Kiss József: Budapesti rejtelmek (1874)

Sokat gondolkodtam olvasás közben és azóta is, hogy pontosan mit is tehet egy olyan író, aki sablonalakokkal dolgozik, aki a kalandregény hagyományainak megfelelően irracionális cselekményfordulatokat alkalmaz, aki anyagi helyzetéből adódóan elsősorban az eladott példányszámokban érdekelt – a hiteles ábrázolásért.

Nyilván nem rázhatja le magáról az ember csak úgy a következményeit annak, hogy a II. világháború óta évtizedeken keresztül leginkább az számított értéknek, ami az aktuális nézetrendszer szerint a valóságot ábrázolta, minden mást legfeljebb fanyalogva fogadtak el. Hogy mi számított valóságábrázolásnak, azt szintén nem könnyű megmondani. Nemcsak a fantasztikumot utasították el mint kevésbé értékest (nem mintha nem olvasták volna, csak komolyan nem vették), hanem… talán úgy lehet megfogalmazni, hogy mindazt, amiben „túl nagy” szerepe volt a véletlennek. Amiben bármikor megtörténhet a valószínűtlen is. Hiába, a véletlen ijesztő erő.

Mégis nem egyszer tapasztalható, hogy nem éppen realisztikusnak mondható műfajokban nem egyszerűen klasszikusok, hanem a világot hitelesen ábrázoló klasszikusok teremnek. Hogyan?

Kiss József folytatásos ponyvaregényéről soha még egyetemen sem hallottam, pedig a szerző verseit és irodalomszervezői tevékenységét természetesen ismerem. (Reviczky Gyulával, Komjáthy Jenővel, Vajda Jánossal, Czóbel Minkával együtt a Nyugat előfutárai közé sorolják.) Két hónapja nincs, hogy megtudtam, hogy létezik, és persze azonnal kellett nekem, hiszen sejtettem, hogy éppen jó lesz a Rejtő-munkámhoz. Igazam is volt. Dolgozni vele nagyon érdekes, irodalomtörténeti jelentőségét tagadni nem lehet.

Nagyon akartam szeretni. Óriási csalódás volt. Nemcsak személyes értelemben, hanem azért is, mert a magyar irodalom egyik nagy lehetősége lehetett volna, és Kiss József majdnem teljesen kihagyta ezt a lehetőséget. (A „majdnem”-nek szól a hat pont. Maximum háromról indult.) Éppen hogy nyomokban tartalmaz hitelességet. Nekem viszont okot adott rá, hogy legalább megpróbáljam végiggondolni, mi hiányzik belőle voltaképpen.

Az 1870-es években jelent meg, akkoriban, amikor felfutóban volt az a francia kalandregény-hagyomány, amely aztán olyan erővel hatott például Rejtő Jenőre is, meg még temérdek más klasszikussá vált alkotóra. Akkoriban, amikor kezdődött az a tendencia, hogy nem nagyon írhatott francia regényíró olyat, amit Magyarországon azonnal ki és el ne lehetett volna adni. Kiss József pedig elég látványosan támaszkodott is erre a hagyományra, de versengeni is akart vele – túl azon, hogy pénzkereseti lehetőségnek tekintette, amire rá is volt szorulva –, és erre volt is alapja bőven. Csak végül nem jött össze, ezért vagyok nagyon dühös.

A regény címe már mutatja, hogy itt, kérem, az az író ambíciója, hogy Eugène Sue-i magasságokba jusson. Tiszteletre méltó ambíció, ilyenekből lesznek a klasszikusok. Ha Hugónak sikerült, Kiss Józsefnek Mezőcsátról mér ne. (Nem ironizálok, tényleg tisztelem az ilyen ambíciót, nekem is van.) Sue ekkor már etalonnak számító folytatásos regényének címét ma Párizs rejtelmeinek fordítják, de akkoriban (korabeli helyesírással) Páris titkai és Párisi titkok néven is futott, illetve Párizsi rejtelmekként emlegethette bárki, aki amúgy nem volt fordításra szorulva. És Kiss József olvasóközönségében elég sokan akadtak ilyenek.

Na de Sue regényének megjelenése óta eltelt harminc év meg egy világfordulat, új stílusok érkeztek meg az irodalomba, érthető módon nem lehetett ugyanúgy megoldani – hát Kiss József hozzátette a sue-i romantikához a szintén francia eredetű, ám Magyarországon is otthonra találó naturalista ábrázolást. Mégpedig igen-igen jól. A háttér bemutatása tényleg sikerült. A hiperrealisztikus naturalista stílus meg a romantikából való fordulatok nem is zárják ki egymást feltétlenül; ha Zolának sikerült összeegyeztetni, akkor Kiss Józsefnek mér ne…

…és hát abba úgy beletenyerelt szegény, hogy időnként azt se tudtam, sírjak, röhögjek vagy hányjak. Igen, az utóbbit is. Komolyan.

Képzeljetek el egy regényfolyamot naturalista háttér előtt papírfigurákkal, a fontosabb szereplők cselekedeteiben nulla hitelességgel, miközben a cselekményt még csak nem is a legvadabb romantika irányítja, mert attól még lehetne esztétikailag rendben, hanem a totális valószerűtlenség.* (A lábjegyzet spoileres.)

És ez a monstrumnyi felemás izé közben amúgy abszolút olvasható. Én értem, hogy mitől lett akkora siker, hogy majdnem megostromolták a kiadót, mikor a szerző betegsége miatt pár heti adag kimaradt. Az ügyesen eltalált stílusa miatt nagyon gyorsan lehet vele haladni ma is, hál’Istennek, különben tényleg belerokkantam volna, mire a végére jutok. Ettől csak még nagyobb csalódás, hogy amiről szól, annak legnagyobb része mennyire taszít.

A cselekményfordulatok és jellemek valószínűtlensége ugyanis látványos információhiányból ered. Alig akad szereplő, akinek a típusát az író valóban ismerné. Vagy ha ismeri, az nem látszik. (Lásd a bejegyzés alján a szerkesztőről írtakat.) Például a regény 90%-ában mindenki, aki Budapest határán kívül született, jóindulatú és naiv, ellenben mindenki, aki a városhatáron belül, rosszindulatú és ravasz. Aki kívül született ugyan, de huzamosabb ideig lakott belül, az automatikusan rosszindulatúvá és ravasszá avanzsál. Jóindulat és okosság egyébként is automatikusan kizárják egymást, ellenben aki kiköltözik a városból, az a legtisztább életet fogja élni, csirkét etetni pedig idillikus tevékenység (eskü, oda van írva! én ott tyúkürüléket nem láttam).

Tudom, hogy ez egy évezredes sztereotip hagyomány, de attól még félelmetes, hogy erre a marhaságra kb. nyolcszáz oldalnyi regénysiker ráépül, naturalista háttérrel. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ezt a maszlagot rengetegen elhitték (és hiszik ma is), de attól még engedtessék meg, hogy kritikával illessem, és enyhe ámulattal viszonyuljak ahhoz, hogy a naturalizmus jelenlétéből következően bárki hiperrealisztikusságot tulajdonítson neki. De úgyis olyan divatos most az a meggyőződés, hogy csak az számít felnőtt embernek, aki mindenbe kritikátlanul belenyugszik, hát hadd menjek szembe a divattal egy kicsit.

Tényleg rosszul esik látni, ahogy az egyik fiatal nő, akit elvileg egy nagybirtok igazgatására neveltek, totál passzívan és tehetetlenül viseli a sors csapásait (fogalmad nincs, hogyan éltek a nagybirtokok nemesi származású lányai és asszonyai). Ahogy a másik fiatal nő fel se fogja, hogy prostituálják (Sue-ből nem emlékszel, lelkem, hogy ebbe a szakmába nemi erőszak által jutottak a nők? vagy tényleg azt hiszed, lehet valaki olyan buta, hogy ne vegye észre, hogy éppen erőszakolják? attól tartok, tényleg). Ahogy az egyetlen ortodox zsidó szereplő magától értetődő módon undorító és aljas (és ezt egy zsidó író írta le! oké, az asszimilálódott zsidó mellékszereplők között vannak normálisak is, szól róluk kb. darabonként két sor, és amúgy a keresztény pénzkölcsönző szereplő is éppen elég undorító, csak máshogyan). Ahogy a jezsuita páter az egyház érdekében nemcsak bűncselekményeket követ el (azt még elhinném), hanem gyakorlatilag abban a helyiségben is tud hallgatózni, ahova be se ment. Ahogy a szereplők túlnyomó részéről a megjelenésükkor pusztán a sztereotip jellegükből tudni lehet, mi fog velük történni, és hogyan fogják végezni. És ez közönségsiker volt. Gratulálok. A közönségnek.

A sztereotípiákkal nemcsak az a bajom, hogy hamisak. Az is, hogy a fenti módon kiszámíthatóak. Igen, a ponyva hagyománya éppen azt diktálja, hogy kiszámítható legyen a regény, hogy az olvasó már a borítótól tudja, mit vásárol – igen, az én vagyok, aki a kiszámíthatatlant tartja izgalmasnak, nem a korabeli közönség… vagy mégis? Ez az, hogy mégis. Kiss József másik mintája, a szintén Sue-t példának vevő Ponson du Terrail is kiszámíthatósággal kezdte a pályáját (olyan is lett), aztán a negyedik évadra úgy belejött a műfajba, hogy simán felforgatta, és valami sokkal-sokkal izgalmasabbat hozott belőle létre, ami szintén eladható maradt. Sőt, az lett csak igazán eladható. Szóval hagyjuk ezt a marhaságot, hogy csak a kiszámíthatót lehet eladni. Bizony a legtöbb sztereotípia oka semmi más, mint információhiány, ezt pedig nagyon könnyen lehetett volna orvosolni, és ettől nem lett volna a regény kevésbé eladható.

Hogy honnan tudom? Onnan, hogy kb. a felénél Kiss József is rájött arra, amire Ponson du Terrail, és elkezdett nem-sztereotip szereplőket összehozni. Sőt, a korábbi szereplők is már-már élni kezdenek. És ezek után lázadt fel a közönség, amikor pár hétig betegség miatt kimaradt a folytatás, vagyis ez egyáltalán nem csökkentette a sikerét. A regényre adott hat pontból minimum kettőt Jaquemár kap, ez az okleveles trickster, meg az ő környezete, kivéve a kiveendőket. A kiszámíthatóság unalmas, de aki kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, az vicces és elegáns. (Mármint nem a személy, hanem a megírási módja.) Lehet, hogy a magyar irodalom első szuperhősét is tisztelhetjük benne, ennek még utána kell néznem. Egy pontot pedig ugyanitt az itáliai vasúti szerencsétlenség kap, mert az egy akkora naturalista produkció, keserű iróniával megírva, hogy még a romantikából itt ragadt szereplők sem tudják elrontani. Főleg, hogy az illetők közül legalább az egyik szépen megcsavar később két szereotípiát (zsidó és nemes, nő és matekos agyú). Eleve ahhoz mekkora bátorság kellett, hogy a központi szereplő ne hős, hanem főgonosz legyen, akinek a cselekményszála egyébként legtöbbször egész ügyesen alakul: benne van a sanyarú gyerekkora, de a saját felelőssége is, sőt, a saját ostobasága is. Mert aki ravasz, az nem feltétlenül okos.

No, ezért vagyok igazán dühös, ezért esik rosszul látni a hibákat. Hogy aki ilyen szereplőket és jeleneteket össze tud hozni, és azt bőven el is tudja adni, annak az első ötszáz oldalt még megbocsátanám (hát Istenem, addigra jött bele, a tanulópénzt mindenkinek meg kell fizetni), de az utolsó száz oldal visszatérését a kezdeti dögunalmas maszlaghoz nem. Ez bizony óriási kihagyott helyzet, akárhonnan nézzük.

Vissza a bejegyzésem elejéhez: hogyan alkothat valaki ponyvában hitelességet? Mit fogadnék el értékesnek? Minden irracionalitásával és valószínűtlenségével együtt – vagy éppen annak megfelelően – hogyan lehet mégis valószerű? Az nyilván nem elégséges (bár szükséges) alap, hogy „de hát a mi életünk is tele van véletlenekkel”. Egyelőre nem is tudok más választ, mint a felforgatást. Sablonos jellemvonások és cselekményelemek összeütköztetését, ahogyan egyenként mind megfelel az elvárásoknak, csak éppen az összekapcsolódásuk és a működésük nem.

Nem vagyok elégedett ezzel a válasszal, csak kiindulásnak jó. Azt látom, hogy a 2024-ben olvasott ponyvaszerzők közül többen a maguk módján megcsinálták. Kiss József meg nem.

Mindenesetre az szerintem látszik, hogy mi köze ehhez az egészhez Rejtő Jenőnek. Már csak azért is holtbiztos, hogy legalább részleteiben olvasta a Budapest rejtelmeit, mert innen van Az elátkozott part grófnője, aki hízelgéssel az orránál fogva vezeti a Csülök nevű maflát. Esküszöm, csak a neveket kéne kicserélni, és nem mondaná meg bárki, hogy nem Rejtő. (Megjegyzés: Kiss József később ezt a sztereotípiát is megcsavarja rendesen, az a jelenet bőven beleszámít a pontozásba.)

Ami pedig a regénybeli Budapestet illeti, azt több mint érdekes figyelni, csak azt sajnálom, hogy nem kapott több teret. Már csak azért is tisztelem Kiss József ambícióját, mert nemcsak azt akarta bebizonyítani, hogy ő is tud olyat, mint a francia írók, hanem azért is, mert azt is sikerült, hogy Budapest is lehet olyan izgalmas, mint egy nyugati nagyváros. Lehet neki mindenféle társadalmi helyzetű, származású és foglalkozású lakója, lehetnek palotái és nyomornegyedei, lehetnek girbegurba utcái, ahol el lehet tűnni, és még bűntényeket rejtő temetője is. A váci úti temető mint holtakat és élőket egyaránt szolgáló helyszín annyira jól el van találva, szabályosan sajnáltam, mikor kiderült, hogy már több mint száz éve ráépült a Lehel piac. Nekem személyesen nyilván az a legérdekesebb, hogy a helyszínekül szolgáló utcák nagy részét már én is ismerem, és egy-két hintós vagy lovas üldözést akár követni is lehetne. Ha jobban sikerült volna a regény, sétát építhetne rá valaki.

Végezetül egy kis elégtételt azért hadd adjak Kiss Józsefnek, miután ennyit szidtam. Minden további nélkül lehet, hogy a regény hibáinak egy részéről nem ő tehet, hanem a szerkesztő. Aki simán eldönthette az író helyett, hogy mi eladható, és utasíthatta arra, hogy ez csak így történhet, az nem történhet meg. Nem tudom, ő milyen viszonyban volt a szerkesztőjével. Rejtő nagyon utálta a sajátját, meg is volt rá az oka (nem egy poén azért nem maradt fenn, mert a szerkesztő közölte, hogy úgyse fogják elolvasni, és kihúzta). Azt tudom, hogy aki Mezőcsáton született, az legalább tyúkürüléket valószínűleg látott. Szóval ha a regényben a csirkeetetés a boldogság netovábbja, azt (legyünk optimisták) inkább a szerkesztő találhatta ki.

Szóval irodalomtörténeti érdekességként feltétlenül fenntartandó a regény. Örülök, hogy kiadták újra, és hogy fenn van a MEK-en is. Egyszer érdemes elolvasni, főleg aki alaposabban akarja ismerni a korabeli irodalmi életet. Többször nem.

Mégiscsak szomorú, hogy egy ekkora lehetőséget kihagyott a magyar irodalom. Még jó, hogy lett helyette egy Rejtő Jenőnk.

* SPOILER: A végkifejlet mindent alulmúl, komolyan. Sajnos elég kiszámítható, hogy erőszakot házassági szándék kövessen, elég undorító, de a kor gondolkodásából következik, nincs mit tenni. Ami egy kis reményt adott, az az, hogy Kiss József (amúgy a korban meglehetősen ritka és már-már eredeti módon) tényleg nagyjából olyannak mutatja az erőszakot, amilyen: embertelenül durvának (közvetve egy gyerek halálát is okozza!), traumatizálónak, sőt ostobának és fölöslegesnek. Aztán a regény felénél fordulunk egy nagyot, és totál indokolatlanul érkezik ismét a házassági szándék. Hát olyan van, hogy az adott korban egy nő apát akarjon a gyerekének, olyan is van, hogy a nő a démonikus, ám daliás férfi megjavulásában reménykedjen (NEM FOG!), de leginkább olyan van, hogy úgy gondolkodjon, hogy bármilyen fájdalmas is, ő ahhoz tartozik, aki a szüzességét elvette. (Az egész Tess of the D’Urbervilles ezen fordul meg. Na, itt látszik például, hogy Thomas Hardynak volt empátiája, Kiss Józsefnek meg nem.) De hogy jelentkezzen másik apajelölt, aki ugyan nem daliás, ám kedves, okos és VICCES (figyelem: nem nevetséges, hanem mulatságos és a jég hátán is megél), sőt, aki készséggel örökbe fogadná a gyereket is, és ezek UTÁN a nő azt mondja, hogy de ő a megerőszakolóját akarja, azt, aki testi fájdalmat és megaláztatást okozott neki, és gyakorlatilag megölte a kistestvérét? És amikor az illető elnyeri méltó büntetését, akkor a nő bánatában utána hal, miközben amúgy a gyerekét imádja, és soha nem hagyná magára? Na, olyan a büdös életben nincs. És az az igazán undorító, hogy ez így tetszett a közönségnek. Mert ez bizony nem a regény logikájából következik, hanem abból, hogy a korabeli közönségnek a szenvedő hősnő öngyilkossága kellett. Egyébként is gyakorlatilag az összes pozitív nő- és elég sok férfialak ábrázolásában buzgón ápolja és fenntartja a regény azt a mítoszt, hogy rendes regényszereplő kizárólag ahhoz vonzódhat, aki életében először megtetszett neki, és tökmindegy, hogy az illetőt nem is ismerte, és tökmindegy, hogy az illető bántotta és kihasználta, és ő maga is rájött, hogy az illető nem az, aki megtetszett neki. Természetesen előfordul az életben, hogy valaki ennyire szerelmes maradjon, de ettől még minden egyes esetben következetesen ragaszkodni ehhez a (korabeli magyar irodalomban egyébként sajnos elég gyakori) mintához idegesítő és káros dolog. Ugyan hány életet nyomoríthattak meg vele.

Képek forrása: Wikipédia, MEK, még egyszer a MEK (az illusztrációk korabeliek, az illusztrátor neve hiányzik a dokumentumból).