Levél Orbán Viktornak

Levél Orbán Viktornak
2011 12 19 

Tisztelt Orbán Viktor Miniszterelnök Úr! Budakalász, 2011. december 19. 

Ön nekem, mint nyugdíjasnak címzett levelében „tisztelettel és nagyrabecsüléssel” szólított meg, és felajánlotta, hogy „hallgassuk meg egymást!” Én már sokszor meghallgattam Önt, most az Ön egyenes felszólítására írok Önnek, és szaván fogom: Ön is meghallgat-e engem. 

Kegyelmet kérek Öntől, mint halálra ítélt. Mint ártatlanul fagyhalálra ítélt, sokad-magammal, bár az én esetem is különleges, mint külön-külön bárkié, aki hozzám hasonlóan nyomorba került. 

A halálbüntetést Magyarországon csak a rablógyilkosok élete védelmében törölték el, akiket viszonylag kényelmes és meleg börtönökben tartanak, etetnek, szórakoztatnak, megkímélik a szabad élet és az időjárás viszontagságaitól. Bezzeg minket, akik semmi olyan bűnt nem követtünk el, amiért halálbüntetés járhatna, téli fagyhalálra ítéltek, és amíg az ítélet rajtunk be nem teljesedik, egészségünk megy tönkre az állandó hidegtől – és az idegeskedéstől: mi lesz velünk, megérjük-e a holnapot. 

Vajon mit jelent az, ami a levele alján olvasható, hogy Önök „az emberek mellett állnak”? – Állnak, és nézik, hogyan fagyunk meg a szabadban, vagy saját „otthonainkban”? – Vagy állnak, és azt nézik: mit tehetnek értünk, milyen segítséget nyújtsanak, hogy könnyebbé tegyék nehéz életünket? – Mert mi ezt várjuk megválasztott képviselőinktől. 

Én az utóbbiban reménykedem. Azért írok Önnek, hogy segítsek: kitalálnia se kelljen, mire lehet MÉG szüksége egy nyugdíjas diplomásnak, aki kora szerint akár az Ön édesanyja is lehetne. 

Önkormányzati képviselő voltam Budakalászon, 2002-2006 között. Párttag sosem voltam sehol, de tisztességes gondolkodású képviselőként sikerült (főleg ingatlan-spekulánsi) tyúkszemére lépnem a „Pénzért Mindent! Párt” tagjainak, helyi „hatalmasoknak”. Ők voltak többségben a helyi testületben. (Most megint ők alkotják a többséget…) Már 2002-ben megpróbálták megakadályozni, hogy egyáltalán képviselőjelölt lehessek, de törvénysértéseiket a 3 napos határidők alatt sikerült jogorvosolni. (2010 őszén ilyen célra NEM volt elég a két napnál is kevesebb idő!) 2006-ban felgyújtatták a házamat, már február 1-én, hogy ne tudjak majd indulni az őszi választáson: úgy látszik, nem tartották elegendőnek, hogy 2006 elején a 10 ezres lélekszámot elérő nagyközséget 10 új választási körzetre osztották, és lakókörnyezetemet három (logikátlan) részre darabolták. 

A házam felgyújtásának szemtanúja is volt, akivel ritkán találkoztunk, így csak 4 évvel később mesélte el nekem, mit látott a tűz előtti percekben. A rendőrség ennyire kihűlt nyomon el sem indult, inkább azt válaszolta a kései feljelentésre, hogy „ez a cselekmény nem bűncselekmény” volt. „Bűnügy” tehát nem lehetett belőle. Azonban egyértelműen lehet következtetni a szándékosságra, és a felbujtók körére is abból, ami a ház leégését követően történt. 

NEM kaptam engedélyt a megsemmisült otthonom helyreállítására! És miközben a max. 60 napos engedélyezési eljárásnak 28 hónap után végre mégis jogerős engedély lett a vége, az is kiderült, hogy minimálisan megfelelő összegű kölcsönt sem kaphatok: sem az önkormányzattól, sem banktól! Azóta – újabb költségekért – újíttatgatom az engedélyt, de pénzem még mindig nincs, hogy ne kelljen megfagyástól félnem a megmaradt pincémre felállított, kifűthetetlen „kármentő dobozban”, ami legfeljebb raktárnak alkalmas, mégis abban vagyok kénytelen meghúzódni. 

Az 1991-ben politikai okból és rokkantként menekült székely (agronómus-író-költő-újságíró) párom 4 évi „sufni-lakás” után belehalt a még Marosvásárhelyen történt (szintén nem véletlen) balesete elhúzódó, egyre több szenvedéssel járó következményeibe. A velem lakó fiam nemrég albérletbe menekült, mert már nem bírta a nyáron 40 fokos, télen fagyos „bódéban” elvackolódást. (Talán Ön is emlékszik még a Budapesti Erdélyi Gyülekezet dányszentkirályi „leányegyháza” templomára, amelyet Tőkés László és Tempfli József nagyváradi püspökök együtt szenteltek fel. Ön a családját is elhozta, és elültetett a templom mellett egy fenyőfát, ifjú miniszterelnökként. Recsenyédi Fekete Miklós, a székely párom ott adta át Önnek dedikált, Pogány trilógia című elbeszéléskötetét, amelyet akkoriban adtunk ki, az én rajzaimmal.) 

Hajléktalanná válva is türelmes maradtam, és jóhiszemű. Négy éven át visszautasítottam a barátaim gyanakvását, mely szerint talán nem véletlenül égett le a házam. (Mi sokáig úgy véltük, elektromos készülék gyulladhatott ki.) De a szemtanú „vallomását” azonnal el kellett hinnem, – mert megmagyarázza egyrészt azt, amit a tűzvizsgáló sem tudott megállapítani: hogyan keletkezhetett az otthonunkat elpusztító tűz, másrészt azt, hogy miért bánt velünk szinte ellenségesen az önkormányzat, miután hajléktalanná váltunk. 

Országszerte jó példák vannak arra, hogy a tűz-, vagy árvíz-, vagy vörös-iszap sújtotta családoknak azonnal a segítségére siet a településük önkormányzata, nagyobb baj esetén az egész ország is. 

Türelmes voltam, és csak két évvel a tűz után indítottam kártérítési pert az önkormányzat ellen. Addig is a segítség-kérést, helyreállítási engedély és kölcsön iránti könyörgést ismételgettem. Mégis, még további hosszú hónapokig nem volt jogerős építési engedélyünk! „Jogi ismereteket” kellett szereznem: a bírósági keresetben és az I. fokú, elutasító ítélet elleni fellebbezésben is felsoroltam a paragrafusokat: az önkormányzat: a testület és a hatóságok (Budakalászon és Csobánkán) mely törvényeket és alkotmányos jogainkat szegték meg, amelyek őket kötelezik, ugyanakkor a Ptk. 340. § – a károsultnak kötelessége a további károk megelőzése – előírását semmilyen fórumon nem vették figyelembe, és rám – a nyomorunk tetejébe – közel másfél milliós építésügyi bírságot szabtak ki a megmaradt és segélyként kapott holmink megőrzéséért! 

Az otthonunk elvesztését lelkileg még könnyen vészeltem át, mert a tűz óta szeretet-áradat vett körül bennünket, még addig ismeretlen emberek is segítettek. Egy ideig számoltam: több mint 130-an. – De most, hogy már másodfokon is elvesztettem a kártérítési pert, tavaly meghalt a párom és a fiam állás nélküli küszködőként is inkább LAKHATÓ albérletet keresett, egyedül maradtam, és kezdek igazán kétségbeesni. 

Hiszen én csak kölcsönt kértem, amit vissza akartam adni! A fiaimmal önerőből szerettük volna azonnal helyreállítani a házunkat. S ha már kölcsönt nem kaptam, életbe vágóan fontos lenne a JOGOS kártérítés! 

Már majdnem hatévi hajléktalanság alatt megtapasztalva, hogy NEM vagyunk egyenlők az önkormányzat meghatározó tagjaival az Alkotmány és a törvények előtt, mert a bíróság az ő törvénysértéseiket NEM szankcionálja, nekem pedig akkor sem ad igazat, ha azt törvény is alátámasztja, továbbá „méltányosságról” az ellenem fellépők hallani sem akartak, ezzel családom tagjaira sem voltak tekintettel, – most már kezdek kétségbeesni! Közel hat éve NINCS otthonom, de a hajléktalanságom megszüntetéséért vívott küzdelmemben „szereztem” közel két millió Ft adósságot! Az unokáimat pedig már hat éve nincs hol vendégül látnom… 

Nemrég azt hirdette a Fidesz-kormány, hogy „nem hagy senkit az út szélén”! – Vajon, ha kell, az önkormányzattal szemben is megvéd? Vagy fölöttük csak az Isten az úr? – És a bankok számára miért csak a jóval 70 év alattiak „ügyfelek”? – Ha nem fagyok meg a télen, tavasszal 70 éves leszek. Az Ön édesanyja hány éves? 

Tisztelt Miniszterelnök Úr! 

Ha még Ön sem segít nekünk, akkor akár meg is halhatunk. A társadalom kivetettjei lettünk, pedig becsületes munkával mi is sokat tettünk érte, – amíg lehetett. De ilyen helyzetben az ember érdeklődése már leszűkül arra: vajon a holnapot hogyan éri meg. – A háziorvos vizsgálatokra küld, és ilyenkor kísérleti nyúlnak érzem magamat, akin azt figyelik, milyen betegségeket okoz neki a rákényszerített „terhelés”. Pedig a ma még hatályos Alkotmányban egészséges élethez való jogom is van… legalább is: lenne! 

A mai Alkotmány szerint jogom van az élethez. Nem írták oda, hogy kötelező lélegzetet venni, – tudják, hogy anélkül nincs élet. Nem írták oda, hogy fűthető lakáshoz is jogunk van, pedig TUDJÁK, hogy anélkül magyar emberek százai halnak meg telente. 

2011 januárjában Nyitrai akkori államtitkár úr mégis azt válaszolta a levelemre, hogy a magyar állam „a lakhatást nem garantálja”! Talán észre sem vette, hogy ezzel halálos ítéletet mondott ki sok ezer magyar emberre, anélkül, hogy bíróság állapította volna meg a legsúlyosabb, halált érdemlő bűnösségünket!!! 

Csoda-e, hogy fogy a magyarság? 

De ez már Önökön, törvényhozókon múlik. Kétharmados többséggel azt tehetik, amit akarnak. Ha jót akarnak nekünk, a magyar nemzetnek, akkor jót tehetnek. Kezdek örülni, hogy az IMF-t csak tárgyalópartnernek tekintik, nem uruknak és parancsolójuknak. Akkor örülnék jobban, ha a biztosítási díjnak nevezett, de lényegében gengszterek-követelte „védelmi pénzt” sem lennének hajlandók fizetni. Akkor örülnék a legjobban, ha a bizonyosan soha ki nem fizethető mértékű államadósságot – a sokszorosan és fölöslegesen kifizetett ezermilliárdok után – tovább nem akarnák kifizetni Magyarország tönkretevőinek, – és akkor mindjárt jutna meleg otthon minden magyarnak! 

Gondoljon ránk, Tisztelt Miniszterelnök Úr, és legyen erős, amikor ellenségeinkkel kell tárgyalnia! 

Ránk hallgasson, ne rájuk! Ön nem az ő miniszterelnökük, hanem a miénk! 

És ha már addig is segíteni tudna a „törvényekkel nyomorba kényszerített”, fázó nyugdíjason, rajtam, a fiamon, és az unokáimon (hogy legyen erőm végre velük is foglalkozni, mielőtt felnőnek), azt külön is hálásan megköszönném. 

Tisztelettel és nagyrabecsüléssel: 

Kincsesné Salca Mária 
nyugdíjas, okleveles földmérőmérnök 

Legyen boldog a karácsonya minden felelős magyar politikusnak – ha már mindent megtettek azért, hogy minden magyar embernek is boldog karácsonya lehessen!