kb. 7 perc olvasás
Világ-pano
http://www.youtube.com/watch?
+
http://www.youtube.com/watch?v=zm5r_a7HeDM
*
MANDICS GYÖRGY
AZ ÖSZTÖN SÖTÉT ÖRVÉNYÉBEN
II. Repedések
III. Vétkesjáték
V. A kettős lépcsőfonat látomásai
VIII. Térmetszet
XI. A Föld keresése
 |
(sz. 1943-ban, Temesvárott) 1966-ban matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett. Pár évig vidéki tanár, majd 1972-ben a temesvári Facla kiadó magyar szerkesztője. 1985-től lapszerkesztő, jelenleg a Temesvári Új szó c. hetilap belső munkatársa. Mind lírai, mind prózai munkái jelentősek. Az utóbbi időben a tudományos-fantasztikus irodalom felé fordult. |
AZ ÖSZTÖN SÖTÉT ÖRVÉNYÉBEN
(részletek egy ciklusból)
A Föld a Bika órájában
(éjfél után kettőkor) született.
Innokentyij
Felnéztem. Hát igen:
van rend elég.
Vetület, Merkátor-
ábra az ég.
És mint egy abrosz,
alant a Föld.
Kés, pohár, tányér.
Ki mondta: öld?
*
A sötét gyújtópontjai
a vermek: ájult csúszdák.
A cosinus páros függvény.
A sinus – öreg lúdláb.
Az eszmélet meg-megreped,
Vak tükrön korcsolyázik.
Vajon hol tartotta Van Gogh
Arles-ban borotváit?
*
A szekrény-méh tárul
mennydörögve némán.
A szekrényben senki.
Ne nézz úgy, Freud, énrám.
A Hold-látcső füstjét
növeli a titkár.
Zokogok. A remény fénye
majdnem megvakít már.
*
A folyosó, az zárva volt
(a legjobb így neveznem)
e jaj-halmazállapotú
régi égitesten.
Volt antifény? Én nem tudom.
Nem voltam ott a táncán.
De János véres feje ott van
levágva, egy tálcán.
*
Fonálalagúton átüt
az elektronhuzat.
Spirális csőben hegyek.
Távoli eb ugat.
Milyen furcsa. Vérzik
a semmi, mint a seb.
S minél nagyobb rend van,
annál félelmesebb.
Vér szennyezi a játéktért,
ha embersors a játéktét.
Yin Fu
Játszom álszakállast,
játszom körözést.
Üres utcát játszom,
játszom, hogy: sötét,
s gyufaláng lobbantja
kék fényudvarát.
Kerítés-boríték,
bélyege plakát.
Gyanakvó hold nyitja
sárga tyúk-szemét.
Kezem megremeg, mert
moccan a szemét.
Menekülést játszom.
Jól bezárkózom.
Retesz, rács az ajtón
és ablakomon.
De a csengő nem szól,
és jaj, nem keres
kár-felbecsüléssel
száznyi felperes,
akit cserbenhagytam
áltató reményben –
mert ily bűntényekre
nincsen törvényszék sem.
V. A kettős lépcsőfonat látomásai
Kettős teher,
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
József Attila
Első látomás: Ház a domb tetején
Olyan gyönyörűen élnénk, ha lenne egy
ház a domb tetején alkonyatkor,
mikor a csipkebokrok, galagonyák
lesétálnak a hegyfokokra –
Ha lenne egy nap – nem esős -, dérrel
sem vert, sem torz levelekkel,
ha lenne egy békés szürkület – fák ágai
közt úszó csillagfellegekkel –
ha lenne egyszer, ha lehetne – –
És most?
Van szürkület és csillagok és ház is a
domb tetején, de nem vagy te, ki
olyan gyönyörűen élnél, ha lenne
egy ház az alkonyatban – – –
Második látomás: Tolató vonatok emléke sötét szobában
Fák, szálfák, ágak, áramló látomás, lárma, árnyak, szálkás háborgó árpa Doppler-zene, Síp, |
Harmadik látomás: Menetoszlop, 1943
Hát elvetélt ismét ez az ősz:
magzatvize, az eső szakad –
Bevérzett tölgyek. Széna. Bokormeder.
Sátorlap. Csajka. Fojtott szavak.
Háromszögeléspont: lécillúzió.
Futunk verítékingben. Robbanások.
Meddőn morzsolt barázdaima.
Varjúraj jajong: sötét halmaz-átok.
Eső. Köd. Hullámokban támad.
Fedezz! Előre! Domb-te-tő-o-rom –
Tüdő építi véres fáját.
Csúcs. Fűkaréjon nyírfa borong.
Tovább. Erdő. Talpig leveles fák.
Árterület. Összeszorult köves dombfalak.
Láb ráng. Lüktet. El a földtől!
Hurcolja bosszúját: az átázó sarat.
Hólyagünnep. Szünetlen. Kegyetlen.
Hasonuló emberösszeg. Széthull. Összeáll.
Mélyút vezet. Kökény-nyom. Lapos zaj.
Dombra fel: remény. Dombról le: magány.
Libafelleg. Nyárfák. Gödrök. meszelt házak.
Maszatos, sikongó gyermekek kísérnek.
Félmosoly. Pihenésábránd. – S parancs jön:
„Továbbmenni! Díszlépésben! É-nek!!”
Jaj, egy percet, órát! Állni! Ülni! Hullni!
Gyökereim nőnek. Lomb terít ködöt.
De füstje nem rejt el. Hol hát a menekvés?
Klorofillá válni? Fává a fák között?
Világ elé falat rakni – reménymítoszt?
– Higgyem hogy szélszőkén vársz rám?
Fény- és árnyék-vonulásban ülsz egy
Vékony üveg-koporsó tornácán? –
Csúszom! Jaj izmok irgalmazzatok!
Kiálts rám Radnóti, hogy ne bukjam térdre!
„Szeretve lenni oly nagy álom,
hogy érdemes felkelni érte!”…
Negyedik látomás: Hályog
Kisüt az ősz minden este
véres gyertyánlevéllel
Kerül egy darab hallgatás
a megtört kenyérhez –
Hull az eső gondozatlan
hull és visszaad a gondnak
Behunyt szem a szürkületnek
Fehér hályog
Ritkán látogat a bor
A mosatlan üvegekben
a por bolyhos anyaméhe
csöndem hasonmását szüli
Lefekszik a szívdobogás
Lefekszik a meg nem írt lap
Unottan kihajt az éj
Rikoltoz két árva gyertya –
Ötödik látomás: Regiszter
Fejem vizes nylon-zacskóba fogja,
mint barackot, szilvát
az ősz.
Pantha Rei.
Formátlan zuhatagban
búg az őszi orgonazene:
esők fekete-fehér regisztere,
csövek mélye sóhajt,
ugyanazt a hangot
kitartva makacsul
sötét
sötét
sötét
Mintha a billentyűkre dőlve
meghalt volna a kántor.
Hatodik látomás: A csillagok
Tegnap nem világítottak a csillagok
Ma arcukon szelíd bűntudat.
A vég előtt oly gyermekes dühöd:
A mag fákat hajt az meg árnyékokat.
De ők tudják majdan-lombjaik helyét.
Én nem tudom a jövő még mit hozhat.
A fehér marad végül a sötét?
Maradok túsza gonosz csillagoknak?
Csak tudom: erőnkkel erős e világ.
csak tudom: fáradságunkkal fáradt.
Csak tudom: lombot hajt minden érkezés.
És tudom: a búcsúzás csak árnyat.
Hetedik látomás: Lyukas indigóval
Megindultak a tetőn csörögve
az ősz rozoga írógépei –
Az éjszakák lyukas indigóját
esők ólma csépeli –
Esők ékírásán váltanak
szót egymással álmaink,
míg a testünk menetrendek
szabta nyugalomba ring –
Mert együttlétünk megrabolják
vonatok és írógépek,
gondolatot csak az esők
telex-gépein cserélnek –
S míg a csörgőórák felé
csúszunk egyre hamarabb,
már úgy szorongatom kezed, mint
fehér botját a vak.
Kihúzok egy fiókot, belenyúlok, és tapogatózással keresek egy ollót.
Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez, pontosan így, pontosan itt már
megtörtént velem. Nem tudom, mikor. Valamikor.
Mérei F. – V. Binét Á.
Keresgélek önmagamban
mint folyófenéken –
Visszafojtott lélegzettel
merülök le mélyen –
Mintha itt már jártam volna
nem-tudom koromban –
Szétosztódom kontinensnek
sűrűsödöm pontba –
Hallgatózom – buborék száll
Nincs kiterjedésem –
Elvágtam a köldökzsinórt
Úszom a nincs-térben –
Érzik nyelvemen az idő-
erek vérsavója –
és elúszik lapáttalan
Ozirisz hajója –
Mint raszterkép pontokból áll
össze ami szétment –
mégis dagad egyre jobban
nő emlékezésem –
Mint akin az elmebaj
vett tartós hatalmat
látom lüktetéseit
a csillag-anyagnak –
a Lét minden Ciklusát s a
Világkezdő Káoszt –
az Aranyfejű sáskát s az
árt mely fulladást hoz
a Nap végső perceit míg
kollapszusba robban
és az élet szertefutó
magvát érc-tokokban –
és tátogott és verdesett
mint fürjfiók kezemben
e Jelenési látomás
egyre sebesebben
míg megláttam azt az apró
vérrögöt alattam
mely úgy ötven év felé majd
megszorul agyamban –
és rám szökött a félelem
mely erre várt a lesben
és széthullt az emlék-köd és
újra testre leltem –
Feküdtem az ágyamon sár-
hideg verítékben
tapintottam hallottam és
megdöbbenve néztem
hogyan indul el az idő
megy anizotrópon:
múltirányban fehéredő
kis hajszálrugókon – –
Az egeknek ajtaja
sárral torlaszolva,
ablakából feketén
süt fekete holdja,
akár egy fordított kút,
úgy locsog fölötted,
moszatrojtos vizei
szemedre köröznek –
Mint az állat, úgy remegsz
az eső-huzatban,
míg oldódik, mint a só,
minden forma, lassan,
fal böffen, kő elmerül,
nem tüntet gerinced,
(hajlott volt vagy egyenes:
négykézlábon mindegy),
papír foszlik, megrohad,
fele-sár a tinta,
dadogó száj, ékesszóló
ugyanazt vonítja:
a ráció álma szült torz
bibliai szörnyet,
de a sárból, Jób sarából
szólítsad a földet,
a földet, valódi földet,
nem az iszap-árit,
a földet, melyhez kötődhetsz, de
nem ragaszt magához,
a földet, mely testmeleg, de
rád nem rothadást hoz,
a földet, mely emberi
és maggal van tele,
a földet, melynek nem csak mélye
van – de van ege!