kb. 6 perc olvasás
| Régi idők focija |
| Rendező: Sándor Pál |
| Focirajongóknak kötelező a megtekintése, a többiek pedig talán épp e film hatására kedvelik meg a sportágat. Kihagyhatatlan kultuszfilm, mi a nyári hőségben humorával hűsítőn hat.
Egy külvárosi focipályán valami készül. A mosodásnak kell egy csapat. Kisvártatva felzúg a tömeg: „Hajrá, Csabagyöngye!” De e tömör ajánló után nézzük kicsit konkrétabban. 
El kell fogadtatnia és meg kell szerettetnie magát a közönséggel. Ehhez pedig jó eszköz lehet a humor. A humor, mi belőlünk jön és rólunk szól, mi fittyet hány a kor szigorú, merev elveire, s szabad teret enged a mániának, rajongásnak, kilengésnek, és némi hanyagságnak is. Mert Minárik Ede (Garas Dezső) mosodást igazából csak egyetlen dolog, a szenvedélye érdekel, csak annak él. Az pedig a labdarúgás. Az üzlet számára csak mellékfoglalkozás. De a Csabagyöngye SC. futballcsapata, az más. Azzal foglalkozni és törődni kell, mert ő hozott létre és melynek megmaradásáért naponta meg kell küzdenie. Mivel (a történet kishazánkban játszódik) nincs pénze, arra kényszerül, hogy legjobb játékosait „eladja”. Anyagi problémái miatt nem tudja felhozni soha a Csabagyöngyét az első ligába, hiszen nem állja a versenyt a tehetős mecénásokkal, akik a konkurensek mögött állnak. A helyzet nem könnyű, a csalódások gyakori vendégek nála. Utolsó nagy csalódása akkor éri, mikor kapusát, Vallayt (Vogt Károly) is elcsábítják tőle. Ekkor már a végrehajtók felvonulása sem zavarja, abbahagyja a futballért vívott küzdelmet és visszavonul. De amikor a magyar futball ügye válságba jut, Minarikra újra lehet számítani. A groteszk látásmódú történet tanulsága: „kell egy csapat” az újrakezdés, együttes munka jelképe, s Minarik alakja Garas Dezső alakításában chaplini magaslatra nő. Írta: Mándy Iván (elbeszéléséből) Tóth Zsuzsa
Régi idők focija (1973) |
Sándor Pál
A Régi idők focija egy gyógyíthatatlan megszállottság – már-már szent őrület – tragikomikus tükre. Hőse Minarik Ede mosodás, aki a Csabagyöngye SC menedzselésének mindent, de mindent alárendel. Az a vágya, hogy a csapat feljusson az első ligába s ennek a célnak az érdekében bármilyen áldozatra hajlandó. Házassága és egzisztenciája megrendül ettől az eksztatikus lelkesedéstől, ő azonban rendíthetetlenül küzd a mostoha körülményekkel, az adosságokkal, a lelkiismeretlen ügynökökkel, a gyönyörű vágyakat letaglózó pénztelenséggel. A húszas években vagyunk, túl bizonyos traumákon, de még innen a nagy földindulásokon. A fiúk lelkesek, önfeledt amatőrként igyekeznek bizonyítani, szívük egy ütemre dobban (az összjátékba olykor hibák csúsznak), de nem valósul meg az álom. A kiscsapatból nem válik nagy csapat.
Mókás burleszkek Bodográf-előadásainak atmoszféráját idézi Sándor Pál rendező és Ragályi Elemér operatőr stilizált ábrázolása, a néma mozi pantomim-számait idéző jelenetek parádéja, a torz optika, a tréfás inzertek („Ó, jaj, a végrehajtó!”, „Nincs irgalom!”, „És boldogan ettek, míg meg nem haltak”) és pompás ötletek geg-áradata, a gyorsított és lassított mozgás mókás szögletessége. A film készítői szikrázó derűvel elevenítik meg a nosztalgiákat, miközben a sötét árnyakról sem feledkeznek meg. Budapest a Régi idők focija vásznán nem tündérváros, hanem olyan színtér, ahol a nyomor is álmodik. Garas Dezső a fáradhatatlan Minarik maszkjában emblematikus figurává nő: a színész a hitet, a tüzet, a fanatizmust, az akaratot, az elszántságot egyaránt érzékelteti. Az együttes tagjai szintén emlékezetes karakterek – egy-egy villanás is pontosan jellemzi őket. Lelkesedésüket, érvényesülési vágyukat, önfeledtségüket, szertelenségüket.
„Kell egy csapat!” – kalapálja belénk a szlogent a film, s a néző szívesen fogadja el a győztes-vesztes Minarik nemcsak a pályákon érvényes igazságát. Szántó Erika érvelése találó: „Az Ügy, a kültelki bumli-csapat ügye a film legfontosabb pillanataiban a ’miért’ is élünk hatalmas kérdésévé forrósodik, s a fantaszta pályabérlő, Minarik Ede olyan emberré magasodik, akinek szenvedélyes hite, akarása a legkülönbekével rokon.” A Régi idők focija tulajdonképpen nem a régi időkről s nem is a fociról szól.
Szerző: Veress József
2012.01.06. 17:49 MOZSÁRÁGYÚ
Régi idők focija (1973)
Kiváló film, mely szomorú apropóból került levetítésre a tévében: Garas Dezső, a Nemzet Színésze december 30-án elhunyt, ezentúl egy másik világot jelentő deszkákon örvendezteti meg égi közönségét…
Régi idők focija. Kinek mi jut erről eszébe. Olimpiai bajnokok voltunk 1952-ben, az Aranycsapat legyőzte a veretlen angolokat ’53-ban, volt nekünk Albert Flórink, Dalnoki Jenő bácsink, UEFA-döntős Videotonunk. Minderről Minarik Ede (Garas Dezső) semmit sem tud 1924-ben. A háború után, a fejlődés útján (?) halad a csonka Magyarország, a gazdasági világválság még odébb van, Minarik mosodája mégis befuccsol. De! Van egy csapat, azaz kell egy csapat! A Csabagyöngye! A mosodás él-hal fiaiért, bármire képes lenne, hogy bejussanak az első ligába. Régi idők focija…már akkor is pénzkérdés volt. Az akkor még meg sem született Puskács Öcsi mondta, hogy kis pénz kis foci, nagy pénz, nagy foci. Ebből Ede az alábbiakkal rendelkezik: –
Ebben a némafilm hőskorát felidéző, Mándy Iván-novellán alapuló gyöngyszemben tanúi lehetünk, miképpen küzd Ede a csapatért, a városért, önmagáért, meg, hogy végre megehessen egy karéj istenverte vajas kenyeret. Remek, remek és remek.
Sándor Pál és Garas Dezső együttműködése ezután csak még jobban kiteljesedett, ebben a filmben pedig nem lehet hibát találni. Nincs. Garas, ugyebár nem kell mondani, őstehetség volt. Soha fel sem merült bennem, hogy ő nem Minarik Ede valójában, meg nem a Stock Ede vagy éppen Borz, a Süni és barátaiból. Egy az egyben ő lett maga a szerep. Pedig nem is készült színésznek, ösztönösen tudta, mi a színészet.
Minarik Ede lelkes, furmányos, kicsit bolond, álmodozó, imádja a hazáját és kevésbé kedveli a mosodába betévedő vásárlót. Csapata bőven ad okot a derültségre, Dobsa Sándor zeneszerző pedig elkalauzol minket a század elejére, amikor egy szál zongora is tökéletesen kiszolgálta a némafilmeket. Sok-sok felgyorsított mozgás, mókás zűrzavar meg minden van itt.
Mellékszereplők se kutyák: Kern András, Esztergályos Cecília, Major Tamás, Gór-Nagy Mária, Márkus László.
Nagyon érdekes, az utcákon, a moziban, a pályán nincs senki más szinte, csak a főszereplők, olyan, mintha Csabagyöngyén kívül más nem is létezne. Furcsa utcai fények, poros utcák, néptelen lelátók. A film végig vicces, bár a mondanivaló csöppet sem az: amit az ember igazán el akar érni, akárhogy küzd is érte, nem csak rajta múlik. Ha kikap a csapat, akármit is elért addig, világvége van. Ezt csak mi, magyarok értjük igazán…
A Himnusz dallamaira elszálló Minarik pedig a magyar filmgyártás legnagyobb jelenetei közt van és kész.