kb. 6 perc olvasás
Csokonai Vitéz Mihály: A kevély
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember e világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld porait.
Nem méltóztatik ő kimondani a szót,
Az u-t o-nak mondja, a-nak teszi az o-t.
Ezt is foga között szűrve kell kitenni,
Különben parasztos s comis fogna lenni.
Sőt még nagy lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi crisisére,
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének ugyanazt színi kell.
Most is a’ derogál dagályos szivének,
Hogy róla a múzsák verseket kőltének.
KEVÉLY KEREKI
Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak, maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.
– Aki pénzes, legyen kényes – ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.
– Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója – szokta mondogatni kevélyen.
A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.
Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt!
„Hátha megszállja a jó lélek – gondolták magukban -, és vet egy kis segedelmet a falunak.”
Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
– Hát az miféle jöttment ott?! – horkant oda mérgesen Kereki. – Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
– Nem ismerem az urat – felelte csöndesen a diákféle.
– Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok?! – kiabálta Kereki nekivörösödve. – Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket.
Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.
De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:
– Meg nem süvegelem senki száz aranyát.
Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.
– Nini – mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?
A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.
– Hja, atyámfia – most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek előbb, mint kelmed nekem?
De már erre egész meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.
– Kedves öcsémuram – kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszönésével.
A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:
– Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza?! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le süvegét a magamformájú módos ember előtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elől.
– Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr – rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!
– Petőfi Sándornak hívnak – szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.
Kormos István: A kevély kiskakas
Hol volt,
hol nem volt,
volt egy kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
piros lábú,
piros csőrű,
begyeskedő
kiskakas.
Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.
Ez a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
talált egyszer
az úton,
nem az úton:
a kúton,
talált egy szem
gyöngyöcskét –
csillogó,
villogó,
kényes,
fényes
gyöngyöcskét.
Ejhaj, csibekas!
Megörült a kiskakas.
Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
kitátotta
csőröcskéjét,
s hamm!
bekapta
gyöngyöcskéjét:
hamm!
hamm!
bekapta.
Csőröcskében,
gyöngyöcskével,
kényeskével,
fényeskével,
ide szállt,
oda szállt,
udvarunkban
szaladgált
a kis kevély kakaska.
Ejhaj, csibekas!
Szaladgált a kiskakas.
Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
gyöngyöcskéjét,
hol letette,
hol felvette,
nézegette,
kerülgette,
csipegette,
viszegette:
piros lábán
illegett,
tarka farka
billegett,
kukorékolt:
„Kukurikú!
ku-ku-ku-ku-
kukurikú!
Ejhaj, csibekas!
Futkosott a kiskakas.
Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
ugrándozván
sövényre,
szökkent,
röppent,
szállva szállott
a tyúkudvar fölébe.
Onnét leszállt
a földre,
csőröcskében
gyöngyöcske:
csillogott,
villogott,
mint napocska
ragyogott.
Ejhaj, csibekas!
Röpdösött a kiskakas.
Meglátta egy
tyúkocska,
s kérve kérte:
„Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét”.
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.
Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.
Meglátta egy
kiskacsa,
s kérve kérte:
„Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét.”
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.
Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.
Meglátta egy
pici nyúl,
s kérve kérte:
„Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét.”
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.
Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.
Meglátta egy
kiskecske:
„De szép fényes
gyöngyöcske!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét.”
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.
Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.
Meglátta egy
lovacska,
s kérve kérte:
„Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét.”
De a kevély kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.
Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.
Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
dehogy adta
gyöngyöcskét
játszadozni
kicsinykét:
szaladt,
szaladt
messzire,
gyöngyöcskével csőribe’,
meg sem állott
Tiszáig,
Tisza szélső
partjáig,
csőriben
gyöngyöcske,
nézte magát
a vízbe’.
Ejhaj, csibekas!
Mit látott a kiskakas?
Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
mit lát vízi
tükörben,
kukorintván
dühödten?
Egy kevély
kiskakast,
tarka tollast,
tarajast,
csőriben
– ohohó! –
gyöngyöcske,
ragyogó.
Egy garas,
két garas!
Ámuldozhatsz
kiskakas!
Piros csőrrel
tátogatott,
gyöngyöcskéhez
odakapott.
Ejhaj, csibekas!
Gyorsan utolér a baj!
Mikor csőrét
kitátotta,
gyöngyét vízbe
pottyantotta.
Volt, nincs
hova lett?
Gyöngyöcskéje
odalett!
Kukurikú, csibekas!
Megjárta a kiskakas.
______________________________________
p.s.: anno még sorra fizették a költőket…. (N.J.)