kb. 26 perc olvasás
Intelmek és bátorítások – XXXIV.
Ősrégi és új magyar parainézis
szabadlelkű örökifjú keresőknek
Életminőség vizsgálódások
Egy mondat a bölcs vagy balga,
boldog vagy boldogtalan lélekről
Szellemi segítség: igazmondó tükör
Táltos paripa vagy állatorvosi ló
Isten édes gyermeke vagy Sátánfajzat
Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok
Ön-sorsrontó típusok magyarán írt példatára
Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki-testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok
pppppppppppppppppppppp
Önmagadon
nevetsz vagy szörnyülködsz, mert
a mese rólad szól – ismerj önmagadra!
A baj felismerése már a gyógyulás kezdete –
csak rajtad áll: változtass az eddigi életeden!
Arany János:
ROZGONYINÉ
Ballada
„Hová, hová, édes férjem?”
„Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába.”
„Megállj, megállj; édes férjem!
Ne menj még csatába:
Befordulok egy kicsinyég
Öltöző szobámba.”
.
„Én kegyesem, szép hitvesem,
Ellenemre jársz-é?
Sima vállad, puha kebled
Töri az a páncél;
Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:
Mit keresnél, gyönge asszony.
Véres ütközetben?”
.
„Azt keresem, hiv magyar nő,
Véres ütközetben,
Hogy lehessek, élve, halva,
Mindig közeledben:
Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;
Jobban töri, mint a páncél.
Kebelem utánad.”
.
Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsu fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút,
Pici piros csizmáira
Szép ezüst sarkantyút.
.
Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;
Széles uton, poros uton
Felleget ver a ló,
Csillámlik a… villámlik a
Fényes acél patkó. –
.
„Fogadj Isten, húgom asszony,
Itt az ütközetben;
Nyilat ugyan, amint látom,
Hoztál szép szemedben -„
„Uram király, Zsigmond király
Nem oly divat már ma
Nyillal lőni, mint felséged
Fiatal korába’.”
.
Galambócot a Dunáról
Ostromolni kezdik;
Folyamon is, szárazon is
Egyre törik, vesztik.
Elől, elől Rozgonyival
Kedves élet-párja,
Hiv szerelme, szép Cicelle,
Szentgyörgyi leánya.
.
Pogány török a Moráván
Érkezik új haddal:
„Most vitézek! hajós népek!
Közül-akarattal!”
Maga vivé Rozgonyiné
Ellenök a gályát,
Követi a sok dalia
Lobogós ruháját.
.
Szól az ágyu – szokatlanul
Durva ozmán fülnek;
Hajóira tűz-kanócok,
Koszorúk repülnek;
„Vizet! vizet!” a pogányság
Orditoz hiában;
Mind odaég, bár van elég
Víz a nagy Dunában. –
.
Maga Murad ezt a dolgot
Nem veszi tréfára,
Közeledik nagy hadával
Törökök császára;
Százezerre megyen serge,
Sok basával, béggel,
Török, tatár – spahi, jancsár,
Válogatott néppel.
.
Kár volt neked, Zsigmond király
Mindjárt megijedned,
Gyalázaton a pogánytól
Egér-utat venned,
Fut a farkas néha-néha,
De szikrázó foggal;
Népedet te átkeletted
Szökve, mint a tolvaj. –
.
Spahi, jancsár, utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalogszerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. –
.
„Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?”
„Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!”
.
Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét;
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét.
(1852)
*
Arany János:
MÁTYÁS ANYJA
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
.
„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából:
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.
.
Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.
.
Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?
.
Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”
.
Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.
.
„Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”
.
„Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő.”
„Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!”
.
„Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
„Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap.
.
Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat.” –
.
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
.
Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.
.
„Hamar a
Madarat!…
El kell venni tőle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.
.
Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.
.
Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.
.
„Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél
Vagy ahhoz hasonló.
.
Piros a
Pecsétje
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!”
(1854)
p 1
p
p Aki
p az égi lajtorja helyett
p nyalizva és könyökölve
p a szamárlétrán kaptat feljebb
p
p
p Az első
p pofon még sokkolta,
p majd később meg már
p hozzá is szoktatta magát,
p majd még bele is rúghattak…
p
p
p Az első nap
p még ő is érezte
p az elviselhetetlen,
p mert penetráns bűzt,
p de idővel ő is megszokta
p
p
p Csak
p az iskolának/tanárnak,
p és nem az Életnek tanuló,
p majd meg elkallódó stréber
p
p
p Aki
p az egész életében
p csak halovány árnyéka
p a lehetséges legjobb önmagának
p
p
p Aki
p csupa allűr, fakszni,
p hepp, bogár, szeszély –
p még ő sem tudja, hogy
p e pózok alatt igazából
p ki is ő, ki is lehetett volna…
p
p
p Aki
p egy beállított pózba/
p arcállásba merevedő:
p így tetszel magadnak,
p és végül majd így maradsz
p
p
p Aki
p egyszer
p és mindenkorra
p megfosztaná magát
p a tévedés elemi-emberi jogától
p
p
p Aki
p nem kapott,
p nem kért zsebpénzt,
p és ezért nem is tudott
p a tévedéseiből tanulva gazdálkodni
p
p
p Az
p ő kézírása
p is a lelke tükre,
p macskakaparás –
p de sormintái kalligrafikusak…
p
p
p Aki
p nem
p vészhelyzetben,
p éjt nappallá téve
p két végéről égeti élete gyertyáját –
p de persze ezt nem túl sokáig teheti meg…
p
p
p Elaltatod,
p végleg érzésteleníted magad,
p így majd csak kibírod az életet,
p igaz, hogy így még simogatást se érzel…
p
p
p Aki
p soha nem akar már
p semmi fájdalmat érezni,
p inkább élvet-gyönyört stb. se fog
p
p
p Ha
p „elromlik” az időjárás,
p akkor nála nincs újra-tervezés,
p csak bosszankodás, mérgelődés
p
p
p Ha
p Ő nem tud
p megistenülni,
p akkor inkább
p embertelenül
p leállatiasul/vegetál
p
p
p Aki
p sokáig
p hamis illúziókba
p ringatja el magát:
p majd meg rázuhan a kő-valóság
p
p
p Aki
p csak egy
p hiteltelen papoló,
p mert nem áll mögötte
p a szenvedés sors-aranyfedezete
p
p
p Aki
p csak banális
p közhelyeket szajkózó,
p de nem megélt, kipróbált igazságokat
p
p Aki egy
p idegen tollakkal
p ékeskedő-éktelenkedő,
p majd a világ csúfjára köznevetség tárgya lesz
p
p Aki
p egy folyamatos
p igényszint süllyesztő:
p a langyos sörben légy,
p majd köpés stb. – neki így is jó…
p
p
p Aki
p inkább meghal,
p e sohasem nem választ kisebb rosszat
p (pl. kisujj amputálás a vérmérgezés helyett)
p
p
p Aki
p önként
p Jóistentelen lesz:
p ő pont nem az ördögöt/
p démont űzte ki magából…
p
p
p Ízlésekről
p úgymond nincs vita,
p gusztusról nincs disputa,
p de ő a súlyos ízlés-ficamát sem „kezelteti”
p
p
p Lelki katarzis/
p purgatórium, tisztítótűz:
p ő azt sem tudja, hogy ezt eszik-e vagy isszák…
p A mese soha nem róla, de mindig másról szól…
p
p
p Aki
p végleg
p lemond
p a boldogságáról,
p csak az okozattal,
p a betegségével küszködik
p
p
p Akinek
p más csak
p rivális, sőt ellenség,
p de nem potenciális szövetséges lehet –
p az ő egész élete egy versenye mindenki ellen…
p
p
p Még
p akár egy lelenc gyerek
p is többet tudhat a felmenőiről,
p az őseiről, mint ő, akit ez nem érdekel…
p
p
p Még
p a jobbik eset,
p ha nem ismeri,
p de ennél rosszabb,
p ha szégyelli, le/megtagadja az őseit…
p
p
p Aki
p nem ismeri,
p nem tudatosítja
p családja rossz sorsmintáit, szokásait:
p ezért vakon az ismétlésükre ítéli magát…
p
p
p Aki
p mások előtt
p nevetgélő fakutya,
p aki majd ott fog sokat sírni,
p ahol senki, csak az Istene látja…
p
p
p Aki
p nem választ:
p ő minden eshetőségre kész:
p úgymond a biztonság kedvéért
p még egy ismeretlen istent is imád…
p
p
p Aki
p egy házilag eszkábált
p eklektikus vallásában dagonyázó,
p majd meg inkább kínlódó, vergődő…
p
p
p Aki
p az államosított,
p kiherélt vallás-egyház követője,
p a hamis pásztor vezette nyáj birkája,
p és nem a lelkében lakó élő isten szavára figyel…
p
p
p Embert
p a barátjáról,
p de még inkább
p az istenképéről ismerni:
p nem véletlenül lesz ő ördög-pofa
p
p
p Akinek
p nincs kapcsolata
p a benne is élő Istennel,
p vagy egy idegen istent imád,
p amivel örök szolgaságra ítéli magát…
p
p Aki
p egy kis
p porszemnek képzeli magát,
p akivel a Nagyisten nem ér rátörődni,
p az ő fogadására nincs is szabad időpontja…
p
p
p Aki
p egy mindenható
p kisistent játszik mindaddig,
p amíg előbb, mint utóbb jó pofára nem esik
p
p
p Aki
p egy mindig
p lábatlankodó,
p örökké láb alatt levő:
p hamar el is teszik láb alól…
p
p Aki
p mint
p az örök alvajáró,
p aki a háztetőn mászkál –
p és felébresztve leesik, lezuhan
p
p Akinek
p naponta frissül-bővül
p már most is sokezer oldalas panaszkönyve,
p és így magát teszi koldussá, és így „igaza lesz” …
p
p
p Aki
p nem keres,
p és így nem lel
p mindennapi örömöt:
p piacozás, főzés, evés –
p csak hamar túlesne rajta…
p
p
p Akinek
p soha nincs
p fellelkesült állapota,
p takaréklángon vegetál,
p már csak hálni jár belé a lélek
p
p
p Aki
p csak egy kis
p szó-szelet vet,
p és majd megdöbbenve
p azt látja, hogy vihart aratott…
p
p
p Aki
p egy csípőből
p mindennek ellenszegülő,
p aki ezért krónikus cukorbeteg lesz
p
p
p Aki
p egy büszke Absztinens
p pedig csak a kísértéstől/
p a gátlásoldó igazságtól tart
p
p
p Te
p kerülöd a
p az önfeledt játékot,
p nehogy ezáltal esetleg
p valahogy kiadd igazi magad
p
p
p Aki
p csak a kocsmában,
p borittasan nagyhangú,
p hőbörgő-hőzöngő nagylegény,
p otthon már-még papucs alatt van…
p
p Aki
p egy fanatikus,
p dogmatikus állatvédő:
p nem irt/gyérít egeret, patkányt –
p sőt: még asztalt is terít nekik!
p
p Elvből
p kerülöd
p a szembeszállást,
p így azután mindegyre
p szemtelenebb lesz a „piaci légy”
p
p
p Aki
p elhiszi,
p elfogadja, hogy
p vannak káros állatok:
p irgalmatlanul pusztítja is őket
p
p
p Ő
p az a tiszt/kapitány,
p aki a patkányok módjára
p gyáván elsőként menekül a süllyedő hajóról
p
p x
Garay János:
ZRINYI ILONA.
Munkács magas várában ül Zrínyi Ilona,
Körötte vérbiborban a tájék alkonya;
A karszék, mely nyugalmat fáradt testének ád,
Márvány pallóra ejti ruhája bársonyát.
Karszék előtt asztalka, aranyzott lábakon,
Asztal fölött kitárva nagy kapcsos könyv vagyon;
A könyvet a magas hölgy csak most lapozta át,
S mintegy pihenve rajta nyugasztja hó karát.
Fürtös fejét a könyvről majdan fölemeli,
S felcsillog a könyűcsepp, mely szép szemét teli;
Ilyen, midőn fenséggel, de fellegek közűl
A nap, megtört sugárral, az égen fölmerűl.
S hosszan, sokáig néz még e nedves pillanat,
Mig nedve gyöngygyé fagyva, arczán alászalad, –
Mert, melyet olvas a könyv, nagy dolgokat jegyez;
Dicső, de gyász családja gyász krónikája ez!
Olvassa szép apjáról Szigetvár ostromát,
Hol honja veszni hagyta legelső bajnokát,
Ki húszezer törökkel raká körül a sírt,
Melyet dicső nevével a hir könyvébe irt.
De a ki, bár dicsőn halt, mint áldozat esék –
Mert a dicső dicsére szűkkeblű törpeség
S vágytársi féltékenység irígy agyart fene;
És Zrinyi Miklós vesztét megérte ellene.
Nagyapja, György, öröklé Miklós erényeit,
De együtt örökölte irígyit, ellenit;
Országos harczi híre, ajkán a nyilt szavak,
Wallenstein táborában szálkául voltanak.
S a fővezér Prágában asztalt terít neki,
De ételét a hősnek éltére tette ki,
A németek vigadtak, folyt Rajna tűz bora;
De Zrínyinek utósó a szörnyű vacsora!
Olvasta nagybátyjának, más Miklós életét,
A nagy hirű vitézét, a kedves dalnokét,
Ki észszel a tanácsban, fegyverrel a csatán,
Ki lantja zengzetével tündöklött két hazán.
S kit, mig pápák s királyok méltatják érdemit,
Honn Montecuculinak ármánya elveszit,
S kinek akár a vadkan akár csel ölte el:
Ártatlan ontott vére kiált az égre fel! –
Olvasta és erében megjegedett a vér:
Péter, tulajdon apja, kit most a gyász sor ér;
Kit, mert a sérelmnek emelte zászlait,
Bécsnek itélőszéke palloshalálra vitt.
Péterrel hullni látja s elveszni egyaránt
Anyjáról anyabátyját, a hősi Frangepánt,
S könyűt ejt és átkot mond a véres nap felett,
Mely a testvércsaládnak ily rémes sirja lett.
Olvasta első férje, Rákóczy napjait,
S még egyszer átforgatja lelkének lapjait,
Hol régi csalt remények, nagyság s fény álma jár,
Vágyának egykor réve – most csak sirhalma már.
Hol sorsa szövedékén mint hosszú gyász fonál,
Egy cselszövő napának vészjósló képe áll, –
S csendes, szelid imát mond szegény Rákóczyra!
Báthori Zsófiáért könyezni nem bira!
A gyásznak nincs-e vége? s te sorsok hirnöke,
Sötét könyv, a kapocscsal, koporsó vagy-e te?
Nincs vége még a gyásznak, mert é1 még Zrínyi vér!
S a könyv az érczkapocscsal még tápot egyre kér!
S még olvasott tovább is Munkácsnak asszonya,
Saját házának áll ott hanyatló alkonya;
Benn második férjének döbbentő rajza van,
Egy háboritott tenger, vész csapkodásiban.
Elhagyta a szerencse, elhagyta Tökölit;
Árulóvá lett rajta ember, szerencse, hit,
Török rabságban tartják őt, Bécsnek karjai,
S Munkács alatt – mi kell több? – Karaffa ágyui.
De rendületlen áll még a várnak kőfala,
Erőben és reményben áll Zrínyi Ilona;
Az ostromló seregnek ágyúgolyója száll
S az úri hölgy székénél a bársonyban megáll.
«Nem szenvedett-e már meg, oh isten, e család!
Mikor veszed le rólunk karodnak ostorát?»
Szólt s felriad helyéről az ékes úri nő, –
Egy viharoktól sújtott, de büszke czédrus ő.
«A könyvet nyitva hagytam! kezemben a tolú,
Mit írjak még beléje, derű-e vagy ború,
Mit végzésed parancsol? – s a tollal szép kezén,
Áll, istenétől várva, mi lesz a végzemény…
S megnyílik ím az ajtó! Bécsből egy gyors követ
Öcscséről, Boldizsárról ily hirrel érkezett:
,Öcsédről, Boldizsárról hirt hoztam, asszonyom!´
«Szólj – mond a hölgy- ártatlan fogságát jól tudom.»
,Már nincsen börtönében! – mond tompán a követ!-
Sok év után igazság győzött a bűn felett;
De haj, mit ér az ifjan-őszűltnek, hogy szabad?
Agyában őrült lelke örökké rab maradt.´
«Isten ne hagyj!» – kiált fel a hölgy s székébe hull?
Vélnéd egy szikla rendűl a föld ingásitul.
«A legutolsó Zrínyi – szól s kínja iszonyú! –
Van-e kezedben, isten, több töviskoszorú!»
A gyászkövet kifordul, utána mint a fal,
Sápadtan és fehéren, beront egy őr s rivall:
«Mentsd meg magad s a mid van, kegyelmes asszonyom,
Elárult rőt diákod, a hűtlen Absolon!
S mit három éven által mint hős oltalmazál,
Munkács utósó várad császár kezére száll;
Reád pedig s fiadra Bécsnek fogsága vár!»
S szólt még – midőn Karaffa előttök álla már!
«Karaffa e teremben; sokat mért rám az ég!
– Szólt megadással a hölgy s fölegyenesedék –
Legyen, vezér, meghozva a legfőbb áldozat:
Vidd Bécsbe meg, mert úgy kell, meghódolásomat.»
«Kötésünk áll, – folytatja – én s népem hódolok,
S fiam kezesnek elmegy, többet nem adhatok…
A nő kitépi nektek kebléből gyermekét,
S ti – megnyitjátok érte férjemnek börtönét.»
Szólott s gyengéd karokkal átfonja kis fiát,
Hosszan végig csókolja szép arczát, homlokát.
«Vidd most, vezér! de tudd meg – szólott, – hogy a helye,
Honnan kitéped, véres – s ez anyja kebele!»
S a könyv, az érczkapocscsal, ujabb gyászszal telék,
(Hogy a gyász rajzolója, a toll, nem vérezék!)
A toll s a lap nem vérzik, de annál véresebb
A legnemesb hölgy szívén az óriási seb!
S harmadszor nyilt az ajtó – a hölgy sikoltva kél,
Tököli lép elébe, – most már mindent remél!
«A bécsiek szótartók; szabad vagy s újra itt!»
Kiált s férjére fonja, mint repkény, karjait.
,Szabad – ha úgy akarjuk – mint légben a madár,
Kit egyaránt lőhet le vadász és vadkufár!´
Viszonz a férj sötéten s gúnygörcscsel ajakán. –
Földönfutókká lettünk; száműztek, Ilonám!´
«Nincs hát egyéb számunkra csapásnál!» szól a nő,
S áll megtompult érzéssel, dermedten mint a kő,
A nagynevű családnak utósó sirköve, –
A könyv utósó lapja nevével telve be!
S hajóra száll férjével, roncsolt hajó maga,
Melynek nehéz viharban ketté tört árbocza;
Melyen kötélt, vitorlát széthasgatott a szél –
De érczerős keblében töretlen a sziv él.
Rég sir takarja immár férjével Ilonát,
Szép Ázsiának földe nem bántja hült porát;
A könyv az érczkapocscsal itthon maradt nekünk,
Illik: szent borzalommal benn széttekintenünk!…
*
Tompa Mihály:
ZRINYI ILONA KESERVE.
Oh, változó világ! szerencse, polc mit ád:
Hamar múlik, csak álom…
Nagyon nem bizhatunk, itten csak ugy vagyunk,
Mint a madár az ágon.
Ha orcám nevetett: immár megeredett
Sürű könyhullatásom.
.
Nemes, dús csömöte, házunknak öröme,
Kezem fejdelmeké lőn;
Szemem kifáradott, mig átpillanthatott
A kincsen s kincset-érőn;
Rám néz s figyel vala hősek, bátrak hada,
Tisztelve, bízva, féltőn.
.
Ezt mind nem siratom… Dicsőség, hatalom
Sulyától roskad a váll;
Sovárgott kincs, arany, becset veszít, ha va
S gyakran vesztünkre szolgál;
Az én károm, sebem, amely van lelkemen,
Sérelmesebb azoknál.
.
A kegyes ég adott két kedves magzatot,
Kik lelkem már-is érték,
S bár apjok föld alatt: szivemben megmaradt
Bennök, jövő s reménység,
S őket karom közűl, vadon s kegyetlenűl
Ellenségim kitépték.
.
S hová zárták, a hely csak borzadást lehel…
Hideg, rostélyozott bolt;
Ágyát szolga veti, bérlett szem kémleli
Az ébredőt, az alvót;
Ha búsul, ha beteg: nincs szó nyájas, meleg,
Minő az én szavam volt.
.
E szörnyű emberek!… szivem zajog, remeg,
Mintha nyil volna benne,
Mert e nép sokra kész, – kisértve, nyomva lész
Az ifju lélek, elme,
Ha a mag, melyet ott rosz szándék hullatott,
Oh, ha mégis kikelne!…
.
Mert véres ő kezök, áspis kigyó nevök,
És minden útjok álnok,
Nyelvök istent kiált, – orruk füstöt bocsát
S lángot lehel ki szájok…
Az Ur mind a gonoszt, mit tele markuk oszt,
Forditsa vissza rájok!
.
Utáld meg a kebelt, mely szoptatott, nevelt,
S kegyelmünk lész az ára!
Tagadd meg a hazát, hős véreit gyalázd!…
Ily leckét hall az árva,
Vigyázván szemeik: igy tartják, nevelik
Titkos célokra szánva.
.
Remélek, lankadok…! én is, ők is rabok,
– Ki áll fel értök, értem!? –
Kiket lelkem ölel: hozzájok ily közel
E bűnös Ninivében,
Mégis nem érhetem, szavam nem ejthetem
Szivökben semmiképen.
.
Csak ontom könyemet, – de tartom hitemet
Hogy a próbán megálljon;
S mig ujra birhatom, enyémnek mondhatom
Kedves fiam s leányom:
Őket én istenem, pártfogóm s mindenem!
Oltalmadba ajánlom!
p 2
p
p
p Aki
p az a kizsebelt balek,
p aki biztosan „tudja”,
p hogy hol van az a piros…
p
p
p Magadhoz
p nem hívsz vendéget,
p te viszont sokszor hívatlan vendég vagy
p
p Aki
p a nyilvánvalót bizonygatja,
p de aki ugyanakkor a bizonyítandót
p meg evidensnek, magától értetődőnek veszi…
p
p
p Te
p soha nem
p a hazai pályán játszol:
p sőt még önként be is sétafikálsz
p az ellenfél/ellenség oroszlánbarlangba
p
p
p Te
p hálás vagy
p az uraságnak, hogy
p előre kitaposta neked
p a levetett ajándék cipőjét…
p
p
p Neked
p túl sokáig
p már nem is tűnik fel:
p a gyereked már meg sem kérdi, hogy mit hoztál…
p
p
p Emberszóló –
p de igaz a mondás:
p aki mondja másra,
p az mondja magára –
p illetve: ki mint él, úgy ítél…
p
p
p Ő is
p egy csoda-
p gyereknek indult,
p de aktívan kollaborált az elhülyítésében
p
p
p Őt
p nem élteti
p a humor(a),
p de ehelyett non stop
p ön-gyilkolja a maró gúnyja
p
p
p Soha
p nem te
p nevetsz utoljára,
p pedig állítólag/tényleg
p az nevet(ne) igazán!
p
p
p A te
p túl nagy, hamis
p nevetéseidnek előbb-utóbb
p – jó nagy – sírás lesz a vége…
p
p
p Aki
p többet tenne
p bele a napba,
p mint mi belefér,
p és lesz pajzsmirigyes „beteg”
p
p
p Te
p a gyerekedet
p csak kényezteted,
p még ha magad ezzel így
p felnőttségére nyomorba is döntöd
p
p
p Ha
p téged
p netán arcul köpnek,
p a te reakciód még kedvet is csinál
p az akár még durvább folytatáshoz…
p
p
p Aki
p belement
p a viszont sárdobálásba,
p és már ő is pont olyan mocskosul néz ki
p
p
p Neked
p a kérés nagy szégyen lenne –
p te így soha nem „alázkodsz meg” …?
p
p
p Aki
p úgymond
p a múltat végképp eltörlő,
p az ősi sírokra nagyot köpő,
p a mindent teljesen elölről kezdő…
p
p
p Aki
p az önkifejező,
p lélekemelő, mámorító,
p szóló vagy társas Tánc helyett
p legfeljebb – lelki – kényszerzubbonyban
p tántorog/vánszorog, csetlik-botlik stb. stb.
p
p
p Te
p naivan
p nem érzed:
p azért ölel téged a „jóbarát”,
p hogy a gyengéid kipuhatolva
p majd a kését odadöfve meg is öljön…
p
p
p A te
p ún. barátairól
p csak túl későn,
p már a bajban derül ki:
p ők csak szesztestvérek voltak…
p
p
p Akit
p te barátnak veszel,
p de csak szesztestvér,
p sőt még annál is rosszabb,
p mert ő nem csak élősködő,
p aki a bajban rögtön le is lép,
p de a te pénzeden előbb lerészegít,
p hogy így majd kifoszthasson: markecol
p
p
p Te
p hagyod
p kirabolni magad,
p majd meg ön-megalázva
p némi alamizsnáért pitizel
p és még hálálkodsz is a kifosztóidnak
p
p
p Aki
p a betegessé vált
p spórolása miatt mindig csak
p a már romló, rohadt almát eszegeti…
p
p
p Te
p a jótündértől
p hiába kívánhattál
p volna bármi hármat,
p még jó, ha így nem lett sokkal rosszabb…
p
p
p Aki
p egy infantilis balga,
p aki úgy jár, mint Midasz király:
p az ön-vesztére teljesül is a vágya,
p minden arannyá válik a kezében,
p még a betevő falat kenyér is…
p
p
p Aki
p még
p úgymond
p egy „őszinte” gyerek,
p aki oviban kiteregeti a családi szennyest
p
p
p Te
p örökre
p gyerek maradsz,
p mindig mások/gyámok
p paternalista vezérek, hivatalnokok
p dönthetnek a te javadról, sorsodról!?
p
p
p Aki
p egy incselkedő:
p birizgálja, ingerli
p az éppen most még
p szunyókáló házőrző vérebet
p
p
p Aki
p még
p a saját
p kárán sem okul,
p nemhogy másén,
p vagy a példázatén:
p hibáját ismételgeti, tetézi…
p
p
p Te
p éppen
p a szőnyeg alá sepert
p bajaid időzített bombáján
p keletiesen, nyugisan „jógázol”
p
p
p Aki
p egy elvarázsolt
p kastélyba költöző:
p majd itt igen sok lesz
p a napi kellemetlen meglepetés
p
p
p Ha
p senki más,
p akkor majd ő s. k.
p ringatja hamis illúziókba magát –
p egészen a bizton következő zuhanásig…
p
p
p Ő
p csak
p azért ócsárolja
p magát és/vagy művét,
p hogy kiprovokálja a hamis feldicsérést
p
p
p Aki
p egy
p kép-
p mutató:
p ügyesen láttatja
p erényesnek magát –
p de a titkolt bűn zsoldja is
p a krónikus betegség, sőt a halál…
p
p
p A
p kép-
p mutató,
p egy álszent,
p egy hipokrita,
p de legalább ő még
p közvetve hódol az erénynek,
p nyíltan nem vonja kétségbe azokat,
p de azt hiszi, hogy ő jól jár akkor,
p ha titokban kijátssza…
p
p
p Aki
p egy gátlástalanul
p napi élv-habzsoló,
p de éjjel lelkiismerete
p kínzópadján szenvedő…
p
p
p Aki
p szerint
p nem árt
p mindenkivel,
p minden hatalommal jóban lenni:
p a Jóisten mellett ezért a Gonoszt is imádja
p
p
p Aki
p egy tanult tehetetlen
p és még „büszke” önfejű is –
p ez a halmozódó hátrányok ördögi köre…
p
p
p Aki
p ugyan
p csak egy
p kicsit céloz mellé,
p de a jó távoli célnál
p
p
p Aki
p egy mohó
p funkcióhalmozó:
p nagyon sokat akar a szarka,
p de ezt már nem bírja az ő farka…
p
p Aki
p egyszerre
p túl sok mindenbe fog bele,
p de ezért semmit sem fejez be:
p így non stop frusztrálja magát,
p kudarcélményt gyűjtő, halmozó…
p
p Aki
p egy rossz
p pillantásra is lecsap,
p kihozza ebből a maximumot:
p akár halálos párbaj is lehet a vége…
p
p
p Aki
p büntetlenül
p sértegethető,
p vagy rágalmazható:
p ő soha nem kér erkölcsi elégtételt
p (a hallgatása itt beleegyezés, elismerés…)
p
p
p Az ún.
p becsület-
p sértési ügyekben
p ma az idejétmúltnak,
p kigúnyolt párbaj helyett
p ma jöhet a mérgező örök harag,
p vagy a per, vagy övön alul ütés stb.!?
p
p
p Aki
p szelet vet
p és vihart arat –
p egy sértő, gúnyos beszólásból
p lehet akár párbaj és haláleset…
p Akár ő öl, akár őt ölik meg…
p
p
p Aki
p más hibája,
p netán bűne miatt
p önmagát „bünteti meg” –
p pl. egy link, becstelen adósa miatt
p non stop aggódó, rágódó, bosszankodó,
p amivel csak önmagát rongálja, betegíti meg…
p
p x
Garay János
Magyar leány dala
Magyar leány vagyok,
E’ szóra szívem feldobog.
’S ha nem dobogna hangosabban,
Kitépném enmagam;
Inkább mi sem, mint nem magyar szív!
Ez esküm ’s jelszavam.
.
Magyar leány vagyok,
Hazámért forrón lángolok
’S mindenért, mi ezzel összekötve –
A’ szent közérdekért;
Hív lány mindenben osztozik, mit
A’ sors anyjára mért.
.
Magyar leány vagyok,
Szeretni hű ifjat tudok;
Szeretni hőn, mint láng a’ lángot
Szeretni lelkesen;
De kit szivem választ, magyar fi
És honfiú legyen.
.
Magyar leány vagyok,
Magyar nő lenni lángolok,
Hogy egy jelesb, jobb nemzedéknek
Adhassak szebb irányt,
Magyarrá ’s honfivá teremtni
Fiut, lányt egyiránt.
.
Magyar leány vagyok,
Ezért mindenhez hőn szitok,
A’ mi magyar ’s a’ mi hazámé, –
Imádlak, ősi szó,
Te szép, te szeretett magyar nyelv,
Te test- ’s vér-kapcsoló.
.
Magyar leány vagyok,
Mást tűrök, honit pártolok;
A’ könyv, melly lelkem nemesíti,
Roszabb-e, ha magyar?
’S a’ honi kelme, mellyet öltök,
Tán rútabbul takar?
.
Magyar leány vagyok,
Ez eszmékért élek-halok:
Ne mondja többé dalnokával
A’ honfibú megint:
Hogy nőtlen ország Magyarország,
Mert honleánya nincs.
.
Magyar leány vagyok,
’S az lenni mindenben fogok;
E’ szóra szívem hangosabban
’S magasztosan dobog…
Vagy, hol van, a’ ki kétli hát, hogy
Magyar leány vagyok?!
*
Reviczky Gyula:
Magyar lány
Ha a bölcső magyar lánynyá ringatott,
A jó Istent eléggé nem áldhatod.
Minden reggel, minden este áldd nevét,
Hogy magyar szót ejtettél ki legelébb.
.
De születni magyar lánynak nem elég;
Meg is kell hogy érdemelje a nevét.
Legyen szendébb, tisztább, jobb és szelidebb,
Mint a máshol nőtt lányok, a többiek.
.
Valahányszor kicsi lába port tipor,
Áldja meg e szép hazát mindannyiszor,
Legyen neki öröm is és büszkeség,
A hazáért feláldozni mindenét.
.
Jó sorsban a hitet, békét ébressze,
A családi kör melegét élessze;
És ha Isten balsorsot is megenged:
Vigasztaljon, tanitsa a türelmet.
.
Fürge ifjak, bús férfiak, öregek,
Szeressék meg általa a nemzetet.
Kiáltsanak fel, ha látják, lelkesen:
Csak magyar föld, más ilyen nőt nem terem.
*
Ady Endre:
Blaháné
Szépséges nagyasszony,
Tündére ennek a csodás kis világnak,
Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,
Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,
Vérrel, igazán, itt csak Téged imádnak,
Csak Téged imádnak.
E szomorú földből, e vérittas földből,
E fáradt világból Te hoztál ki lelket,
Bátorságos szívvel csak azóta vallunk
Gyermeki szerelmet.
E szomorú földnek, e vérittas földnek,
Ahol fiatalon dőlnek ki a tölgyek
S bimbóidejükben hullnak le a rózsák…
Óh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság,
Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk
S mennyit mosolyogtál,
Mintha e fáradt, bús, édes kis világnak
A tündére volnál,
Jóságos tündérünk,
A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk.
Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta,
Amivé ez a szent, buja föld akarta
S akarja szent, termő tavaszokkor tenni:
Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni
S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének:
Valánk egy időben bús, fáradt szegények
S jött közénk egy asszony
– Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! -,
Óh, be nagyon kellett,
Óh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,
Hogy ebből a földből életet fakasszon
S magyar legyen értünk.
Szépséges nagyasszony,
Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:
Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit.
Teáltalad élünk,
Ezer év mulva is Terólad mesélünk!…
pppppppppp
EUGÉNIUSZ TESTAMENTUMA
A teljesértékű jó, vagyis boldog Élet
vagy a fogyatékos, ön/társrongáló lét a tét:
a pozitív-negatív végtelen lehetőségek tárháza
1.
A legeslegtöbbet én használhatok/árthatok magamnak –
a zsarnok akár meg is ölhet, de lelkemben kárt nem tehet?
Még egy kis gyermek is felgyújthatja házam, de otthonomat nem.
Hogyan védekezz a neked akarva-nem akarva ártókkal szemben?
2.
Önmagam után mindenekelőtt a jóbarátaimtól védjen meg Isten,
az ellenségeimmel elbánok magam is, pláne, ha ők nyíltan azok.
A bölcs az ellenségéből is hasznot húz, a balga a barátjából sem.
A bölcs nem is gyártja ellenségeit, sőt, akár barátaivá teszi őket.
3.
A nehezebb eset az álbarát, aki nem nyíltan akar, tesz rosszat.
Képmutatóan a javadat akarja, s ha nem ismered fel, el is veszi.
De még a Tartuffe is hamarabb lelepleződik, mint az a jóakaród,
anyád-apád, tanárod, orvosod stb., ki pokolba vezető utad kövezi…
4.
A legtöbbet ezért épp azok az előszeretteink árthatnak nekünk,
akik mindennapi életünk társai, és akikhez bizalommal vagyunk,
és kiknek, mint szülőknek kisgyerekként ki vagyunk szolgáltatva,
ill. a baráti-szerelmi bűbáj-bizalom miatt van hatalmuk felettünk.
5.
Ezek után/mellett állnak/jönnek a sorban azok a – profi – segítők,
akikkel közvetlen a kapcsolatunk: papok, tanárok, nevelők, orvosok,
edzők, tisztviselők, elöljárók, példaképek stb., akik a tudásuknál és
a pozíciójuknál fogva sokat használhatnak s még többet árthatnak…
6.
És ne felejtsük el a védtelen fogyasztót, megrendelőt stb.,
akire rászabadulhat egy Mekk mester, aki telve jószándékkal
és szorgalommal még azt is elrontja, ami eddig jó volt, működött.
A termelők, kereskedők, szakemberek, szolgáltatók, bankok stb. …
7.
És végül, de nem utolsósorban meg kell tudni védeni magunkat
a társadalom/állam szellemi, gazdasági, politikai vezető elitjétől.
Az egyházaktól, a bölcselőktől, tudósoktól, művészektől, íróktól,
egyetemektől, akadémiáktól, médiától, és a nagy döntéshozóktól…
8.
De az mégse máson, csak rajtam múlik, hogy boldogan,
avagy boldogtalanul élek: mindenkinek egyenlők az esélyei,
a Hamupipőkének éppúgy, mint az elkényeztetett királylánynak,
ha az előbbi rátalál segítő tündérére, utóbbi a Rigócsőr királyfira.
9.
A kunyhóban is lehetünk boldogok, lehet az otthonunk,
és a palotában is boldogtalanok. De a vermet ne lakjuk be.
Ismerjük, becsüljük, őrizzük és gyarapítsuk az aranyunkat,
de a szart ne mondjuk annak, bár csinálhatunk belőle aranyat
10.
Az „objektív” életminőség és annak „szubjektív” felfogása
nem két egymástól független dolog, de nem is arról van szó,
hogy ha részegek, kábultak, rajongók, bolondok stb. vagyunk,
mindent szépnek látunk – erre másnap kiábrándult cinizmus jön.
11.
Például a betegséget is lehet külső sorscsapásnak felfogni,
s vele a rosszat jól csináló protokoll orvoshoz menve szenvedni –
de ha isteni segítséget látunk benne: intő jelet az önvizsgálatra,
akkor megtaláljuk az okot és visszanyerjük, sőt az egészségünket!
12.
Istengyermek akarsz lenni, vagy állatorvosi ló maradni:
hiányzó/rossz egészség, játék, munka, hivatás, közlés-megértés,
humor, barát, szerelem, szex’ élet, házasság, család, lakás, otthon,
gazdálkodás, tudás, művészet, ízlés, evés-ivás, társasélet – Istenhit…
13.
A mese, példabeszéd rólad szól: ismerj magadra,
a baj felismerése már a gyógyulás kezdete, fél sikere –
gyáva önigazolásból ne hárítsd szabad felelősséged másra –
jó szellemben/istenképpel és lélekbátran változtass életeden!
p.s.:
megértető, elképzeltető, érzékenyítő, fogalmat alkottató,
emlékeztető, elgondolkodtató, megítélendő, megfontolandó,
súlyozandó, magunkra ismertető és jó változtatásra serkentő
versek, bölcs közmondások, életképek, mesék, jellemrajzok stb.
ppppppppppppppppppppppppppp
