Kerkapoly Károly (néhol Kerkápoly Károly) (Szentgál, 1824. május 13. – Budapest, 1891. december 31.) jogi doktor, pénzügyminiszter, egyetemi tanár – Móra F.: A legokosabb magyar ember

Írta: Nagy Jenő · 2025. december 9.

kb. 14 perc olvasás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kerkapoly Károly
Rusz Károly metszete (1869)
Rusz Károly metszete (1869)
Magyarország pénzügyminisztere
Hivatali idő
1870. május 21. – 1873. december 19.
Előd Lónyay Menyhért
Utód Szlávy József

Született 1824. május 13.
Szentgál
Elhunyt 1891. december 31. (67 évesen)
Budapest
Sírhely Fiumei úti sírkert
Párt Deák-párt

Házastársa jákfai Gömbös Petronella (1842–1910)
Foglalkozás jogász, egyetemi tanár
A Wikimédia Commons tartalmaz Kerkapoly Károly témájú médiaállományokat.

Kerkapoly Károly (néhol Kerkápoly Károly) (Szentgál, 1824. május 13. – Budapest, 1891. december 31.) jogi doktor, pénzügyminiszter, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Élete

A régi dunántúli református nemesi Kerkapoly család sajra. Szülei Kerkapoly János (1794–1828) és nemes Bodor Zsuzsanna (1799–1872) voltak.[1] Apai nagyszülei Kerkapoly János (1756–1808), balatonudvari lakos, és szentkirályszabadjai Cseh Erzsébet voltak. Elsőfokú unokatestvére, az édesapja bátyjától, Kerkapoly István zalai alispántól származó Kerkapoly Mór (1821–1888), országgyűlési képviselő, 1848-as huszár őrnagy volt. A pápai református gimnáziumban tanult (Jókainak és Petőfinek iskolatársa volt). Az 1844. évi országgyűlésen Pozsonyban volt jurátus. Jogi tanulmányainak befejezése után a Zala megyei főügyésznél dolgozott; itt ismerte meg Deák Ferenc, aki már akkor rokonszenvezett vele és később figyelemmel és érdeklődéssel kísérte pályáját. 1846-ban ügyvédi oklevelet nyert és Zala vármegye tiszteletbeli alügyészévé nevezték ki. 1847. március 23-án a pápai református főiskolába a bölcselet rendes tanárának hívták meg. Mielőtt tanszékét elfoglalta, kiment a hallei és berlini egyetemre. Az 1848. évi forradalom kitörésekor hazajött és belépett a veszprémi nemzetőrök közé, a táborozásban azonban betegsége miatt nem vett rész.

Az abszolutizmus alatt Pápán a tudománynak és tanszékének élt. A magyar tudományos akadémia 1859. december 16-án levelező tagjává választotta meg. Ugyanez évben a protestáns autonómia körül kifejtett mozgalomban, egyháza alkotmányának kifejtéséhez lényegesen járult: Protestáns egyházalkotmány c. munkájával és bölcseleti nézeteit ismertette Hegel tanai alapján írott Metaphysikájában. Emellett a protestáns egyház jogai ellen irányzott pátens felett országszerte megindult élénk vitákban is magára vonta a közfigyelmet és Veszprém vármegye egyik választókerülete már az 1861. évi országgyűlésre fel akarta küldeni képviselőnek, de akkor súlyos szembaja miatt kénytelen volt visszalépni.

Nagyobb mérvű politikai szereplése csak az 1865-68. évi országgyűléssel kezdődött, amelyre az enyingi választó kerület küldte képviselőnek. Ez országgyűlés alatt egyike volt a Deák-párt legtevékenyebb híveinek. Működésének legfőbb tere az országgyűlési bizottságok voltak, emellett a hírlapokban, többnyire névtelenül nagy hatással munkálkodott; tanulmányainak tárgyává tette a népnevelés, a nemzeti egyenjogúság, az államháztartás és a honvédelem kérdéseit. Ennek következtében Andrássy Gyula gróf, honvédelmi miniszter, államtitkárrá nevezte ki. 1868. december 15-én a budapesti egyetemen az államtudományok tanárának hívták meg. 1869 márciusában a tapolcai (Zala megye) kerület választotta képviselőnek.

1870. május 23-án a legszerencsétlenebb pénzügyi viszonyok közt fogadta el (Lónyay Menyhértnek közös pénzügyminiszterré történt kineveztetése után) a pénzügyminiszteri tárcát. E minőségében több jelentékeny reformot kezdeményezett és vitt keresztül. Ez időbe esnek az osztrák minisztériummal és a nemzeti bankkal folytatott kevés sikerű tárgyalások a monarchia hitelügyi szervezetének megváltoztatása iránt; legtöbbet ártott azonban a benne vetett bizalomnak, sok igazságtalan és őt elkeserítő vádra szolgáltatott alkalmat a nehéz viszonyok közt nem nagy szerencsével eszközölt 158 milliós nagy államkölcsöne, melynél a kamat, az állami javak egy részének lekötése mellett is, 10 percentnél többre ment. A miniszter állása ezek után lehetetlenné vált és Sennyei bárónak a bizottságban ellene intézett kemény támadásaival szemközt elkedvetlenedve 1873. december 19-én visszalépett és elfoglalta egyetemi tanszékét (1880-81-ben dékán volt.) A király elismerő felmentési okirat mellett valóságos belső titkos tanácsosi méltósággal és a Lipót-rend nagykeresztjével tüntette ki.

Mint tanár, bár rideg modorú s a vizsgálatoknál igen szigorú volt, nagy népszerűségnek örvendett, mert lelkesedéssel adta elő tantárgyait és hallgatói tisztelték nagy tudományát és alapos, világos fejtegetéseit. Nemzetgazdasági előadásait az egyetemen felváltva tartotta Kautz Gyulával, kinek eszméit sokszor éles kritikával megtámadta. Nemzetgazdasági s pénzügy politikai nézeteit illetőleg híve volt a védvámrendszernek és a bimetallismusnak, a valutarendezés politikájában pedig az ezüst monometallismusnak.

Még 1878-ig volt országgyűlési képviselő a Zala vármegyei tapolcai kerületből; de élénkebb politikai szereplésre nem vállalkozott és még csak egyszer szólalt fel nagyobb szabású beszédben (1878), amikor az Ausztriával újonnan célba vett vám és kereskedelmi szövetség tárgyában erős érveléssel s dialektikával kísérelte meg az akkori kormánytól eltérő álláspontját érvényre juttatni. Ezentúl csaknem minden idejét tanári teendőire fordította. Azonban a közügyekkel is buzgón foglalkozott. Az országos gazdasági egyesületben, melynek három cikluson igazg. vál. tagja volt, nagy tevékenységet fejtett ki különösen az egyesület vagyonának kezelése és szervezése körül.

Egyik alapítója volt az országos mintapince s a magyar bortermelők szövetkezetének és mindegyiknek hosszú ideig végrehajtó bizottsági elnöke. Maga is minta szőlőtulajdonos és bortermelő lévén, mindig részt vett a filoxéra-bizottság tanácskozásain és a borászati törvény tárgyalásain. Gellérthegyi nagy költséggel művelt szőleiben a filoxéra elleni védekezés előharcosaként szerepelt. Balatonhenyei birtokán is kitűnő gazdának bizonyult, messze földön ismert faiskolát és gyümölcsöst létesített, ahol halála után végrendelete értelmében, árva gyermekek tanultak.

Élete végső éveiben a pápai főiskola gondnoksági teendőivel és többnemű gazdasági s iparvállalatnak, például a Pallas könyvkiadó-részvénytársaságnak igazgatásában való buzgó részvéttel is töltötte szabad idejének egy részét. Vagyona nagyobb részét jótékonysági intézeteknek és árvák nevelésére hagyta, ezzel kiengesztelve a fukarság vádját, mellyel tagadhatatlan nagyfokú takarékossága miatt életében sokszor illették.

Cikkei a Tavaszban (Pápa, 1845. A vajoroszlán, németből ford.), a Falusi Estékben (1853-54. Magyar gazdálkodás), a Müller Gyula nagy Naptárában (1854-re Jutalmat nyert gazdászati pályamunka e kérdésre: Mutattassék meg számítás által, melyik a leghelyesebb arány, melynek akár nagy akár kis jószágon a földmívelés és állattenyésztés s így a szem és takarmány termesztés között is létezni kell, ha a gazda a lehető legnagyobb hasznot állandóan akarja biztosítani, s hogy e számítást könnyebben megérteni lehessen, az értekező világosítsa fel állítását példával.), a Vasárnapi Ujságban (1854. A légkör gazdászati fontossága), a Prot. Egyh. és Iskolai Lapban (1859-1862.), a Sárospataki Füzetekben (1859-62.), a Kecskeméti Protestáns Közlönyben (V. 1859. Egyház és Iskola), a M. tudom. akadémia Értesítőjében, a philos.-törvény- és tört. tud. osztály (I. 1860. A világtörténet és az emberiség fajkülönbségei, székfoglaló értekezés okt. 1.) a Sárospataki Füzetekben (IX. 1865. Birálati magyarázatok Emericzy Géza úrnak), a Honban (1865. 216. sz. Pápa, szept. 17. vezérczikk, 264. K. programmja az enyingi kerület választóihoz), a Pesti Naplóban (1868. 7. sz. vezérczikk sat.), a Budapesti Szemlében (VII. 1875. Az adók és termelés), a Nemzetgazdasági Szemlében (1877. Az ipartörvény módosításához, 1880. Három emlékirat), a Pesti Hirlapban (1881. 44. sz. A telepítésekről, az államjavak eladása alkalmából), a Pápai Közlönyben (1892. 2. sz. Székfoglalója 1841-ben, a pápai főiskola képzőtársulatának Emlékkönyvéből, birálóul történt megválasztása alkalmából.)

Házassága

1885. június 20-án, Kemeneshőgyészen házasodott meg: felesége, jákfai Gömbös Petronella (1842–1910) volt, akinek a szülei jákfai Gömbös János (1783–1881), Vas vármegyei főszolgabíró, vármegyei főjegyző és Radó Anna Karolina voltak.[2]

Munkái

  • Világtörténet észtanilag előadva. I. kötet. Pápa. 1859 (Több nem jelent meg. Ism. Kecskeméti Prot. Közlöny, Sárospataki Füzetek II., 92. sz. P. Napló 1859. 90., 267., 268. sz., Prot. Egyh. és Isk. Lap, Hölgyfutár 1860.)
  • Protestáns egyházalkotmány, tekintettel történeti fejlődésére. Uo. 1860. (Ism. Prot. Egyh. és Isk. Lap).
  • Tiszta észtan. Uo. 1862-63. Két füzet. (I. Ismerettan. II. Gondolattan. Ism. Prot. Egyh. és Isk. Lap 1863. Ellenbírálat és Felvilágosítással.)
  • Publicistai dolgozatok az 1865-1868. országgyűlés alatt. Pest, 1869.
  • Állam-Zárszámadás 1869. évre. Budán 1870. okt. 28. Két kötet.
  • Nemzetgazdaságtani jegyzetek. Budapest : [s.n.], 1881. [2], 180 p.
  • Államgazdaságtani vagy pénzügytani jegyzetek. Budapest : [s.n.], 1884. 166, [2] p.

Kőnyomatban:

  • K. politikai előadásai. Kiadta Hajnal Vilmos. Bpest, 1887. (2. kiadás.)
  • Nemzetgazdaságtan. K. magyarázatai után kiadták Tóth Miklós és Tetétleni Ármin. Uo. 1889-90.
  • Nemzetgazdaság- és pénzügytani jegyzetek. K. előadásai és folytonos revisiója mellett Pikler Gyula 1881. Uo. 1890. (4. kiadás.)

Kéziratban:

  • Nemzetgazdaságtani jegyzetek. K. előadásai s kéziratai után, ívrét 61 levél (a m. n. múzeumban)
Sírja a Fiumei Úti Sírkertben (29-1-11)

Emlékezete

  • Emlékét őrzi Móra Ferenc A legokosabb magyar emberről című esszéje (megjelent az író Napok, holdak, elmúlt csillagok című kötetében).

Jegyzetek

  1. Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai I. kötet. Arcanum, 2011. 719.o.
  2. OSZK Pannon Digitális Egyesített Archívum, Kerkapoly Károlyné Gömbös Petronella gyászjelentése

Források

További információk

*

Móra Ferenc

A LEGOKOSABB MAGYAR EMBERRŐL

Nem valami Mister Magyarországra gondolok, akiről népszavazással kellene dönteni. Nem is volna ajánlatos ilyent rendezni, mert a népszavazás alighanem azt derítené ki, hogy a legokosabb magyar emberek már mind meghaltak.

Az, akinek most utána akarok világítani egy szál gyufával, negyven esztendővel ezelőtt halt meg. Kerkápoly Károlynak hívták, jogtudós volt, filozófus, államférfi, s mégis ő volt a legokosabb magyar ember. Ezt nem én mondom, hanem olyan okos magyar emberek mondták, mint Eötvös Károly volt, Hoitsy Pál meg Török Aurél. Különösen a Török Aurél vallomástételére emlékszem, akinek az óráira én is bevágódtam néha, mindenüvé elcsellengő filozopter koromban.

Akkor is hallgattam, mikor egész órás antropológiai előadást tartott a Kerkápoly Károly koponyájáról. Persze nemcsak a csontkupoláról, hanem a belső világosságáról is. Csupa tűzláng volt, mikor egy metafizikai tételét elemezte. Annak, ahogy ő állította, azóta se tudta párját hasítani semmi idegen nációbeli filozófus.

– A belső, minek belseje van, szintoly külső, amilyen belső azon külső, melynek külseje van.

Ezt az axiómát nehéz megtanulni, de elfelejteni aztán végképp nem lehet. És érdemes megtanulni, mert művelt társaságban igen nagy sikert lehet vele aratni. Majdnem olyan kevesen tudják utánamondani az embernek, mint azt, hogy „jó nyár jár rájok”. Ennél nagyobb dicséretet pedig igazán nem lehet mondani egy metafizikai tételről.

Nem Török Aurélt akartam ellenőrizni, hanem szegényes metafizikai készletemet gyarapítani, mikor rászántam magam, hogy azt a könyvét olvasom el a legokosabb magyar embernek, amelyben ez a nevezetes szentencia található. De melyik könyve lehet az? Kerkápoly nem sokat írt, s ebből is látható, hogy csakugyan okos ember lehetett, írt egy világtörténetet „észtanilag előadva”, hogy legalább az előadásban legyen ész, ha már a világtörténetben nincs; aztán protestáns egyházalkotmányt, államzárszámadást és logikát, amelynek ez a címe: Tiszta észtan. Gondoltam, ez lesz az a bizonyos könyv, amelyben a külsőnek a belsőhöz való viszonya foglaltatik. (Ugyan, ami azt illeti, az állami zárószámadás is lehetne az, mert abban is van elég metafizikai homály.)

Kikerestem a Tiszta észtan-t a könyvek kriptájából, amelynek csősze vagyok, és megdöbbenve láttam, hogy 1863 óta, amikor megjelent, nem sokan éltek felénk tiszta észtannal, mert a könyv nem volt felvágva. Én fölvágtam a nyolcvannegyedik lapig, ott megtaláltam, amit kerestem, s azzal visszatettem a tiszta ész tudományát a helyére. Ez olyan okos könyv, hogy akár Hegel a magáénak vállalhatta volna, de magamformájú együgyű szegény embernek nem való. Elolvastam addig, hogy „mértékben olyannak bizonyult a mennyiség, mint mi uralg a minőségen s általa a benne nyilvánuló minőségen is; ilyenül bizonyult azáltal, hogy kitűnt, miként változása ennek is mássá levését vonja maga után”. Ezzel a magam részéről eleget tettem a kegyeletnek, most már olvassák tovább a Tiszta észtan-t azok, akik utódai Kerkápolynak, részben mint legokosabb magyarok, részben mint államférfiak. A rájuk váró fölvágatlan rész ezzel a passzussal kezdődik:

– Egy állam előbb egy, majd más tartományától fosztatván meg, még állam marad, de a fosztás folytatásával végre tönkremegy; egy tó, vízmennyiségének megfogyasztása dacára is az marad, de ha a fogyasztásnak határ nem vettetik, végre kiszárad s minőségét megváltoztatván, „tán temetővé leend”.

*

Berlini deákkorában lett fanatikus hegeliánus, de már pápai deákkorában megvetette hozzá az alapot filozófiatanára, Tarczy Lajos. Mikor aztán Kerkápoly is katedrát kapott a pápai kollégiumban, egyszer az öreg Tarczy is beült meghallgatni mesterré vált tanítványát, s előadás után így gratulált neki:

– Én tanítottalak téged először a hegeli bölcsészetre, de én magam már akkor se igen értettem. Most te tanítasz rá engem, de most még úgy se értem, mint ezelőtt.

*

Nemcsak hegeliánus esze volt azonban Kerkápolynak, hanem nagyszerű magyar paraszt esze is, s az – pedig alighanem felér a hegelivel – már nagyon korán kimutatta magát. Még csak mikula-mák kisfiú volt, mikor barackot csent a szőlejükben, s megugrott az apja elül, aki haragosan kergette egy nyárfasuhogóval.

– Megállj, te rosszkor lett!

– Álljon meg maga – kiáltott vissza a gyerek -, magát senki se kergeti!

Pápai tanár korában tagja volt a városi képviselőtestületnek, de csak egy cikluson keresztül. A második ciklusból már kibuktatták.

– Nem miközénk való az olyan borzasztó okos ember, akit sohase tudunk megcáfolni – adott kifejezést a pápai nemzet közvéleményének egy öreg gombkötőmester.

Éles ész dolgában Eötvös Károly csak két kortársát tudta hozzá foghatónak: Kovács Józsefet, az orvosprofesszort, meg Szilágyi Dezsőt. Ezek voltak a legbizalmasabb barátai, sokat látta őket vendégül sovány vacsorára. A hideg-rideg kvarcember ezekkel összeütődve mindig szikrázott, s a vitában rendesen ő maradt győztes.

– Úgy váltott az esze – jegyezték fel róla -, hogy ha halálra ítélték volna, s megadták volna az utolsó szó jogát, bebizonyította volna a bíráinak, hogy igazság szerint ők érdemelnének kötelet.

*

A pápai kálomista professzorból 1867-ben a delegációban hadügyi előadót csinált Deák Ferenc, majd honvédelmi államtitkárt Andrássy Gyula. Teljesen ismeretlen terület volt neki a katonai, s az orientálódásban valószínűleg több hasznát vette magyar eszének, mint a hegeli filozófiának. De az elméletbe is fejest ugrott, s a bécsi katonai tekintélyek, akik csupa vesztett háborúban szerezték a tekintélyüket, teljes elismeréssel beszéltek szakismeretei hallatlan gazdagságáról. Grivicsevics tábornok, egyébként horvát ember, egyszer meg is kérdezte tőle, melyik ezredben szolgált az Armee-nál.

– Egyikben sem. A hadseregnél egyáltalán nem szolgáltam.

– Lehetetlen. Hát nem volt ön katona?

– De az igen. Negyvennyolcban három napig nemzetőr voltam, s egy éjszaka silbakot is álltam a horvátok ellen.

Grivicsevics tábornok aztán nem is kíváncsiskodott többet, s azt igen okosan tette. Mert ha ezzel se éri be, akkor elmondta volna neki Kerkápoly, milyen katonai tanácsot küldött ő negyvenkilencben Görgeynek Berlinből.

– Nem Budát kell ostromolni, hanem Bécset megszállni, ott összehívni a nemzetgyűlést, proklamálni a legliberálisabb alkotmányt, s harmadnap elrendelni a legszélesebbkörű újoncozást – a magyar hadsereg számára.

Egyszer meg a hadügyminiszter, Kuhn kérdezte meg tőle, hogy mi volt a foglalkozása, mielőtt katonai tudományokra adta magát.

– Tanár voltam Pápán.

– És mit tanított?

– Filozófiát és politikát.

– De ugyebár, mellékesen sokat foglalkozott haditudományokkal is?

– Bizony, most két hétig éjjel-nappal egyebet se csináltam.

A katonaminiszter elkáromkodta magát:

– Krucifix, én már húsz esztendeje foglalkozom velük, de épp ez a két hét még mindig rámférne.

*

Kossuth Lajos és Lónyay Menyhért után 1870-ben ő lett Magyarország harmadik pénzügyminisztere, s az is maradt három évig. Pénzügyminisztersége történetét Halász Imre írta meg, részletesen és tárgyilagosan, prolegomenául minden nagypipájú és kevésdohányú magyar pénzügyminiszterek számára.

Elméleti képzettsége pénzügyekben is elsőrangú volt, de a pénzügyi műveletek technikájához nem értett. Azokra Hegel nem tud kádenciát, más tanácsadója pedig a pénzügyminiszternek nem volt. A Deák-párt legfeljebb váltószakértőkben bővelkedett, s a helyzet megmentésére csakugyan nem is találtak jobb módot a váltónál. Kerkápoly ugyan fölvetette a földadóreform tervét, de ezt a parlament csak úgy szavazta volna meg, ha – „lefelé” reformálják. A deficit egyre nőtt, s 1873-ban már elképzelhetetlen összegre rúgott: hetvenhárommillió forintra. Aztán egyik csillagászati szám a másikat érte: harmincmillió, ötvenmillió, utoljára még százötvenhárommillió, amit Rotschildék adtak. Nagy szolgálat volt ez a bécsi krach esztendejében, de nagy volt az ára is: évi tizenegy és hattizedes kamat.

Ez a százötvenhárommillió forintos kölcsön volt az a kőlap, amely Kerkápoly politikai pályáját lezárta. Halász Imre ezt az epitáfiumot véste rá:

„Itt nyugszik Magyarország legszerencsétlenebb pénzügyminisztere.”

Persze ezt 1911-ben írta a nagy publicista. Azóta már sokan alátemetkeztek a feliratos kőnek. Csakhogy nem mindnyájan mondhatták el azt, amivel Kerkápoly búcsúzott a képviselőháztól:

– Nekem vétkem nem volt, csak végzetem.

*

A mai idők gyermekének szinte vigasztalás olvasni, hogy máskor is jártunk már mink ott, ahol a part szakad. Volt olyan elseje, hogy Kerkápoly társzekerekkel hordatta föl a lánchídi bódékból a Várba a négykrajcárosokat, másképp nem tudták volna kiadni a miniszteri tisztviselők havi gázsiját.

Sokan cáfolták ugyan a pletykát, de a külföldön igen mulattak rajta. Hallott róla Bleichröder is, a berlini bankár, akinél Pulszky Ferenc járta ki a nyolcvanmilliós kölcsönt a magyar államnak. (Az ilyen szolgálatra már akkor is a destruktívok voltak a legalkalmasabb emberek.)

– Nem tudom, hogy fogja ezt önnek a hazája megköszönni – mondta búcsúzóban a bankár. – Különösen Kerkápoly, aki azóta bizonyosan a négykrajcárosokból is kifogyott már.

Pulszky elnevette magát.

– Ahogy én ismerem Kerkápolyt, az nem köszöni meg sehogy se. Egy árva szóval se.

– Ugyan, ne beszéljen.

– Fogadni mernék rá.

Fogadtak is egy skatulya Havannába. Persze erről Pulszky itthon nem szólt semmit. Hivatalos komolysággal referált Kerkápolynak a berlini útról, s vagy két óráig ismertette vele az aranygyapjú megszerzésének titkait. Mikor bevégezte, meghajtotta magát, a miniszter mogorván biccentett a fejével. Az ajtóból aztán visszaszólt Pulszky.

– Az ám, majd el is felejtem, hogy köszönetet is kell neked mondanom.

– Nekem? Miért? – ámult el Kerkápoly.

– Hogy megnyerettél velem egy skatulya Havannát.

*

A bukott pénzügyminiszter aztán még tizenkét esztendőn keresztül tanította a pénzügytant a budapesti egyetemen annak az ifjú nemzedéknek, amelyből későbbi utódai kikerültek. 1891-ben halt meg, hatvanhét éves korában.

Takarékos életével szerzett nagy vagyonát csupa kulturális és jótékony célra hagyta, de, ahogy csöndes malíciával mondták, végrendeletében is megmaradt hegeliánusnak. A testamentum homályosságából annyi pör keletkezett, hogy némelyiknek lidércfarkát tán még most is kergetik az ügyvédek.