kb. 19 perc olvasás
Büntetések.
Ez a’ szak hét részekre oszol; mert a’ büntetéseknek nemeik heten vannak; úgymint:
I. A’ hát verések.
II. A’ far verések.
III. Az orr verések.
IV. A’ nyak verések.
V. A’ fő verések.
VI. A’ föl akasztás.
VII. Más büntetések.
A’ hát verések.
Viszket fekélyes háta; érez valamit.
Meg egyengették a’ darabos hátat.
Meg pufogtatták a’ reá szokott hátat.
Meg simogatták a’ szömörcsös hátat.
Ugyan meg izzasztották a’ háti bőrt.
Volt baja a’ ki tsávált háti pacalnak.
Somfa hájjal kenegették a’ háti bőrt.
Meg egyenesítették a’ görbe hátat.
Égetlen somfa hamuval hintegette a’ hátat.
Jól lakott ökölnyi galuskákkal, mellyektűl nem hasa, hanem háta puffadozott fel.
Szíjat szabtak a’ háti bőrbűl.
Le gyalúlták a’ háti dombot.
Le faragták a’ háti görcsöt.
13Fel ruházták hátát hupi kékkel, és jaj vörössel.
Hátát fejét egy aránt.
Le se fektették, még is jól el verték.
A’ famenykö ütötte meg a’ hátát.
Meg kongatták az oldal közt.
El futotta a’ háromszáz katonák’ hoszszát.
Mikor meg patkolták, meg is nyilazták.
Meg lóditották az ebet.
Elég jutott az ökölnyi májbúl.
Ünge’ mocskát ki szappanyozták.
Ingre verik, nem az inget a’ katonán.[1]
Nem úgy verik nálunk a’ Czigánt.[2]
Meg páholták.
Jól hozzá láttak az ingen alól.
14Hátalt volna, ha hasát verték volna.
Hátára fizették a’ bért.
Meg adtak a’ has’ ellenének.
Hejbe hagyták a’ háti bőrt.
Ki csáválták a’ háti bőrt.
Meg fódozták a’ kutya bőrt.
Be verték a’ lapockát.
Meg egyenlették derekát.
Eleget rakta a’ derékra csak bírja.
Derekas emberre vágták a’ korbácsot.
Le törték talán derekát is.
Hátát derekával váltották.
Egy vétkes köz katona felől azt rendelte a’ Kapitány hogy a’ káprál huszonötöt vágjon a’ hátára. És (hogy a’ dolmányt meg kéméllye) azt le vettette véle, és az ingre vágni parancsolta. A’ katona (tréfára vevén a’ dolgot) le vetette az üngét, és a’ káprál elejébe vetette. De a’ káprál azt felelé: hogy a’ Kapitány nem az inget, hanem az ingre vágni parancsolta. Meg is esett a’ parancsolat szerént.A’ Beregszászi Bírónak lovára fel kapott egy Czigány. Alatta lovát meg ösmervén egy vásárban a’ Bíró, egy kezével a’ kantárt, másikkal bottyát kapván, keservesen páhollya a’ háti bőrt. Erre a’ tolvaj: Uram (úgymond) nem úgy verik nálunk a’ Czigánt. Hát hogy (kérdezé a’ Bíró)? mind a’ két kézzel (felele a’ Czigány). Erre meg boszszonkodván a’ Bíró (midőn a’ Czigánt két kézzel verni akarja) a’ kantárt el eresztette, és a’ botot két kézzel fogta ellene. Ezt észre vevén a’ Czigány, erősen meg sarkantyúzza a’ lovat, és szerencsésen láb elől el illantott.MÁSODIK RÉSZ.
A’ Far verések.Késő botnak nagyobb a’ sullya.
A’ páca (ha meg aranyozzák is) sújost üt.
Meg lapították farát.
Farábúl fejébe verték az észt.
Jó hozzá láttak az aldihoz.
Ki porozták a’ nadrágot.
Jól laktatták somfa kóbászszal.
Meg verte a’ botnak sebes esője.
Meg ütötte a’ görcsös famenykő.
Veres nadrágjára kék fótot varttak.
Meg adták tányérját a’ vörös nadrágnak.
Ki hánták a’ Salavargyit.
Jól laktatták tatár korbácscsal.[1]
15Meg adták béllését a’ posztónak.
Fenekiben állott a’ dolog.
Farával fizette a’ bért.
Bé fűtöttek néki.
Meg nadrágolták.
Nem szeretnék bolhája lenni.
Nem szeretnék tetűje lenni gatya ráncában.
Hupi kék a’ fara.
Jaj vörös a’ combja.
Nem szeretnék bőrében lenni.
Le rótták a’ rovást.
Meg szalasztották a’ hiba gatyát.
Keserű néki a’ lejtő.
Meg fenekelték a’ nadrágot.
Meg ugratták alatta az ebet.
Meg ültették vele a’ piaczon a’ fa lovat.
Meg járta (arcúl fekve a’ deresen) a’ lapockás táncot.
Le csépelték, mint a’ Tót búzát.
Fa hájjal kenték meg a’ feneket.
Fa olajjal gyógyították farát.
Hasra ültették, ’s farát egyengették.
Meg ingatták farát.
Meg rakták a’ farát.
Meg látogatták nemes fundussát.
16Nagy viasz gyertyákat tsöpögtettek alapjába[2]
Meg törték farán a’ mogyorót.
Meg szelelték.
Jót szeltek a’ farábúl.
Ki bolházták a’ gatyát
Le fektették a’ deres lóra.
Jól meg hánytatta a’ derest.
Alig érte bé maga bőrivel.
Meg piritották a’ Far pofákat.
Ki tömték farában a’ ráncokat
Farba rugták.
Keserő a’ bot sajt
A’ Farát bottal mérték által.
Új nadrágot szabtak széles farára.
Botbúl kötötték fara’ koszorúját.
Mérték nélkül is meg szabják a’ nadrágot.
Ugy farára száradott: hogy a’ melák kutya se nyallya le rólla.
Úgy farára sültt, hogy a’ Duna se mossa le rólla.
Mogyorófa olaj, furcsa olaj.
Jól meg egyengették farát.
Úgy meg van verve, mint a’ zsup.
Ki szelelték a’ nadrágot.
Meg adták farának az övét
Meg ingattyák az embert deres nélkül is.
17Ha ki szánnya vegye el rólla.
Meg ijesztették högyke farát.
Meg vert hússát rostéjra tehették volna.
Soha se hágy béket a’ jó káplár.
Kecske túró, bors törés.
Meg hamuzták farát egetlen hamuval.
Fa sindellel födözték bé farát
Mi légyen a’ Tatár korbács, meg tudtam 1799-dikben: midőn a’ Tatár kozákok a’ Frantzia ellen Pesten körösztűl lovaglottak. Nyele annak egy könyöknyi, hasonló a’ korbácsnak hoszsza is. Maga a’ korbács olly keményen van fogva: hogy annak fonyása drótokkal lácatik elegyítve lenni, egy únnyinál se igen vastagabb sújossabbat üt vele a’ somfánál. Azzal verik mind lovokat, mind néha ellenségeiket is.Ez Turóci Jánosnak köz mondása (Chronic. P. II. C. 63.) Midőn II. Istvánrúl (Kálmán királyunk fiárúl) e’ szavaival emlékezik: István Király tehát sok roszszakat tett, mellyeket tennie nem kölletett. Krisztina aszszont meg égettette. Az emberek hasán ganéjjal főzetett. Nagy égő viasz gyertyákat az emberek alapjába csöpögtetett.HARMADIK RÉSZ.
Orr verések.Föl vágták az orrát, mint a’ Tatár lónak.
Meg ütötték az orrát
Föl pöckölték az orrát.
Nem a’ kend orrára bizták.
Nem kötötték a’ kend’ orrára.
Jól ki fútták az orrát.
Meg lapították az orrát.
Orron fogva vitték.
Disznó orra arany perec.
Vért fujtak orrábúl.
Úgy nyak szirtbe ütötték, hogy orrán száján folyt a’ vér.
Ki ütötték orrábúl a’ piszkot.
Mint ha orra’ vére fojna.
Talán orrára esett.
Örűl, mint a’ kinek orra vére csöpög.
A’ mi előre van; ahhoz leg hamarább férhetni.
Ki orrára bukik, nagyot esik.
Eleget dugdosta, de orrára találtak.
Orron fogva hurcollyák.
Nem orrodra való az arany perec.
Orron fogva viszik akár hová.
Orron fogva vezetik.
18Szaglódik, mint a’ visla.
Orra után jár.
Bűzre talált orra.
Nem órodra bízták.
Disznó órjával jó a’ lencse.[1]
Meg látogatták Órmandi Uramat.
Vörös ór szőllő lévnek jele.
Vörös ő mind nevére, mind hajára nézve.
Eb is félti orrát.
Meg fogta az orrát.
Mindent másnak orrára ne köss.
Ki orra után jár, sokszor útat veszt.
Soknak orra az ő orája.
Mindent magad’ orrodra ne végy.
Ha bűdös a’ gané, vedd el az órod.
Néked is kettő az orrod, mint más szegény ember’ malaccának.
Tudgya: hányat ütött az óra.
Csöpög az orra, mint a’ kazány.
Tovább lát orránál.
Félti nagy orrát.
Örömest melegedne tüznél a’ kutya, ha orrát nem féltené.
Eb se szenvedi, ha meg ütik az orrát.
Ne turkáj mindenben, mint a’ sovány disznó.
Tsudálatos dolog: hogy minden állatnak orra van, csak a’ disznónak van órja. Pedig bizonyossan órja annak nem ögyébb, hanem orra, melly után feje, nyaka, és háti gerince követközik. Ezt nem ögyébbnek; hanem a’ szokásnak tulajdoníthatni. Mert úgy mondatni órja és orra, mint sorja, és sorra.NEGYEDIK RÉSZ.
Nyak verések.Meg nyakazták mint a’ csíkot.
Agyba nyakazzák a’ lopót.
19Meg agyabugyálták.
Kölöncöt kötöttek a’ nyakára.
Nyakon ütik a’ Fejest.
El kapta a’ nyak levest.
Nyakra főre szalad a’ gonosz.
Hamar nyakát törik a’ nyakasnak.
A’ fejesnek hamar nyakát szegik.
Pányvát vetettek a’ nyakára, mint a’ szilaj lónak.
Karikát is vetnek a’ haramja nyakára.
A’ vas nyakat is meg lágyítja a’ tűz.
Bolond, a’ ki maga’ nyakára vágja a’ fát.
Ha másként nem is, nyakon kapják a’ tolvajt.
Nyakas az ember, még meg nem ijesztik.
Nyakat a’ kalodábúl nehéz ki húzni.
Inkább lábad, mint nyakad törjön.
A’ félénk nyúlnak nyaka leg gyengébb.
Nyakán ütik el a’ gombot.
Nincs más baja, csak hogy nyaka torka véres.
Magad’ nyakára a’ kötelet ne fojtsd.
Nyaka meccett báránnak sohajtás a’ vége.
Csiklandós a’ nyaka, nem szenvedi a’ kötelet.
Nyakában bízik a’ tolvaj.
Fejszét a’ nyakára.
Az ökröt szarván, a’ lovat nyakán fogdossák.
Nyakonn vágta a’ hóhér pallossa.
Ki a’ nyakát őrzi; nyaka nem fáj.
Nyakasok a’ Bikák, midön öklelnek.
20Nyak szirtedet ha meg szúrják, inadra esel.
Nyakán vágták meg az eret.
Nyak borbély a’ hóhér.
Nyakán kezdették, torkán végezték.
Nyaktúl talpig veret a’ Török.
Ki nyakát nem félti, hamar meg mecceti.
Nyakra főre ne tekints.[1]
Ugyan reá illik a’ nyakló.
Erős a’ nyaka, mint a’ tevének.
A’ Tevének mind nyaka, mind szőre haszon.
Ez akkori történet, midőn a’ madarak királt választottak magoknak. Mind egygyike valamiben bizott. A’ Sas röpüllésében, az Ökör szem virgancsáságában. A’ Bagoj semmiben. És mivel feje nagy, benne a’ szemek irtóztatók; azért kérte őket: hogy szemre főre ne tekincsenek.ÖTÖDIK RÉSZ.
Fej verések.Agyba főbe a’ szökevény katonát.
A’ tolvajnak hamar el ütik a’ gombját.
Lába közé tötték a’ fejét.
Meg kötötték koszorúját.
Vérét vették a’ tyúknak.
Jól meg tapogatták az erét, vér is jött belőlle.
Hóhér pallosára akadott.
Kardra került rosz feje.
Lába’ elejébe hullott a’ feje.
Egy fővel kissebb lett.
Fejét szelték le, derekát épen hagyták.
Nem jó embernek fejével játszani.
21Örökre kötötték bé szemeit.
Szem bé kötve állott a’ halál elejébe.
Úgy le csapták a’ fejét, mint a’ káposztát.
Vágták a’ nyirtt fejeket, mint a’ nyers tököt[1]
Nem fáj immár foga.
Mintha torkát meccették volna meg.
Fejére telt a’ pár lúg.
Nem csak tökkel, hanem ököllel is ütötték fejét.
Feje immár nem szédeleg, meg gyógyitotta a’ hóhér.
Nem ugyan egy lábbal, hanem egész fővel kissebb.
Fejét immár nem vakarhattya.
Fővel jött a’ világra; de fejetlen ment ki.
Ugyan fejére mondották ám a’ Birák.
Feje vesztett ember.
Nem minden főtelen főtlen.
Semmi más baja, csak a’ torka véres.
Feje nélkűl jár.
Mint ha feje se volna, úgy andalog.
Kevés van a’ főbe.
Kinek kinek feje leg jobban illik maga nyakára.
Keress bár magadnak fejet, nékem az enyim is jó.
Hóhér pallos cimere.
Ez főben járó dolog.
Fejére vakarta a’ port.
A’ Juhász fejére tanitotta bujtárját.
Ez a’ nevetlen Írnoknak kedves szava vólt (C. 8.) Midőn Szittyiábúl ki jött magyarok a’ Ruténokat és a’ Kunokat kergették, azoknak fejeket úgy vágták, mint a’ nyers tököt. Et tonsa Cumanorum Capita mactabant Almi Ducis milites, tanquam crudas cucurbitas. Él Turóci is ezzel a’ közmondással.HATODIK RÉSZ.
Föl akasztás.A’ Vármegye temettette el.
Fönn felejtették.
Ki tötték a’ szellőre[1]
Úgy lóg, mint az akasztott ember.
Akasztó fa’ sódora.
Fel fűzték, mint a’ koppót.
Almának is a’ szépét kötik fel.
Meg adták a’ lovak’ árát.
Néha akasztással is el hiresedik az ember.
Meg fúlt a’ hóhér madzagán.
Jól fel hágott a’ város’ szeme’ láttára.
Nem éri lába a’ földet.
Ég és főld között lakik.
Föl vitték a’ fölleg várba.
Föl magasztalták az ég felé.
Lajtorján ment a’ sirba.
Egy pótrán vették nyakára valóját[2]
23Ki vitték, de a’ fán felejtették.
Savanyú vízre vitték, és ott itatták.
Bé kötötték a’ zsák’ szájját.
Meg terhelte a’ fát.
Akasztó fa címere, hohér pallos levele.
Jól lakott a’ savanyú kútbúl.
Nem hal a’ vízbe, kinek fel kell akadni.
Jól meg nyújtották; ki is nyújtoztatták.
El lehet lába alatt járni.
A’ hoszszas tömlöcnek akasztó fa vége.
Hurokra akadt a’ torka.
Nyakára fujtották a’ kötelet.
Hollók és varjak eledelévé lett.
El temették szemfödél nélkül.
Akasztó fára termett.
Akasztani való.
Az akaztás se esik ingyen.[3]
Szemeit a’ hollók vágták ki.
Fán száradt csuka.
24Bé fogadta a’ hóhér oszlopos palotájába.
Fel nyakra valózták.
Hoszszabb lett, mint ez előtt volt.
Szél fújja a’ talpát.
Hoszszú bötűt csinállottak belőlle.
Egy egész bötűvé változott.
A’ varjak, verebek társaságjokban lakozik.
Ki tették a’ szárító fára.
Hóhér falattya lett.
Akasztó fa virágja[4]
Szellőztetik[5]
Könnyű az akasztó fát meg szokni[6]
Meg ette a’ hóhér.
Pap volt halálán, de nem temetéssén.
Hollók vendégeskednek szeme’ koponyáján.
Föl kötötték a’ bú felejtőre.
25Meg kötötték a’ torkát, mint a’ zsáknak.
Szél hányogattya a’ Cser fán.
Oly magosra emelték: hogy el se érhetni.
Föl hágott a’ lépcsön, de le nem jöhetett.
Bele keverődzött a’ kenderbe.
Meg kötötték a’ kender ingnek gallérját.
Csak el nem kerülhette a’ szál fát.
A’ fogasra akadt.
Vezetni köllött a’ sírba.
A’ csiklándós nyakat is meg köthetik.
Nyakára fujtották a’ pótrást.
Fel emelték a’ pócra.
Minek előtte egy Tolvajt Őszi üdőben fel akarnák akasztani, csak azért esedezett a’ hóhér előtt: hogy nyakán hagygya bundáját: mert hives szellő meg árthatna néki.A’ Magyaroknak nyakra valójokról ezeket írja Altorjai Báró Apor Péter: „Nyakra valót soha máskor nem viseltek; hanem, mikor útra mentenek. Akkor némelyike szép gyócsból való nyakra valót kötött fel, melynek két vége kinek skófiummal, kinek arany fonállal, kinek elegyesen, kinek tiszta selyemmel vala meg varva. Az ővéig függve le eresztette övéig, vagy pedig hátra vetette a’ vállán a’ hátára, ’s ott! lebegett. De rend szerént (a’ Fő emberek, midőn útaztak) Portai selyem nyakra valót viseltek. Az alább rendű emberek pedig közönséges Portai nyakra valót.” Több illyen szokásokat fogok Apor Péter kéz írássábúl elő adni.Nem tudni: hová való Ítélő széknek nem vala hóhérja, ki egy tolvaj Cigánt fel akasztana. Azt javaslották tehát a’ Cigánnak: hogy mennyen valahová, és akasztassa fel magát. A’ Cigány (tovább látván orránál) azt mondá: hogy őtet ingyen soha se fognák fel akasztani. Ezért hát forintot adtanak néki, mellyekkel el ment ugyan a’ Cigány; de fel akasztatta é magát? avvagy nem; eddig senki se tudgya: mert a’ jegyző könyvekben fel nem találhatni.Látván Diogenes: három aszszont fel akasztva egy fán; Oh (úgymond) bár minden fa több illy gyümölcsöt hozna – Mert Diogenes nagy gyűlölője volt a’ Fehér népnek; ugyan azért soha meg nem házasodott.Midőn egy Cigánt akasztani akarnának; kérte a’ hóhért: hogy pipáját kezében hagyná. Mert ő (igen nedves természetű lévén), ha e’ nedves üdőkben nem pipázhatna, magának nagyon árthatna. Az után nagyon meg is szokta a’ dohányozást. Végtére el unná magát az akasztó fán egyedűl; a’ pipa ideje töltésse lenne.Szabódott a’ Cigány: hogy az akasztófát meg nem szokhattya; mert ezt a’ rosz szokást leg nehezebbnek tartaná. Fel akasztássa szempillantássában észre vette ő: hogy a’ szokás nehéz; de látták a’ ki kisérők: hogy el enyiszte után úgy meg szokta a’ fát, mint ha mindég rajta függött volna.HETEDIK RÉSZ.
Más Bűntetések.Fel olvasták néki a’ leckét.
Meg mosták szappan nélkül.
Sujokkal mosták, azzal a’ Tót szappannyal.
Meg járta szárazon a’ táncot.
El nem viszi szárazon.
Ki vették a’ bolondgyát.
Bele keverték a’ csávába.
Vólt kelete a’ Bika csíknak.
Az élőt a’ hóltak hágdossák.[1]
Viszsza adták a’ kölcsönt.
Meg szegték a’ szalonnát.
26Meg kezdették a’ szalonnát, reá is járnak.
Tette’ zsírja torkára forrott.
Meg buzogányozták.[2]
Torkába verték fogát.
Meg adták levét a’ koncnak.
Meg emlegette a’ Magyarok’ Istenét.
Eszébe jutott édös annya’ tejje.
Ráncba szedték.
Meg nézegették minden ránccait.
Meg lakolt.
Úgy meg ijesztették; hogy aratásig se jö eszére.
Meg lakolta tettét.
Üstökébe kaptak, osztán hurcolták.
Laksz ma a’ garasért.
Egerésző szemét, mint a’ pipa szárt, ki sütötték.
Ördögöt fogott; azt is jó fülest.
Oda várnak a’ fekete lévre.
Meg szegték bőr késsel a’ kenyeret.[3]
27Meg olvasták az oldal bordát mind a’ két felől.
Meg adták néki.
Farához kötötték a’ sarkát.
Ki vetették eb rúdon.[4]
Húrt kamóltak bélébűl.
Egygyenként szedték ki szeme’ szőrét.
Egygyenként verték ki záb fogait.
Lakatot vetének locsogó szájjára.
28Egy álló helyében jól meg üstökölték.
Jól meg borsozták néki a’ levet.
Jól meg kopintották a’ körmét.
Reá reá üddögéltek a’ korcsmán.
Rosz ízű falatokat tálalgattak elébe.
Sarkára hágtak.
Bellyebb falatták vele a’ sípot.
El ért az Eb ijesztő Péntekre.[5]
Meg ültették vele a’ fa lovat.[6]
Bele sűlt.
El vágták az inát, mint a’ szilaj tehénnek.
Le ütötték inárúl, mint vágón a’ bikát.
Le ütötték szarvát.
Feszesen fel húzták a’ rámára.
Hozzá láttak a’ fordító fával.
Szoros a’ kapca.
Elevennyére hágtak.
29Meg találták az erét.
Meg vetették az ágyát.
Horogra akadt.
Meg vették rajta a’ lőcs árrát.
Meg szegték a’ hájat, reá járnak.
Meg járta az Alpári táncot.[7]
Által nem esett még az Ebek’ harmincadgyán.
Ki vették a’ ráncbúl.
Szemmel tartyák, mint a’ roszra indúlót.
Meg adták a’ Bak’ árrát.
Föl adták a’ fekete levest.
Korán későn; de orcájára kerűl.
Meg szappanyozták, mint a’ hetes vásznot.
Meg vették néki a’ vásárfiát.
Meghánytatták vele a’ kecske bakot.
Meg zsákolták.
Úgy el verték, mint a’ lisztes zsákot.
Ki porozták nadrágját, mint a’ lisztes zsákot.
Bé nem érte egyszerre maga börével.
Bé fűtötték a’ kemence’ szájját.
Reá pörköltek.
Meg adták rosz tettének az árrát.
Taknyát nyálával öszve folytatták.
Fejére parancsoltak.
Tele lett volna szeme szájja.
Meg adták néki a’ fütyöllés árrát.[8]
30Fejére esett a’ sulyok.
Meg se álmodta, még is el kapta.
Feje’ lágygyára esett a’ tégla.
Rab szíjra fűzték.
Addég vadászott, még maga kerűlt a’ tőrbe.
Körmére hágtak.
Meg jártatták vele a’ borjú táncot.[9]
Le forrázták, mint a’ kutyát.[10]
Kurta Fársáng után, negyven napi bőjtre fogák.
Bé vágták az úttyát.
Meg csípte dér az orrát.
Ki vetették a’ moly ette kucsmáját.
Ebűl járt.
Ebűl forog malma.
Ki iktatták az öreg szűrt.
Oda mind Farka, mint Füle.
Ebestűl macskástúl oda lett.
Fészkestűl tyukmonyostúl oda van.
31Ki törlötték szemét.
Bé horpasztották a’ főt.
Ott is vakarja, ahhol nem viszket.
Ott is tapogattya, ahhol nem fáj.
Torkig van benne, mind szaros gyermek a’ szalma bőcsöben.
Ki adtak rajta, mint Pataiak a’ szűrön.
Úgy van: mint hét macska a’ zsákban, maga a’ csúcsában.
A’ Pénteki kólbász meg akadt a’ torkán.
Elől víz; hatúl tűz.
Ki adtak rajta.
Isten verte ember.
Hátra van még a’ fekete leves[11]
Fülig van a’ csávában.
Le rontották húsz körmérűl.
Egy szálig ki fizették az adósságot.
Kínba van, mint az Undi kutya a’ kalodában.[12]
32Eb köszönnye a’ jó tartást.
Meg lasnakolták.
Meg kongatták a’ harangot.
Oda tötték, ahhol a’ kutya ki nem kapja kezébűl a’ kenyeret.
Hadd érezze, ha hallani nem akarja.
Alkusznak immár a’ Róka bőrre.
Elevennyire találtak az árral.
Az aranybúl se lesz gyűrű, ha meg nem verik.
Előbb állitották a’ Júh árával.
Úgy meg érdemlette a’ verést, mint Szűz a’ koszorút.
Körmére égett.
Reá várják a’ kutya porcióra.
Ahhol a’ szegény Urrá akar lenni, éppen ott vész el.
Néha a’ kolompost is elő rándittyák.
El csapta hasát a’ páca.
[1] Midőn az embert Bika csíkkal verik, az ember élő, a’ Bika csík pedig hólttnak maradvánnya. Ez a’ mondás igen kedves Plantusnál: dum vivos homines mortui incursant boves.
A’ Buzogányok’ viselésekrűl ezeket írja Altorjai Báró Apor Péter: „Az Ifiú legények (a’ kitűl kitelt) viseltenek ezüst aranyos buzogányokat. Bársonnyal volt borítva a’ nyele. A’ vége penig ugyan ezüstös aranyos. A’ kitűl penig ollyan ki nem telt; vas buzogánt viselt. A’ nyele ezüstös aranyos volt. Én is ilyet viseltem kicsin koromban. Némellyek pedig, hasonló nyelű, vagy cifra baltát, vagy csákánt viseltenek. A’ melly ifiú legéntűl a’ se telt ki; Tatár korbácsot viselt. Tamariskus fa volt a’ nyele; két végén fehér csont; vagy csak vékony hoszszú nyelű. Két három bog a’ korbácscsán. Az hoszszú volt. Nohajkának hívták.”Véletlen vendégje érkezett egykor egy Gazdának. Ennek szép kenyerét látván a’ gyermek, szünet nélkül kiáltott a’ kuckóbúl: szegje meg neki, adgyon is belőlle egy szeletet. Meg neheztelt Fiára a’ Gazda; de (a’ vendégtűl való szégyelletében) semmit se szóllott; hanem (minekutánna a’ vendég ki ment), hogy kenyeréhez sodort is hozzon: ekkor elő vette a’ Gazda nadrág szíjját, és fiát unalmas paraszt kunyorálássa miatt jól meg nadrágolta, ezzel a’ szobábúl ki ment. Csak hamar osztán bé ment sódorával a’ jövevény vendég; és (ott nem látván a’ Gazdát) annak fiát magához szóllította: hogy meg fogná szegni a’ kenyeret, melyből néki is adandana egy darabot. A’ gyermek erre: deiszen (úgymond) szelt már nékem Apám Uram egy bőr késsel fehér kenyeret.Az al földi lakadalmakban sok kutyák gyüleköznek öszsze: hogy az el hánytt vetett koncon rágódhassanak. Marakodássokat el únván a’ legények lukat csinálnak a’ nád falon. Ketten osztán egy hoszszú rúddal az udvarbúl ki mennek, és így a’ rudat a’ luk alatt tartyák. Intenek osztán az udvarban maradott suttyóknak: hogy a’ kutyákat lukra hajcsák csupán ezen egy szóval: lukra. Ezt értvén a’ kutya, midőn a’ lukon ki búvik, ezek a’ rudat (hasok alatt) fel kapják, és így a’ kutyát a’ levegőbe lővik. Az eb rúdon ki hányattatott kutya, nem egy könnyen megyen bé ismét a’ lakodalmi udvarba, meg elégedvén azzal: hogy ép lábbal, fővel, oldalbordával haza szaladhatott.Húsvét után a’ leg első Pénteket a’ Magyarok eb ijesztő Pénteknek mondgyák. Erre hamar el jutván az ebek, azon gondolattal vannak: hogy ismét az el múltt negyven napi bőjtre érkeztek.Némelly tolvajt a’ fa lónak meg ülésére kárhoztatták a’ Bírák: hogy (a’ piac közepén lévén) tolvajsága ki tessék. Sokan szemlélgették a’ fa lovas katonát, de meg únván a’ hitvánt, mindnyájan haza mentek, ki vévén egygyet, ki (amazoknak el menttok után is ott marada, és a’ lovasra úgy nézett: mintha szemének minden erejét abban akarná el vesztegetni. Erre meg haragudván a’ tolvaj, tarajos szavakkal meg intette az ácsorgót: hogy ő is a’ többi után takarodgyék el. De ennek merészségét csudálván az ácsorgó, reá meg neheztelt, és ezeket mondotta néki: ha nem akarod hogy lássalak; miért nem nyargalsz más úccára lovadon?Ez a’ régi köz mondás akkor származhatott: midőn Zalánt Alpárbúl ki verte Árpád, és miden jószágát (melly a’ Duna és Tisza között vala) magájévá tette. Meg járta ekkor Zalán az Alpári táncot, de sírva és mindene után nagyon bánkódva.Két tolvajok lopni indúlván, meg egygyeztek abban hogy, ha valamely udvarba mennének, egygyike a’ kapuba állyon. A’ másika (ha valamire talált) a’ zsákmánt fütyöléssel jelencse. Az udvarba bé ment tolvaj, hamar egy kan pujkára talált, ’s fütyöléssel jelt adott a’ másiknak. Erre a’ kan pujka (szokássa szerént) el hurukkolta magát, és így a’ tolvájokat kézre kerítette.A’ borjú (mikor táncol) nagy és szapora ugrálásokat viszen végbe. Hasonló képpen a’ gyermek is (midőn egygyik kezét meg fogják, a’ másikkal korbácsollyák) ugrik, mint a’ borjú.Némely kutyát (hogy ki mennyen) erre a’ deák szóra szoktattak Ura: Foras, az az: ki te. Ezt hallván egy deáktalan ember, és a’ kutyát ki is menni látván, így szólla: talán ezen ebet leforrázták valaha a’ konyhában, ’s most is attúl fél.Ennek a’ köz mondásnak szerzetét 1685-dikre vihettyük. Nagy Váradon történt Szirmai Andrásnak jelen léttében, ki a’ történetet igy jegyzette fel „Tököli Imrét minden zenebona nélkűl el akarván fogatni, a’ Nagy Váradi Bassa őtet magához ebédre hivatta, Inassának azt parancsolván: hogy el készítvén köteleket, és láncokat akkor fognák meg Tökölit, mikor az asztaltúl föl kelnek. Tököli (a’ sülttet meg évén) szabadságot kére az el menetelre. De a’ Basa azt mondá: várakoznék egy keveset: mivel hátra lenne még a’ fekete leves.” Az pedig a’ kávé vólt. Ennek meg ivása utánra vala rendelve Tökölinek meg fogattatása. Le fülelték osztán őtet; és Drinápolba vitték.Midőn Undon gyűlést tartottak az Esküdtek, a’ Birónak hojag erszénnyét el kapta a’ kutya, és a’ fák között a’ zsíros hójagot meg evén a’ pénzt el szórta. A’ kutyának viszsza jöttekor azt gondolták az Esküdtek hogy a’ zatskóval a’ pénzt is meg ette (mivel a kutya jó volt, azt fel hasitani nem akarván) a’ pénznek ki vövéssérűl tanakodtanak. Meg állapodtak abban: hogy a’ kutyát a’ kalodára húzzák, és addég korbácsollyák, még a’ pénzt elő nem adgya. Ennek pedig (mondák egy értelemmel) hamar meg köllenék esnie: ne hogy a’ pénz gyomrában el emisztődgyék. A’ kutyát tehát addég korbácsoltatták a’ kutya pecérekkel: még magát el rezellette. Akkor sajnálották a’ Bírák hogy a’ tanakodásban annyi üdőt vesztegettek el.