Herczeg Ferenc: Kéz kezet mos

Herczeg Ferenc háromfelvonásos komédiáját 1903-ban mutatták be a Vígszínházban, majd a következő évben nyomtatásban is megjelent. A húszas évek közepén díszkiadásban újra kiadták, 1928-ban a Nemzeti Színház pedig másodszor is színre vitte. 1989-ben televíziós játékfilm készült belőle, cinikusan előrevetítve a mi elmúlt harminc évünk rettenetes bohózatát. Van-e hát ennél időszerűbb mű?

A darab egyszerre helyezi a kézmosás helyes menetéről készült egészségügyi oktatóanyagokat társadalomtörténeti dimenzióba és válaszol arra a kérdésre, hogy vajon a koronavírus terjedése ellen kifejlesztett nyelvi védőeszköz, a „társadalmi távolságtartás” érvényteleníti-e a nálunk hagyományos érintkezési szokásokat. Meg kell persze jegyezni, hogy a „social distancing” – ami a „social contact” ellentéte – angolul sem a legtalálóbb kifejezés, még akkor sem, ha a „social” nemcsak azt jelenti, hogy „társadalmi”, hanem azt is, hogy „társasági” vagy „társas”. Angolul is, magyarul is fizikai távolságtartásról van szó a mindennapi érintkezésben. Herczeg darabjában azonban mindez simulékonyan összeér.

A szerzőt – aki hosszú írói pályafutása során sikert sikerre halmozott, aki egyetlen megjelent műve alapján a Petőfi Társaság, mindössze három műve alapján a Kisfaludy Társaság, nem sokkal később a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd másodelnöke és közben országgyűlési képviselő is lett, aki az első világháborúban Tisza István miniszterelnök felkérésére vállalta lapjának, a Magyar Figyelőnek a szerkesztését és a Hadsegélyező Hivatal vezetését, aki ugyanekkor politikai megbízott volt Berlinben, és akit annyira fontos személyiségnek tartottak, hogy a Tanácsköztársaság alatt fogházba csukták, majd a megszilárduló Horthy-korszakban újabb és újabb reprezentatív pozíciókkal kínálták meg, helyet kapott az MTA igazgatóságában, a felsőház tagja, a Magyar Revíziós Liga és számtalan társadalmi intézmény elnöke lett, akit háromszor jelöltek Nobel-díjra, és bár egyszer sem kapta meg, de a Magyar Corvin-láncot igen, akinek életműsorozata negyven kötetben, aranyozott díszkiadásban jelent meg, és aki a Tisza- és a Horthy-korszakon átívelve kereken fél évszázadon át szerkesztette a kor egyik legnépszerűbb folyóiratát, az Új Időket, akinek hűvösvölgyi villáját egy kultúrakedvelő tiszt jóvoltából nem fosztotta ki a szovjet hadsereg, és bár kilakoltatták, miután, ha igaz a történet, egy szovjet íróküldöttség tiszteletét óhajtotta tenni nála, visszaengedték a házába, és 1954-ben bekövetkezett haláláig nem háborgatták, és akitől utókorának irodalomirányítói és felhasználói szokatlan egyetértésben tartották magukat távol – éppen most részesült a legnagyobb megtiszteltetésben, ami írót érhet: a Nemzeti Alaptantervben teljes életműve tananyag lett. Nem irigylem a gimnazistákat, akiknek összes stallumát és szinekúráját meg kell majd tanulniuk az érettségire.

Ebből a hosszú felsorolásból is látszik, hogy Herczeg nemcsak ambiciózus ember, hanem kiváló életstratéga is volt. Pályája első felében megalapozta, hogy második felében önmaga közéleti szobra legyen. Tisza István politikájáért nemcsak lelkesedett, hanem tevőleges szerepet vállalt benne; a Horthy-kornak pedig kultúrpolitikai dekorációjává vált. De ettől még lehetett volna érdekes és jelentős író. Ha politikai nézeteket veszünk alapul, és kitekintünk zártabb világunkból, a színe-java mindazoknak, akik Herczeggel ellentétben az irodalmi modernizmust képviselték – Yeats, Eliot, Pound, D. H. Lawrence, Marinetti, Gottfried Benn, Paul Claudel, Céline, és még lehetne folytatni a sort –, kétes vagy tűrhetetlen nézeteket fogalmaztak meg.

Herczeg íróilag konzervatív volt, mint a rendszer, amelynek emblematikus alakja lett, de nem volt militáns. Tökéletesen alkalmas volt szerepére. Németh G. Béla szerint nem volt „szemléletalkotó”, hanem „hasonult”.[1] Szerb Antal szerint írói alapállása a „tudatos állást nem foglalás”[2] volt. Ezzel azonban szalonképesnek láttatta azt is, ami nem volt az. A Tisza-korszak kedvezményezettje, a Horthy-kor emblémája történelmi példázatokban olykor talán mégis véleményt formált. Lehetséges, hogy az ezeréves Magyarország notórius önhazugságait bírálta a Bizáncban, és ennek Trianonhoz vezető következményeit Az élet kapujában. Azonban olyan áttételekkel, hogy az olvasó nem lehet biztos benne, csakugyan erről van-e szó. Annál is kevésbé, mert Herczeg fenntartásaival együtt mégiscsak ahhoz a világhoz akart hasonulni, amellyel szemben fenntartásai is voltak. De éppen ettől még izgalmas is lehetett volna, amit csinál. Herczeg azonban, a bánsági sváb polgárszülők fia, mindenekelőtt asszimilálódni akart az úri Magyarországhoz. Ez maradéktalanul sikerült neki, konzervativizmusa éppúgy behatárolta látókörét, vagy látókörének behatároltsága éppoly konzervatívvá tette, mint a korszak névadóját. Egymás tükörképei voltak.

Irodalmi ötletei sem voltak. Az irodalom iparosai, a színpadi mesteremberek és lektűrírók jobban értettek a színpadtechnikához, cselekménybonyolításhoz, jellemformáláshoz. Az a tudatos nyelvhasználat, amely a transzparens köznapi nyelvvel ellentétben önmagát láthatóvá, az írót pedig íróvá teszi, végképp idegen volt tőle. Herczeg élete úgy alakult, hogy kissé későn kezdett asszimilálódni. Tíz-tizenegy éves volt, amikor megtanult magyarul. De a nyelvváltás nem akadály, hogy valaki maradandót alkosson. A Herczegnél alig idősebb Joseph Conrad, a lengyel származású író a húszas éveiben tanult meg angolul, és egyik legérdekesebb írói tulajdonsága éppen az, hogy szemléletében és stílusában is megőrizte nem-angolságát. William Butler Yeats, aki egy évben született Herczeggel, nem irtotta ki műveiből az ír-angol nyelvi jellegzetességeket, James Joyce hiberno-angol kifejezéseiből külön szótár jelent meg. A világirodalomban hemzsegnek a nyelvi transzgresszió írói, Herczeg nem tartozik közéjük. A heteroglosszia, a nyelvi regiszterek közti mozgás sem foglalkoztatta. Pedig közelről figyelhette, Mikszáth hogyan hangsúlyozta palóc identitását, és legalábbis eleinte hogyan kísérletezett szlovák nyelvi elemek alkalmazásával. De ő nem használta ki a kétnyelvűségéből fakadó lehetőségeket, fel sem ötlött benne, micsoda kincs birtokában van. Asszimilálódni akart.

De ha már ezt akarta, és egyben író lenni, választhatta volna a tudatos redukciót, amire nemcsak Flaubert, Maupassant, Csehov mutatott példát, hanem Herczeg nemzedéktársa, a szintén sváb családban született Tömörkény István. Herczeget nem izgatta a nyelvkérdés. Emlékezéseiben leírja, hogy amikor pályakezdőként a Budapesti Hírlapban megjelent első tárcája, Tóth Béla újságíró, művelődéstörténész, hivatásos nyelvfertőtlenítő – akinek nevét a Szájrul szájra című szállóige-gyűjtemény és Ady Endre Válasz Tóth Bélának című, a modern irodalmi és társadalmi megújulást védelmező fulmináns cikke őrizte meg – üvöltve szidalmazta az írást a hemzsegő germanizmusok és magyartalan mondatfűzések miatt. Ahogy Illés Endre remek esszéjében megjegyezte, Herczeg „azután tanult meg valahogy magyarul, hogy néhány kötete már megjelent. Akinek stílusát mindegyik szerkesztője javította”, folytatja, „legtovább Barna Dóri, a Budapesti Hírlap rendőri riportere”.[3] Barna Izidornak a Magyar Zsidó Lexikon külön szócikket szentelt.[4] Azt hiszem, ez a kis mellékszál mindent elmond Magyarországról: milyen lehetett volna, mivé fajult.

De hiába a legjobb tanítómester. „Nem adtam oda magamat az irodalomnak – írta Herczeg –, inkább az irodalmat akartam a tulajdonomba venni.”[5] Talán ez a legnagyobb probléma vele. Karriert akart. Azt szokás tartani róla, hogy hangvétele hűvösen távolságtartó. Ez azonban nem valamiféle nagy műgonddal kialakított stílus, nem lett a francia impassibilité, a szenvtelenség magyar megújítója, sem a Neue Sachlichkeit, az új tárgyiasság, sem a theory of impersonality, a személytelenség felfogásának magyar előfutára. Azt hiszem, egyszerűen csak így tudott írni. Életszemléletébe jól beleillett, hogy kritikusai ezt előkelő tartózkodásnak tekintették. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy Herczeg, a német ajkú vidéki polgárfiú a magyar úri középosztály életszemléletét egyesítette a magyarul bizonytalanul beszélő arisztokrácia nyelvhasználatával.

A Kéz kezet mos ezt az egész problémahalmazt jól szemlélteti. Afféle társadalmi komédia, amely a korrupcióval (akkor protekciónak hívták) átszőtt Magyarország szálkásan felskiccelt karikatúrája. Miközben a társadalmi, társasági és társas érintkezés, sőt, hol csókok, hol párbajban szerzett sebek formájában a fizikai is megejtő könnyedséggel zajlik, a darab – látszólag – a társadalmi távolságtartás hiányából fakadó torzulásokat leplezi le. Azonban senki ne gondoljon a magyar feudalizmus mikszáthi kedélyességbe burkolt cinikus szatírájára, még kevésbé a gazdasági-politikai osztály prostitúciójának G. B. Shaw-féle provokatív leleplezésére, de Oscar Wilde abszurd dialógusainak kápráztató ürességére és Molnár Ferenc tökélyre fejlesztett dramaturgiájára sem.

Zentay udvari tanácsos balatoni villájában mindenféle alakok megfordulnak, de közös bennük, hogy protekcióért folyamodnak: párbajozási ügyben, rendkívüli iskolai pótvizsgához, katonai szolgálat elkerüléséhez, egyházi ingatlan felújítási megbízásának elnyeréséhez, csillagászati biztosi kinevezéshez; nincs az életnek olyan területe, amely érintetlen maradna. Természetesen senki nem ért ahhoz, amihez protekciót kér, még a párbajozó sem. Álljon itt egy rövid részlet, amitől, szinte hallom, a Vígszínház nézőterén végighullámzott a nevetés:

„Anna: Hogy lehet az, hogy magát megvágták? Hiszen vívómester!

Faragó: A méltóságos báró úr szíves pártfogása révén kaptam meg a diplomát. De nem sokat vívtam életemben.”

Szerelem sem szövődhet protekció nélkül. De a társadalmi távolság és fizikai érintkezés ellentéte a harmadik felvonásra feloldódik. Zentay tanácsos lányának és személyi titkárának vonzalma az utóbbi bizonytalan származása miatt úgy tűnik, nem teljesedhet be. De egy félreértés során elterjed, hogy Sólyom titkár a minden protekciókérések csúcspontján álló herceg törvénytelen fia, azonban így is örököse. Végül ugyan kiderül, hogy az apja közönséges suszter volt, de ekkor már nagyvonalúan eltekintenek az osztálykülönbségtől. „Ha herceg lett volna, akkor se volna oka a szégyenkezésre”, hangzik a szinte idegesítően irreleváns bon mot. Egyetlen ember akad, aki a korrupció megvesztegethetetlen ellensége, Berkenyey, az újonnan kinevezett miniszter, aki azonban éppen a velejéig romlott tanácsos özvegy húgát készül feleségül venni. Aki, bármit gondoljon is jövendő férje, a darab utolsó mondatában így biztatja a jobb társaságba asszimilálódott titkárt: „Ne féljen, Sólyom. Amíg rendesen bánik a feleségével: számíthat az én protekciómra!” Igen, szerkezetében ez afféle Noszty fiús zárlat a tűrhető kártyajárásról. Megy minden tovább, az egészségről a kézmosás gondoskodik.

De talán nemcsak állásfoglalás-iszonyról van itt szó. Herczeg ragyogóan kiismerte magát a társadalmi és társasági érintkezés és távolságtartás világában, az a nyelv azonban, amelyen írt, semmit sem képes erről mondani. Nincsenek meleg visszfények, érzelmi telítettség, nincs metsző irónia, villogó intellektualitás. Csak a klisékbe szorított nyelv kopog tompán. A Kéz kezet mos éppen ezzel jeleníti meg oly pontosan azt a politikai uralkodó réteget, eszmeiséget és ízlésvilágot, amely Herczeg Ferencben látta és látja reprezentánsát. Neki pedig látnia kellett, hogy az irodalmi és politikai konzervativizmus, a modernitás és a demokrácia merev elutasítása hová vezet.

Hogy mit látott, azt persze nem tudjuk. Szerette az életet, amit az érvényesüléssel és az élvezetekkel azonosított. Elfogadta, amit kapott, és megszerezte, amire szüksége volt. Emlékezéseiben elmeséli, hogy Benedek Elek javaslatára magyarosította a nevét Herczogról Herczegre. Soha nem kért belügyminiszteri engedélyt hivatalos névváltoztatásra. Amikor szülővárosa, Versec (Werschetz, Vršac) országgyűlési képviselője lett, a háznagyi hivatal Herczeg megkérdezése nélkül anyakönyvezte már ismert írói nevét.[6] Nem mindenkinek sikerült ez ilyen zökkenőmentesen. Radnóti Miklós 1933-ban ugyan maga kezdeményezte névváltoztatását Glatterről Radnótira, de a Belügyminisztérium – ugyancsak megkérdezése nélkül – a Radnóczi névre adott engedélyt.

Herczeg olykor jelezte, hogy mindent azért ő sem fogad el. A felsőház tagjaként nem szavazta meg egyik zsidótörvényt sem. Amikor pedig 1943 tavaszán Ortutay Gyula és barátai kérvényt szerkesztettek, hogy mentsék fel Radnótit akkor már kilenc hónapja tartó második munkaszolgálata alól, Herczeg Ferenc – Bajcsy-Zsilinszky Ende, Illyés Gyula, Sík Sándor Szekfű Gyula, Schöpflin Aladár és mások társaságában – aláírta. Radnóti számíthatott a protekciójára. Ha a maga módján következetes maradt is bizonyos elvekhez, bármit gondolt a társadalmi távolságtartásról, íróilag nem tudta, talán nem is akarta kifejezni.

„A múló idő fertőtlenítő munkája kegyetlenebb, mint a nagy folyóké. A közepes művek széthullása még hevesebb” – írta Illés Endre Herczegről.[7] Lehet, hogy ebben tévedett. Kéz kezet mos, de ettől egyik sem lesz tisztább. Adják tovább, terjed a fertőzés.

JEGYZETEK

[1] Németh G. Béla: Az „úri középosztály” történetének egy dokumentuma: Herczeg Ferenc emlékezései. In: Herczeg Ferenc emlékezései. Budapest, Szépirodalmi, 1985, 31.

[2] Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Budapest, Magvető, 2019 (1935), 429.

[3] Illés Endre: Herczeg Ferenc halhatatlansága. In: Uő: Gellérthegyi éjszakák. Budapest, Szépirodalmi, 1965, 399. Köszönöm Takács Ferencnek, hogy felhívta a figyelmemet Illés Endre írására és Barna Dóri szerepére Herczeg írói pályakezdésében.

[4] Újváry Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, Magyar Zsidó Lexikon kiadása, 1929, 90.

[5] Herczeg Ferenc emlékezései. Budapest, Szépirodalmi, 1985, 239.

[6] Herczeg Ferenc emlékezései. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 225–226.

[7] Illés Endre: Herczeg Ferenc halhatatlansága. In: Uő: Gellérthegyi éjszakák. Budapest, Szépirodalmi, 1965. 398.