kb. 2 perc olvasás
PETŐFI SÁNDOR
1.
A KUTYÁK DALA
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Pest, 1847. január
2.
A FARKASOK DALA
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se’, hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
Pest, 1847. január
* * * * * * * * * * *
A FARKAS ÉS A KUTYA
A sovány farkas kerülgette a falut s találkozott a kövér kutyával. Kérdi a kutyától a farkas:
– Mondd csak, kutya, honnan szerzed te az ételt?
– Az emberek adják – felelte a kutya.
– Bizonyosan fáradságos munkával szolgálod meg az embereknek.
– Nem, nem fáradságos a mi szolgálatunk – felelte a kutya. – A mi dolgunk éjszakánként őrizni az udvart.
– És csak azért etetnek ilyen jól? – kérdezte a farkas. – Hiszen akkor magam is azonnal vállalnám ezt a szolgálatot, mert hát nekünk, farkasoknak, nehéz megszerezni az ennivalónkat.
– Akkor gyere velem – biztatta a kutya. – Neked is ad majd enned a gazdám.
Örvendett a farkas, elment a kutyával, hogy szolgáljon az embereknek. Már-már be is lépett a kapun, mikor észreveszi, hogy a kutyának a nyakán ki van a szőr kopva. Mondja neki:
– Hát ez mitől van itt a nyakadon, te kutya?
– Hát csak úgy – felelte a házőrző.
– No de mondd meg, mitől?
– Hát csak úgy, a lánctól. Mert hát nappal láncra kötnek s a lánc egy kicsit kikoptatta a szőrt a nyakamon.
– Akkor hát áldjon meg az isten, kutya – szólt a farkas. – Nem megyek én az emberek közé. Ne legyek én olyan kövér, mint te, soha, de maradjak szabad.
(Lev Tolsztoj: Az „Új ábécé” meséi)