kb. 9 perc olvasás
Mécs László: Civis Romanus sum
Én magyarságom soha nem tagadtam,
de soha nem is kérkedtem vele,
nem pávatoll: egy mártír – pillanatban
csak a bőrömmel együtt jönne le.
Magyarságom nem is átkoztam: könnyen
fizetem az adósomat. Tizeden
kálváriajárásban, jajban, könnyben,
kacajban, dalban ma is fizetem.
De aztán pont! Nem csempészek dugárut,
Se rém – gázt! Római polgár vagyok.
Okmányomon a százszor is elárult
Krisztus – Király pecsétje ég, ragyog.
Az iskolás földgömbön rég kis ujjom
földrészeken suhant át perc alatt,
– most az Isten földgömbjén járva, fújom
a tarka szappanbuborékokat.
Nem percekben, még nem is századokban,
de időtlenségben gondolkozok,
Lábom pedig, ha vándorútra dobban,
mindég népek térkép – rajzán mozog.
Országom az ország – feletti Róma:
szűzek, mártírok, hitvallók derűt
virágzanak itt, száll a szent aróma.
Az én országom ott van mindenütt.
Törvénytáram elfér egy nefelejts kis
szirmán, azért, hogy soha ne feledd:
”Szeresd az embert mind, ha mérge rejt is,
s szeresd az Istent mindenek felett!”
Az útjaim mind tiszta ölések,
a népek között úgy járok, mint követ,
a világtestvériség álma késhet
több ezredévet – s holnap eljöhet.
Mégis detektív – falka a nyomomba
szaglász itt – ott, s örülne vesztemen.
Urak! Hol fér el annál kincs, vagy bomba,
ki minden cafrangoktól meztelen?
Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre,
egyetlen rejtektárcám a szívem,
és bent az Isten forradalmi pénze:
a szeretet ragyog tündérien.
Némely országban megállok. Kitárom
a karjaim: rügyezni kezdenek,
s mint mesebeli hószín fa – titánon,
a lombomon sok kék virág remeg.
És nem hiába vándoroltam, érzem.
Egy – egy országban megrázom magam,
a szél széthordja szirmaim zenésen,
s Isten felé megyek tovább vígan.
Aki mindvégig hű maradt antibolsevista énjéhez
2011. január 17. 16:34
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
1895. január 17-én született a felvidéki Hernádszentistvánon Mécs László, nemzeti líránk mára alig ismert, életében azonban országosan ünnepelt képviselője. Mécs Lászlóra emlékezünk, aki „költeményeivel és szavalataival a magyar közösség bálványa lett s óriási része volt az elszakított magyarság összetartásában”.
1946-ban az „Egy finn leányka képe”című, a szovjet-finn háborúban hősiesen harcoló finn katonákat köszöntő verse miatt a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzéké”-re került két kötete (Forgószínpad (1940), Összes versei (1941)), 1953-ban pedig „többszörös röpiratok terjesztése” vádjával tízévi börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban szabadult, 1957-től folytathatta papi működését. 1978. november 9-én hunyt el Pannonhalmán.
Kiváló közíró pap-kortársa, Nyisztor Zoltán így emlékezett meg személyiségéről és költészetéről (Ami a vallomásból kimaradt, 1971): „Mint minden magyar, aki a középiskolában irodalomtörténetet tanult, babonás tisztelettel voltam én is a költő iránt s ezért nagyon megörültem, amikor Mécs Lászlóval barátságot köthettem. Ez abban az időben történt, amikor Mécs László először kezdte meg szavaló körútját a Csonka-országban. Őszintén szólva én is, mint a legtöbb magyar, előzőleg csak annyit tudtam róla, hogy premontrei szerzetes és hogy szűkebb hazájában, a Felvidéken költeményeivel és szavalataival a magyar közösség bálványa lett s óriási része volt az elszakított magyarság összetartásában. Szép férfipéldány volt, aki nemes méltósággal tudta az emberi testet viselni s aminek egész hódító jelleget adott a fehér premontrei reverenda. Rajongtak is érte, különösen a szép nem, de ő olyan feddhetetlen maradt, hogy a legrosszabb indulatú botránykrónika sem tudott róla pletykálni. Még soha nem látott hódításának két titka volt: egyrészt költészetének hangja és formája, másrészt az a bámulatos előadás, amit ő maga tudott költeményeinek adni.
„Költészete [amint kortársai közül Várkonyi Nándor és Szabó Dezső is észrevette – Ifj. T. L.] valóban új hang volt a magyar irodalomban, mert senkit sem követett, maga tört magának egy utat szélesen, megáradt folyóként hömpölygő verseivel, új témáival, a humánum valami újszerű megnyilatkozásával, a szociális érzés és felelősség kirobbanásával. Az pedig, ahogyan költeményeit előadta, maga volt a művészet. Senki úgy nem tudott költeményeket szavalni, mint ő, pedig akkor már voltak hivatásos előadóművészek. Egyszerűen lenyűgözte, rabul ejtette a közönséget már első verseivel, s ami még érdekesebb, mikor már könyvei széltében-hosszában elterjedtek s költeményeit mindenki ismerte, szavalóestje akkor sem fulladt közönybe, mindig újra fel tudta villanyozni a közönséget.”
Az elmúlt évtizedekben hazánkban kiadott verseskötetei (Vadócba rózsát oltok (1968), Aranygyapjú (1971), Vissza a csendbe! (1976), Üzenet (1982)) azonban meglehetősen foghíjasak – akárcsak a kor Juhász Gyula-, Kosztolányi Dezső- és József Attila-kötetei –, vagyis éppen az hiányzik belőlük, ami egyéniségének, művészetének sava-borsa volt, a nemzeti sors megéneklése, ezért hiánypótlásként születésnapján négy versével fejezzük ki iránta érzett ragaszkodó tiszteletünket.
Az elsőt 1924-ben írta Szabó Dezsőnek (a „Rabszolgák énekelnek” című kötetének záró verse), aki már öt évvel „Az elsodort falu” megjelenése után felfigyelt a fiatal költőtehetségre (a maga szerkesztette „Élet és Irodalom” 1923/7-8. számában).
MEGLÁTTAM A FÉRFIT
Ezüstös őszi hajnalon
pókhálót szőtt az unalom,
kopott volt szívem és dalom,
– s kimentem, hogy az ugaron,
s az utakon szívem színezzem…
Lombzápor, hulló életek:
szivárványos színförgeteg
színezze, fesse, míg a dér
ezüstöt szórjon rá – s a szél
gyászindulókat orgonáljon.
Borzongtam, jártam álmatag,
bámultam barna árnyakat:
ködlő egen bús varjakat,
őszből futó víg darvakat,
s a daltalan, bimbótlan földet.
…Egyszerre a titok-lakat
keleti égről leszakadt,
szívemből édes dal fakadt,
csodák járták az utakat:
mert jött a Magvető, a Férfi…
A földből nőtt és égig ért,
nézése száz tavaszt ígért,
markába népek sorsa fért,
folyton szívébe nyúlt: s a vért
nagy lendülettel szórta széjjel…
Így lépett árkon-bokron át,
folyók felett, hegyormon át,
sem síró fák, sem orgonák,
sem új királyi koronák
nem állták útját: ment nyugatra…
Leányok, vén és ifjú nők
ezerszám jöttek, kérve Őt,
elébe dobták szívüket
– Ő lépett, mint ki vak, süket,
s piros-virág-szívekre gázolt…
Éreztem, hogyha lehajol,
s csak egy virágot megszagol:
egy röpke pillanat alatt
szíve helyén szivacs marad
és ember lesz: kis földi féreg…
De Ő csak ment és égig ért,
nézése száz tavaszt ígért,
markába népek sorsa fért,
folyton szívébe nyúlt: s a vért,
a vért lendítve szórta széjjel…
Mindvégig hű maradt klasszikus írónkhoz – akinek hatvanadik születésnapján, 1939. május 23-án a budapesti Városi Színházban tartott ünnepi műsoron vármegyéink népviseletbe öltözött képviselői között foglalhatott helyett –, és antibolsevista énjéhez, amelyet alábbi, 1940-ben megjelent verse tükröz leghívebben.
EGY FINN LEÁNYKA KÉPE
Asztalfiókom néha kinyitom: rokon
s baráti kéztől küldött emlék-lomokon
egy rojtosan kitépett újságlap felén
a képről finn leányka arca néz felém.
Világvihar sepert át Finnország felett,
onnan sodorta ezt az újságlevelet
hozzám, hogy Metsäpelto Hillevi halott:
hét évet élt csupán s örökre elaludt.
Kék volt szeme, huncutkás-göndör a haja,
körültáncolta pajkos pillangók raja,
mese, imádság, anyacsók volt étele,
mély tükrű lelke Krisztus-arccal volt tele.
Kacagó szíve boldogsággal robbanó
kis bomba volt, mit láthatatlan víg manó
sereg dobált szeszéllyel s az, kit eltalált,
pár percre elfelejtett bánatot, halált.
E huncutkás fejecske arról álmodott,
hogy fent az égen csak tündér s hattyúfogat
suhan s karácsonyfával szállnak angyalok
s minden veszély csak itt a földön jár gyalog.
S szegényt épen felülről érte a gonosz!
Galádul tört százhetvenmillió orosz
a három milliónyi finnre, mint deli
mókusra medve, vélvén rögtön elnyeli.
Varázsló Vejnemöjnen a Kalevala
mélyéről fölkelt és dalolt: varázsdala
ráénekelt sosem látott havat, jeget
honmára s tankok, ágyuk útja elrekedt.
Sok hónapig zajgott a hősi védelem,
a muszka repülőraj dolgos várost, védtelen
nőt, gyermeket bombázva berregett,
Helsinkiben elsőnek ezt a gyermeket
találta el. Mily bús rekord! A kacagó
szívecskével nem labdáz már vidám manó.
Képét lelkem fiókja őrzi s homlokom
el-elborul, míg nézem mint egy jó rokon.
Szívesen nyúlt vissza hősi történelmünkhöz, a végvári vitézek korába, megidézve Tinódi Lantos Sebestyén emlékét alábbi, 1930-ban megjelent költeményében.
KÓBORLÓ ELŐDÖM
Rólad gondolkozom hideg őszi estén
kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén,
te is keseregtél végvárak elestén,
míg nemzeted vérzett fájdalmak keresztjén.
Akkor is szörnyű volt az idegen éhség,
magyar kenyér kellett, magyar föld és szépség,
telhetetlen zsákú volt török, német népség,
akkor sem segített végvári vitézség.
Nemcsak a föld oszlott a négy égi tájra,
de szétrepedezett a lelkek világa,
de szétszakadozott Krisztus királysága,
keresztény keresztényt ahol fogta, vágta.
Egy kicsiny lehellet fene vihart ellett,
ennek szultán kellett, annak császár kellett,
Ördög-fával gyujtott magyar magyar mellett
s idegen : pecsenyét sütött a tűz mellett.
Akkor a végvárak sorra mind elestek.
Te a sok szomorú helyet felkerested,
krónikád a hősről példaképet festett
s máshol feltűzetted az alvót, a restet.
Beálltál krónikás kóbor lantolónak,
urak lakomáján ország-ragasztónak,
amennyi ereje van az igric-szónak
egységben az erő s erőben a holnap.
Egy legyen a magyar és egy a keresztény,
ezt hirdette lantod, Tinódi Sebestyén,
im ezt hirdetem most, végvárak elestén,
amíg fajunk vérzik fájdalmak keresztjén.
Te még lovon jártál, lovon jött reátok
a török, a német s minden magyar átok,
– mi már gyorsvonaton – s a pokol kitátott
torkából vonaton jött a magyar átok.
Autón, vonaton széjjelszaladt minden,
ami itt egyesült ezeréves hitben.
Összeszedni mindent ki tudna még itten?
Csúnyán megvert minket a haragvó Isten.
Kálvin Debreczenje s pápás Pannonhalma
farkasszemet néznek, egynek sincs nyugalma,
magyarnak magyaron van csak diadalma
s gyűlöletet őröl a magyarok malma.
Mikről te nem tudtál : új bajok riasztnak,
örökre ellenség a szegény s a gazdag,
mindakét oldalon fegyverek virrasztnak
s rakatlan rothad a híres magyar asztag.
Kóbor lantos lettem, lantomnak szavára
figyelt már Kolozsvár, figyelt Patak vára,
Munkács, Ungvár, Pozsony, Léva, Losonc vára,
a magyar vágyaknak voltam a futára.
Ragasztója lettem minden széthullónak:
amennyi ereje van az igric-szónak,
amennyit kimenthet egy kis élet-csónak,
ha világra szóló árvizek bomolnak.
Az én ragasztékom Krisztus ragasztéka:
szeretetet tömök szörnyű szakadékba,
szeretet lámpását viszem a szurdékba,
szeretet lámpását viszem a kastélyba.
A csiki virágok méze édességes.
Bakonyi, sárosi virág méze édes:
legyen minden lélek magyar mézre éhes,
magyarok, épüljön az új magyar Méhes!
Lehetünk szétvágva harminchét határba
s hordhatjuk a mézet a közös kaptárba,
csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva
új határok felett minden égi tájra.
Autón, vonaton széjjelszaladt minden,
megújult lelkekben megújulhat minden,
csak a Méhes álljon fényességes hitben,
szegény magyarokat segítse az Isten !
Nemzetünk Trianon-megtörte gerincének Bodogasszony anyánk általi kiegyenesítéséért 1951-ben papírra vetett versbeli fohásza bujdosni kényszerült véreink hitvallásává vált.
MAGYAR MADONNA
Ki nekünk nem voltál lovagkori dáma:
eszmény, kit falhoz köt a csúcsíves ráma:
kit sosem néztünk, mint boldog barokk tündért:
– Boldogasszony Anyánk, könyörögj népünkért!
Ki nem hordtál merev infánsnő brokátot,
de élő palástod adták a Kárpátok
s Tisza, Duna, Hernád, Maros volt a zöldön
ezüst paszomántod: – könyörülj e földön!
Ki közöttünk élő Nagyasszonyunk voltál,
mert nem fog le ráma, aranyruha oltár,
s elsőáldozóink csöpp zászlóin lengtél:
könyörögj e sok nevetgélő szentér!
Ki búcsús zászlókról nézted földjeinket
búzaszenteléskor szíved áldást hintett:
aki Istent szülvén szülni meg nem szüntél:
– malaszt anyja, imádj magyar vetésünkér!
Kihez szentek, hősök szent tébolya illett,
mikor ott lebegtél, mint győzelmi ihlet
pápista, protestáns kuruc lobogókon:
– könyörülj mirajtunk, kuruc utódokon!…
Ki ott lebegtél, hol sem élőt, sem holtat
nem szántak, szűzeket megerőszakoltak,
falvakat, kriptákat gyújtottak, gyilkoltak:
– szánj meg minden testi-lelki megraboltat!
Trianon-szabdalta ruhád még hiányos:
fohásszal foltozza szegény Magyar János.
Fertálynyi palástod könnyekkel gyöngyözött:
Boldogasszony Anyánk, varrd össze köntösöd!…
S kinek szép szemében láttuk a szent tébolyt
sok szabadságharcban – most remény-kék égbolt
kéküljön szemedben s béküljön felettünk:
– Boldogasszony Anyánk, könyörögj érettünk!
Költészete egyetemes nemzeti irodalmunk legnagyobb értékei közé tartozik.