnagyobb
elismerésének adott kifejezést, Majláth püspök úr megjegyezte: ,,Ezt az
embert érte az a nagy méltánytalanság.” A Szentatya ekkor
íróasztalához ment, letérdelt és térdelve dedikálta az íróasztalán lévô
képét, majd kérte a püspököt, hogy adja át Prohászka Ottokárnak. (A kép
a Püspökségen van.)
========================================================================
Ravasz László ref. püspök Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Prohászka püspök 100. születési évfordulójával kapcsolatban Horváth
Kálmán megkérte dr. Katona Puszta Sándor leányfalui plébánost, hogy
beszélgessen Ravasz Lászlóval Prohászka élményeirôl. 22 éves barátság
fűzi össze kettôjüket. A beszélgetésen jelen voltak: Uray Sándorné,
Ravasz László leánya, Borzsák Sándor pócsmegyeri ref. lelkész és neje,
Ecsei Aladár ref. esperes Tahitótfaluról és két másik ref. lelkész.
Kettôjük beszélgetését az egyik jelenlévô gépelte le.
Ravasz László: röviddel dunamelléki püspökké választásom után érdekes
körülmények között találkoztam Prohászka Ottokárral. Amikor hivatalomat
elfoglaltam, minden szomszédos egyházmegye fôpásztoránál bejelentkeztem
tisztelgésre. Egyik délután titkárom jelentette, hogy Prohászka Ottokár
székesfehérvári püspök úr van itt. Megelôzött. Elôzékenyen és
örvendezve siettem eléje, mire ô valami kifejezhetetlen eleganciával és
udvariassággal szólt: Méltóságos uram, minek gyôzködjünk mi hosszas
várakozásban, mire hivatalos vizitre kerül a sor. Eljöttem magához én.
Szivélyesen elbeszélgettünk és egy teljes órán át élvezhettem magas
szellemét.
Elmenetelekor egy kedves epizód játszódott le. Az elôszobában
tévedésbôl összecserélte kalapját titkároméval és szórakozottságában
észre sem vette, hogy a magáé helyett azt vitte el. Titkárom igen
megsinylette a cserét, mert biz a székesfehérvári püspök kalapja sokkal
kopottabb és silányabb volt, mint az övé. Dehát maradt valami
relikviája.
Puszta Sándor: És más alkalmakkor való találkozások?
Ravasz László: Bár igen szivélyes volt a viszony mindvégig közöttünk,
tulajdonképpen nem találkoztunk gyakran. Hogy is fejezzem ki magamat,
nemis voltunk összejáró viszonyban. Ô nagyon elfoglalt és igen nagy
intenzitású szellemi életet élt. Inkább azt mondhatnám el, hogyan
találkoztam Prohászka szellemével.
Egyetemi hallgató koromban otthon, Hunyadon történt, hogy hazafelé
igyekeztemben az úton egy nyomtatott papírlapot sodort elôttem a szél.
Már akkor is az volt az én bolond szokásom, hogy minden nyomtatott
betűt elolvastam, bárhol találtam is fel. Egyik lábammal ráléptem a
sarkára és botommal leszorítva olvasni kezdtem. Már az elsô mondatoknál
belém nyilallott az új hangvétel, az a kényszerítô, árammal teli
lüktetés, mely csupa dinamika, és kiérzôdött, hogy aki e beszédet
mondta, súlyos közölnivalói vannak. De a papírlap csonka volt, nem volt
rajta semmi e mondaton kívül s így nem tudtam, ki írta, ki a szerzôje.
Visszafordultam s a kaszinóban, ahol apám is az estén tartózkodott,
kikértem az Alkotmány vagy Katolikus Híradó — címére nem emlékszem
pontosan — legfrissebb példányát és megtaláltam benne az én
papírlapomat, mely hazafelé mentemben megállított. Egész este olvastam
és gyönyörködtem benne, élveztem. Az elsô katolikus nagygyűlésen
elhangzott beszéd volt s alatta egy név: Prohászka Ottokár.
Ravasz László: Talán jobban fog érdekelni, mint költôt az, hogy
Prohászka Ottokárt én ajánlottam a Kisfaludy Társaságba.
Puszta Sándor: Ez csakugyan érdekes, nem tudtam róla. Pedig a
harmincas évek elején, püspöki aulista koromban, a püspöki könyvtárban
kutatva igen szerettem ott turkálni — én ástam ki avatag könyvek alól
a Kisfaludy Társaság díszoklevelét, melyet rendes taggá választása
alkalmából kapott.
Ravasz László: Csakugyan érdekes volt. Sôt… Több szempontból
különös is, mert a katolikus Herceg Ferenccel szemben nyújtottam be
ajánlásomat.
Puszta Sándor: A katolikus Herceg Ferenc nem akarta Prohászkát a
Kisfaludy Társaságba ajánlani?
Ravasz László: Hát éppen ez a különös és egyben érdekes is. A
Kisfaludy Társaságba minden év december hó végéig kellett az elhúnyt
tag vagy tagok helyére ajánlani az alapszabályok értelmében. De ez
évben csak egy tag halt meg. Erre az egy üresedett helyre pedig Herceg
Ferenc és baráti köre, Csathó Kálmán és a többiek már ajánlottak
valakit, névszerint Hevesi Sándort. Ráadásul igen hevesen. Sôt
elszántan, úgy tünt, teljes elkötelezettséggel. Az elhangzott ajánlásom
után különös csend lett, majd kiegyensúlyozatlan vita keletkezett.
Tenni azonban már nem lehetett semmit, mert az ajánlás elhangzott. Az
is igaz, hogy már idôn túl voltunk, mert az ajánlások ideje lejárt. De
az ügy egyre nehezült. Herceg eljött hozzám és felkért, hogy vonjam
vissza az ajánlást.
Puszta Sándor: És visszavontad?
Ravasz László: Nem vontam vissza. Elmentem Kozma Andorhoz és közöltem
vele dilemmámat. Ne csodálkozz — mondotta ô –, hát nem tudod, hogy
ezek mind darabos emberek?! Arra célzott, hogy színdarabokat írnak és
Hevesi színigazgató. Ne vondd vissza — bíztatott. A közgyűlés
elérkezett, Berzeviczy az egészet a gyűlés elé terjesztette szavazásra
és mivel közben az ég is beleszólt és januárban egy kisfaludysta
elhalálozott, a tagválasztó gyűlés a két ajánlottat, Prohászka Ottokárt
és Hevesit választotta új tagokká a Társaságba.
Puszta Sándor: (Bár kissé riportszerű és interjú színezetű,
megbocsáss, mégis legyen szabad megkérdeznem) Mikor találkoztatok
utoljára?
Ravasz László: Utoljára nem sokkal halála elôtt, egy felsôházi ülésen
voltunk együtt és a hivatalos köszönésen túl ekkor is volt egy-két
meleg szava hozzám. Ahogy élénken emlékezetemben él egy országos ankét,
melynek egyik ülésén ô volt az egyik, én a mási szónok.
Puszta Sándor: Ki rendezte az ankétot?
Ravasz László: Országos egészségügyi ankét volt a minisztérium
rendezésében és a házasság eukeniája, leánykereskedelem, prostitució,
egyke és a házasélet tisztasága szerepelt tárgysoron, mint égetô
kérdések. Rám az ô elôadása elôtt került sor. Beszédem végén melegen
gratulált és leszögezte, hogy e sokfajta elôadást felölelô tárgykör
etikai gyökerű és mindig, és végsô fokon is etikai kérdés marad, mégha
orvosi alapon tárgyalják is. Azt hiszem, mondanom sem kell: az ô
elôadása prohászkai volt.
========================================================================
Másolat. — Gárdonyi Géza levele Mindenkinek mindene.
Prohászka Ottokárhoz, 1912. december 22. Vallomások Prohászka Ottokárról

Ahol Ottokár püspököt köszöntik, én is ott állok a pálmaággal. Nekem
is pásztorom: a fehérvári nyájba írtak be születésemkor. De ha nem oda
írtak volna is, amikor Ottokár püspök tiszteletére zúgnak a harangok,
nem foghatja el megyehatár azoknak a harangoknak hangját: túlzsonganak
rajta egész Magyarországon.
Köszöntöm Ottokár püspököt, akit Szent István király lelke vezetett
kézen Alba Regia püspöki székébe. — Szegény a püspökség, hiszen
részben ma is Budáról kapja a kenyerét, — de az igazi püspök sohasem
szegény. Krisztus kincseit hordozza magával. És Ottokár püspök kezében
századok óta nem látott új fényben ragyognak ezek a kincsek.
Köszöntöm Ottokár püspököt, az újkor nagy papját, aki gondolattal
ment fel a lépcsôn a püspöki székbe: Krisztusnak égô gyertyáját vitte
fel oda s új fénybe gyújtotta vele Betlehem kialudt csillagát, az ember
vezérlô csillagát, amely ma is minden élô léleknek útravilágító
vezetôje az örök igazsághoz. — Köszöntöm a napba öltözött embert, akit
Isten homlokon jelölt a kíválasztottság fényes jegyével.
Márk evangélista oroszlánja él az ô lelkében és János evangélista
tolla ragyog a kezében. Mikor a szónoklásban elfárad, az a pihenése,
hogy ír. Mikor az írásban elfárad, az a pihenése, hogy szónokol.
És az ô írása fényben úszó liliommezô, és az ô szónoklása csillagesô
a sötétségben. — Boldog a templom, amelybe ô belép! A gyertyák
maguktól meggyulladnak ott s mikor megszólal a szószéken, elolvad a
jég, a virágok kinyílnak, merev óriás kérdôjelek egyenkint fontyorodnak
össze a templom ajtajában és változnak árnyékká. Mert az ô igéje
napfény és melegség és erô. Örömmel örvendezik hallatára a földi ember
s Amen-je után az angyalok tapsolnak a Magasságban.

Gárdonyi Géza

* * *

E levélet 1912. dec. 22. keltezéssel abból az alkalomból írta
Gárdonyi Géza, hogy Prohászka Ottokárt akkor ország-világ ünnepelte.
Történelme van ennek a levélnek, amelyet ugyancsak elôbb közölt a NÉP
egész terjedelmében. Köszöntôül szánta a poéta, meg is fogalmazta,
borítékba tette, el is vitte a postaládáig, de mielôtt beledobta volna,
meggondolta magát — mint késôbb beszélte — azzal az ellenvetéssel: Ez
a nagy ember nem értene meg, hizelgônek tartana.
A Püspök ilyenformán nem szerezhetetett tudomást, talán legméltóbb
méltatásáról, legalábbis eddig semmilyen adatra nem bukkantam.
========================================================================
Angéla nôvér Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

1. Az árvaházban megkérdeztek egy kis négyéves gyermeket, hogy kit
szeret legjobban? Azt válaszolta: Prohászka püspök urat. Miért? Mert
cukrot ad. — A gyermek szavát azonban úgy lehetett érteni: csókot ad.
A kérdezô igen megbotránkozott ezen és elmondotta Prohászka püspök
úrnak. Ô nagyot kacagott rajta és nevetve mondotta: Lássa, lássa,
kedves nôvér, vigyázni kell a nôkkel, még akkor is, ha kicsinyek.
2. Az Árvaházban elterjedt a híre Prohászka Ottokár halálának. A
gyermekek, akiket annyira szeretett és akikkel annyi jót tett, mélyen
megrendültek. A cipôjét nem merték elvinni, de kihúzták a cipôfűzôket
cipôibôl, a fogukkal széjjelszedték és felosztották egymás között
ezekkel a szavakkal: ez a mi ereklyénk.
========================================================================
Imameghallgatás Mindenkinek mindene.
Vallomások Prohászka Ottokárról

Elsô éves teológus voltam Székesfehérvárott. Vakációra hazatértem
Budapestre, és hallom Édesanyámtól, hogy unokanôvérem, akit a család
Finikének becézett, férjhez ment dr. Sturm Balázshoz. Mindketten
orvosok voltak. Unokanôvérem egy kis fiúnak adott életet, de szülés
után tüdôvérzést kapott, és soha nem gyógyult meg.
A budakeszi tüdôszanatóriumban meglátogattam, és beszélgetés közben
megemlítettem, hogy ha Isten segítségét kéri, végezzen egy jó
szentgyónást, és vegye fel a betegek szentségét. Mivel sem ô, sem férje
nem gyakorolták hitüket, Finike a leghatározottabban elutasította még
az ötletet is… Beszéljünk másról, mondta. Elbúcsúztunk.
Amikor szeptemberben visszatértem a Szemináriumba, elhatároztam, hogy
ahányszor ún. hosszú sétára megyünk, vagyis hetenként kétszer, elmegyek
Prohászka püspök atya sírjához a Hosszútemetôbe. Ott volt ideiglenesen
eltemetve a Kápolnában. Nagyon buzgón kértem, hogy segítsen
unokanôvéremen, és esdje ki számára a megtérés kegyelmét. Tudtam
ugyanis, hogy épp a hitetlen értelmiség megtérítôje volt! Amikor egyre
rosszabbul lett, nagybátyám, Finike orvos édesapja, szólt vejének,
Balázsnak, hogy papot kellene hívni lányához. A férj, a hitetlen orvos
hallani sem akart errôl. ,,Ide pap nem teszi be a lábát.” — ,,Lányom
testével rendelkezik, de lelkével nem”, próbálta meggyôzni vejét, és
elment a budakeszi plébánoshoz. Nagybátyám megvárta, míg az öreg
prépost kijött a betegszobából, és ezt mondta: ,,Kedves doktor úr. 50
éve járok ide betegekhez, de ilyen megható szép gyónást még nem
hallottam.” — Ez történt 1932 tavaszán. Én azóta is tudom és hiszem,
hogy Prohászka püspök atya közbenjárását, kérését a jó Isten
meghallgatta.

1998. július 15.

Orbán György ny. plébános
Székesfehérvári Papi Otthon