Humor és pszichiátria

HUMOR ÉS PSZICHIÁTRIA

Jakab Irén

Department of Psychiatry, Harvard Medical School and Cambridge Hospital, MA 02139, USA.

Fordította: Hárdi István

Összefoglalás

A humor sajátosan emberi készség. Az embert a beszéd mellett ez is megkülönbözteti a többi élőlénytől. A humor a lelki egészség fontos eleme. Kifejezhető ez verbális és non-verbális úton. A humor „konkrét” vagy „absztrakt” formáinak megértése függ az értelmi érettségtől. A szóbeli vicc megértéséhez bizonyos fokú absztrakt gondolkodás kell.
A humort a következő szempontok alapján határozzuk meg és illusztráljuk: humor, vicc, irónia, szarkazmus és cinizmus.
Pszichoterápiában ritka a spontán humor. A vicceket álomhoz hasonlóan lehet analizálni. Ha azonban ezt megtesszük elveszti az elfojtott impulzust felszabadító hatását. Amidőn a latens tartalom manifesztté válik, már nem okoz derűt többé. A túl korai értelmezés károsan hat a terápiás folyamatra, miként ez az álom elhamarkodott értelmezésénél is tapasztalható. Gyermekpszichoterápiában közlés eszközeként a humor verbális és non-verbális formái egyaránt alkalmazhatók. Két klinikai eset illusztrálja a humor jelentőségét, s utal ara, hogy kerülendő vagy alkalmazandó pszichoterápiában.

Kulcsszavak: Humor: pszichiátria; pszichopatológia; gyermekek humora; humor gyermekpszichoterápiában.

Summary

Humor is a special human quality. In addition to verbal speech it distinguishes humans from other species. Humor is an important aspect of mental health. It can be expressed verbally and nor verbally. The understanding of „concrete” and „abstract” forms of humor depends on the intellectual maturity. A level of abstract thinking is necessary to understand verbal humor.
The following aspects of of humor are defined and illustrated by examples: Humor, jokes, irony, sarcasm, cynicism.
Spontaneous humor is rare in psychotherapy. Jokes may be interpreted similarly to dreams. When a joke is analysed it loses its liberating effect and becomes manifest, it is not hilarious anymore. The early interpretation may affect adversely the therapeutic process, similarly to premature interpretation of dreams.
In child psychotherapy both the verbal and non-verbal forms of humor are used as means of communication. Two clinical case histories illustrate the importance of humor, whether it has to be avoided or fostered in psychotherapy.

Key words: Humor : psychiatry, psychopathology; children’s humor; psychotherapy.

Bevezetés

A humor és humorérzék jellegzetesen emberi sajátság. A beszéd képessége mellett a humor különbözteti meg az embert az állattól. A humor egyben a lelki egészség jelentős része.
A humor kifejeződhet szavakkal vagy azok nélkül, gesztusokkal, arckifejezéssel, vagy más művészi eszközökkel. A humor különböző típusainak megértéséhez az érettség más és más szintjeire van szükség. A verbális humor megértéséhez az absztrakt gondolkodás szintje szükséges.
A helyzetkomikum nevetésre késztet egy három éves gyereket, miként a bohóc ügyetlensége, botladozása, vagy tárgyakhoz ütődése. Az ilyen helyzetekben zajló cselekvéseket nem szükséges verbálisan kifejteni. A pantomim művészei szavakat cselekvés útján fejeznek ki. A mimus közlési szándékainak megértéséhez érettebb intellektus kell.
Gyermekek nevetnek a „butaságon”, amikor már bizonyos értelmi nehézségeken túljutottak; miként a humort, az ügyetlenséget akkor látják komikusnak, amikor már ők biztonságosan képesek mozogni. A különféle művészi ágakban – így rajzolás, festés, szobrászat, zene – megjelenő nem szóbeli humorhoz és megértéséhez ugyancsak magas szintű absztrakt gondolkodásra van szükség.
Kris (1) szerint a viccben egy eredetileg szorongást okozó érzelem kerül kontroll alá és okoz nevetést.
A nevetés – érzelmi reakció egy helyzetre vagy gondolatra – ismeretlen az állatvilágban. Állatok nem képesek erre és ezzel egymást szórakoztatni. Állatokat be lehet tanítani (kondicionálni) bizonyos cselekményekre, ami a nézőket nevetésre készteti, de ezt az emberek értelmezése ítéli „nevetségesnek”, s nem az állat érzi annak. Clay (2) több szerzőt idéz a témáról:
Dian Fossey ingerkedő, egymást csiklandozó ruandai gorillákat figyelt meg, amelyek erre érdes vihogó hangok adtak (fiziológiai válaszként csiklandozásra). Jane Goodall hasonló magatartást észlelt tanzániai csimpánzoknál.
Friedlund (3) szerint a nevetés inkább reflex, mint sajátos érzelem kifejezése. A vicchez és a csiklandozáshoz egyaránt tartozik a meglepetés, és a kiváltott nevetés egyszerű reflex a felgyülemlett feszültség levezetése. Gyermekeknél a humor – a „konkrét” vagy az absztrakt forma – elkülönítése és megértése értelmi érettségen múlik. Az intelligencia szintje határozza meg, hogy a gyermek spontán milyen típusú humort produkál, s nem papagájként utánozza a felnőttek szavait vagy tetteit. Másokon nevetni kevesebb értelmi, érzelmi érettséget kíván, mint önmagán. Ha a gyerekeken nevetnek, az kínosabb, ha nincs meg az önértékelés kellő biztonsága.
A humor leggyakoribb grafikus kifejezése a karikatúra. A gyerekeknek ennek megértéséhez kell az alany fizikai tulajdonságainak eltúlzása, egyéni modorosságainak felismerése, és annak a biztos tudata, hogy az illető azonos az ábrázolttal.
Az önmagáról szóló humor a legmagasabb lélektani készség saját gyengeségeinek ismeretéhez, s hogy nem fél azokat a világ előtt felfedni. Alapvető önbizalmat igényel és az öndicsőítés mellőzését. Ilyen irónia főként a 15 év felettieknél észlelhető absztrakt gondolkodás teljes birtokában. A viccek megértése párhuzamos az értelmi fejlődéssel, a konkréttól az absztrakt gondolkodásig. Értelmi fogyatékosok intelligenciafejlődési fokuknak megfelelően fogják fel a vicceket.
A bohóckodás gyakori zárkózott szorongó gyermekeknél, sok elfojtott agresszióval és ambivalenciával jár. (Ez a tendencia felnőtt korban is folytatódhat.) A bohóc az osztályban visszavonhatatlan viccmesélővé válhat. A primitív nonverbális viccektől (nyelvkiöltés a tanító háta mögött, osztálytársai hiányosságainak kifigurázása, beszédük torzított utánzása stb.) eljuthat finomabb szóviccekig. Ez utóbbinál lehetővé válik finoman álcázott agresszió vagy szexuális tabu-érzelmek viccen keresztüli kifejeződése.

Meghatározások

Vicc, humor, irónia, szarkazmus és cinizmus sokban közös, de jelentős köztük a különbség is.
A vicc, csoportok és népek életében lehet biztonsági szelep, amely aggodalmaikat, szorongásaikat vezeti le. Az ilyen absztrakt humor „üzenetét” a „kimondhatatlan” valóság kifejezéseként fogják fel. Az igazságtalan helyzetből felszikrázó humor segítheti a megbirkózást (copingot), akár otthon, munkahelyen, családban, vagy bármely körülhatárolt csoportban, amilyen a katonaság, az iskola, az igazságügyi intézmények, a vallásos vagy az etnikai csoportok stb.
Humornak, mint emberi kifejezésnek a célja többféle, túl az önmaga és mások szórakoztatásán. Rejtett (kódolt) üzenetet küld azoknak, akik azt megértik, s a nyilvánvaló „nevetséges anyag” mögött felfogják a mélyebb értelmet. Humor hasonlít a metaforához. Provins szerint (id. Clay, 2) a humor lehet uralkodás vagy alávetettség, elutasítás vagy elfogadás kifejezője. Szolgálhat vértelen forradalmat az elviselhetetlen elnyomás és diszkrimináció ellen. A humor lehet személyiségtulajdonság. Bóknak számít, ha valakiről megállapítják, hogy „jó a humorérzéke”, úgy vélik, hogy jó vele kapcsolatba lenni. Az ilyen ember a problémákat a derűs oldalról nézi, még nehéz vagy fenyegető helyzetekben is. A humor nem sértő. Viszont nem mondják, hogy valakinek „jó érzéke van az iróniához”, mert az ironikus személy agresszív.
Az irónia Sands (4) szerint paradox intervenció, távol tartja a személyt mozgató előítéletet, az irgalmat, a gyászt, a kínt, a dühöt. Néha önmaga ellen irányul, s akkor magát a beszélőt sérti. Iróniában az ellenkezőt értik annak, amit mondanak és a megállapítás humoros oldalát kell felfogni, amely így nem sértő. Az irónia akkor sért, ha nem értik.
A szarkazmus azonban a szándékában különbözik az iróniától. Ez akkor sért, ha megértik. Ez nem nevetséges, s a „szarkasztikus” embert nem tekintik rokonszenvesnek. Soha nem hallani „jó szarkazmusról”. A szarkazmus a humornak aktívan agresszív formája, melynek célja a hallgató, vagy egy harmadik személy sértése.
A cinizmus a humorérzék ellentéte, szerzett személyiségtulajdonság. A cinikust általában kiégettnek tarják, aki az életben csak a nehézségeket látja és vele nem jó kapcsolatba kerülni. Az ilyen ember még a saját teljesítményeit és jó tulajdonságait is leértékeli. A nyelvészeti megfigyelések szerint a humort általában a „jó” jelző kíséri, a cinizmust soha nem írták le „jó”-nak.
A szellemes ember (akár jó humorú) mindenkinek rokonszenves, hacsak nem viccelődik gátlástalanul és ezt nem megfelelő helyzetben, valamint ha nem vezet bohóckodáshoz, amivel elidegeníti és eltávolítja magától a hallgatóságot. Elhagyottság érzését kelti, ahelyett, hogy közelséget teremtene, amire a viccmesélő vágyik. A humorizáló minden áron elfogadásra törekszik, mivel olthatatlan vágy él benne az emberekkel való kapcsolatra, hogy viccei által tekintsék barátnak, vagy legalábbis egyenrangúnak.
A vicc poénnal ellátott történet vagy elbeszélés. Freud a szemantikus struktúrán és tudattalan mechanizmuson alapuló számos vicc-típust sorolt fel.
A vicc lehet adott helyzet konkrét, oda nem illő értelmezése. Például:

A tábornok az újoncoknak beszédet tart, amit így fejez be:
– Vegyék tudomásul, hogy hazánk horizontján sötét felhők vannak.
Midőn a tábornok eltávozik, a kapitány odaszól az őrmesternek:
– Magyarázza meg a tábornok beszédét az újoncoknak”. Mire ez utóbbi így fordul a csapathoz:
– A tábornok azt mondta, hogy sötét felhők vannak hazánk horizontján. Bár én nem látok egy fikarcnyi felhőt sem, de délután esőköpennyel fognak kivonulni.

Humor és vicc fontos eleme a kontextus. Ez legvilágosabb a politikai vicceknél. Hasznos analizálni a vicc célját, a poént, hogy a hallgatóra lévő hatását megérthessük. A vicc kapcsolatkeresés, amely lehet egyoldalú – a mesélő ilyenirányú igényéből – hogy reakciót váltson ki, amely lehet nevetés (kapcsolat), esetleg nemtetszés (visszautasítás), vagy cinikus válasz.
A „jó” viccek tárgya nem sérti a hallgatót, de tudattalan örömet szerez egy harmadik fél kárára, akinek a tulajdonságai és a hiányosságai el vannak túlozva. Ez a résztvevőknek lehetővé teszi saját agressziójuk kielégítését szexuális tabuik és előítéleteikkel szemben.
Álljon itt két példa, az elsőben politikai és szexuális felhangokkal és a másodikban nem politikaival:
1. Egy ember talál egy palackot és felnyitja. Kiszáll belőle egy szellem:
– Mester kiszabadítottál engem, mondj egy kívánságot, és én azt teljesítem.
Mire az ember:
– Várj, hozok egy Izrael és Palesztina térképet, szeretném, ha kibékítenéd a két népet, hogy békében éljenek.
A szellem:
– Mester, ez lehetetlen, évszázadok óta harcolnak egymás ellen, kívánj mást.
Az ember:
– Magyarázd meg a nők gondolkodását! Mire a szellem:
– Megvan még az a térkép?
2. változat: Egy ember:
– Szeretnék Hawaiiba menni, de nem merek repülőre ülni, a hajón meg tengeribeteg leszek. Építs egy autóutat Los Angelesből Honoluluba!
Szellem:
– Mester! Ez lehetetlen, kívánj valami mást! Az ember:
– Magyarázd meg a nők gondolkodását! Mire a szellem:
– Kétsávos vagy négysávos utat akarsz?

Irónia és szarkazmus megsértenek vagy lealacsonyítanak valakit, akik ellen a vicc irányul. Ez lehet a hallgató, egy harmadik személy vagy akár egy meghatározott embercsoport. Vannak etnikai-, szexuális viccek, vallásról, egyéni hiányosságokról szólóak, valamint „butaságról”, disznóságokról, szociális tabuk ellen, sőt néha elcsattannak poénok testi hibákról is. A szociális (felettes-én) tilalom néha lehet olyan erős, hogy a hallgató a viccet visszataszítónak találja.

Pszichopatológia és a humor

A humor nem lépi át a valóság határait, megmarad ebben a keretben. A vicc története kitalált, a tárgya viszont a valóságban játszódik. Ezzel szemben a neurózisban és a pszichózisban a világ irreális keretek közé van szorítva. A pszichotikusnak a humor fenyegető lehet, s tünetei helyett a humorban nem képes feloldódni.
Szkizofréniások humorérzéke eltér a normálistól. Az ő vicceik gyakran ironikusak, s olyan idioszinkretikusak lehetnek, hogy a hallgató nem érti őket.
Paranoid személyiségek nem képesek a humor elfogadására, agressziónak fogják fel.
Mániás betegeknek nincs igazi humorérzékük, jóllehet, hogy onthatják a vicceket, miközben ők azon nem nevetnek, csak automatikusan sorolják őket, utat engedve nárcisztikus és agresszív impulzusaiknak. Mániás állapotban nincs szükség impulzusaiknak viccben történő álcázására. Általában elfogadhatatlan érzelmeik szabadon (cenzúrázatlanul) kerülnek a tudatba.
Humorhoz jól kialakult homloklebenyre van szükség. Frontális lebeny egyes betegségeiben túlzott és nem megfelelő viccelődéssel („Witzelsucht”) találkozhatunk, „vicc-szenvedély” megnyilvánulásaként. Humorizáláshoz és a megértéshez megfelelő értelmi képesség és hajlékony gondolkodás szükséges. Derks (idézi Clay, 5) EEG tanulmányaiban úgy találta, hogy a nevetésben az egész agykéreg vesz részt.

Pszichodinamika

A vicc pszichodinamikájában a viccmesélő és hallgató azonos belső gátlásai és elfojtott anyagai teszik lehetővé az elmondottak megértését. A humor vagy a vicc a szociális és morális fékek által elfojtott érzelmeknek, a tudattalan vágyak hirtelen felszabadításával nyújt megkönnyebbülést. Példa:
Egy férj mondja a temetkezési vállalat igazgatójának:
– Szép szertartást szeretnék a feleségemnek. Hat fekete ló húzza a halottaskocsit. Válasz:
– Sajnálom, de csak két szürke lovunk van.
Mire a gyászoló:
– Hát ez baj. Szeretnék még koszorút 100 piros rózsával.
Válasz:
– Sajnos rózsánk sincs.
Gyászoló:
– Rémes, legyen akkor 100 piros szegfű.
Válasz:
– Pirosunk nincs, csak fehér.
Gyászoló:
– Az baj, hát akkor legyen száz fehér szegfű.
Válasz:
– Csak 15 fehér szegfűnk van.
Mire a férj felkiált:
– Hát most már semmi örömem nem lehet ebben a temetésben?

A vicc hallgatása passzív magatartással jár. Visszaemlékezni és elmondani egy viccet annyi, mint tudattalan, elfojtott – legtöbbször szexuális vagy agresszív – anyaggal bánni. Két ember beszélget a túlvilágon:
– Hogy haltál meg?
– Egy dühös férj megölte a felesége szeretőjét és bedugta a jégszekrénybe és kidobta az ablakon és ez rám esett. És Te hogy haltál meg?
– Én voltam abban a jégszekrényben.

Az emberek néha azt mondják: „Olyan sok jó viccet hallottam, de később már nem emlékszem rájuk”. Ezekben az esetekben a vicc nem rezonált a hallgató tudattalanjában lévő késztetésekkel, ütközik velük, jóllehet, hogy intellektuálisan felfogta a hallottakat. Az emberek gyakran elfelejtik a vicceket, ugyanakkor inkább emlékeznek az elejtett humoros megjegyzéseikre. Freud szerint a viccelő egy tudatelőttesből származó ötletet átad a tudattalannak, amelyen az dolgozik és visszaküldi a tudatba. A vicc nem építhető fel teljesen a tudatos anyagból (6).
Hasonlatosság van az álom és a vicc között. Mindkettő építhet nappali maradványokra, dolgozhat sűrítéssel, eltolással és közvetett ábrázolással. Álomban van, viccben nincs regresszió.
A vicc nevetést válthat ki, ha a poén nem illik az elmondott gondolati keretbe. Így aztán a várt konklúzió helyett a megállapított premisszákból hirtelen egy meglepő értelmezés születik. Például:
Szemlélő a kocogóhoz:
– A kocogás percenként gyorsabb szívverést okoz, mintha pihenne. A szív viszont csak egy bizonyos számú szívverésre képes, ezért ne használja el a tartalékait. Pihenjen többet, tovább él.

Második példa:
A japánok sok halat esznek. Vérnyomásuk alacsonyabb, mint az angoloké és az amerikaiaké. A franciák sok zsírt esznek. Vérnyomásuk alacsonyabb, mint az angoloké vagy az amerikaiké. Az olaszok sok vörösbort isznak. Vérnyomásuk alacsonyabb, mint az angoloké és az amerikaiaké.
Következtetés: Mindegy, hogy mit eszel vagy iszol, az angol nyelv használata okoz magas vérnyomást.

A humornak van pozitív és negatív oldala. Egyes vicceknek különlegesek a célpontjai: Lehetnek obszcének, nyíltan szexuálisak, ösztön-öröm felszabadítói, máskor politikai és társadalmi rendszer vagy személy ellen fejeznek ki agressziót. Nyílttá válhatnak szado-mazochista tendenciák, miképpen a következő példában:
A mazochista azt mondja:
– Kínozz engem! Mire a szadista:
– Nem!

Álomban az elfojtó, a cenzor elkerüli az örömöt gátló akadályokat. A vicc szembenéz az akadályokkal és felszabadítja az elfojtott örömöt. A vicc leköti a figyelmet egy kis időre, hogy az alatt megkerülhesse a felettes-én által állított akadályokat. A vicc által hozott ötletet erős gátlás sem nyomhatja el. A vicc hátsókijárata, bűn nélküli kifejezője a tilosnak, jóllehet, hogy egyes politikai rendszerekben büntethetik.
A humor nem tagad, ám nevet kínos vagy tragikus eseményeken. Freud példát mutat be az akasztófahumorról:
” A hétfőn akasztandó ember reggel felébredve így szól: na ez a hét is jól kezdődik…” Ez az ironikus megjegyzés pont az ellenkezőjét jelenti annak, amit mond.
Viccben a kínos belátás elfogadhatóvá válhat. A viccre adott első reakció, a szorongás elfojtott érzelmeket kelthet. Az a tény, hogy a másik, a viccmesélő töri át az elfojtást felszabaduláshoz, azaz nevetéshez vezethet. Ez felhasználható a pszichoterápiában.
A humor sohasem sért, de nem éri el a szorongástól való nagyfokú felszabadulást, mint viccben és iróniában. A humor a lélek stabil állapota. Alkalmas szorongás és szenvedés eloszlatására. A humor mosolyt (tartós enyhe örömet) kelthet. Okozhat nagy nevetést rövid idejű, de kirobbanó érzelmekkel Az irónia ellentmondást kelt, de nem foglalkozik elfojtott, tudattalan anyaggal, inkább tudatos agresszív gondolatokkal. Fogalmakat fejezhet ki, nyíltan ellentétes szavakkal, vagy gesztusokkal, esetleg hanghordozással.
A humor irányulhat emberekre, egyénekre, tárgyakra és növelheti a viccmesélő nárcisztikus mindenhatósági érzését. A humor megmenekül a felettes- én elől, a mindig éber és szigorú instancia szemet huny egy pillanatra, és az álruhás anyagot elfogadható (vicces) formában átengedi az ösztön-énből a felszínre. A humorérzékkel megáldott ember eltűri a valaha eltávolított ambivalenciát, mindkét oldalt látja, a nehézséget (a sötét oldalt) és a lehetséges megoldást (a világos oldalt). A humor győzelem, a félelem és az elfogadhatatlan, ki nem fejezhető szexuális és agresszív érzelmek fölött. Ezek közvetlen megnyilvánítása – érzelmileg vagy fizikailag veszélyeztetné – az egyént. A humorizáló önmagát mintegy távolságból szemléli. Látja a problémákat, átalakítja elfogadható formába elfojtott érzéseit, tilalmait (elismervén őket a self részeként), bár nyíltan nem azonosul velük, csak a humor toleráns tükrén keresztül.
Rebecca A. Clay, egy független újságíró közleményeiben (2,5,7,8) összefoglalja a humorról és nevetésről szóló legújabb tudományos eredményeket, valamint javaslatokat a humor testi és lelki egészséget szolgáló alkalmazására Az alábbiakban ismertetem a nevetés és humor pozitív hatásaira, a lelki egészségben és a terápiában lehetséges felhasználására vonatkozó megfigyeléseiket.
Fry szerint (id. Clay, 7) „a nevetés százszor több mint 15 perces szobabiciklizés”. Lefcourt és mtsai szerint a nyál A immunoglobulin (S-IgA) szintje humor hatására megnő. Ebben a tanulmányban Lefcourt és Martin által kidolgozott kérdőíveket használták a helyzetkomikumra (SHRQ – situational humor response questionnaire), és a copingra (CHS – coping humor skálát), melyekkel azt vizsgálták, hogy valaki mennyire képes humort alkalmazni a stresszel való megbirkózásban.
Berk (id. Clay, 7) a humor gyógyításban való alkalmazását javasolja. Pozitív érzelmi állapotok, „eustressz” hatásaival foglalkozó tanulmányaiban úgy találta, hogy a derűt jelentő nevetés csökkenti-, cortisol növeli az immunglobulinok szintjét, s több mint kétszeresére emeli a plasma cytokin interferonét. Ez a hatás még másnap is tart. Berk és mtsai software programot dolgoztak ki a nevetés egyéni gyógyító hatásának felmérésére. Ez egy kérdőív ( SMILE – Subjective Multidimensional Interaction Laughter), amelynek alapján részletes humort leíró profilt készítenek az egyénről, benne az általa választott könyvekkel, videókkal stb.
Newman (id. Clay, 2) megfigyelte, hogy az emberek meg tudják tanulni a humor alkalmazását stressz kezelésében. Szerinte „terapeutáknak bátorítani kell pacienseiket, hogy élethelyzeteikben humort találjanak a kognitív restrukturáció részeként.”
A fenti közleményekből kiderül, hogy humor használható a gyógyításban, ha felismerjük ennek egyéni lehetőségeit és határait.

Pszichoterápia

Pszichoterápiában ritka a spontán humor.
A spontán jelentkező viccet a kívülálló oda „nem illő”-nek vélheti. A terapeuta a tudattalan motívumot keresi. Diagnosztikus értékű lehet, ha megvitatják keletkezését, mely a megelőző vagy aktuális konstelláció interakciójából származik.
Egyes analitikusok, miként Freud is az álmokhoz hasonlóan ajánlja a viccek tanulmányozását, elsősorban azok eredetének és keletkezésének kutatását. A viccek tudattalan és tudatelőttes anyagra utalnak, miként az álmok, a nappali álmodozások, a neurotikus tünetek, szabad asszociációk, nyelvbotlások és tévcselekmények. Freud ugyan mindegyiket kutatta, de legmélyebben az álmokkal foglalkozott.
A pszichoterápiában a beteg humora épp oly fontos információ forrása, mint az álom. A viccben a tudattalan anyag álcázott formában jelenik meg. Tárgya rendszerint nem a mesélő maga, kivéve az öngúny ritka eseteiben.
A kezelés közben megjelenő vicc – viszonylag kevés agresszióval – a paciens azon igényére utal, hogy a szeretné a terápiát érzelmileg uralni. Konkréten gondolkodó embereknél az irónia egyes helyzetekben félreérthető, ha az elmondottakat szó szerint fogják fel. Ilyen betegeknél irónia nem alkalmazható pszichoterápiában. A cinikus magatartás távolságot teremt a paciensekkel és bizalmatlanságot, és negatív áttételt okoz.
Kris (1) szerint a sokféle álcázott formában jelentkező komikus cselekmények az érzelmeken, főként szorongáson kívánnak úrrá lenni, vagy legalábbis azokat elhárítani. A személyiséget stigmatizálhatja, különösen ha az túlzott, például a tipikus bohóckodásban, vagy a helyzethez nem illő folytonos viccelődésben.
A paciensek viccei megfelelő értelmezéssel segítik a prognózis felállítását. A terapeuta humoros megjegyzésének elfogadása jó prognózist jelenthet. A konfliktustól való távolságra utalhat.
Az áttételt a paciensek gyakran a terápiáért járó fizetéssel kapcsolatosan fejezik ki, ami a terapeutától való távolságot jelentheti, aki „nem barát”. Egy komikus színész, aki viccet csinált az áttételből, utánozta a terapeutát, mintha az azt mondta volna:
– Nos, a kezelésért ön 100 dollárt fizet óránként, amiért én az ön anyja, apja, nővére, testvére, és szeretője vagyok, tehát személyenként 20 dollárt…
Ha a viccet analizáljuk, elveszti az elfojtott ösztönök feletti felszabadító hatását. Ha a latens tartalom manifesztté válik az már többé nem nevetséges. A probléma sem mulatságos, ha már nem abban az ál-öltözékben mutatkozik, mint a viccben. Ha a paciens humora a terápia folyamán felszínre került a pszichiáternek mérlegelni kell annak a kockázatát, – a kezelés aktuális állása szerint – hogy értelmezze-e a mögöttest, az elfojtottat. Az itt következő vicc a szociális stigma, értelmezésének és kezelésének karikatúrája.
A stigma: az ágybavizelés. Értelmezés: Regresszió, igény az anyai gyengédség iránt, agresszió az apával szemben, aki tevőlegesen agresszív és ellenáll kívánságainak, és impotenssé teszi a „rossz magatartása” miatt.
A kezelés: Az analitikus több lépést tesz, mellyel a beteget tünetei eredetének megértéséhez vezeti (beleértve a szóbeli értelmezést, ha ezt a paciens elfogadja). Ez csak az első lépés a tünet megszüntetésében, ami nem szűnik meg az azonnali „jó értelmezés és belátás” révén… Ehhez szükséges az anyjához fűződő függő viszony megváltozása, egy érettebb, önállóbb én-kép kialakítása. Továbbá kibékülnie a túlzottan szigorú atyjával (és a saját felettes-énjével), miután felismerte a dühöt és bűntudatot, amely fenntartja a tüneteket. Az itt következő vicc szóbeli karikatúrája a pszichoanalízisnek. A kezelés első szakaszára utal, amikor a belátás és bűntudat enyhülése nyomán a konfliktus még nem oldódott meg. A rövid vicc a pacienst és a pszichiátert egyaránt érinti.
Egy ember találkozik a barátjával:
– Rémesen szenvedek. Felnőttem és még mindig bevizelek. Nincs társas életem, és csupa szégyen vagyok.
Mire a barát:
– Menj pszichoanalitikushoz.
Hat hónap után a barát megkérdi:
– Hogy vagy? Már nem vizelsz be? Segített a kezelés?
Nagyon sikeres volt! – hangzik a válasz – Ugyan még bevizelek, de büszke vagyok rá…

Nem szabad lebontanunk a vicc által épített védőmechanizmusokat, amíg nem kész a páciens, hogy az adott pillanatban nyíltan foglalkozhassunk a mögöttes problémával. A vicc korai értelmezése épp oly elfogadhatatlan, mint az álmoké. Lehet, hogy a paciens még nem kész, hogy „belátással hallgasson”; így aztán megsértődhet és még erősebb elhárítást
(még több tünetet) és negatív áttételt alakít ki.
A humor segíthet a konfliktusok és ellenállások felfedésében, de ugyanakkor meg is akadályozhatja ezt, növelve az ellenállást, új úton kikerülve az értelmezést. Frings (6) szerint a vicc az elhárító mechanizmusokkal a feszültségen való úrrá kerülés, s a kapcsolatban történő nevetés a rejtett konfliktus elfogadása. Frings óvja a terapeutát a paciens humorával való rivalizálástól: „Én ezt szellemesebben tudom elmondani…”
Miként bármely más megállapításnál a kezelésben, a felbukkanó viccnél is eldöntendő, „értelmezni vagy nem értelmezni”, esetleg elhalasztani későbbre, amikor a paciens már szembe tud nézni az interpretációval. A korai értelmezés visszavetheti a terápiás folyamatot, s ha az időben elhibázott – az egészet lelassíthatja.
A pszichoanalitikusok kerülik a rendelőjükön kívüli, külvilági szociális kapcsolatot pacienseikkel. A humor a szokványos kontextuson kívül álló, pillanatnyi egyenlő kapcsolat emberi szintjén él, amelyet nem terhelnek a szakmai korlátok, a résztvevők való életben meglévő hierarchiái. A terapeuta félhet, hogy elveszti a terápiás folyamat kerete fölötti uralmát, ha elrugaszkodik a merev szociális kerettől (az orvos-beteg kapcsolattól) átadva magát a pillanatnyi szabadságnak. Humor – a viccelődés vagy tréfás megjegyzés – a külvilágot hozhatja be, ami nem része az analitikus folyamatnak és ez által azt meg is szakíthatja.
Ha az analitikus viccel a pacienssel az félreértheti, s belőle dühöt válthat ki. Ha viszont a terapeuta önmagáról tréfál, lealacsonyítja magát, ami tekintélyvesztéshez vezethet, és ha a beteg nevet, részt vesz a terapeuta öngúnyolásában.
Fontos tehát érteni a humor pszichoterápiában való használatának előnyeit és kockázatait, s alkalmazásának egyedi lehetőségeit. Mikor érdemes használni a pszichoterápiás kontextusban? Mikor ellentétes a kezeléssel, és mikor kerülendő?
Az itt következő eset illusztrálja egy páciens mindenfajta humor iránti averzióját és magatartásának pszichológiai okait.

1.eset. Egy harminc éves nő sok órája gyermekkortól tartó szégyene és bűntudata átdolgozásával zajlott. Falujában a gyerekekkel egy béna embert „ugrattak” és „kínoztak”, szurkálták a testét és gúnyolták. A szerencsétlen kerekes deszkán feküdt és az utcán kezeivel kormányozta magát. Az agresszív epizódok után a gyerekek nevetve elszaladtak, s a nyomorult nem tudott elégtételt venni, haragjában üvöltött rájuk.
Ez a beteg semmilyen viccet nem tudott elviselni, mert bűntudatát keltette fel. Gyermekeinek is megtiltotta viccmesélést. Az előző pszichoterapeutát otthagyta, mivel az számos megjegyzést tett rá. Mielőtt hozzám került a szkizofréniás nő hosszú ideig állott kórházi és ambuláns kezelésben. Két év után fejeztem be a kezelését (30 évvel ezelőtt). Levelezés utján maradtunk kapcsolatban, melyben tájékoztatott otthoni életéről, gyermekeinek fejlődéséről és egyházi munkájáról. Küzdött fokozatosan elvesző látásával, de elkeseredettség és pszichotikus tünetei visszatérése nélkül.
Az eset illusztrálja, hogy mennyire fontos „ismerni” a pacienst mielőtt „humort” vezetne be a kezelésbe. Ilyen esetekben árthat ezzel, katarzis és belátás helyett felborul a terápiás szerződés.
Gyermekpszichoterápiában közlés eszközeként a humor verbális és grafikus formái használhatók. Az ilyen alkalmazás terápiás hatással járhat.
2. esetemben a 12 éves Péternek a „karikatúra – készítés” érzelmi kiélést jelentett, s így „tette nevetségessé kínzóit” (az őt ugrató osztálytársait). Karikatúrái fizikai agressziót helyettesítettek. 12 éves korában került pszichoterápiába. Alacsony iskolai teljesítmény és tanárai, iskolatársai elleni agresszivitása miatt vettem kezelésbe. Anyja szerint otthon és iskolában egyaránt nehezen kezelhető volt agresszív kitörései miatt. Otthon öccsével az iskolában osztálytársaival verekedett. Elégséges tanuló volt, de nem szeretett olvasni, a földrajz, a komputer és a torna érdekelte.
Péter jól fejlett, csinos fiú volt. Az első impresszió alapján komolynak, visszavonultnak tűnt, aki nem kezdeményezett beszélgetést, és nem tartott szemkontaktust. Egyszavas mondatokkal válaszolt. Székében izgett-mozgott, deprimált és szorongó volt. Néhány ülés után azonban megváltozott viselkedése; gátlásai csökkentek, szemkontaktusa is megjelent, beszélt „problémáiról” és „reményeiről.” Egocentrikus volt, magát sikertelennek és „rossznak” tartotta. Problémáiért másokat okolt. Gyakran alvászavarokról panaszkodott (sokszor felébredt éjjelente). Hosszabb baráti kapcsolatot reménytelennek tartott. Főleg azért lett deprimált és mérges, hogy apja elhagyta a családot.
Minden új helyzetben szorongott. Iskolában és emberi kapcsolataiban bekövetkező kudarcoktól félt. Úgy érezte, hogy kortársai nem szeretik, mivel gúnyolták, sőt néha meg is támadták. Explozív agresszív impulzusai még a kisebb provokációkra is önuralmának teljes elvesztésével fenyegették. Tagadta, hogy verekedést kezdett volna – ő „csak elfogadta a kihívást”. Panaszkodott, hogy a tanító nem szereti és „mindig a többi gyereknek hisz, mindig őt tartotta a verekedések kezdeményezőjének”. Ezért nem mondta meg a tanítónak, ha igazságtalanul bántották.
Péternek nem volt igazi barátja, magányos és tartózkodó maradt. Mióta apja egy éve elhagyta őket és letelepedett Európában, anyja kiterjedt családjával élt. Szomorú és mérges volt apja elvesztése miatt, aki „soha nem törődött vele, még egy vacak születésnapi tortát sem adott neki.”. Az egyetlen tortás születésnapi alkalmat a jó tanítónőnek köszönheti, amikor minden gyerek kapott süteményt. Erről nagyon meghatottan számolt be.
Nagyon bántotta, hogy apja nem gondoskodott anyagilag a családról, s hogy szűkös körülmények között kellett élniük és anyjának keményen meg kellett dolgoznia a megélhetésért. Hiányolta apját, hogy nem mehet futballozni „mert anyja nem akarja oda elvinni, miként többieket az apjuk viszi el.” Keserűen emlékezett vissza bátyjára, aki nem vette be társaival való játékba.

A pszichoterápiás folyamat

Pszichoterápia alatt Péter belátta saját szerepét és kudarcát, amiért nem boldogult társaival, és amiért nem voltak barátai. Miután a terapeutával bizalmas kapcsolata alakult ki, korrektív érzelmi élményeken ment át. Szeretetre és támogatásra vágyott, boldog volt, hogy megdicsérték teljesítményeiért. Magát nagyobb (nyolcadik osztályos) gyermekek áldozatának tartotta, akik zavarják és ütik. Nagyon félt, hogy gúnyolják és megtámadják (belerúgnak). Állandó feszültségben figyelt, hogy mikor kell megvédeni magát valódi vagy vélt igazságtalan támadások ellen.
Nagyon tartott a nyári táborozástól. Szerencsére az első heti tapasztalatai nagyon jónak bizonyultak. Nagyon örült, hogy úszásban, állatkerti látogatásban és sok másban vehetett részt. Barátja is akadt. „Ő most a legjobb barátom. Együtt játszunk” – mondta. Úgy érezte, hogy a táborvezető is támogatta. Midőn egy gyermek ellökte, nem ütött vissza, hanem panaszt tett a táborvezetőnek, aki két sorral odébb ültette attól a fiútól. Félt a következő iskolai évtől: „Bennem van ez a harag… nem tudom, hogy mit csináljak vele.” Most már el tudta fogadni pozitív érzéseit: „Van egy barátnőm”,” a gimnáziumi osztályba jár, és nagyon szeretem… nagyon helyes… fekete… ez évben végez, és nem fogom őt többé látni… s ez nagyon szomorú”. Midőn arról esett szó, hogy esetleg más osztályba, „normális gyerekekébe” került volna, Péter kijelentette, hogy mindent megtesz a jó beilleszkedésért, barátkozásért és „keményen fog tanulni”. Szorongás helyett most várakozással nézett az új élmények elé. A táborban jó tapasztalatokat szerzett a vezetőkhöz és a gyerekekhez való alkalmazkodásban, amitől kezdetben nagyon tartott.
Felvették a Bostoni Múzeumba a gyermekek művészeti csoportjába. Ott kiválóan viselkedett, élvezte az előírt rajztanulást. Képei igazi tehetséget árultak el, s a részleteket nagyon türelmesen dolgozta ki. A program végén kiállították munkáit, amire nagyon büszke lett. Ugyanazon a napon öccse az összes otthoni rajzait elpusztította, ami nagyon felmérgesítette és elszomorította, de haragját nem vezette le fizikailag. Városi terveket és épületeket kedvvel rajzolt, építész akart lenni. Nagyon örült, amikor látogatást szerveztem neki egy építészmérnöki irodába, ahol megismerkedett az ottani munkával és megmutathatta rajzait, amit az építész tehetségesnek talált.
A terápiában ismételten elmondta, hogy a gyerekek gúnyolják, és anyját szidják, ami miatt verekedésbe kényszerült. Péternek karikatúrákat mutattam, aminek fogalmát sem ismerte még előtte. Megértette a karikatúrázásban rejlő agresszív kiutat, melyet felhasznált fizikai verekedés helyett. Élvezte a „kínzóiról” készített gúnyrajzokat, támadó késztetése csökkent az iskolában és jó előmenetelt ért el. Nyári hónapokban, az anya és a három gyermek Európába ment a családhoz és az apához.

Művészetterápia

Kezdetben papír és ceruzát ajánlottak neki, hogy „rajzoljon valamit”, a beszélgetések nagy hallgatások és szorongó magatartás közepette (állandó nyugtalanság, körbe mászkált a helységben, ismételten kikérezkedett). Azt mondta, hogy inkább otthon rajzol, mint másokkal együtt. Csak golyóstollat volt hajlandó használni, a krétát visszautasította, mondván, hogy az csak kis gyerekeknek való. Néhány ülés után térképeket készített az USA-ról, meg egyes államairól, majd az általa építendő képzeletbeli városokról. Felhőkarcolókat rajzolt, később -javaslatomra – az otthoni környezetet is ábrázolta.
Amikor emberrajzot kértek tőle, egy futballista került a papírra, de visszautasította az ellenkező nem, a „leány” ábrázolását. Családját is vonakodva rajzolta meg: Csak pálcika embereket készített, sorrendben balról jobbra: „apa, anya, bátyám, öcsém és én”. Érdekessége a hiányzó apa megjelenítése. Valódi emberek ábrázolásának képtelensége családban zajló érzelmeinek elfojtására utalt. Valóságos, kidolgozott alakokat azonban „hőseiről” készített, agresszív férfiakról és a „leányról, akit szeretett”.
Rajzaiban félt haragot kifejezni és engedélyt kért, hogy ágyút és egy „német keresztet” (horogkeresztet) készíthessen. Megkönnyebbült, amikor megengedtem neki, hogy azt rajzoljon, amit akar és bármilyen szót (káromkodást) is használhat. Arra kért, hogy ezt ne mondjam el az anyjának, megnyugtattam, hogy minden a terápiában és köztünk marad. Legközelebb a tanítója elleni felgyülemlett dühét élte ki, aki „a többi gyerek által kezdett verekedés miatt őt szidta”: Spontán rajzában a pedagógust exkrementummal a fején ábrázolta, aláírta – más hasonlók közepette, – hogy az egy „szarfej”. Ezt a rajzát megjegyzés nélkül fogadtam el. Később midőn panaszkodott, hogy nem kapott születésnapi tortát a családtól, tortát rajzolt rajta káromkodásokkal, kifejezvén az elkeseredettséget és keserűséget, hogy az apja elhagyta a családot. Ezek után mutattam neki karikatúrákat az újságokban és folyóiratokban, majd javasoltam, hogy verekedés helyett rajzolja le „kínzóit”.
Megértette a karikatúra lényegét túlozva az emberek testi tulajdonságait és lelki hiányosságait (pl. fej sok téglából). Az iskolában csökkent az agresszivitása, és barátkozni kezdett. Sajnos, a kialakult, új nagyon törékeny alkalmazkodása idején az anyja családostul meglátogatta az apát Európában, ami – miként sejtettem – visszaesést okozott Péter régi agresszív magatartásához, mivel az apa ismét visszautasította a családot. Midőn hazatértek Péter nem került vissza a Múzeum iskolába (ahol egyébként ösztöndíjat is felajánlottak neki). Az anya nem volt hajlandó őt oda szállítani, s a tömegközlekedésben meg nem engedte egyedül utazni.
Az anya depresszíven és reménytelenül kivonta a gyermeket a terápiából. Sajnos, Péter személyiségi problémái fokozódtak, így áthelyezték őt a lelki sérültek iskolájába és kapcsolatunk megszakadt. Ismert, hogy a szülői problémák – itt az anya depressziója – megfosztotta a fiút a szociális alkalmazkodásban való további fejlődéstől.
Bizonyos alkalmakkor vicc vagy humoros megjegyzés segítheti az aktuális emberi kapcsolatot, a pozitív átvitelt, és az egyébként nehezen elfogadható értelmezést, ha az „könnyebb” kevésbé merev formában kerül közlésre.
A pszichoterapeuta spontán nevetése megmutathatja az ő emberi oldalát és segítheti a korrektív érzelmi tapasztalatot.

Irodalom

1. KRIS E: Ego development and the comic. Int J Psychoanal 1938; 19: 77-90.
2. CLAY RA: Laughter may be no laughing matter. APA Monitor 1997a; 28: 16.
3. FRIEDLUND AJ. In: Clay RA, editor. Researchers help unravel the mechanics of laughter. APA Monitor, 1997: 28: 17-8.
4. SANDS S: The use of humor in psychotherapy. Psychoanal Rev 1984; 71: 441-60.
5. CLAY RA: Researchers help unravel the mechanics of laughter. APA Monitor 1997; 28: 17-8.
6. FRINGS W: Humor in der Psychoanalyse. Germany: Verlag W. Kohlhammer, 1996.
7. CLAY, RA: Researchers harness the power of humor. APA Monitor 1997; 28: 1-8.
8. CLAY RA: Why are knock-knock jokes so funny to kids? APA Monitor 1997; 28: 17.