kb. 15 perc olvasás
|
KÉTSÉG |
Éjfellegekből jött; – sasmódra szállva
Tört a szívemre első, lázas álma.
Viharszegett szárnya felém borult,
És mit ezeregy éjszakán tanult
Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül,
A boldogsággal ámított szivekbül,
Lángoló szóval lihegte felém,
Míg tehetetlen rabul estem én.
– Csak jőjj velem! Odavezetlek téged,
Hol zabolátlan kavarog az élet,
Emelkedő-eső, szilaj hulláma
Vad szirten permeteg-sugárra válva.
Kálváriákra, hol virág terem,
S kígyófulánk virágok kelyhiben.
Vérző tövis közül kell fölemelned,
Mi ott terem szívednek, – a szerelmet.
Akit szeretsz, – majd sírnod kell miatta,
Követned kell börtönbe, gyalázatba,
Aztán sugáros magasokba fel –
S a királynője ott is te leszel.
Hát jőjj, – siess! – –
S míg félig öntudatlan,
Kiszáradt ajkkal utánasusogtam
A viharok dalát, – habozva, késve,
Nem mertem őt követni – mégse – mégse.
S egyszerre, – gyilkos bosszusággal telve
Keselyű-karmát vágta a szívembe.
– Verdeste, – tépte, – csattogott a szárnya,
S messzenyilazott a vad éjszakába.
Nehéz, halálos, álomtalan álom,
Meddig tartott az éj? – már nem tudom.
Most hajnal. Most a virradatot várom,
Lábadozón kitárom ablakom.
– És bemosolyog az ég teli kékje,
Tavaszi légben halk hullámu béke.
Enyhe sugárok tiszta balzsama.
– Májusimádság egyszerű szava
Körültem, tán e könnyű, méla nesz? –
Valaki néven szólított. Mi ez?
Egy szürketollú, formás kis madár
Jött észrevétlen, – s valamire vár.
Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe.
Regfuvalom száll halkan a szívemre,
S szavától mintha engedne a fagy!
– Te mégis árván, egymagadba vagy!
Vár, készül, tervel minden, ami él,
Te ülsz a bomlott fészek szélinél!
Tavaszidő van. Sugaras, szeles; –
Vigyázz! A többi rendre párt keres, –
Sietve épít új, meghitt tanyát.
S te itt maradnál egész nyáron át?
Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!
Hátha valaki ép téged keres!
Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért,
De megfelezné véled életét
Egyszerű izenettel aki küld. – –
Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült.
– Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak
Közt holnap gondja vet a mának ágyat, –
Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van
Fehértornácos, szép falusi házban
Egy ember. – – Jőjj velem! Leszel úgy-e
Őszhajú asszony hallgatag menye?
Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek
Valami rég félbenszakadt dalon.
S miközben a fagy halkan, egyre enged.
Én hallgatom, csak egyre hallgatom. –
Űznöm kellene. Szólni hangosan:
– Nem jó helyen jársz, édes madaram!
Ki hozzám küldött, én – nem ismerem.
Űznöm kellene és – – még nem merem.
Az éjszaka, – a félelmes, a vad, –
Félek, hogy akkor újra rámszakad.
1903
*
A fiú anyja elhalt még a nyáron, –
Hat éves volt. A lány alig mult három,
Örökbe tartott kicsi koldusok,
A hajuk borzas, szemük mosolyog
Talán, – mert senki sem vigyázott rájuk
– Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, –
Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,
Foltos ujjasba, tépett viganóba,
Nem ártott nékik hideg, se meleg,
Együtt kószált mindig a két gyerek.
Egyszer, – hogy tavaszodott nálunk épen,
Kék volt az ég, – a fű kiserkedt szépen,
Hogy kézenfogva ballagtak előre
A várhegy oldalán, a temetőbe,
Honnét alig tisztult le még a hó, –
Csak úgy betévedt Andris meg Kató.
A meredeknél, – túl a kőkereszten
A kisleány ijedve visszaretten,
És meglapulnak egy sirdomb tövébe, –
Ott fenn, – az útnál, – talpig feketébe
Egy asszony ül útszéli kis padon,
Az arca sápadt. Annyi fájdalom
Van a szemébe. – Igy van festve épen
Az Isten anyja a templomi képen, –
Tudja Andris. Ő iskolába is járt,
S míg kézenfogja a szepegő kislányt,
Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!
Ha félsz Kató, – magam odamegyek.
S a szép úrasszony oly szelíden nézett, –
Dehogy bántotta a két kis cselédet, –
Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,
Megsimogatta a Kató fejét,
S Andristól megkérdezte csendesen
– „Ki fia vagy te, – édes gyermekem?”
Hozzásimult a lány, – a fiú bátran
Felelgetett, – s barátok lettek hárman.
Súgta Andris: „Az érnél, – túl a réten
Színes kavics van, – jöjjön néni vélem!
Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!”
S Katóka szórt ölébe ibolyát. –
Eljöttek másnap, – s nem kószáltak el,
Csendben maradtak a szép nénivel.
Harmadnap esdekelt Andris gyerek:
– „Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,
Mért jött ide, – a mi falunkba épen?
Honnan való? Tündérek erdejében
Gyémánt csudavárban lakott talán?
Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám.”
S felelt mosolyogva: „Ahol én lakom,
Sűrű a köd, – hideg van ott nagyon,
Azért nem tudnék meggyógyulni ott;
Idejöttem, – keresni a napot.
Itt fényesebb, – de nem elég, – sohse…”
Kiált Andris: „Van arrul egy mese
A zöld király legkisebbik fiárul,
Kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,
Ki ezüst felhővárba fenn lakott, –
De elrabolta tőle a napot
Az a vitéz. – Biz én is elrabolnám!
Ha elmegyek, – Kató, – te várakozz rám.
A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, –
Nem baj, – hogy az ember nem ép királyfi?” –
Aznap este – szegényes szalmaágyán,
Hogy elpihent, – az a hétfejű sárkány
Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, –
Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.
Egyszer csak, – ablakán a kis kamrának
Hall koppanást, – egyet, – majd kettőt, hármat, –
Kinéz. – Nagy fényesség tűn a szemébe,
Kinyitja gyorsan, – hát csak jön elébe
Toporzékolva, tűzesőt okádva
Minden meséknek táltos-paripája.
– „Ülj fel, – kis gazdám! – Széna, zab se kell,
Ne fordulj hátra, – csak én rám figyelj! – -„
S hegyen, völgyön repül a csodamén,
Azután meg a felhők tetején
Egyik csillagrul másikra szökell, –
A teleholdat gyorsan érik el,
Aztán a Göncöl szekeréhe’ jut,
Patái alatt porzik a tejút.
Körültök egyre növekszik a fény,
S míg egyet dörzsöl káprázó szemén
Andris vitéz, – már ott, elötte áll
A kacsalábon forgó csodavár,
És szól a táltos: „Most gazdám, elébb
Kérd el a Nyilas csillag fegyverét”.
Andris hallotta már az iskolába,
– A tudomány is elkel itt, hiába, –
Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon
A Nyilas csillag mi tájban vagyon,
Meg is találta, – ráköszöntött szépen:
„Minden jót, bátya, – az Isten nevében!”
Rámordul az őrcsillag: „Terrringettét!
Hogy bátyádnak mondtál, – ezer szerencséd,
Ki máskép szól, mindenkit lelövök,
Hát a fegyverem kell neked, kölyök?
No, már a lelked rajta, – én nem bánom,
Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:
Volt azok közt vitéz akárhány, –
Téged is fölfal a hétfejű sárkány.”
Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,
Szól a táltos: „Gazdám, semmit se félj te!
Csak ha a sárkány szembe jön veled
Kiáltsd: ,Irgalom, jóság, szeretet!’ –
Aztán lőjj rá a nyillal!”
Úgy esett,
A sárkány bömbölt, futta a tűzet,
Nagy dérrel-durral úgy indult neki, –
Ám a varázsszót ez sem feledi, –
Rálő, – s a szörnynek felszökken a vére,
Fel a várkastély tornya tetejére,
A kacsaláb megáll nagy hirtelen,
A hármaskapú meg nyitva terem.
Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, –
Körülte van tündérország csodája.
A szóló szőlő szólítgatja szépen,
Mosolygó alma mosolyog kezében,
Csengő barack is csendül csodaképen,
Mintha angyalpár ministrálna épen, –
S középütt, – színes vizű szökőkútnál
Talpig fehérben, mosolyogva ott áll
Aranyhajú pici tündérleány,
S szól hamiskodva: „Félsz tőlem talán?
Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?
Velem játszani mindig fogsz-e hát?”
A fiú nézi és szól csendesen:
– „De már, kisasszony, – én megkövetem,
Ahol én járok, – velem nem jöhet,
Hogy enné meg a száraz kenyeret,
Mit rektor-nén’ sütés előtt ha ád,
Azzal szoktam kínálni kis Katát.
Üvegliliom-köntöse meg épen
Széjjelszakadna a virágszedésben.
Játsszék csak a magaformájú társsal,
Én beérem az árva kis Katával.”
E szókra a lány eltűnt, – semmivé lett
A kert, – s az egész boszorkány-igézet.
S a fiú bátran, büszkén, délcegen
Tizenegy szobán keresztülmegyen
S a tizenkettedikbe is belép.
Ott ül a király. Ékes, csodaszép
Palástja, trónja: – mind csupa arany
Csillog, szikrázik káprázatosan,
S a koronáján, – fehér ragyogásban
Izzik, tüzel a naptányér csodásan.
Az Andris száján elhal a beszéd,
És betakarja mind a két szemét.
S szól a király: „Akárki a neved,
Olyat míveltél, mit senkise tett,
Odadom önkényt, ha – ép akarod –
A tarisznyádban vidd el a napot;
Vitézi munka, – bére a tied,
Isten neki! Odaadom, elvihet’d,
Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,
Kinek szántad, – a szelid arcú nő
Nincs már a földön. Ott meg nem leled,
Talált azóta sokkal jobb helyet;
Odament, ahol milljó nap ragyog,
Hozzá képest kolduskirály vagyok.
Téged valamikor majd elvezet
Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. –
A rendet most ne bolygatnók, öcsém!
Maradjon a nap a régi helyén,
Hajolj a szóra, az Isten megáld,
S a kedvedért megáldja kis Katát.
Jó tettedért jót várhatsz, – higyj nekem!”
S felelte Andris: „Amen! Úgy legyen!”
Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,
Sűrű fehér köd arcát elfödé,
S amikor nagysokára észhe’ tért,
Ámulva dörzsölte meg a szemét.
Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.
Virradt már, s a fehér hajnali fény
Széles csíkban a tűzhelyre esett.
Az nap, – meg másnap is még, – keveset
Látta Katót, – s játékra rá nem ért.
Aprócska dolgot, meg picinyke bért
Kapott már néha, – s győzte emberül.
Vasárnap, – hogy újból összekerül
A két kis árva, s megy a temetőre,
Katóka észrevette már előre,
Hogy a sírkert szélin, – közel az érhez
Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,
S a temetőőr halkan szólt megettük:
– „Az idegen úrasszonyt eltemettük!”
A két gyerek elhallgat meglepetten,
Aztán egymásra néznek mind a ketten,
„- A sáros földbe? – Kacagni való!”
Dehogy is hitte Andris meg Kató.
Az égre néztek, ahol felhaladt
Sugárpompában a tavaszi nap,
Belenéztek sokáig, önfeledten,
És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.
1904
*
Kilenc kis táviró-kisasszony
Oly aggódalmas reggel óta;
Lesik a jelzést: „Semmi, semmi!”
„Ah, jönne bár! Fordulna jóra!”
És illan a perc, száll az óra.
Egy tiszti szolga hozta reggel,
„Válasz fizetve…” – a szöveg:
„Ha nem jő hír, hogy megbocsátott
Ma délig; – jól van! Nem szeret!
Egy kis golyó… Adieu! Megyek!”
Ah, – tízre jár! (A hadnagy úr most
Gyujt káromkodva egy szivarra,
Biztatja bőszen a szakaszt, hogy:
„Át! Jobbra nézz – és indulj balra!”)
„- Tíz óra, hajh!” – „Ma délre halva!”
„Beszterce!” – „Semmi! Gabnaárak!”
„Ez az! – Ujsághírek csupán!”
Az arcuk ég, a szemek könnybe,
Úgy les szorongva mind a hány,
– Kilenc kis szorgos, szürke lány.
„- Tíz óra!” (Valaki e percben
Hölgyére gondol – mosolyog.)
– „Oh, végre!” És megcsuklón, félve,
Mint síró asszony remegése,
Zörren a gép, – s kopog, kopog:
– „Nem haragszom! Rád gondolok!”
A fülledt terem egy sóhajtás,
A zörgő munkazaj pihen…
– S villanó, – fátylas szárnyon szállva
Átcsillan a regény varázsa, –
Rejtett, szerelmes, idegen –
Kilenc szegény, jó kis szíven.
1908
*
– „Jó estét asszonyom! A bálon
Hiányzott, mondhatom!”
– „Nem gondoltam, hogy itt találom,
De – örülök nagyon!”
– „Egy zugból oly régóta nézem.
A férje nincsen itt?”
– „Az uram? Igen – a vidéken
Valahol utazik!
De… holnap délre visszavárom!”
– „Ki hitte valaha…
Hogy megszépült a lagunákon!”
– „Milyen gyerek maga!”
– „Az öreg urat láttam tegnap,
Haragszik még reám?”
– „Dehogy! Mióta férjhez adtak,
Jobbkedvű az apám!”
– „És mióta nem jártam arra
Mi újság a tanyán?”
– „Ottkinn? Csak a lugastól balra
Kidőlt a körtefám.”
– „A virágos? hisz nincs egy éve,
Hogy ott ültem veled!”
– „Valami titkos betegsége
Már akkor lehetett.”
1902
*
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, – csokorba szedve mind, –
Ilyen a szívem is, – könnyű, vidám.
El innen csak! Sokadalomba vágyom,
Ahol repkednek balga kacajok,
Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. –
Nagy, halálos jókedvet adjatok!
Mulatni akarok!
És mégis, mégis, – e homályos zúgban,
Csillapító csendben jobb volna tán, –
Itt csak valami néma, tompa bú van
És béketűrő, mélységes magány – –
Jobb volna itt maradni minden este
S az éjszakán, míg jön a virradat
– Behúnyni a szemem és várni egyre
Az idő, az idő míg elhalad
És betemeti azt a holt nyarat.
1902
*
Fehérzimankós téli éjszaka
Éjféli miséről mentünk haza,
S járt legelül, csuda hallgatagon,
A jegyző úrral Mária hugom.
A férfi szólt az erdő szélinél:
– Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
Kettőnkről együtt a falu? – Tudom!
Sietve mondta Mária hugom.
A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
– A szóbeszéd igaz lehetne mind,
Ha jönne vélem, – mindig egy úton…
– Igen! – felelte Mária hugom.
Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
– Édes kis madaram! Fáradt lehet!
Adja a karját! – S ment hallgatagon,
Hozzásimulva Mária hugom.
1902
*
Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
– (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. –
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát,
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkózom.
– Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ! –
– – – (És akkor jönnek régi órák, – sereg hiénák, – sírt rablók,
És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.) – – –
– Milyen nyomorúság! –
„Kelj inkább, – zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj múltakon, útakon, szíveden is át!”
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
– Be fontosak egyszerre piciny sikerek! –
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, – – –
És emberek, emberek, – mennyi idegen!)
– De otthon – idegenekkel a kicsinyem,
Most sír utánam – és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, – a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,
– És ünnepet szentelek kis életében.) –
Játszítom estig, bújócskán nevetek.
– Dalolom a kiságyon: „Haj, levendula, – levendula ág!”
Nyájas, tarkabarka világ, – mesevirág,
Angyalka, – madár, – csillagseregek! – – – –
– „Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!”
Itt keverem tusakodva a sápatag színeket.
– („Írni világot, mely fennmarad!” – s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol.
– Jobb szónak, oszlatóbbnak – kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. – – –
– Most kacajok ütnek az ablakon át! –
(Fejem lecsügged, – nincs tovább, – ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, – dalol, – rajtam nevet: „Szegény beteg!”
Sötét hajnalba ébresztő óra csereg.
Robotolni megyek.
1912
*
Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, – tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
– Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. –
Amikor látom a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke íráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
– Tip-top! Megindult. Petike jár!
Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most, – most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
– „Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
S megered szaporán, – elesni nem ér rá,
Előre hajlik – s az ölembe van.
Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik… majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszín ujját előre tartva,
„Tip-top” – így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
– „Csak las-san! – Okos-san! – Peti fi-am!”
S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
…Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
– „Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?” –
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– „Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
1903
*
Igazad van: simítni a gyürődést,
Visszafésülni ellazult hajat,
– Még azt hihetnék körül az emberek:
Valami bolond „íróné” ül itt,
Ki este verslábaktól dúlt fejére
Csak így-úgy csapja fel a kalapot,
S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.
– Az ura? – Az tán még-figurább szerzet!
Csőbe kuksoló, halvány mániákus,
Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,
S azt hiszi: ezen nyílik a világ.
– Pedig ments Isten! Semmi baja néki!
Rendes kis úr, – komoly, szakállas úr!
És aztán illendően, vontatottan
Kell társalogni, – régi hitveseknek.
Egy kicsit egymást jóerkölcsben únni!
Mint akik szépen, kifogástalan,
Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,
Kétszer beszéltek ablakrácson át,
Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,
Meglátogatta délben a papát,
S az szólt: „Leányom, nagy szerencse ért,
Megtisztelés házunkra…” és a többi:
S a szende lélek irult-pirult okosan,
S míg esküvőről vissza nem kocsiztak
Dehogy! A világért se! Még kisujját
Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.
Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek olyat.
Azoknak kell a házmestertől félni.
Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?
Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk
(báli angyalkák,) házasságlevéllel.
– Ki emlékeznék közülünk olyan
Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen
Húzódásra, hogy: „Tán mégse! Hagyd!
Sorsodra végleg mért kössem magam?
Becsüld meg jobban drága ifjúságod!
Gondold meg jól, vagy – ne gondolj vele!”
– No már ki hallott íly bolond vitát? –
Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,
Halvány homlokkal és komoly szakállal?
De kék szeme sarkából rámragyog
Hitetlenül is hites tisztasága,
És kikacag, akárhogy komolykodik,
Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,
– (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)
– És aki most úgye ne-e-em, dehogy is
Szeretné megverni a feleségét? –
1918
*
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’
Kései langyos, nyári délután,
Sok tarka szálat öltésnek eresztve
Babrált egyszer egy haragos leány.
Nem egymagában volt, – ez a baj épen! –
Mellette is meg szembe, szörnyűképen
Figyelve, gyanakodva egy a másra,
Egy mókás öreg ember meg a társa
Fölöttébb komoly ifjú húzogat
Tarka ostáblán furcsa bábokat.
Fogy a futó, menekül a király,
Itt még a bástya rendületlen áll;
Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek
Az ördöngős fehér-fekete mének,
S bár egyre hull a sok vitézi báb,
Új nemzedék jön és tüzel tovább.
Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,
Melyben, ha minden elhull, mi se vész.
Ám egy redő az ifjú homlokon
Jelenti: az eset komoly nagyon!
A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…
Csodálkozó haraggal várva, lesve:
„Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?
Beh ócska játék, beh unalmas ember!”
Mult napra nap, telt lassan hétre hét,
S a kerti asztalon terítve szét
A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka
Következetes híven váltakozva
Most is a régi. Talán odabent
Van felbomolva a bölcs hadirend!?
A harcos bábú lézeng oktalan,
Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.
A király egy csikót vesz üldözőbe,
Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,
S a királyné, rézsút tipegve fogytig,
Az ellenséges fővezérbe botlik.
…És kit okolni kell a sok bajér’,
Két nyugtalan kéz néha összeér,
S két ifjú szempár, amikor lehet,
Találkozik a csatatér felett…
Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:
„Olyan komoly, derék fiúnak hittem,
S bomlik immár ez is oktondi lázban!…
Nincs tartalom a mai ifjúságban!”
1906
Kaffka Margit összes költeménye
TartalomVersek
Műfordítások
|
|
Betűrendes versjegyzék |
A |
B |
C |
D |
E |
F |
G |
H |
I |