kb. 104 perc olvasás
PERGE OTTÓ
1. Hack Péter börtönbe csukná azokat, akik lerántják a leplet a történelem legnagyobb csalásáról.
Az MSZP még a választások előtt át szeretné vinni a parlamenten azt a törvényt, amely büntetné a holokauszttagadást Magyarországon – adta hírül a zsidó ATV. A Hit Gyülekezetében vezető pozíciót betöltő, szélsőségesen magyarellenes Hack Péter „alkotmányjogász” szerint pedig nem a korábban megfogalmazott jogszabályt kellene előterjeszteni, hanem annak egy „szűkített változatát”, amely nem a „gyűlöletbeszédre” koncentrál, hanem kifejezetten a holokauszt cáfolására.
Mindez valószínűleg azért történik, mert a szélhámos Eli Wiesel, amikor nem is oly rég idepofátlankodott, megparancsolta a magyarországi gyarmat irányítóinak, hogy az úgynevezett holokauszt tagadását büntető törvénnyel kell még tovább erősíteni az uralkodó faj hatalmát. A cionista érdekeket mindig lelkesen kiszolgáló – és ezért alaposan megfizetett – Hack Péter arról pofázott az ATV-ben, hogy azért nem sikerült eddig törvénybe iktatni a holokauszt-cáfolat büntetését elrendelő jogszabályt, mert a törvény „előterjesztője egy sor olyan más magatartást is belevont a büntetendő körbe, melyekkel kapcsolatban aggályok merültek fel”. Ugyanis a nagyeszű jogászok „nem határozták meg pontosan, mi is az a magatartás, amit büntetni kell”. „Az ellenzék erre hivatkozott, amikor a törvényt elutasította, és a köztársasági elnök is ellenérveket fogalmazott meg ezzel kapcsolatban.” Hack is nagyon jól tudja: sem az úgynevezett „ellenzék”, sem a beszari „köztársasági elnök” nem gördít akadályt egy olyan törvény elfogadásának útjába, amelyet nagyon akarnak a zsidók.
Mindebből Hack azt a következtetést vonja le, hogy az új jogszabály előterjesztésénél csakis a „holokauszt tagadására” kellene koncentrálni. Természetesen teljesen lehetetlen pontosan körülírni, mi is a „holokauszt-tagadás”, ezen kívül minden ilyesfajta törvény súlyosan sérti az ENSZ Alapokmányában is lefektetett emberi szabadságjogokat, de itt már a kutyát sem érdeklik az emberi szabadságjogok. Hiszen hazánk teljes alávetéséről és leigázásáról van szó, no meg persze a nyugati világ felett gyakorolt cionista befolyás megerősítéséről.
Nem lenne persze érdemes tovább idézgetni azt a sok hazugságot és ostobaságot, amit Hack Péter összehordott, ennek ellenére mégiscsak elmondom, hogy a következő kijelentés is elhangzott a szájából: „nyílt antiszemitizmus van a holokauszt-tagadás mögött, amely a holokauszt áldozatait úgy tünteti fel, mint akik valami rosszat követtek el”. Roppant logikus. Ha a második világháború bizonyos eseményeivel kapcsolatban másképp vélekedem, mint ahogyan hivatalosan előírják, akkor ebből miért következik feltétlenül, hogy utálom a zsidókat? Egyébként pedig a „nyílt antiszemitizmus” fogalma jogilag teljesen értelmezhetetlen, de persze ez sem számít. „Bizonyos értelemben a holokauszttagadás nem a múlttal foglalkozik, hanem a jelennel és a jövővel” – hazudta a csirkefogó, és ez a talányos mondat alighanem azt jelenti, hogy aki a zsidóknak nem tetsző nézeteket hangoztat a holokamuval kapcsolatban, az „újabb holokausztra készül”. Hack szerint továbbá a „holokauszttagadók egyre nyilvánvalóbban összefognak azokkal, akik például Izrael megsemmisítésére vagy a zsidóság különböző országokból való kiűzésére szövetkeznek”: Magyarán: aki Izraelt bírálni merészeli, az vagy maga is „holokauszttagadó”, vagy legalábbis együttműködik a „holokauszttagadókkal”, sőt, a „zsidóság kiűzésén” mesterkedik. Izrael állam cselekedeteinek bírálata is tilos lesz a jövőben? Hány évvel szándékoznak büntetni a zsidó állam kritikusait?
Hack Péternek ezek után volt még képe „morális értékítéletről” papolni, amit persze úgy kell érteni, hogy a zsidók mondják meg ezek után, mi a jó és mi a rossz. Gyengébbek kedvéért: jó az, ami a zsidóknak jó, rossz az, ami a zsidóknak rossz. Hack Péter nagy kegyesen megengedte, hogy az új törvénybe beiktassák a kommunizmus bűneit tagadók büntethetőségét is, de csakis abban az esetben, ha „a jogszabály elfogadtatásához csak így lehet megszerezni a parlamenti többséget”. De ha megvan a parlamenti többség a holokauszt-tagadókat elítélő törvény mellett, akkor a kommunizmus bűneit továbbra is kétségbe lehet majd vonni. A gazember végül az agymosás fontosságát hangsúlyozta, mivel szerinte „az utóbbi évtizedekben elmulasztottuk az emberek morális tanítását, a határvonalak világos meghúzását, minek következtében szélsőséges, rasszista nézetek váltak bizonyos körökben szalonképessé.” Nem véletlenül beszélt a nyomorult többes szám első személyben: a határvonalat Hack Péter és a hozzá hasonló magyarellenes gazemberek, és a hazánkat teljesen uralni szándékozó és fölvásárló cionista zsidók szeretnék meghúzni, és persze ők akarják az embereket morálisan tanítani. „Ezért mindenképpen szükség van a törvényre, melyet, ha minden jól megy, akár 2-3 héten belül elfogadhat az Országgyűlés” – szögezte le a magyargyűlölő cionista.
Perge Ottó – ATV nyomán
2. Lehetőség ellenségeinknek – cipőjével etethetik meg publicistánkat
A legfőbb érv, amit az úgynevezett holokauszt cáfolásának törvényi tiltása érdekében felhoznak, a következő: azért nem engedhető meg, hogy bárki kétségbe vonja a hivatalos verziót, mert aki így cselekszik, az újabb holokausztot készít elő. Első pillantásra látszik, hogy elképesztő hazugsággal állunk szemben. De töprengjünk el alaposabban ezen a kirívóan ostoba érvelésen.
A cionista Hack Péter az ATV-nek adott interjújában azt mondta, a kommunizmus bűneinek tagadását azért nem kell tiltani, mert azok, akik kétségbe vonják a kommunizmus rémtetteit, nem akarnak újabb vérengzést előidézni. Más a helyzet a zsidók úgynevezett holokausztjának „tagadóival”, ők ugyanis csakis azért kérdőjelezik meg a hivatalos holomítosz egyes elemeit, hogy azután teljes erővel gyilkolhassanak ismét – hangoztatta a magyargyűlölő cionista. De hol van ebben az egészben a logika?
Először is miért olyan egyértelmű, hogy napjaink kommunistái – akik esetleg tényleg kisebbítik, netán tagadják a kommunista rendszerek bűneit – nem akarnak ismét diktatúrát, és nem nyitnák meg újból a koncentrációs táborokat, meg az Andrássy út 60-at? Jó, persze, naiv a kérdés, a válasz egyértelmű: a komcsik közt sok volt a zsidó, ők tehát nem olyan veszélyesek a „választott nép” számára, mint a „nácik”. De maradjunk most csak Hack Péter és általában a héber gyarmatosítók ostoba gondolatmenetének keretei között. A saját úgynevezett logikájuk alapján soha meg nem válaszolható egyik kérdés tehát így szól: miért szükségszerű, hogy a holokauszt hivatalos történetét megkérdőjelező történészek és kutatók újból zsidókat szeretnének irtani? És miért természetes a héberek szerint, hogy aki a kommunizmus bűneit kétségbe vonja, attól viszont nem kell tartani?
De ezzel az ellenvetéseimnek még nincs vége. Ugyanis van egy másik gond is a Hack Péter és a mögötte álló zsidrákok értelmetlen gondolatmenetével. Itt van ugyanis például az örmények esete. Mint tudjuk, a törökök különböző okoknál fogva a mai napig nem hajlandók elismerni, hogy az első világháború idején, 1915-ben egymilliónál is több örményt gyilkoltak le. Mármost következik-e vajon az „örmény holokauszt” makacs tagadásából, hogy a törökök ismét vérontást akarnak véghez vinni az örmények körében? Nem valószínű, hiszen Törökország már közel száz éve tagadja örmények százezreinek előre eltervezett lemészárlását, ennek ellenére nem következett be újabb örmény holokauszt. Ráadásul az örmények gyilkolászása tényleg megesett.
És egyáltalán: milyen jogon, miféle képtelen logika alapján feltételezi bárki is, hogy azért, mert egy történelmi eseménysort egy bizonyos módon értelmez valaki, akkor az illető a jövőben tömeggyilkossá válik? Valamely múltbéli esemény tagadása semmiképpen sem jelentheti – függetlenül attól, megtörtént-e vagy sem –, hogy szeretnénk, ha az adott esemény ismét bekövetkezne. Ha például valakit a bíróság előtt okkal vagy ok nélkül megvádolnak egy bűncselekmény elkövetésével, és az illető tagad, akkor ebből senki nem fog arra a következtetésre jutni, hogy szeretné végrehajtani a megtörtént vagy meg nem történt cselekményt.
Mindehhez pedig vegyük hozzá, hogy egészen bizonyosan állítom: bárki, aki alaposabban elkezd foglalkozni a zsidók úgynevezett holokausztjával, ellentmondások tömkelegébe botlik, és kételyek sokasága merül fel benne. Miért készülődne tömeggyilkosságra az, aki kételkedni kezd? Például teljesen érthető, ha az ember kételkedni kezd a hivatalos holovallásban, ha meggondoljuk, hogy a háború után 15 éven át azt állították – beleértve bizonyos „szemtanúkat” –, hogy minden egyes koncentrációs táborban működtek gázkamrák. 1960-ban aztán az egyik zsidó történész csendben bejelentette: a Német Birodalom területén felállított lágerekben gázkamrák pedig nem léteztek. Sem Buchenwaldban, sem Bergen-Belsenben, sem Dachauban. Ha valaki 1960 előtt Németországban nyilvánosan kételkedni merészelt volna a németországi elgázosításokról szóló mesékben, megnézhette volna magát. Sőt, alighanem börtönben kötött volna ki. Pedig neki lett volna igaza, mint utóbb kiderült. De mindez semmi, mert a holodogmatika számos más ponton is változott. 1990-ig hinni kellett abban is, hogy a nácik szappant állítottak elő a megölt zsidók testéből, bőrükből pedig lámpaernyőt készítettek. Aki kételyeit hangoztatta volna a szappanos és a lámpaernyős sztori hitelességét illetően, elvesztette volna állását, és talán el is ítélték volna. Erre mi történik? 1990-ben izraeli zsidó történészek – megint csak szép csöndben – beismerték: a nácik nem állítottak elő emberi holttestek felhasználásával sem szappant, sem lámpaernyőt. Úgyhogy ha valaki nem tudná: immár nem kötelező hinni sem az emberi szappan, sem az emberbőrből készült lámpaernyő ostoba sztorijában, bár megjegyzem, jó néven veszik, ha az ember mégiscsak készpénznek veszi ezeket a buta meséket.
1990-ben történt még egy fordulat (és nem véletlenül akkor, mert a vasfüggöny lehullását követően lehetségessé vált alaposabban szemügyre venni azokat az állítólagos „haláltáborokat” Lengyelország területén, és a héberek rettegni kezdtek a lelepleződéstől): lecserélték az auschwitzi áldozatok emléktábláját, amelyen az állt, hogy 4 millió embert öltek meg a németek Auschwitzban. Az új emléktáblán pedig az 1,5 milliós áldozati szám szerepel, pedig korábban tankönyvekben is azt írták, a katedrákról is azt hirdették, hogy 4 millió zsidó vesztette életét Auschwitzban, és ha valaki kételkedni merészelt volna ebben a kőbe vésett számban, megnézhette volna magát. (De a 6 milliós szám viszont ezután sem változott, ami arra utal, hogy a matematika alaptörvényei sem érvényesek a holomítosz világában.) Sőt, vannak hivatalos holotörténészek, akik már azt pedzegetik, hogy csupán 1 millióan, vagy annál is kevesebben haltak meg az auschwitzi lágerben. (És nem mindegyikük volt zsidó, és nem mindegyikük halt meg gázkamrákban – állítják immár zsidó vagy a zsidók szolgálatában álló kutatók is.) És teljesen indokolt feltenni a kérdést a holovallás terjesztői felé: ha hazudtatok a németországi lágerek gázkamráiról, a meggyilkolt zsidók testéből készített szappanról, a bőrükből készült lámpaernyőről, és ha hazudtatok a 4 milliós auschwitzi áldozati szám ügyében, akkor vajon most, amikor a „tömeges elgázosításokról”, az immár csupán hatra csökkentett, és valamilyen okból kizárólag csak Lengyelország területén létező „haláltáborokról”, s ki tudja, miképpen összeszámolt „6 millió meggyilkolt zsidóról” beszéltek éjjel és nappal, vajon igazat mondtok-e? És azt a bátor és gondolkodni sem rest embert, aki ezt a teljesen jogos és érthető kérdést felteszi, miért minősítitek vérszomjas tömeggyilkosnak, aki másra sem vár, mint hogy milliókat mészároljon le?
Itt vannak azután az elektromos áramos kivégzésekről, az élve elégetésekről, a légkalapácsos gyilkosságokról, a tömeges vízbe fojtásokról szóló képtelennél képtelenebb, állítólagos szemtanúk vallomásai alapján összeállított történetek, amelyeket régebben szintén tilos volt megkérdőjelezni, most pedig már nem szólnak róluk egy szót sem maguk az észt osztó héber történészek és más hivatalosságok sem. Ezen kívül pedig vegyük tekintetbe Fred Leuchter, illetve Germar Rudolf kutatási eredményeit: mindketten alaposan megvizsgálták az Auschwitzban gázkamraként mutogatott épület falát, melyből mintát vettek, de nem találták benne a hololegenda dogmatikájában kulcsszerepet játszó gáz, a hidrogén-cianid nyomait. Azután vegyük figyelembe az állítólagos szemtanúk teljesen abszurd, a fizika és kémia legalapvetőbb törvényeinek ellentmondó beszámolóit, vegyük figyelembe, hogy egészen biztosan nem állt rendelkezésre több millió holttest elégetéséhez szükséges tüzelőanyag az úgynevezett haláltáborokban. Továbbá még egy, a kételkedésre feljogosító szempont: egyáltalán nincsenek meg a zsidók állítólagos elpusztítását elrendelő írásos dokumentumok sem. Hasonlóképpen hiányoznak a „történelem legnagyobb népirtásának” tárgyi bizonyítékai is. (Mert azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy önmagában egy csomó egymásra dobált cipő, szemüveg és ki tudja, kitől származó haj bármit is bizonyít.) Bármilyen bűnügy során a bizonyítékok háromféle típusával állnak elő az eljárás során: vannak ugye a tárgyi bizonyítékok (közülük az egyik legfontosabb a gyilkos fegyver), azután fontosak még az írásos dokumentumok, végül pedig a legkisebb bizonyító ereje a szemtanúk vallomásainak van. Az „elfogult” szemtanúk beszámolói jórészt teljesen érdektelenek. Márpedig azok a foglyok, akik a koncentrációs táborokból szabadultak, egészen bizonyosan kimondhatatlanul gyűlölték a nácikat, sőt, a németeket általában. A zsidók kiirtásának vádjával pedig úgy bélyegezték meg a német népet, hogy a bűntett elkövetésére nézve soha nem álltak rendelkezésre sem tárgyi bizonyítékok, sem írásos dokumentumok. Csak a teljesen megbízhatatlan és súlyosan részrehajló „szemtanúk” vallomásai alapján állították össze az egész vádiratot!
Kérdésem Hack Péterhez, az összes holokausztozó történészhez, újságíróhoz és politikushoz, és a szabad véleménynyilvánítást elfojtani óhajtó cionistákhoz a következő: ha valaki a holokauszt hivatalos történetének fentebb vázolt súlyos ellentmondásai és következetlenségei nyomán kételkedni kezd, kérdéseket tesz fel, és rámutat a lelepleződött holohazugságokra, miért számít potenciális tömeggyilkosnak? Ünnepélyesen megfogadom, hogy ha erre a kérdésre bárki értékelhető választ ad, akkor nyilvánosan megeszem a cipőmet a Dohány utcai zsinagóga előtt.
Perge Ottó – Kuruc.info
__________________________________________________________________
Karsai László: Válasz Perge Ottónak, és más holokauszt-tagadóknak
Mon, 2010/03/08 .
Perge Ottót nagyon felháborította, hogy a Magyar Narancs februári utolsó számának vezércikke helyeselte, hogy a Parlamentben megszavazták a holokauszt-tagadás büntethetőségének törvénybe iktatását.
Perge azt hiszi, hogy azok, akik úgy tudják, volt holokauszt, vagyis a nácik és különféle nemzetiségű cinkosaik a második világháború idején különféle módszerekkel meggyilkoltak, elpusztítottak kb. hatmillió zsidót, gyávák, nem mernek például az ő kérdéseire sem válaszolni. Ki kell ábrándítsam Perget, én pl. nem gyávaságból nem válaszoltam neki, hanem azért, mert nem vagyok a „kuruc.info” rendszeres olvasója, ezért nem tudtam arról, hogy felajánlotta, ha valaki válaszol a kérdéseire és meg tudja győzni őt arról, hogy volt holokauszt, akkor megeszi a Dohány utcai zsinagóga előtt a cipőjét. Perge négy kérdést tett föl: az elsőben a megölt zsidók testéből készített szappan, illetve lámpaernyő-mítoszt említette, a másodikban azt firtatta, hogy miért állította olyan sok „szemtanú”, hogy olyan koncentrációs táborokban is látott gázkamrákat, ahol ilyenek nem is voltak. Harmadik kérdése az auschwitzi tábori múzeumban 1992-ig (nem 1990-ig, mint tévesen írja) látható volt felirat módosításáról szólt. Azt kérdezte, hogy ha 1992-ig az volt a „hivatalos” adat, hogy Auschwitzban négy millió embert öltek meg, akkor miért nem módosították a holokauszt áldozatainak számát, amikor „kiderült”, hogy „csak” 1,5 millió embert öltek meg itt? Negyedik kérdése a Magyar Narancs vezércikkével kapcsolatos volt. Perge azt kérdezi, miféle logika alapján állítja a szerinte „cionista” lap, hogy aki hozzá hasonló kérdéseket fogalmaz meg, az népirtást akar elkövetni?
Perge, ez már kérdéseiből is jól látszik, nem olvasta a Pannonica Kiadónál 2001-ben megjelent „Holokauszt” című könyvemet. Az alábbiakban első két kérdésére válaszolva saját magamat fogom idézni, bárki ellenőrizheti, hogy lassan tíz éve mit írtam, mit publikáltam.
„Úgy vélem, nem feladatom a mai magyarországi holokauszt-tagadókkal szakmai vitát folytatni. Őket érvekkel, tényekkel, adatokkal amúgy sem lehet meggyőzni, előítéleteik rabjai.
Csak mellékesen érdemes említeni a (szélsőjobb és baloldali) futószőnyegen gyártott holokauszt-tagadó „szakirodalmat”, mivel ennek művelői nem tekinthetők történészeknek, műfajuk a politikai pornográfia. Egy ismert amerikai történész, amikor felkérték, hogy nyilvános televíziós adásban vitatkozzon a holokauszt tényeit tagadókkal beleegyezett, de feltételül szabta, hogy vitassák meg azt is: a Hold sajtból van-e, volt-e rabszolgaság az Egyesült Államokban és lapos-e a Föld.
A holokauszt-tagadók kihasználták azt, hogy volt és van rivalizálás a holokauszt-túlélők között abban, hogy ki szenvedett többet. A második világháború után hosszú évekig Buchenwald volt a legismertebb koncentrációs tábor, innen került ki a legtöbb írástudó túlélő, (Magyarországon közülük talán legismertebb Jorge Semprun2), akik szenvedéseik történetét sokszor magas irodalmi színvonalon örökítették meg. Amikor az emberek kezdték megtanulni Auschwitz nevét és kiderült, hogy jelentős különbség volt a náci kényszermunka, hadifogoly, vagy éppenséggel a valódi haláltáborok között, néhány memoár-író egyszerre „visszaemlékezett”: ők még sok más táborban is „láttak” gázkamrákat. A holokauszt-tagadók az 1960-as években először ezekről a táborokról írták meg, hogy itt legfeljebb krematóriumok voltak, de gázkamrák nem, majd levonták a következtetést: sehol sem voltak gázkamrák. A dokumentumokkal, tárgyi bizonyítékokkal, a haláltáborokat túlélők és a haláltáborok személyzetének tanúvallomásaival, visszaemlékezéseivel pedig egyszerűen nem törődnek. Érvelés helyett a zsidó túlélőket elfogultnak és/vagy hazugnak, az SS tömeggyilkosait pedig a liberál/kommunista fogvatartóik által megfélemlített áldozatoknak nevezik.
A náci táborokról és haláltáborokról szóló híreket nehéz volt értelmezni. Hiányos, olykor ellentmondásos hírek is érkeztek, például arról, hogy villamosszékben végeztek ki embereket, vagy olyan képtelen rémhírek is elterjedtek, hogy szappant, gépolajat gyártanak a nácik a holttestekből. A szappan-rémhír terjesztésében Stephen Wise főrabbi is részt vett, 1942 őszén egyik nyilatkozatában tényként tálalta ezt a képtelenséget.4 Igen elterjedt rémhírről volt szó, a treblinkai haláltábor egyik túlélője emlékirataiban megörökítette, hogy a siedlcei vasútállomáson a lengyelek gúnyosan azt kiabálták a vagonok körül: „Zsidók, szappant főznek belőletek!”5 Garai András is csak Auschwitzban értette meg, hogy Ilonka nagynénje, aki 1942-ben menekült haza, Magyarországra Olaszországból, igazat mondott, amikor: „…állandóan siránkozott, hogy ő tudja: a zsidókat Sziléziában a gázba fojtják, elégetik és szappant csinálnak belőlük.” A pécsi zsidó rokonok pszichiáter professzorhoz vitték a nagynénit, aki megállapította, hogy a páciens egészséges, csak ritka fajta rögeszméje van: „paranoia vera”.6 Annak, hogy nagyon sok ember, zsidók és nem zsidók is elhitték: a nácik képesek szappant főzni a meggyilkolt zsidókból, lehetséges „racionális” magyarázatot adni. Józan ésszel nehéz elhinni, hogy pusztán azért ölnék meg a zsidókat, mert zsidók. Legalább valami hasznot csak akarhatnak a gyilkosok, vélhették sokan. A szappan-mítosz makacs továbbélését mutatja, hogy mind Jeruzsálemben, mind Budapesten, a Magyar Zsidó Múzeumban 1999-ben még mutogattak olyan szappan-darabot, amelyet állítólag emberzsírból készítettek.” Egyébként nem a holokauszttagadók, hanem más történészek, pl. a Népszabadság hasábjain 1999 májusában „Mítosz és Valóság” című cikkében Ungváry Krisztián is cáfolta a szappanfőzés mítoszát.
Könyvem írásakor még nem tudtam, hogy egy ízben végeztek a nácik kísérletet, amelynek során emberi zsírból szappant próbáltak főzni, de soha nem „termeltek” nagyobb mennyiségben ilyen szappant. Ami az emberi bőrből készült lámpaernyőt illeti, a rémhír forrása a buchenwaldi koncentrációs tábor, annak parancsnoka Karl Koch és felesége Ilse. A Koch-házaspárról már 1943-ban egy SS vizsgálóbizottság megállapította, hogy korruptak és kegyetlenek voltak. Ilsét a rabok és az őrök is „Buchenwald kurvájának” nevezték. A tábori orvosi személyzet gyűjtötte a tárgyi emlékeket, 1942-ben megtiltották nekik, hogy ismerőseiknek, barátaiknak, rokonaiknak például zsugorított emberi koponyákat ajándékozzanak. Elterjedt a híre, hogy Ilse megöletett néhány tetovált foglyot, hogy bőrüket lámpaernyő készítéséhez használja fel. 1943-ban az SS belső vizsgálata feltárta, hogy Karl Koch sikkasztott és megöletett két foglyot, akik tudták róla, hogy szifiliszes. Karl Kochot halálra ítélték, Ilsét felmentették. Konrad Morgen SS bíró a háború után Ilse perében mint tanú azt vallotta, hogy amikor házkutatást tartottak a Koch-házaspár lakásán, nem találtak emberbőrből készült lámpaernyőt. Nem sokkal azután, hogy 1945 tavaszán az amerikai csapatok felszabadították Buchenwaldot, Billy Wilder rendező készített egy filmet a táborról. Egy kép később széles körben elterjedt ebből a filmből. Ezen egy asztal látszik, rajta többek között két zsugorított koponya, tetovált emberi bőrnek látszó tárgyak és egy asztali lámpa. A film narrátor-szövege szerint a lámpaernyő emberi bőrből készült. Wilder filmje hatására vált a náci barbarizmus emblematikus tárgyává az emberi bőrből készült lámpaernyő. Ilse Koch perében 1947-ben az ügyészek egy zsugorított koponyát és három tetovált emberi bőrdarabot is bemutattak, de lámpaernyőt nem. A tanúvallomások zöme másodkézből, hallomásokon alapuló volt. Egy hajdani buchenwaldi fogoly azt vallotta, hogy ő látott Ilse Koch asztalán emberbőrből készült lámpaernyőt. Ilse Kochot elítélték, de életfogytiglani börtönbüntetését később enyhítették, főleg a terhelő tanúvallomások megbízhatatlansága miatt. Később egy német bíróság ismét életfogytiglani börtönre ítélte, 1967-ben öngyilkos lett a börtönben. Öt tetovált emberi bőrt őriznek az amerikai Országos Egészségügyi és Orvosi Múzeumban (National Museum of Helth and Medicine-NMHM) és egyet az amerikai Országos Levéltárban (National Archives), amelyek mind Buchenwaldból származnak. Az NMHM-ben őrzött darabok közül kettő bal oldalán vannak lyukak, egy harmadikon, amely nagyobb és szabálytalan alakú, tűvel szúrt lyukak vannak egy-három centiméteres távolságra egymástól. Nem tudni, ezek hogyan kerültek a bőrdarabra, de bizonyos, hogy a vád bizonyítékai között szerepeltek Ilse Koch 1947-es perében. Egyébként az ellenfél testrészeinek ilyen jellegű felhasználása még semmit sem bizonyítana: a maja indiánoktól kezdve a ruandai népirtásig előfordultak olyan esetek, amikor bőrből vagy csontból emléktárgyakat készítettek. A holokauszt egyediségének bizonyítására ezért a bőrből készült lámpaernyő történet alkalmatlan.
Remélem ezzel már válaszoltam Perge 1. és 2. sz. kérdésére. Én viszont arra kérem, hogy jelölje meg azokat a tankönyveket, amelyekben „hivatalosan” szerepelt a szappan-mese. Ha lesz könyvemnek második kiadása, abban foglalkozni szeretnék ezekkel a tankönyvekkel is. Az auschwitzi (és lublin-majdaneki) visszaemlékezők azért szavahihetők, mert igen sok más bizonyítékunk (eredeti náci dokumentumok, fényképfelvételek stb.) is van arról, hogy ebben a két táborban, ellentétben pl. Dachauval, vagy Buchenwalddal, voltak krematóriumokkal egybeépített gázkamrák. Jean-Claude Pressac hajdani holokauszt-tagadó moszkvai kutatásai során hozzájutott az auschwitz-birkenaui gázkamrák eredeti építési irataihoz, tervrajzokhoz, kivitelezési tervekhez stb.
3. kérdés. Perge nem veszi figyelembe, hogy a holokauszttal foglalkozó történészek negyven évvel ezelőtt még jóval kevesebbet tudtak, mint húsz, vagy harminc évvel később. Perge nem említi, hogy éppen amerikai, francia, izraeli, német, és lengyel történészeknek, többek között az auschwitzi tábori múzeum szakértőinek köszönhető, hogy 1992-ben a főtáborban lévő állandó kiállításon módosították az ebben a táborban megöltekről szóló számot, és az Auchwitz-Birkenauban lévő emlékműre is 1,5 milliós áldozati számot írtak. A körülbelül hatmilliós áldozati számon azért nem kellett változtatni, mert 1960 után minden egyes olyan országban, amely a második világháború idején német megszállás, vagy befolyás alatt volt, és üldözték a zsidókat, igen intenzív kutatások folytak és folynak. Raul Hilberg amerikai történész (1922-2007), a holokauszt szaktudomány egyik legnagyobb tekintélye az egyetlen, aki holokauszt-monográfiája 1961-es, majd 1985-ös kiadásában is vitatta a kb. hatmilliós áldozati számot. Szerinte „csak” mintegy ötmillió zsidót öltek meg a nácik és cinkosaik a második világháború idején. Az egyes országok holokauszt-történészeinek kutatási eredményeit összegezve ma a különféle nemzetiségű holokauszt-történészek egyöntetűen arra az álláspontra jutottak, hogy a körülbelül hatmilliós áldozati szám áll közelebb a valósághoz.
4. kérdés. Magam sem gondolom, hogy aki Pergéhez hasonló kérdéseket megfogalmaz, népirtást akar elkövetni. Én Pergét és általában a holokauszt tagadókat elfogult, előítéletes gondolkodású, és alapvetően tájékozatlan antiszemitáknak tartom.
Nem gondolom, hogy néhány oldalon akár csak a holokauszt megtörténtét bizonyító legfontosabb tényeket, adatokat, dokumentumokat stb. fel lehetne sorolni. Csak a német háborús főbűnösök 1945-1946-os nürnbergi peréhez a holokauszttal kapcsolatban összegyűjtött német kormányzati, SS, Wehrmacht stb. iratainak címjegyzéke egy vaskos kötetet tölt meg.
Én is szeretnék néhány kérdést feltenni.
1. Elismeri-e Perge, hogy Hitler megszállott, fanatikus, „eliminációs” indulatoktól fűtött antiszemita volt? 2.) Miért ismételgette a második világháború idején Hitler nyilvánosan és szűk bizalmasai körében is azt a „próféciáját”, amelyet először 1939. január 30-i ünnepi beszédében fejtett ki? Hitler ebben a beszédében többek között kijelentette: „Ha a nemzetközi zsidó finánctőkéseknek Európában és Európán kívül sikerül a nemzeteket ismét egyszer világháborúba taszítaniuk, akkor az eredmény nem a Föld bolsevizálása, tehát a zsidóság győzelme lesz, hanem az európai zsidó faj megsemmisítése.”
3.) Elismeri Perge a nácik úgynevezett eutanázia-programjáról, amelynek során 1939-1941 között a hivatalos német adatok szerint közel 100.000 gyógyíthatatlannak minősített embert öltek meg gázkamrákban, hogy a náci népirtó-fajnemesítő politika része volt? 1941. augusztus 3-án Münster város katolikus érseke, Clemens August von Galen szenvedélyes hangú szónoklatot tartott templomában. Von Galen a német Büntető Törvénykönyv 139. és 211. §-ira hivatkozott, melyek nem csak a gyilkosságot büntették, hanem azokat is, akik megbízható információval rendelkeznek tervezett gyilkosságról, és nem értesítik a hatóságokat, vagy a fenyegetett személyeket. Von Galen hangsúlyozta: ha az eutanázia általánossá válik, mindenki retteghet, aki gyengévé válik, aki megöregszik. „Az ember nem öreg ló, tehén”- mondta a főpap, hozzáfűzve, hogy ez a program ellenkezik a „Ne ölj!” parancsolatával is. Von Galen széles tömegek aggodalmának, felháborodásának adott hangot, prédikációja bombaként robbant, szövegét több ezer nyomtatott példányban terjesztették Németország-szerte.7 Von Galen bátor fellépése rendkívüli módon feldühítette Hitlert. 1941. október 25-én bizalmasai előtt megfogadta, alkalmas pillanatban megfizet a főpapnak, csak azt sajnálta, hogy pillanatnyilag nem tehet semmit, mert csak szükségtelenül növelné napi gondjait.8
Dr. Hilfrich, Limburg püspöke, 1941. augusztus 13-án kelt tiltakozó levelében öreg embereket is idézett, akik rettegtek attól, hogy kórházba kerülhetnek, mert attól féltek, ha majd ők, vagyis a nácik végeznek az elmebetegekkel, akkor a munkaképtelen öregeket fogják kiirtani.9
4.) Elismeri Perge, hogy a német fogságba esett szovjet hadifoglyok közül legalább két és félmillió ember pusztult el?
5.) Mivel magyarázza Perge, hogy 1943 őszén Himmler azon sajnálkozott, hogy eddig, vagyis 1943 őszéig nem vették eléggé figyelembe, hogy milyen fontos pl. a hadifoglyok munkaereje?
6.) Elismeri Perge, hogy a fennmaradt, nagyon hiányos náci iratanyagból is világosan kiderül, 1942 márciusában két nagy akciót kezdtek el: a Nagynémet Birodalom és Szlovákia területéről a Lengyel Főkormányzóságba kezdték deportálni a zsidókat, és a Főkormányzóságból (eleinte a lublini és galíciai körzetből) Belzecbe kezdték deportálni a zsidókat? A fennmaradt eredeti iratokból, egykorú SS-jelentésekből kiderül, hogy több tízezer zsidót szállítottak Belzecbe keletről és nyugatról egyaránt. Meg sem próbálták elhitetni, hogy a zsidók itt munkatáborba kerülnek, ugyanis főleg öregeket, gyerekeket, nőket deportáltak. Meg sem próbálták elhitetni, hogy ilyen hatalmas tömegű embert egyetlen tábor képes befogadni, hiszen a jelentések mindössze 60 őrről szólnak. Az iratok arról nem tesznek említést, hogyan ölik meg itt, valamint Treblinkában, Chelmnoban és Sobiborban a zsidókat, de tudjuk, hogy ezekben táborokban az eutanázia-programban a kipufogó gázzal való ölés technikájában már komoly tapasztalatokra szert tett orvosokat, ápolókat „foglalkoztatták”.
7.) 1941. október 23-án miért tiltották meg a zsidók kivándorlását a németek által megszállt területekről? Október 13-án Martin Luther, a német Külügyminisztérium államtitkár-helyettese mintegy 2000, Franciaországban internált spanyol állampolgárságú zsidó Marokkóba történő kitelepítéséről akart tárgyalni a spanyol hatóságokkal. Korábban hasonló ügyekben a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) is azon az állásponton volt, hogy a lehető legtöbb zsidót el kell távolítani a németek által megszállt területekről. Most viszont az RSHA vezetője, Reinhard Heydrich közölte Lutherrel, hogy a spanyol hatóságoknak nincs elég gyakorlatuk ilyen tömegű zsidó megfelelő ellenőrzésében, de erre nem is fognak valószínűleg törekedni. Luther megértette, hogy a zsidókérdés Végső Megoldása most már nem azt jelenti, hogy a háború után kitelepítik a zsidókat Európából, például Madagaszkár szigetére. Heydrichtől megtudta, hogy a szóban forgó 2000 spanyol zsidót azért sem engedheti Spanyol-Marokkóba, mert így nem lennének elérhetők a zsidókérdés háború utánra tervezett „alapvető megoldása” számára. Franz Rademacher, a német Külügyminisztérium D III-as (Judenreferat-Zsidóügyi) osztályának vezetője ezidőtájt Belgrádban járt, ahol többek között zsidó nők, gyerekek és öregek keleti területeken lévő gyűjtőtáborokba telepítéséről tárgyalt. Most már szó sem volt munkatáborokról, gyerekeket, öregeket, nőket, tehát nehéz fizikai munkára alkalmatlanokat nyilvánvalóan nem „gyűjtőtáborokba”, hanem haláltáborokba tervezték deportálni. Október 23-án Rademacher egyik régi ismerősétől Paul Wurmtól kapott egy rövid levelet. Ebben arról tájékoztatta őt, hogy a zsidó „parazitákból” rövid időn belül nem sokan lesznek életben, mert „különleges módszerekkel ki fogják őket irtani”. Wurm nem az SS különleges akció-csoportjairól, az Einsatzgruppékról írt, amelyek tagjai már több mint három hónapja tízezrével mészárolták a zsidókat a megszállt szovjet területeken. Nem is az orosz zsidókat, hanem általában „a” zsidókat említette. Alig burkoltan a zsidókérdés Végső Megoldásáról, vagyis az európai zsidók haláltáborokba deportálásáról írt, amelyet ekkor már javában terveztek Berlinben.
8.) Miért írta naplójában Joseph Goebbels 1942. március 27-én: „Lublinnal kezdve a Főkormányzóság zsidóit keletre telepítik. Az eljárás valóban barbár és itt [mármint a Naplóban-KL] nem lehet pontosabban leírni. Nem sok marad a zsidókból. Egészében elmondható, hogy körülbelül 60 százalékukat likvidálni fogják és csak körülbelül 40 százalékukat lehet kényszermunkára igénybe venni.” 9.) Perge szerint mit csináltak a nácik azokkal a zsidókkal, aki 16 évnél fiatalabbak vagy 50 évnél idősebbek és/vagy betegek voltak? Ez a kategória Goebbels szerint az összlakosság 60%-át tette ki. Ha saját szellemi fogyatékosaikat is halomra gyilkolták, miért ne gyilkolták volna le a bacilusnak tekintett, hasznos termelő munkavégzésre képtelen zsidókat is?
1942. július 22-én kezdődött a varsói gettó rabjainak a deportálása. Először a menekülteket vitték el, majd a Gesia utcai börtön foglyait, utánuk a zsidó kórház betegeit és az utcai koldusokat deportálták. Majd elvittek mindenkit, akinek nem volt érvényes munkavállalási engedélye, vagy a Zsidó Tanács és a németek által kiállított mentesítési igazolványa. Szeptember 12-ig 310.000 embert deportáltak, többségüket a treblinkai haláltáborba. 10.) Mi történt Treblinkában a zsidókkal?
11.) Hogyan lehetséges, hogy a lengyelországi német katonai parancsnok Oberquartiermeistere 1942. október 10-én a Hadinaplóba a következőket jegyezte föl: „OK Ostrow jelenti, hogy Treblinkában a zsidókat nem megfelelően temetik el és ennek következtében a holttestek kibírhatatlan bűze fertőzi a levegőt.” Ostrow körülbelül húsz kilométerre található Treblinkától.
12.) Miért írta Goebbels 1943. március 2-án naplójában: „Göring teljes mértékben tudatában van annak, mit kockáztatnánk, ha e háború során gyengeséget mutatnánk. E téren semmiféle illúziója sincs. Annyira elköteleztük magunkat, főleg a zsidókérdésben, hogy most már nem vonulhatunk vissza. És ez így van jól. Egy mozgalom és egy nép, amely elvágta a hidakat maga mögött – a tapasztalat bizonyítja – eltökéltebben harcol, mint az olyan, amelynek még van lehetősége visszavonulni.”
13.) A holokauszt részének tekinti Perge az SS különleges akciócsoportjainak, az úgynevezett Einsatzgruppék tömeggyilkos tevékenységét?
14.) Tudja-e, hogy Hitler rendszeresen kapott az Einsatzgruppék ténykedéséről jelentéseket?
15.) Hogyan magyarázza Perge Himmler Hitlernek küldött 1942. december 31-i jelentését, amelyben 363.211 zsidó kivégzéséről tájékoztatta Führerét?
Perge „bizonyítékai” között nagy hangsúlyt kapott az a tény, hogy eddig nem került elő olyan, Hitlertől származó, kézjegyét, vagy aláírását viselő parancs, vagy rendelkezés, amely a zsidók tömeges fizikai megsemmisítéséről szólna. Perge nem említi, hogy a nácik már 1943-tól kezdve szisztematikusan igyekeztek tömeggyilkos tevékenységük tárgyi bizonyítékait is megsemmisíteni. Külön SS-egységek tárták föl a tömegsírokat a keleti megszállt területeken, a holttesteket pedig elégették. 1944-1945 folyamán azután megsemmisítették a Kancellária, a Gestapo, az SS, az SD stb. iratanyagának jelentős részét. 16.) Ha semmi titkolni, szégyellni valójuk nem volt a náciknak, miért kellett ilyen tömegű iratanyagot megsemmisíteni?
1944. május közepétől július 9-ig Magyarországról 437.000 zsidót deportáltak, többségüket az auschwitz-birkenaui haláltáborba. Tudjuk, hogy mivel a 18-48 év közötti zsidó férfiak zöme munkaszolgálatos volt, a deportáltak többsége nő, kisgyerek, öregember volt. Deportáltak ön- és közveszélyes elmebetegeket, vakokat és bénákat, 80-, sőt 90 évesnél idősebb munkaképteleneket is. Ferenczy László csendőr alezredes 1944. május 29-i jelentésében arról ír, hogy a zsidók „Auswitzba [sic!] történő megérkezésük alkalmával megejtett szelektálás után, onnan őket azonnal a különböző munkahelyekre, vonatokkal továbbítják.” 17.) Ugye nem gondolja Perge, hogy itt a „szelektálás” mondjuk szakképzettség alapján történt, és hajlandó elismerni, hogy a munkaképteleneket választották külön a munkaképesektől?
Kezdetnek talán ennyi is elég, várom Perge válaszait. Ha nem tud, vagy nem akar kérdéseimre válaszolni, akkor kérem, jelölje meg azt az időpontot, amikor fogadalmához híven hozzálát cipője elfogyasztásához a Dohány utcai zsinagóga előtt. Nem szeretnék erről a látványosságról lemaradni.
(kuruc.info)
_______________________________________________________________
Perge válasza Karsainak: „Nem kell elfogyasztanom a cipőmet” (I. rész)
http://kuruc.info/r/7/56408/
Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani és elismerésemet kifejezni Karsai Lászlónak, amiért elfogadta a kihívást, és vitába szállt velem. Igazán rendkívüli, szinte egyedülálló eseménynek lehetnek tanúi az olvasók: a hivatalos holokauszttörténészek ugyanis általában nem hajlandók vitatkozni a revizionistákkal. (Akiket félrevezetően holokauszttagadóknak neveznek.)
Két okból nem akarnak eszmecserét folytatni velünk: egyrészt félnek, hogy nem tudják megfelelő bizonyítékokkal, kellő érvekkel alátámasztani agyaglábakon álló elméletüket, másrészt pedig ellenfeleiket szeretnék kirekeszteni, kizárni nem csupán a történészek köréből, de lehetőleg a szabad emberek köréből is. „Ha vitáznánk velük, csak felhívnánk rájuk a figyelmet, és népszerűségüket növelnénk”, mondogatják, hozzátéve, hogy „nácikkal, fasisztákkal, antiszemitákkal”, egyszóval „potenciális tömeggyilkosokkal” nincs miről tárgyalni. Régi, bevált stratégia ez: „dehumanizálni”, vagyis ördögnek, gyilkosnak (nácinak, terroristának stb.), mindenfajta gazembernek kell lefesteni az ellenfelet, akivel ennek megfelelően nem kell szóba állni, de börtönbe is lehet csukni, sőt, akár az életétől is meg lehet fosztani. Ezt a fajta „dehumanizáló” stratégiát alkalmazták a szövetségesek a nácik ellen, és alkalmazzák ma is az izraeliek és az amerikaiak a palesztinok és általában a muzulmán világ ellen.
Roppant mód örülök azonban, hogy Karsai Lászlónak volt bátorsága felvenni az eléje dobott kesztyűt, és nácizás, gyilkosozás, őrjöngés helyett kérdéseimre válaszolt. Sőt, 14 kérdést intézett hozzám. Annyit panaszkodnak arról, és sok esetben épp a „liberálisok”, hogy „nincs vitakultúránk”, és a közéletben „sárdobálás” folyik. Nos, azért „folyik sárdobálás”, mert sajnos nálunk is meggyökeresedett a politikai vagy szellemi ellenfél „dehumanizálásának” rövid távon tán eredményesnek látszó, valójában pusztító hatású stratégiája. Ha nem akarunk egy szörnyűséges országban élni, akkor nincs más út, mint a párbeszéd és egymás érveinek meghallgatása. Örülök, hogy ebben egyetértünk Karsai Lászlóval.
Másban viszont nemigen értünk egyet. Hiszen persze szép, szép, hogy hajlandó vitázni, de azért teljesen mégsem tudott kibújni a bőréből.
Az általam feltett 4. kérdésre válaszul elismeri: „Nem gondolom, hogy aki Pergéhez hasonló kérdéseket megfogalmaz, népirtást akar elkövetni.” Na végre. Ezzel elhatárolta magát a Magyar Narancs szerkesztőitől és a zsidó szervezetek többségétől is, melyek ugyanis következetesen azt állítják, hogy aki úgymond „tagadja a holokausztot” (vagyis másképp vélekedik a zsidóság második világháborús történetéről, mint ahogy a hivatalosság hirdeti), az „újabb népirtást akar elkövetni”, illetve „másodszor is megöli a hatmilliót”. Ugyanakkor Karsai hozzáteszi: „Én Pergét és általában a holokauszt tagadókat elfogult, előítéletes gondolkodású, és alapvetően tájékozatlan antiszemitáknak tartom.”
Szeretném akkor ezen a ponton feltenni a kérdést Karsainak: mi a véleménye a holokauszttagadó-törvényről, amelyet nemrég fogadott el a parlament? Egyetért vele vagy sem? Mert ha egyetért vele, akkor fölöttébb kínos helyzetbe hozza magát. Ugyanis ha nem tartja a holokauszttagadókat „potenciális tömeggyilkosnak”, akkor miért akarná bebörtönözni őket? Azért, mert szerinte „elfogultak és előítéletes gondolkodásúak”? Vagy mert „tájékozatlanok”? Nos, az előítéletes gondolkodás vagy éppen a tájékozatlanság mégsem lehet ok arra, hogy embereket több évre hűvösre tegyenek, főleg hogy akkor a fél országnak ott lenne a helye. Úgyhogy nem marad más vád ellenünk, revizionista történészek ellen, mint az „antiszemitizmus” vádja. Ha tehát Ön helyesli az elfogadott holokauszttagadó-törvényt, és nem tartja a revizionistákat „potenciális tömeggyilkosnak”, akkor azért tartóztatná le őket, mert „antiszemiták”? De persze nagy kérdés, ki is minősül „antiszemitának”. Valamikor azért tartóztattak le, sőt, öltek meg embereket – milliókat – mert „antikommunistának” bélyegezték őket. Most az „antiszemiták” lennének soron? Nem gondolja, hogy roppant furcsa, ha a börtönre ítélik azokat, akiket a zsidók a saját hatalmuk fenntartása szempontjából veszedelmesnek nyilvánítanak? És ha lecsukják őket, akkor nem éppen azt bizonyítják, amit mi itt a Kuruc.infón és más „szélsőséges” honlapokon is régóta mondunk, hogy itt valójában egy cionista diktatúra épült ki a szemünk láttára? De persze Ön, mint írja, nem olvassa a Kuruc.infót, ezért nem tudhatja, mi is zajlik az országban. Talán ideje lenne elkezdeni egy kicsit tájékozódni.
Így például jól tenné Karsai, ha időnként kezébe venné a revizionista történészek műveit is. Ha beleolvasna Paul Rassinier, Robert Faurisson, Arthur Butz, Ernst Zündel, Jürgen Graf, Germar Rudolf, Carlo Mattogno történelmi munkáiba, rájönne, hogy ezek a „holokauszttagadó” kutatók roppant tájékozott, művelt emberek, és teljes tévedés Karsai állítása, mely szerint ők „nem tekinthetők történészeknek, műfajuk a politikai pornográfia”. Nem kellene egy kissé kimozdulni, vagy legalább kitekintgetni az évtizedek óta ismerős szakmai berkekből? Saját maguknak okoznak nagy bajt a hivatalos holokauszttörténészek azzal, hogy a velük vitába szálló kutatókkal nem állnak szóba, mert „tudatlannak”, „nácinak”, „antiszemitának”, sőt, sok esetben „tömeggyilkosnak” tekintik őket. Így ugyanis csak olyanokkal beszélnek, csak olyanokkal találkoznak például szakmai konferenciákon, akikkel a lényeges kérdésekben teljesen egyetértenek. Nem szűkül be az ember látóköre sok-sok évtized folyamán, ha soha ellenvéleménnyel nem találkozik? Biztosíthatom róla Karsait, hogy ha valamelyik kollégájának vagy diákjának agyában esetleg megfogan az ún. holokausztot érintő eretnek gondolat, akkor sem osztja meg vele a kétségeit, mert az illetőnek komoly baja származhat belőle. Egyébként a kérdéseimre adott válaszaiból és a feltett kérdéseihez fűzött megjegyzéseiből látszik, hogy a revizionisták műveit nem ismeri, és évtizedek óta ugyanabban a mókuskerékben mozog. Komoly kihívás elé még sohasem állították – ahogy a holokauszt többi hivatalos történészét sem. Karsai felrója nekem, vagy legalábbis megjegyzi, hogy én nem olvastam az ő holokausztról szóló, 2001-ben írt könyvét. De ő olvasta-e vajon például a Kuruc.infón található holokamu-dossziéban felsorolt írásokat? Olvasta-e bármelyik jelentős, fentebb felsorolt revizionista történész művét? Nem valószínű. Egyébként az, hogy Karsai nem ismeri a kiváló „holokauszttagadó” szerzők műveit, súlyosabban esik latba, mint hogy én nem olvastam az ő könyvét. Mert számos másik, a holokausztról szóló, hatóságilag jóváhagyott könyvet igenis olvastam, sőt, mást sem hallok kicsi gyerekkorom óta – filmekben, holokausztmegemlékezéseken, általános, középiskolai órákon, egyetemi előadásokon – mint a hivatalos – de az évek során folyamatosan változó – holotörténelmet. És, megvallom őszintén, elegem lett a sok képtelen, meseszerű, abszurd történetből, és érdekelni kezdett az igazság. Én tehát betéve tudom Karsai László és a vele egyivású történészek, illetve a holopropagandisták érveit, míg ők – némi meglepetésemre – egyáltalán nem ismerik a revizionisták nézeteit. Így tehát jelentős előnyt élvezek a vita során. Megmondom őszintén Karsainak: egyetlen „érve”, „bizonyítéka” nem ért váratlanul, sőt, az igazság az, valami ütősebbre számítottam. Talán egy későbbi összecsapás során fog előjönni a hatásosabbnak vélt „bizonyítékaival”? Ki tudja?
Egyébként teljesen nevetséges, amikor a revizionisták és a hivatalos holotörténészek közötti vitát ahhoz hasonlítja Karsai, mintha arról folytatnánk eszmecserét, „sajtból van-e a Hold”, vagy hogy „volt-e rabszolgaság az Egyesült Államokban vagy sem”. Ne szórakozzunk egymással. Ilyen olcsó trükkökkel itt nem arat babért. Ugyanis vannak tudományos bizonyítékok arra nézve, hogy mi is a Hold anyaga, illetve, hogy volt-e rabszolgaság az USA-ban. Az úgynevezett holokausztról azonban semmiféle bizonyíték nem maradt fenn. Itt talán szükséges némiképpen megmagyarázni, mit is kell bizonyítéknak tekinteni. Furcsa, hogy ezt egy történésznek magyarázni kell, de hát, gondolom, még senki sem mert hasonlókat mondani Karsainak.
Szóval: például ha egy bűncselekmény történik – mert hát a holokauszt, ha úgy történt, ahogy Karsai hiszi, akkor egy gigantikus bűncselekmény –, abban az esetben a legfontosabb bizonyító erejük a lefoglalt tárgyaknak van, pl. a gyilkos fegyvernek, de alaposan megnézik a nyomozók a bűncselekmény helyszínét is, no és természetesen a holttest megvizsgálása sem maradhat el. (Persze ha előkerül.) Ezek lennének ugyebár a tárgyi bizonyítékok. Fontosságban a második helyen állnak az írásos dokumentumok. Pl. az elkövetőnek mondjuk megtalálják egy levelét, melyben közli, hogy végre fogja hajtani a tettét. Végezetül pedig a legkevésbé hitelesek a szemtanúk beszámolói. Karsainak és a többi holotörténésznek tudnia kellene: hiába állítja akárhány „szemtanú”, hogy látták a gyilkosságot, és felismerik a tettest, az illetőt nem fogják elítélni, ha hiányoznak a tárgyi és írásos bizonyítékok. Főleg akkor nem fogják elítélni, ha az egyébként is roppant elfogult (hiszen egykori őreik, ellenségeik halálát kívánó, bosszúra szomjazó) szemtanúk beszámolói egymással egyáltalán nincsenek összhangban, és képtelenségeket tartalmaznak, vagyis olyan állításokat, melyek nem csupán a józan észnek, de a fizika, a kémia és a biológia törvényeinek is ellentmondanak. Márpedig a holokauszt állítólagos példátlan bűncselekménye esetében egész népeket ültettek a vádlottak padjára, s halálos ítéletek és börtönbüntetések sokaságát szabták ki, holott vagy nincsenek meg a gyilkos fegyverek – a gázkamrák –, vagy pedig, ahol megvannak, súlyos kételyek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán fegyverként használták-e azokat. (Gondolok itt arra, hogy a sobibori, a treblinkai, a belzeci gázkamráknak nyomuk sem maradt, a Chelmnóban ölésre használt állítólagos teherautók sincsenek meg, továbbá a majdaneki és auschwitzi gázkamrák jórészt romokban hevernek. Ami pedig az Auschwitzban a turistáknak mutogatott, és a háború után jelentős átalakításon átesett gázkamrát illeti, azt Fred Leuchter és Germar Rudolf revizionista történészek megvizsgálták, és nem találták az állítólag a gyilkolásra használt gáz, a hidrogéncianid nyomait a falakban. Egész pontosan: csak annyi minimálisat találtak, amennyit a természetben bárhol találni.) Nincsenek továbbá dokumentáris bizonyítékok sem – egy-két, vitatott hitelességű, és többféleképpen értelmezhető irattól, illetve az elkövetők néhány, ugyancsak homályos naplóbejegyzésétől és nyilvános szónoklatából vett részlettől eltekintve. És végül maradnak a szemtanúk egymásnak ellentmondó, képtelennél képtelenebb beszámolói. Nincs az a független bíróság a világon, mely pusztán ilyen sovány bizonyítékok alapján elítélné a vádlottakat.
A nürnbergi per, amelyre Karsai mint abszolút hiteles forrásra hivatkozik, egyáltalán nem volt törvényesnek tekinthető. A győztesek ítélkeztek a legyőzöttek felett, ráadásul a bírák soraiban igen sok zsidó származású egyén akadt. Ezenkívül pontosan tudjuk – akkoriban sem volt titok –, hogy hihetetlenül erős politikai nyomást fejtettek ki a törvényszékre a szövetségesek: Sztálin is, de az angol és az amerikai kormány is mindenképpen „eredményt”, sőt, „bosszút” akart, a vádlottaknak nem adták meg a tisztességes védekezés lehetőségét, elzárták őket a legfontosabb információktól, sőt, a nemzetközi joggal teljesen ellentétesen, rendszeresen verték és kínozták a foglyokat. Ma már mindezek a tények teljesen nyilvánvalók, de ha Karsai semmit sem tud a nürnbergi per valós lefolyásáról, olvasson el néhány, az utóbbi időben született könyvet a témával kapcsolatban (elsősorban David Irving Nürnberg. Az utolsó csata című könyvét ajánlom), de a legjobb, ha saját maga néz utána néhány dokumentumnak. Elképesztő és döbbenetes tragikomédia zajlott a tárgyalóteremben. Az egész eljárásnak semmiféle igazsághoz vagy nemzetközi jogszabályhoz nem volt a legcsekélyebb köze. Már maga az alapelv is elképesztő: elítélni a legyőzötteket olyan jogszabályok alapján, amelyek a bűncselekmény elkövetésekor még érvényben sem voltak. És ráadásul azok a hatalmak ítélkeztek a német háborús bűnösök felett, amelyek maguk is súlyos háborús bűntetteket követtek el. Úgyhogy Karsai, de senki más se hivatkozzon többé a nürnbergi perre mint valamiféle „történelmi forrásra”, mert ezen az alapon megírhatnánk mondjuk a kommunista korszak történetét a Rajk-per, a Mindszenty-per és a többi koncepciós eljárás során tett, a valósággal köszönőviszonyban sem álló, fantasztikus „beismerő és tanúvallomások” alapján. Egyébként pedig a nürnbergi tárgyalóteremben a „tanúk” – egykori áldozatok, illetve náci vezetők és katonák – hetet-havat összehordtak. A háború győztesei bosszút akartak állni a németeken, sokan a kárpótlási pénzekre áhítoztak, az elfogott és megkínozott nácik előtt pedig egy-egy „beismerő vallomás” fejében meglebegtették a rövidebb büntetés, esetleg a szabadulás lehetőségét. Sok német vezetőt, illetve katonát azzal zsaroltak, hogy a családtagjaikon állnak bosszút, ha nem úgy beszélnek a tárgyalóteremben, ahogyan előírták nekik. Karsai pontosan tudja, hogy zajlott ez az egész, de ha nem tudja, nézzen már végre utána!
Az egyik német SS-tiszt, Kurt Gerstein például azt állította, hogy 25 millió embert gyilkoltak le a nácik a „haláltáborokban”, és azt mondta, hogy egy 25 négyzetméteres gázkamrába 7-800 embert zsúfoltak be. Rudolf Höss, az auschwitzi tábor egykori parancsnoka „bevallotta”, hogy amíg ő irányította a lágert (1943 végéig), 2,5 millió zsidót gázosítottak el ott. (A ma hivatalos adat egymillióval kevesebb.) De esett szó Nürnbergben minden képtelenségről, az emberbőrből készített szappantól a lámpaernyőn keresztül a légkalapácsos és elektromos áramos kivégzésekig. Se szeri, se száma az abszurd, a mesék világába illő történeteknek, melyek persze nem mind Nürnbergben hangzottak el, de visszaemlékezéseket is kanyarítottak belőlük: volt olyan fogoly, aki azt állította, hat elgázosítást élt túl, mások belülről dörömböltek a gázkamra ajtaján, és kiengedték őket, akadt olyan elítélt, aki kimászott a gázkamra ablakán (a többieknek persze nem jutott eszükbe ez a fajta szabadulási mód), volt, aki éveken át majd minden nap lenyelte a magánál rejtegetett gyémántjait, majd a székletéből szedegette elő, és újra lenyelte azokat, és így ment ez hosszú éveken át… Nem folytatom, a Kuruc.infón rendszeresen közlünk fantasztikus holobeszámolókat. Rengeteg van belőlük, egyik abszurdabb, mint a másik. (Pl.:
– A holokamu-mondavilág újabb csodás darabja: meztelen zsidómentő tündérek a gázkamrában
– Itt egy újabb csodás holokamu-történet
– Holovallás gyerekeknek: emberi szappan és zuhanyból ömlő gáz
– Hogyan lehet meglógni egy gázkamrából? Csodálatos szabadulási történetek
– A holokamu-mondavilág 24 gyöngyszeme
– Megrendítő, csodás történetek – részletek a Holobibliából
– Egy holomese furcsaságai)
Karsai az emberi zsírra és a bőrből készült lámpaernyőre vonatkozó kérdésemre válaszul azzal intézi el a képtelennél képtelenebb tanúvallomások ügyét, hogy „a náci táborokról és haláltáborokról szóló híreket nehéz volt értelmezni”. Továbbá, mint írja, „volt és van rivalizálás a holokauszt-túlélők között abban, ki szenvedett többet”. Pontosan így van. De hát a tanúvallomások már csak ilyenek. Ez a baj velük. Ezért nem lehet bizonyítási eljárás során csakis a tanúvallomásokra támaszkodni. Mert a tanúk esetleg „rivalizálnak”, túloznak, rosszul emlékeznek, tudatosan hazudnak, mondjuk azért, mert bosszúért lihegnek… De hát ezt a kérdést nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hiszen az egymással is „rivalizáló”, vagyis nagyotmondó, hazug szemtanúk „vallomásaira” támaszkodva ítéltek halálra, illetve hosszú börtönbüntetésre embereket, ezekre a „rivalizáló” tanúkra támaszkodva törték derékbe és tették tönkre sok százezer német hivatalnok és katona életét, ezekre a „rivalizáló” tanúvallomásokra támaszkova építettek fel egy kitalált történetet, melyre hivatkozva iszonyatos összegeket lehetett – és lehet a mai napig – kizsarolni az egykori „kínzóktól”, és ezekre a „rivalizáló”, tehát hamis vallomásokra hivatkozva lehetett létrehozni azt a mítoszt, melynek kulcsszerepe volt Izrael állam megalakításában. (Aminek következménye palesztinok százezreinek elűzése és földjeinek elrablása lett.)
És ami a szappan, a lámpaernyő mítoszát, meg a többi képtelen történetet illeti, még megérteném, ha pusztán a háború idején kaptak volna lábra ezek a képtelenségek. De a helyzet az, hogy nem pusztán Stephen Wise főrabbi vett részt a szappan-história terjesztésében a háború alatt, mint arra Karsai utal. Hanem a háború befejezése óta sem hagyták elsikkadni a témát, sőt, tudatosan életben tartották. Sőt, egy hatalmas, egyre erősödő propagandagépezet – könyvekben, filmekben, újságcikkekben, iskolákban – teljes gőzerővel kezdte hirdetni a zsidóság jórészt kitalált szenvedéstörténetét. És ami például a szappanmesét illeti, annak terjesztésében a valóságos szentként tisztelt Simon Wiesenthal is kulcsszerepet játszott. 1946-ban megjelent egy cikke az ausztriai zsidó közösség Der Neue Weg című lapjában. Írásában a következő mondatok olvashatók: „A szörnyű szavak, vagyis hogy mennek a zsidók szappannak, 1942 végén hangzottak el először. A szappangyár a Lengyel Főkormányzóság területén, Galíciában, Belzecben volt.1942 áprilisától 1943 májusáig 900 ezer zsidó testét használták fel nyersanyagként ebben a gyárban.” Ennyit a nagy „nácivadász” abszolút „hiteles” beszámolójáról.
És ez az egész képtelen propagandamutatvány (mármint az emberi szappan meséje) azután roppant bizarr eseményeket eredményezett. Egyes zsidó temetőkben ugyanis vallási szertartás keretében végső tiszteletadásban részesítették azokat a szerencsétlen áldozatokat, akiknek tetemeiből a szappanokat a legenda szerint előállították. Kimondani is borzasztó, de a szappanokat temették el – noha persze semmi kétség: akik így cselekedtek, őszintén hitték, hogy embertársaiknak adják meg a végső tisztességet. (De vajon mit gondolhatnak ők, miután kiderült az igazság?) De a náci koncentrációs táborokat megjárt egyes túlélők is hosszú időn át kitartottak a zsidó szappan legendája mellett. így például egy Ben Edelbaum nevű szerző 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben az alábbi mondatokat vetette papírra: „A gettóban a németek időnként kiosztották szappanainkat, amelyeken az R. J. F. felirat volt olvasható. Azonban csak a háború befejeződése után értesültünk a szörnyű igazságról, így azután a szeretteink csontjaival és húsával mosakodtunk”. Nesse Godin, egy másik emlékező, 1983-ban a következőt mondta a stotthofi koncentrációs táborba érkezésének körülményeiről: „Először is le kellett zuhanyoznunk, és a kezünkbe nyomtak egy darab szappant. Csak a háború után tudtuk meg, mit is jelentett rajta az R. J. F. rövidítés, néha arra kell gondolnom, az én apám testének is benne volt egy darabja abban a szappanban, amellyel mosakodtam.” Mel Mermelstein, egy korábbi auschwitzi fogoly 1981-ben eskü alatt tett tanúvallomásában állította, hogy ő és rabtársai emberi zsírból készült szappannal tisztálkodtak. Ez vitathatatlan tény – hangoztatta. Se szeri, se száma a hasonló visszaemlékezéseknek. Amelyek egy része viszont ellentmondásban van azzal az eléggé bizonyosnak tűnő állítással, hogy a háború alatt mind a táborok lakói, mind a szabad emberek körében elterjedt az „emberi szappan” előállításának hiedelme. Simon Wiesenthal, a neves „nácivadász” is (aki szerint még Romániába is kerültek emberekből készített szappanok) a következőket írta 1946-ban: „1942 után a Lengyel Főkormányzóságban mindenki tudta, mit jelent a R. J. F. rövidítés”. Persze lehet, hogy egyesek tudták, mások meg nem tudták. Wiesenthal hozzáteszi még: „a civilizált világ nem hiszi el, micsoda örömöt jelentett a nácik és feleségeik számára ez a szappan… mindegyikben egy-egy zsidót láttak, akit megakadályoztak abban, hogy éljen, és egy második Freud, Ehrlich vagy Einstein legyen belőle.”
Karsai azt kéri tőlem, nevezzem meg azokat a tankönyveket, amelyekben az emberi szappanról írnak. Nem gondolja, hogy kissé furcsa, hogy tőlem kéri ezt? Hiszen az ő elvbarátai hazudoztak folyamatosan évtizedeken keresztül az emberi szappanról és a lámpaernyőről, a vízbe fojtásos, levegő-kiszivattyúzós, elektromos áramos kivégzésekről, meg a zsidók hamvaiból készült trágyáról és a testükből előállított kolbászról. Nem kellene esetleg ezért a példátlan szemfényvesztésért bocsánatot kérnie valakinek? Nevezzek meg tankönyveket? Tessék. Még az olyan nagyszabású, komoly művek is, mint például William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című munkája is készpénznek veszi a „zsidó szappan” legendáját. Hasonlóképpen cselekszik az 1981-ben megjelent Hitler haláltáborai című könyv szerzője, Konnilyn Feig. Igaz, megjegyzi, hogy „némely történész úgy gondolja, csupán szóbeszéden alapul a feltételezés, mely szerint a nácik emberek holttestéből állítottak elő szappant”. Mindamellett hozzáteszi: „a legtöbb kelet-európai történész mégis hitelt ad ennek a szóbeszédnek. Számos ilyen szappant állítottak ki múzeumokban, magam is láttam közülük néhányat.” (A szerző nem túl meggyőző, valljuk be.) De még 1983-ban is, az Amerikában élő holokauszttúlélők legnagyobb találkozóján Arthur Schneier New York-i rabbi kijelentette: „Mindnyájan emlékszünk a szappanokra, az R. J. F. felirattal, amelyeket szeretteink testéből készítettek.”
El kell ismerni azonban, hogy olyan neves holokauszttörténészek, mint Gerald Reitlinger vagy Raul Hilberg, mindig is hangoztatták kételyeiket a szappanmesével kapcsolatban – még ha nem is verték nagydobra véleményüket. (Hadd higgye csak a sok szerencsétlen ember, hogy milyen szörnyű szenvedésnek voltak kitéve a zsidók!)
Nekem címzett válaszcikkében azt akarja elhitetni, hogy az emberi szappanról, a lámpaernyőről (meg a légkalapácsos, elektromos áramos és vízbe fojtós kivégzésekről, az emberi kolbászról és trágyáról) szóló képtelen történetek amolyan ártatlan „mendemondák”, melyek csak úgy lábra keltek, és nem lehetett ellenük tenni semmit. Nem, tisztelt tanár úr, Ön téved. Ezek az abszurd mesék a szövetségesek propagandaháborújának termékei voltak, amelyeknek létrejötte és továbbélése tudatos tevékenység eredménye volt. Más kérdés persze, hogy évtizedekkel a háború befejezése után miért folytatják még az egykori győztesek a háborús propagandát.
De vajon miért éppen 1990-ben vallotta be Jehuda Bauer, az Izraeli Héber Egyetem professzora, vezető holokauszt-kutató, valamint Shmuel Krakowski, a Jád Vásem Holokauszt Kutatóintézet levéltárának igazgatója, hogy a nácik sohasem főztek áldozataik húsából szappant? Természetesen csak feltételezésekre hagyatkozhatom, de lehetséges, hogy a csöndes meghátrálás a Szovjetunió felbomlásának köszönhető. Ugyanis a holodogma hivatalos hirdetői megijedtek attól, hogy megnyílnak az orosz levéltárak, melyekben még rengeteg, a náci koncentrációs táborokra vonatkozó iratanyag lappang. És ha a revizionista történészek elkezdenek kutakodni, akkor bajba kerülhetnek a holoiparosok. (Kb. 80-90 ezer oldalnyi, az auschwitzi lágerből származó irat található a moszkvai archívumokban. Itt jegyzem meg, hogy Karsai írásában súlyos ellentmondásba keveredett a náci dokumentumok ügyében. Előbb leírja, hogy „csak a német háborús főbűnösök 1945-46-os nürnbergi peréhez a holokauszttal kapcsolatos összegyűjtött német kormányzati, az SS, a Wermacht stb. iratainak címjegyzéke egy vaskos kötetet tölt meg”, majd néhány bekezdéssel odébb azt írja, hogy „1944-45 folyamán azután megsemmisítették a Kancellária, a Gestapo, az SS, az SD stb. iratanyagának jelentős részét.” Ha a Hitlertől származó, a zsidók megölését elrendelő állítólagos utasítást keressük, akkor az azért nincs meg, mert iratokat megsemmisítették, de ha az Önök ellenfeleit kell elítélni, akkor megvannak, mégpedig hiánytalanul? Na most a két állítás közül melyik az igaz, Karsai Úr? A fennmaradt náci dokumentumok ügyére válaszom második részében még visszatérek, de az igazság az, hogy elképesztő mennyiségű iratanyag maradt fenn a náci időkből, pl. Auschwitzból is.) Azt hiszem tehát, kijelenthetjük: a revizionista történészek egyre kínosabb kérdései nyomán voltak kénytelenek a szappan- és lámpaernyőlegenda hirdetői visszakozni. Miként Shmuel Krakowski megfogalmazta: „A történészek arra a következtetésre jutottak, hogy emberi testekből a nácik nem állítottak elő szappant. Amikor oly sok ember tagadja a holokausztot, miért adnánk nekik ürügyet, hogy felléphessenek az igazság ellen?” Ez roppant logikus érvelés, csak nem kellett volna várni vele 45 évet. És nem kellett volna törvényszéken kihirdetni a nagy történelmi igazságot.
Úgyhogy nem fogadom el Karsai válaszát a szappanról és a lámpaernyőről (és a vízbe fojtós, légkalapácsos, elektromos áramos kivégzésekkel kapcsolatban) feltett kérdésemre. Ugyanis valójában nem is válaszolt semmit. A tényeknek megfelelően ismertette ugyan a szappanos és lámpaernyős hazugság eredetét, azonban a következtetést nem vonta le: ugyanis a képtelen, abszurd, hazug propagandamesékre hivatkozva embereket végeztek ki, és népeket ültettek a vádlottak padjára, és évtizedeken át hazugságokkal traktálták a közvéleményt. A kérdésem egyébként pedig az volt, hogy mennyivel hihetőbb a gázkamra-sztori, mint a lelepleződött szappanos, lámpaernyős, vízbe fojtós, elektromos áramos és egyéb ostoba történet. Erre a kérdésre Karsai nem tudott választ adni. Elismerem persze, ha valakit mondjuk száz alkalommal hazugságon kapnak, még a 101. alkalommal mondhat igazat. Tehát ha minden más hazugság volt is, a gázkamrás kivégzésekről szóló történet még lehetne igaz. Csakhogy az sem igaz – miképp a revizionista történészek eléggé egyértelműen kimutatták.
Arra a kérdésemre sem kaptam választ persze, hogy mennyivel hihetőbbek az auschwitzi (ill. a többi öt lengyelországi lágerben vizionált) gázkamrákról szóló fantasztikus történetek, mint a buchenwaldi, a dachaui, a bergen-belseni, és a többi németországi gázkamrás sztorik, melyekről már 1960 óta tudjuk (már aki tudja, ugyanis nem kötötték a nagyközönség orrára), hogy teljesen valótlanok. „Amikor az emberek kezdték megtanulni Auschwitz nevét és kiderült, hogy jelentős különbség volt a náci kényszermunka, hadifogoly, vagy éppenséggel a haláltáborok között – írja Karsai – akkor néhány memoár-író visszaemlékezett: ők más táborban is láttak gázkamrákat”. Ugyan már, miféle ostobaság ez? Kezdték megtanulni Auschwitz nevét? Hát nem milliószámra szállították oda a zsidókat? Nem jegyezték meg a láger nevét sem? És a memoár-írók miért „emlékeztek” olyasmire, amit nem láttak? Vajon hány embert állítottak bíróság elé a nem létező gázkamrákra „visszaemlékező” „memoárírók” miatt? A nürnbergi perben miért hazudoztak pl. a dachaui gázkamrákról?
Ami pedig az auschwitzi áldozati szám 4 millióról 1,5 millióra csökkentését illeti, megjegyezném: nem az „auschwitzi tábori múzeum szakértőinek”, meg „amerikai, francia, izraeli, német és lengyel történészeknek” köszönhető az örvendetes módosítás, mert ha rajtuk múlik, még ma is a 4 milliós számot kell börtönbüntetés terhe mellett elfogadnunk. Annyi történt, hogy a vasfüggöny lehullása nyomán elhárult az akadály a lengyelországi „megsemmisítő táborok” (melyek közül négy teljesen meg is semmisült) alaposabb vizsgálata elől. A Leuchter-jelentés következményeitől amúgy is megrémült holokausztosok ezért lefelé módosították a teljesen hihetetlen auschwitzi áldozati számot. (A krematóriumok kapacitását figyelembe véve persze még egymillió embert sem lehetett ott elhamvasztani.) Ugyanis, mint föntebb olvastuk, a jelszó az, hogy „amikor oly sok ember tagadja a holokausztot, miért adnánk nekik ürügyet, hogy felléphessenek az igazság ellen?” Remek. Jelentem, az áldozati szám még tovább csökkent, ugyanis Jean-Claude Pressac az auschwitzi krematóriumokról szóló művében már csak 750 ezer Auschwitzban megölt fogolyról tud, Mayer holoprofesszor pedig már a félmilliós áldozati számot is elképzelhetőnek tatja. Így most az a veszély fenyeget, előbb-utóbb eljutnak az igazsághoz.
Végezetül pedig leszögezem tárgyilagosan, hogy Karsai tanár úr nem mondta meg nekem, miképpen lehetséges, hogy 6 – 2,5 = 6, vagyis hogyan lehetséges, hogy noha 2 és félmillióval csökkent az Auschwitzban elhunytak hivatalos száma, mégis továbbra is hatmillió zsidó áldozatról beszélnek? Az nem válasz, hogy „intenzív kutatások folytak és folynak” különböző országokban, hiszen semmiféle olyan hír nem érkezett, amely arról tudósított volna, hogy két és félmillió zsidó holttestét fedezték fel valahol. Tudom, persze, most az Einsatzgruppék lesznek a slágertéma, mivel a gázkamrás történetek hitelüket veszítik, és a revizionista kutatók lankadatlan munkájának eredményeképpen az áldozati számokat állandóan csökkenteni kell, ezért most majd a „Szovjetunióban meggyilkolt egy, másfél vagy kétmillió zsidóról” fognak mítoszokat gyártani. Hogy miképpen voltak képesek a néhány ezer főből álló német különítmények kétmillió zsidót megölni, azt azért nem lesz könnyű megmagyarázni. (A témáról lásd saját írásomat: Új holodogma született: az „elfelejtett holokauszt” a holokamu-dossziéban).
Úgyhogy, kedves Karsai László, nem kell elfogyasztanom a cipőmet. Válaszom második részében felelni fogok a tanár úr nekem feltett kérdéseire.
Perge Ottó – Kuruc.info
__________________________________________________________________
„A náci Harmadik Birodalom gengszter-állam volt” – Karsai László viszontválasza Perge Ottónak
Perge Ottó sajnos nem hajlandó elolvasni Holokauszt c. könyvemet, pedig mielőtt nekilát kérdéseimre válaszolni ezzel a kis munkával sokat segíthetne saját magának. Ha figyelmesen átnézné publikációim jegyzékét, észrevehetné, hogy Faurissonról és társairól lassan húsz éve írtam az első, de messze nem az utolsó cikkemet. Csak nevetségessé teszi magát Perge, ha továbbra is az én állítólagos tájékozatlanságomról értekezik. Maga Perge nem olvasta Hilberg, Bauer, Browning és társaik műveit, ellentétben velem, én viszont olvastam azokat a színvonaltalan holokauszt-tagadó műveket, amelyekről azt hiszi, hogy komoly kutatómunkán alapulnak, pedig nem.
Perge nem ismeri azokat a cikkeimet, nyilatkozataimat sem, amelyekben az elmúlt jó két évtizedben minden lehető és lehetetlen fórumon felszólaltam a holokauszt-tagadás büntetőjogi kategóriává „avatása” ellen. Legalább nézze meg a Fundamentum c. folyóirat legutolsó számát, ahol oldalakon keresztül érvelek az ellen, hogy még az olyan tájékozatlan antiszemitákat is, mint Maga, Perge, börtönbe csukják azért, mert nem ismerik a holokauszt történetét sem. Hosszas eszmefuttatása arról, hogy „ha” én egyetértek azzal, hogy csukják le a holokauszt-tagadókat, akkor ellentmondásba keveredek önmagammal ezek szerint alaptalan. Szomorúan látom, hogy hiába állította, nem tud egyetlen olyan tankönyvet sem felsorolni, amelyben a szappanos, lámpaernyős mítoszt „hivatalosan” tanították volna. Ezek szerint ezt is rosszul tudta. Perge téved abban is, hogy a szappan-mese, vagy a lámpaernyő-mítosz alapján halálra ítéltek embereket. Mint írtam, de sajnos Perge nem csak tájékozatlan, de figyelmetlen olvasó is, még Ilse Kochot sem ítélték halálra. Független bíróságok számos országban halálra ítéltek olyanokat, akik háborús és népellenes bűnöket követtek el. Eredeti náci dokumentumok alapján ítéltek el pl. olyan „orvosokat”, akik a koncentrációs táborokban embereken kísérleteztek.
Perge nem érti, hogy mi a különbség aközött, hogy az általa természetesen nem ismert, a holokauszt megtörténtét bizonyító dokumentumok jegyzékét egy egész kötetben lehetett publikálni, és aközött, hogy a nácik igenis folytattak intenzív, következetes, módszeres iratmegsemmisítést. Bizony, még a náci iratmegsemmisítés sem volt tökéletes, például a Külügyminisztérium iratanyagának jó része is fennmaradt. Perge nem tudja, hogy a náci Harmadik (pontosabban 1939-től Nagynémet) Birodalom gengszter-állam volt, ahol (természetesen) az utasítások jelentős részét szóban adták ki. Hitler munkastílusa közismerten anti-bürokratikus, nagyon nem bürokratikus volt. A holokauszt-szakértők zöme úgy véli, hogy 1941 júliusában-augusztusában, amikor többször négyszemközt tárgyalt Heinrich Himmler SS Birodalmi Vezetővel (Himmler határidő-naplója is fennmaradt, publikálták), akkor dönthettek az európai zsidók fizikai megsemmisítéséről. E tárgyalásokba később bekapcsolódott Reinhard Heydrich, az RSHA vezetője is. Ami bizonyos, hogy soha, egyetlen ilyen tárgyalásra, ellentétben más alkalmakkal, amikor Hitler fontos, vezető nácikat fogadott, nem engedtek be jegyzőkönyv-vezetőt. Talán Perge is sejti már, miért.
Figyelmeztetem Pergét, hogy az Einsatzgruppék tömeggyilkos tevékenységét nem fogja tudni egy kézlegyintéssel elintézni. Tökéletesen igaza van, néhány ezer ember nem tudott volna kb. egy millió zsidót legyilkolni ilyen rövid idő alatt. Csak halkan kérdezem: ha nem öldököltek az Einsatzgruppek tagjai, akkor miért jelentették azt Berlinbe, hogy öldököltek? Ha soha, senkit nem öltek meg, akkor miért jelentették újra és újra azt, hogy tíz-és tízezrével ölik a zsidókat? Nem féltek, hogy Hitler, Himmler, vagy Heydrich rájön, hogy becsapják őket? Bach-Zelewski tábornok mitől kapott idegösszeroppanást? És az utolsó kérdés: hány ukrán, litván stb. kollaboráns, és hány tartalékos rendőri zászlóalj tagjai öldököltek még az Einsatzgruppék mellett a keleti front mögötti területeken? Erről nagyon komoly, sok ezer oldalnyi szakirodalom szól, kár, hogy Perge ezeket nem olvasta. Persze, ha elolvasta volna, akkor nem tartana még mindig ott, hogy „néhány ezer ember nem tudott megölni egymilliót”.
Perge nem érti, hogy minden egyes országban 1945 után tartottak népszámlálást. Az 1930-as adatokhoz képest kb. hatmillió zsidó „hiányzott”. Nem tudták pontosan, hogy hogyan, mikor, kik ölték meg őket. Hittek Hössnek, a hazudós auschwitzi táborparancsnoknak. Majd elkezdtek kutatni, minden egyes országban. Rájöttek, hogy a négy milliós auschwitzi áldozati szám nem lehet igaz, módosították.
Várom Perge válaszait 16 (nem 14, mint írja) kérdésemre. Azt már látom, hogy az Einsatzgruppékkal kapcsolatos kérdéseimre nem tud, vagy nem akar, esetleg nem mer válaszolni. Ha ebben igazam van, akkor legalább egymillió agyonlőtt, gázteherautókkal meggyilkolt embert „elkönyvelhetünk” a holokauszt áldozatai között. Kérem Pergét, próbálja témánkat kicsit komolyabban venni. Nagyon sok irat maradt fenn a gázteherautókról. Ha neki ezeken kívül még egy valódi, igazi teherautó is kell, akkor csak sajnálni tudom.
___________________________________________________________________
Holovita: Perge Ottó válaszai Karsai László kérdéseire
Örömmel olvasom, hogy Karsai László ellenzi az úgynevezett holokauszt „tagadását” tiltó jogszabályt. Az én állítólagos tudatlanságomat illető megjegyzéseit figyelmen kívül hagyom, annál is inkább, mivel én meg őt tartom tájékozatlannak (és persze elképesztően elfogultnak), pontosabban úgy vélem, nem olvasta a vezető revizionista történészek műveit.
A szappanmese és a többi hazug holokauszt-történet igenis elhangzott például a nürnbergi per tanúvallomásai során, sőt, még egy állítólag emberi zsírból előállított szappant is bemutattak a tárgyalóteremben. A vád „bizonyítékai” között bizony a szappan is helyet kapott (alaposan megvizsgálni persze elfelejtették), ezen kívül az is tény, hogy Nürnbergben a vád képviselői azt állították, a nácik 4 millió embert öltek meg Auschwitzban. Ez a vád is hazugságnak bizonyult, mint annyi más.
Karsai azt állítja, nem említettem meg tankönyveket. Nos, William L. Shirer A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című munkáját, valamint az 1981-ben megjelent Hitler haláltáborai című könyvét (írta Konnilyn Feig) is megemlítettem. Ezen kívül pl. a kanadai középiskolákban használt hivatalos történelem-tankönyv, a „Canada: The Twentieth Century” közölte a tanulókkal, hogy a németek „kifőzték” a zsidó áldozataik testét, „hogy szappant készítsenek”. „A Nácizmus Anatómiája” c. könyvecske, amelyet a B’nai B’rith Rágalmazás Ellenes Ligája adott ki, azt állítja, hogy: „Az elállatiasodás folyamata nem zárult le magukkal a tömeggyilkosságokkal. Nagy tömegű szappant állítottak elő a meggyilkoltak tetemeiből.” És ha most Karsai azt mondja, hogy mindez a múlt, manapság már elvbarátai nem hülyítik a nagyközönséget a szélhámosságaikkal, akkor csalódást kell okoznom neki. Az alábbi idézet a holokausztmagyarországon.hu honlapról való, ahol „segédanyagokat” találhatnak úgy a tanárok, mint a diákok. „A parancsnok felesége, a szadista és kielégíthetetlen szexuális étvágyáról hírhedt Ilse Koch tetovált foglyokra vadászott, megölette őket, majd megmunkált bőrükből ajándéktárgyakat készített.” (Forrás itt.)
Az iratmegsemmisítésről még lesz egy-két szavam, de ostobaság, minden levéltáros tudja, hogy egy adott témával kapcsolatos összes iratot (elő- és utóiratot, iktató- és mutatókönyveket, és minden más dokumentumot, amely utalást tartalmaz az adott elfelejtésre ítélt ügyre) lehetetlenség megsemmisíteni. És gondolja, hogy pl. Auschwitzban a háború iszonyata közepette, amikor közeledtek a szovjet csapatok, a lágerben tífuszjárvány tombolt, akkor tényleg az volt a németek legfontosabb dolga, hogy nekiálljanak feltúrni az irattárat, és kiselejtezzék a „megsemmisítésre” vonatkozó összes iratot? Nem lett volna egyszerűbb felgyújtani az egész irattárat? Márpedig nem gyújtották föl, hiszen igen sok dokumentum megmaradt Auschwitzból. (De semmilyen utalás nem található bennük sem a gázkamrákra, sem a zsidók tervszerű kiirtására.)
Hitler és Himmler 1941. július-augusztusi tárgyalásain „dönthettek” a zsidók megsemmisítéséről – írja Karsai, de erre az állításra semmilyen bizonyítéka nincsen. „Dönthettek”, „nyilvánvalóan”, „nincsenek meg az iratok”, a „táborokat felszámolták”, a „gázkamrákat felrobbantották”, de azért „tudjuk”, hogy így volt meg úgy volt – nem gondolja Karsai, hogy a történettudomány bizonyítható tényeken, nem pedig feltételezéseken alapszik? Ön és a holokausztos történésztársai feltételezik azt, amit bizonyítani kellene. Ami pedig az Einsatzgruppék ténykedését illeti, azok partizánokat öltek, az volt a feladatuk. A partizánok közt sok volt a zsidó, ez tény, de nem zsidóságuk miatt gyilkolták meg őket, hanem mert harcoltak a németek ellen.
A népszámlálásokra pedig ne hivatkozzon, mert én is számos adatot tudok felhozni arra nézve, hogy egyáltalán nem hiányzott az a hatmillió. Rengeteg statisztika van (köztük számos olyan, amely alapján állítható, hogy nem csökkent jelentősen a zsidóság száma a háború következtében), teljes a kavarodás, nagyon nehéz megállapítani, hányan haltak meg, és hányan emigráltak a világ különböző országaiba, és hányan tértek haza. Amit pedig a német „gengszter-államról” ír – amelyben az utasítások jelentős részét szóban adták ki – egyenesen nevetséges. Honnan veszi ezt az állítását? Mi erre a bizonyíték? Értse már meg, hogy a történelemtudomány egy tudomány, amelynek vannak szabályai. A legfontosabb, hogy előítéleteinket levetkezzük, gyűlöletünket takarékra állítjuk, megpróbáljuk megérteni a szemben álló felek lelkiállapotát és szempontjait, állításainkat bizonyítékokra és nem feltételezésekre alapozzuk, és végül csakis az igazságot keressük. Most pedig következzenek Karsai előző írásában hozzám intézett első nyolc kérdésére adott válaszaim:
1. Azt kérdezi tőlem Karsai, elismerem-e, hogy „Hitler megszállott, fanatikus, eliminációs indulatoktól fűtött antiszemita volt”? Nos, kétségtelen, antiszemita volt, és talán „megszállottnak, és fanatikusnak” is nevezhető, amennyiben „megszállott, fanatikus” az, aki nagyon erősen hisz valamiben. Hitler a történelmi tapasztalatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a zsidóság túlhatalma és világuralmi törekvései lehetetlenné teszik Németország felemelkedését és jólétét. Sőt, úgy ítélte meg, a zsidóság ténykedése az egész európai civilizációra veszélyt jelent. Úgy látta, kibékíthetetlen ellentét áll fönn a zsidók és a németek közt – de nem azért vélte így, mert „fanatikus” antiszemita lett volna. Hanem azért, mert véleménye szerint a zsidók teljes, kizárólagos uralomra törnek Németországban, Európában és a világban, és a németek csakis másodrangú polgárok lehetnek egy zsidó vezetésű Európában. De hogy „eliminációs indulatai” lettek volna, vagyis hogy a zsidó faj kiirtását vette volna tervbe, nem ismerem el. Senki, soha nem tudott egyetlen olyan, Hitlertől származó idézetet, illetve írásos parancsot találni, amelyben a Führer a zsidóság teljes megsemmisítését nevezte volna meg céljaként. Az ilyesfajta állításokat bizonyítani kellene, de ez a mai napig senkinek nem sikerült. Bizonyíték arra van, hogy a zsidókat ki akarta telepíteni Németországból, illetve egész Európából. A kitelepítés azonban nem megsemmisítés.
2. Karsai idézi Hitler a berlini Kroll Operában 1939. január 30-án elmondott ünnepi beszédének egy nevezetes részletét: „Ha a nemzetközi zsidó finánctőkéseknek Európában és Európán kívül sikerül a nemzeteket ismét egyszer világháborúba taszítaniuk, akkor az eredmény nem a Föld bolsevizálása, tehát a zsidóság győzelme lesz, hanem az európai zsidó faj megsemmisítése.” Roppant különös, hogy erre hivatkozik, hiszen éppen a holokauszt hivatalos történészei állítják (maga Karsai is), hogy a náci vezetés valamikor 1941 nyarán, esetleg őszén „határozta el az uralmuk alatt álló zsidók kiirtását”. Ha így történt, akkor Hitler miért előlegezte meg azt a „tervet”, amelyet majd csak két és fél esztendő múlva fogadnak el „hivatalosan” a náci vezetők? (Sőt, ha az 1942. január 20-i wansee-i konferencián született meg a végső döntés a „zsidók megsemmisítéséről” – mint sok holokauszt-történész állítja, persze tévesen – akkor Hitler három évvel a döntés megszületése előtt már mindent elhatározott?) De van itt egy súlyosabb gond is. A holomítosz terjesztői állandóan arról beszélnek, hogy a „zsidók megsemmisítéséről” a legnagyobb titokban döntöttek a náci vezetők, az egész program elképesztő titokzatossággal zajlott, olyannyira, hogy pl. Hitler még leghívebb munkatársai körében sem beszélt senkinek a „végső megoldásról”, írásban parancsot nem adott, de nem csak ő nem adott, hanem egyetlen más náci vezető sem. Ha pedig mégis adtak parancsokat, az iratokat gondosan megsemmisítették (Karsai, aki történészként biztosan jár levéltárakba, pontosan tudhatná, hogy egy adott üggyel kapcsolatos összes iratot szinte lehetetlen megsemmisíteni, mivel azok a közigazgatás különböző szintjein keletkeznek, elő- és utóiratokban, iktató és mutatókönyvekben is nyomuk van, de minderről majd később). De az is lehet, csakis szóbeli utasításokat adtak a teljes titkosság érdekében, a gázkamrákat pedig később jórészt lerombolták, sőt, a belzeci, a sobibori, a chelmnoi és a treblinkai „haláltáborokat” a földdel tették egyenlővé, hogy még csak „nyoma se maradjon az elkövetett bűncselekményeknek” – állítják Karsai elvbarátai, vagyis a holokauszt hivatalos történészei.
Raul Hilberg, a legtekintélyesebbnek tartott holotörténész – akinek évtizedek hosszú kutatómunkája alatt sem sikerült semmiféle, Hitlertől vagy más náci vezetőtől származó, a „zsidók megsemmisítésére” vonatkozó írásbeli utasítást találni – kínjában a következő nyilatkozatot tette (The holocaust in Perspective, Newsday, Long Island, New York, 1983. február 23. II/3. oldal): „”Nem annyira egy terv valósult meg (mármint a zsidók állítólagos megsemmisítése során – P.O.), hanem az elméknek egy hihetetlen találkozása, egy közös látásmód, egy szerteágazó bürokrácia gondolatolvasása.” De tekintsünk most el ennek a nyilatkozatnak az ostobaságától, tudománytalanságától és képtelenségétől. (Melyik az a bürokrácia, amelyik, főleg egy háborúban, „gondolatolvasás”, az „elmék találkozása” révén hajtja végre az állítólag legeslegfontosabb feladatokat?) Alényeg: ha ilyen rendkívüli titkosság vette körül a „végső megoldást”, akkor Hitler miért kürtölte világgá 1939. január 30-án, hogy mit akar tenni a zsidókkal? Ha pedig világgá kürtölte, miért kellett olyan rettenetesen titokzatoskodni később, hogy még írásos nyoma, de tárgyi bizonyítéka se legyen az „elkövetett tömeggyilkosságnak”? Itt valami súlyos ellentmondás van tehát a hivatalos holotörténészek érvelésében. Van azonban magyarázat: Hitler idézett szavai egyáltalán nem jelentik, hogy ki akarta irtani az európai zsidóságot. Szavainak jelentése, illetve az üzenet, amit ellenfelei értésére kívánt adni, a következő: „Ne legyenek illúzióitok. Ha kirobbantotok egy újabb háborút Nagy Britannia, Franciaország, illetve a nemzetközi zsidóság előtt térdet hajtani nem hajlandó Németország ellen, akkor nem mi fogunk elpusztulni, hanem azok, akik miatt a háború kitört. A zsidók. Mivel ez egy élet-halál harc lesz, amelyben az egyik fél győz, a másik pedig teljes vereséget szenved.” Ez a megnyilatkozás tehát nem bizonyítja, hogy Hitler ki akarta pusztítani a zsidókat. (Ajánlom Karsainak a témával kapcsolatban Wilhelm Stäglich Der Auschwitz Mythos című művét.) Sőt, többet mondok: a brit vezetők, Churchillel az élükön, voltak azok, akik elhatározták a német lakosság jelentős részének az elpusztítását, és már 1940-ben hozzákezdtek a német polgári lakosság kíméletlen bombázásához. Különben minden háborúban mondanak hasonlókat a politikai vezetők, főleg azok, akik a támadástól tartanak. Az ilyesfajta kijelentések az ellenfél megfélemlítésére szolgálnak. Ha pl. Ahmadinezsád iráni elnök azt mondja, hogy egy izraeli-amerikai agresszió esetén a támadók súlyos árat fizetnek, senki sem gondol arra, hogy nekiáll gázkamrában legyilkolni a keze közé kerülő izraelieket, amerikaiakat, a civileket is beleértve.
3. Ami a náci eutanáziaprogramot illeti, először is némiképp pontosítanom kell Karsai megállapításait. A különböző források alapján 50 és 100 ezer közöttire tehető az 1939 őszétől közel két éven keresztül zajló program áldozatainak száma. (Karsai közel 100 ezerről ír.) De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az eutanázia megítélése mai napig éles viták tárgya. Keresztény szempontból, sőt, mondhatom, minden egyes vallás híveinek szempontjából elfogadhatatlan, hiszen az emberi élet szent, és csakis Istennek van joga eldönteni, mikor ér véget. Csakhogy létezik egy liberálisabb felfogás, amely azt vallja, a súlyos betegek szenvednek, súlyos terhet jelentenek hozzátartozóik és a társadalom számára, és a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők élete nem tekinthető emberhez méltó életnek. (Én a magam részéről az előbbi álláspontot osztom, de ez most mellékes.) Jelezném Karsainak, hogy az eutanázia passzív, illetve aktív formái egyre elterjedtebbé válnak a világban. Az eutanázia egyik lelkes híve épp egy ausztráliai zsidó származású ember (egy bizonyos Singer nevű), és Karsai azt se feledje, hogy elvbarátja, Magyar Bálint „mintaországa”, a liberalizmusban verhetetlen Hollandia jár elől az aktív eutanázia engedélyezéséért folyó harcban. Egyszóval óvatosabban a kritikával. Vegyük továbbá tekintetbe azt is, hogy a program azért kezdődött éppen 1939 őszén, mert a háború kitörése után egyre több sebesült érkezett a lengyel frontról, és az ő számukra akartak szabaddá tenni kórházi férőhelyeket ezen a módon. Vagyis az eutanáziaprogram nem a nácik „népirtó-fajnemesítő programjának a része volt”, ahogy Karsai véli. A „háborús szükségletek” indokolták. (De tény: a nácik tettek erőfeszítéseket a „faj tisztaságának” biztosítása érdekében, legalább úgy, ahogy a zsidók is az ősidők óta ugyanerre törekednek, és sokan közülük igyekeznek elkerülni pl. a házasságot gójokkal.) De Karsai is leírja: az eutanáziaprogramot Galen katolikus, illetve Wurm evangélikus püspökök tiltakozása nyomán leállították. (Hogy Hitler mit mondott, vagy mit nem a püspökök fellépéséről, most mellékes.) A program leállítása az egyházak tiltakozása nyomán egyébként éppen annak a jele, hogy a rezsim korántsem volt olyan elnyomó diktatúra, mint amilyennek ábrázolják. Egyébként pedig a liberális nyugati világ nincs abban a helyzetben, hogy a náci eutanáziaprogramról ítéletet mondjon, tekintve, hogy évente több százezer, sőt, több millió egyáltalán nem beteg, hanem egészséges magzatot ölnek meg Nyugat-Európában és Amerikában pusztán „szociális okokból”. (És nem háborús szükségletekre hivatkozva, mint ahogy a németek tették a gyógyíthatatlan betegekkel.) Mennyivel humánusabb a magzatokat kikaparni, méreggel megölni édesanyjuk méhében, mint két év alatt 50-100 ezer gyógyíthatatlan, fájdalmaktól szenvedő beteg embert fájdalom nélkül átsegíteni a túlvilágra? Egyáltalán nem humánusabb, sőt, kegyetlenebb és aljasabb. De az eutanáziaprogram egyáltalán nem bizonyíték sem a hatmillió zsidó áldozatra, sem a gázkamrákra, sem pedig arra, hogy a németek a zsidók teljes kiirtását előre eltervezték volna.
4. Hogy mennyien pusztultak el a német fogságba esett szovjet hadifoglyok közül, azt éppúgy nem lehet tudni, mint a zsidó áldozatok pontos számát. Azt hiszem egyébként, Karsai be akart ugratni: például ha a 2 és félmilliós szovjet áldozati számot elfogadom, de tiltakozom az ellen, hogy 6 millió zsidót öltek meg a nácik, akkor ebből kiderülne határtalan antiszemitizmusom. Egy időben egyébként az volt a hivatalos holokausztos álláspont – amiről tankönyvekben, jelentősnek mondott történelmi művekben is lehetett olvasni –, hogy a németek 6 millió zsidót és 5 millió nem zsidót öltek meg a koncentrációs táboraikban. (Ebből az 5 millióból pedig állítólag 3 millió lengyel lett volna.) Újabban nem hallani minderről, ugyanis a Karsai szerint „tudatlan” és „politikai pornográfiát” művelő revizionista történészek alapos tanulmányai és kényelmetlen kérdései következtében a holokauszt-történészek és propagandisták meghátráltak. (Sok más kérdésben is meghátráltak: lásd erre nézve Faurisson professzor A revizionizmus győzelmei című tanulmányát, melyet a 2006-os teheráni holokausztkonferencián is felolvasott.) Tehát ha a korábbi álláspont lenne érvényben, akkor összesen 11 millió embernek kellett volna elpusztulnia a német koncentrációs táborokban, ami teljes képtelenség, nem is állít ilyesmit ma már senki. 11 millió embert nem lehet csak úgy nyomtalanul eltüntetni, mert még ha elhamvasztják őket, akkor is irtózatos mennyiségű hamunak kellett volna maradnia, továbbá más maradványoknak, így pl. a meggyilkoltak fogainak. De hol vannak azok a bizonyos hatalmas tömegsírok? Bizony egyetlenegy több százezer, netán több millió ember csontjait vagy hamvait magába foglaló tömegsírt nem tártak fel. A számok körül egyébként is hatalmas a kavarodás, amit persze részben szándékosan keltettek a holokausztot nem történelmi kérdésnek, hanem hatalmi eszköznek, furkósbotnak, az ellenfelek elhallgattatására és a bűntudat ébren tartására alkalmas eszköznek tartó gazdasági-politikai erők. Gyakran kijelentik például, hogy a „hatmillió zsidó halt meg a gázkamrákban”, ami persze nem lehet igaz, hiszen nyilván haltak meg zsidók a harci cselekmények során, haltak meg betegségek, éhezés, a borzalmas háborús állapotok következtében is. Ha az ember alaposabban utánajár, persze kiviláglik, hogy a hivatalos álláspont szerint is a gázkamrákban „csak” 3-4-5 millió halt meg (a holokauszt-történészek számai is jelentősen különböznek), a többiek egyéb okokból vesztették életüket.
Az eredeti kérdés a szovjet hadifoglyok sorsára vonatkozott. Többféle becslés van a német fogságba esett szovjet katonák számára vonatkozóan, lehetséges, hogy 2 és félmillióan pusztultak el közülük (habár erre nézve is bizonyítékokkal kellene előállni), de honnan lehet tudni, hogy mi volt a haláluk oka? Nem én vádolom a német népet a holokausztnak elnevezett „gigantikus bűncselekmény” elkövetésével, hanem Karsai és holopropagandista elvbarátai. Nekik kellene bizonyítaniuk, hogy ezeket a szovjet hadifoglyokat gázkamrában vagy más módokon elpusztították. A 4-5-6 millió zsidó mellett még hány millió nem zsidót öltek meg az állítólagos gázkamrákban? Érdemes lenne erre választ adniuk holokauszt-történészeknek, elvégre nagyon sokan vannak, rengeteg kutatóintézetük és pénzük, meg mindenféle múzeumuk van világszerte. Mit csinálnak hát, ha nem tudnak semmit? Auschwitz vonatkozásában például a hivatalos holotörténészek arról beszélnek, hogy 1,1 (vagy 1,5) millióan) haltak meg, akiknek „túlnyomó többsége” volt zsidó. (Pressac szerint az áldozatok száma 750 ezer, Meyer professzor szerint pedig kb. félmillió, akiknek megint csak „túlnyomó többsége” zsidó.) Tény: rengetegen elpusztultak a háború alatt, zsidók és nem zsidók, szovjetek és németek. A szovjet hadifogolytáborokban is meghalt több millió német (és magyar), de még senki sem állította, hogy egy előre eltervezett „népirtási program keretében”, gázkamrában ölték volna meg őket.
5. Mivel magyarázom, hogy 1943 őszén Himmler azon sajnálkozik, hogy „eddig, vagyis 1943 őszéig nem vették eléggé figyelembe, hogy milyen fontos pl. a hadifoglyok munkaereje”? – teszi fel a kérdést Karsai. És ha ezen sajnálkozott, az miért bizonyíték a gázkamrák létére vonatkozóan? Eddig azért nem vették figyelembe a foglyok munkaerejének fontosságát, mert túl sokat legyilkoltak közülük a gázkamrákban? Erre gondol nyilván Karsai. De ha így lenne, akkor 1943 őszén le kellett volna állítani a „népirtó programot”, de semmiféle ilyen „leállásról” nem számol be a hivatalos holokauszttörténelem. Sőt, 1944 nyarán kezdődött meg a magyar zsidók tömeges deportálása a munkatáborokba. Himmler szavai egyértelműek, és inkább azt bizonyítják, hogy a németeknek a háború vége felé egyre nagyobb szükségük lett a hadifoglyok munkaerejére.
6. A „fennmaradt, nagyon hiányos náci iratanyag alapján”, írja ismét Karsai. (Mint arra válaszom első részében is felhívtam a figyelmet, Karsai válaszcikkében egy más helyen arról ír, hogy a nürnbergi perhez „a holokauszttal kapcsolatban összegyűjtött német kormányzati, SS, Wermacht, stb. iratainak címjegyzése egy vaskos kötetet tölt meg” Most akkor hiányos az iratanyag vagy sem? El kellene döntenie végre.) A „hiányos iratanyag” alapján kiderült, mint Karsai írja, hogy 1942 márciusában a németek elkezdték deportálni a zsidókat a Lengyel Főkormányzóság területére, és a Főkormányzóság területén pedig sokakat Belzecbe szállítottak. Hagyjuk már ezt, a vita nem arról szól, hogy a zsidókat deportálták vagy sem. Ki vonta valaha kétségbe, hogy a zsidókat a háború alatt deportálták? Három okból. Egyrészt, mert nem bíztak bennük, mivel közülük sokan fejtettek ki ellenséges tevékenységet (miként a japánokat az amerikaiak szintén táborokba zárták a háború alatt), és a legtöbben közülük a szövetségesek, vagyis az ellenség győzelmét kívánták. A másik ok pedig, hogy az egyáltalán nem hiányos náci iratanyagból – továbbá Göbbels naplóbejegyzéseiből, náci vezetők szóbeli és írásbeli megnyilatkozásaiból stb. – kiderül: a háború befejezése után vagy valahol keleten vagy pedig másutt (pl. Madagaszkár szigetén) jelöltek ki nekik helyet. És végül, de korántsem utolsósorban: mint Himmler fentebb idézett megjegyzése is mutatja, a németeknek nagy szükségük volt a zsidók munkaerejére, hiszen a férfiak majd mindegyike a fronton harcolt. A gyerekeket, nőket, öregeket is deportálták, részben, mert az ellátásukról otthonukban lehetetlenség lett volna gondoskodni, részben pedig az egész zsidó lakosságot – gyerekestül, öregestül – ki akarták telepíteni Európából a háború után. De mindezt Karsai nem tudná? Mindezek nyilvánvaló tények, sőt, szomorú tények, de nem erről vitázunk, és a holokausztmítosz nem a zsidóság deportálásáról – és a deportálás során megesett szenvedéseikről – szól. Hanem emberi zsírból készített szappanról, lámpaernyőről, elektromos áramos kivégzésekről, Ciklon-B-ről, gázkamrákról, a krematóriumok kéményeiből kitörő füstről, 6 millió elgázosítottról, meg más hasonló képtelenségekről. Valakit egy munkatáborba deportálni nem jelenti azt, hogy ott meg is gyilkolták őt valamilyen fondorlatos módon. A holokauszt hivatalos történészeinek kellene bizonyítékokkal előállni arra nézve, hogy a deportáltakat egy előre eltervezett program keretében gázkamrákban legyilkolták. De Önök feltételezik azt, amit be kellene bizonyítani. Az ilyesmit mesének hívják. A tudomány megalapozott tények alapján von le következtetéseket. „Az iratok arról nem tesznek említést, hogy ölik meg őket”, vallja be Karsai. Éppen ez a gond. A szemtanúk képtelen, egymásnak is teljesen ellentmondó, és mindenféle fantasztikus kivégzési módot leíró vallomásainak értékéről pedig már írtam válaszom első részében.
Ami pedig a belzeci tábort illeti, nem csupán az iratanyaga semmisült meg, de a tábor maga is. Állítólag 600 ezer zsidót öltek meg ott 1942 márciusa és decembere között, de erre az állításra természetesen semmiféle bizonyíték nincs. Attól függően, melyik hivatalos történészt olvassuk, a túlélők számát 1 és 5 között (!) adják meg. Figyelembe véve, hogy mennyi rengeteg ember menekült meg Auschwiztból, azt kell mondanunk, Belzecben egészen elképesztő hatékonysággal működött a náci gyilkoló gépezet. A Belzecben történtekről a legtöbbet egyébként a teljesen hiteltelen Kurt Gersteintől tudjuk, aki az első nürnbergi tanúvallomásában azt mondta, hogy 20-25 millió embert gázosítottak el a nácik. Ő volt az is, aki szerint egy 25 négyzetméteres gázkamrába 7-800 embert zsúfoltak be. (Vagyis 28-32 embert egy négyzetméterre!) A másik „ismert” belzeci „szemtanú” egy Rudolf Reder nevű lengyel zsidó, aki 1946-ban Krakkóban megjelent könyvében arról számolt be, hogy 3 millió embert gázosítottak el a németek Belzecben. Ami pedig a „gyilkos fegyvert” illeti, hosszú évtizedeken keresztül a hivatalos holokausztirodalom dízelmotorokról írt (roppant kevéssé hatékony gyilkolási mód, a náciknak elment az eszük, ha tényleg ily módon akartak ölni), de más gyilkolási módokról is beszámolnak a „szemtanúk”. Stefan Szende például egy embermalmot is látott, ahol „vízbe süllyeszthető padlók voltak, de csak addig engedték le az áldozatokat a vízbe, hogy a csípőjükig érjen, majd erős áramot vezettek a vízen keresztül, és pillanatokon belül minden zsidó halott volt.” „Ezután a padlót a halottakkal együtt kiemelték a vízből, egy másik áramot kapcsoltak be, a nagy termek izzón felforrósodtak, akár egy krematórium medencéje, míg csak minden halott hamuvá nem égett.” Abszolút hiteles leírás, vagy pedig ez is „rálicitálás” a többiekre Karsai szerint? Egy Jan Karski nevű „szemtanú” úgy emlékezett, hogy égetett mésszel teli gödrökbe vetették az áldozatokat, Abraham Silberchein pedig elektromos sütőkben történő kivégzésekről számolt be. Ma már azonban nem kell elhinni mindent, csakis a dízelmotoros kivégzést szabad feltétlenül elfogadnunk.
Egyébként 1997-98-ban a volt belzeci tábor területén ásatásokat végeztek (ez volt az első ilyen jellegű ásatás, jó lenne, ha minden úgynevezett „haláltábor” területén hasonló vizsgálatokat végeznének, de a holovallás papjai érthetően ellenkeznek, mert félnek a bukástól). Az eredményeket közé is tették (Andrzej Kola: Belzec, The Nazi Camp for Jews in the Ligh of Archeological Sources. Excavations 1997-1998). Csodálkozik a kedves olvasó, hogy nem hallott erről az ásatásról? Nos, azért nem hallott, mert a kutatás eredményei egyáltalán nem igazolták a holokauszt hivatalos elméletét. Az egykori tábor területén próbafúrásokat végeztek, azonban a 137 „használhatónak” ítélt fúrómag közül csupán hat, azaz 4,3 % mutatott ki emberi maradványokat. 600 ezer elhamvasztott halott eltemetéséhez legalább 100 ezer köbméter földet kell megmozgatni. (A holokauszt-hívők szerint a holttesteket előbb tömegsírba temették, majd kiásták, és mind elégették.) Ezzel szemben csupán 21 ezer köbméter a megbolygatott talaj nagysága. Ezek szerint 126 ezer ember holttestét temették volna el, viszont vannak információk arról, hogy a háború után a helyi lakosság – értékek után kutatva – sok helyen ásott a területen. Így hát alighanem messze nem éri el a százezret sem a Belzecben elhamvasztott emberek száma. (Jürgen Graf revizionista történész szerint kb. 13 ezer fogoly vesztette életét a belzeci táborban.)
Kommentálni sem érdemes Karsainak a következő mondatát: „Az iratok arról nem tesznek említést, hogyan ölték meg itt, Treblinkában, Chelmnoban és Sobiborban a zsidókat, de tudjuk, hogy ezekben a táborokban az eutanázia-programban a kipufogó gázzal való ölés technikájában már komoly tapasztalatokra szert tett orvosokat, ápolókat foglalkoztattak”. A holokausztirodalom egyébként tele van hasonló kijelentésekkel: „az iratok nem tesznek említést”, az „iratok megsemmisültek” a „tábor maga megsemmisült”, a „gázkamrákat felrobbantották”, szóval nincsen semmi, de semmi bizonyíték, de azért kijelentik, hogy „tudjuk”, meg hogy „nyilvánvalóan” így volt, meg úgy volt… Honnan tudjuk, miért nyilvánvaló, amit mondanak? Ha igaz ez a légbőlkapott kipufogógáz-sztori (ismétlem, dízelmotor kipufogógázával igen csak nehezen lehet ölni, az is elég lett volna, ha a benn lévőkre rázárják az ajtót, és ott megfulladnak), akkor elhihetjük Stefan Szendének az embermalomról leírt beszámolóját, vagy Silbercheinnek az elektromos sütőkről szóló „emlékezéseit” is.
7. 1941. október 23-án miért tiltották meg a zsidók kivándorlását? Azért, mert szükség volt a munkaerejükre, mert egyre több német férfi harcolt a frontokon. Martin Luther, a Német Külügyminisztérium államtitkár-helyettese Karsai szerint megértette, hogy a „zsidókérdés végső megoldása most már nem azt jelenti, hogy a zsidókat kitelepítik Európából”. Ez megint egy teljesen légbőlkapott állítás, amelyre semmiféle bizonyíték nincs. Karsai és az egész „holokauszt-tudomány” feltételezésekkel dolgozik. Ugyanakkor dokumentumok tömegét lehetne felsorakoztatni annak bizonyítására, hogy a „végső megoldás” a nácik számára a zsidók kitelepítését jelentette Európából. Majd Karsai arról ír, hogy az öregeket, nőket és gyermekeket „nyilvánvalóan” nem gyűjtőtáborokba, hanem haláltáborokba akarták deportálni. Ez megint puszta feltételezés. Ezen kívül roppant furcsa, hogy az állítólag a legnagyobb titokban zajló „megsemmisítési programról” egy Paul Wurm nevű „ismerőse” tájékoztatta Franz Rademachert, a német Külügyminisztérium Zsidóügyi Osztályának vezetőjét – legalábbis Karsai állítása szerint. Legalább önmagukhoz lennének következetesek a holokauszttörténészek! Honnan tudott erről a szupertitkos programról ez a Wurm, és ha tudott róla, miképpen írhatta meg egy levélben? Hol volt a rettegett Gestapo, miért nem csapott le erre a Wurmra, aki kifecsegte a „nagy titkot”? Elvégre egy ilyen „rendőrállamban” csak ellenőrizték a minisztériumi vezetőkhöz írott leveleket! Legalább saját hazugságaikba ne gabalyodnának bele!
8. Ami Göbbels naplóját illeti, mint Karsai is nyilván tudja, annak számos különböző változata létezik. Ennek fő oka, hogy a háború után egy jó ideig nem merték az egész naplót nyilvánosságra hozni, hanem csak részletek jelentek meg belőle. A 7000 oldalas napló meglehetősen kalandos utat járt be, sok kézen keresztülment, míg végül a revizionista történésznek, David Irvingnek (aki Karsai szerint a többi holokauszt-tagadó kutatóval együtt „tudatlan”, és „politikai pornográfiát művel”) sikerült összeállítania a teljes anyagot. Angol nyelven például négy különböző fordítása is van, igaz, a napló más-más részleteit tartalmazzák az egyes kiadványok. (Minderre nézve ajánlom Karsainak és az érdeklődőknek Thomas Dalton Goebbels on the Jews című kétrészes, most megjelent tanulmányát, mely interneten itt érhető el.)
Semmi kétség, Göbbels idézett naplóbejegyzése a holokauszt-történészek egyik legfontosabb, ha éppen nem a legfontosabb „bizonyítéka” a „zsidóság előre eltervezett megsemmisítésére” vonatkozóan. Van egyébként még több más hasonló, meglehetősen kétes értékű „bizonyíték (a teljesen használhatatlan wansee-i jegyzőkönyvek, Himmler két, 1943. októberi beszédéből kiemelt néhány mondat, egy 1943. március 6-i keltezésű levél a Topf és Schone cégtől az Auschwitzi Központi Építésvezetőséghez, a Mein Kampfból vett néhány idézet, valamint Göringnek Heydrichez intézett 1941. július 31-i keltezésű levele, végezetül Richard Korherr statisztikusnak 1943 elején Himmler hivatalához intézett statisztikai jelentése. Ezeket a dokumentumokat Karsai valószínűleg azért nem hozta szóba, mert vélhetően nem akarta ellőni elsőre minden puskaporát a vita első körében. Szeretném azonban már most jelezni, hogy a „holokauszt” ma érvényes változatának „bizonyítására” szolgáló, fentebb felsorolt beszéd- és levélrészletek, illetve a Korherr Statisztika semmiféle utalást nem tartalmaznak sem gázkamrákra, sem a megsemmisítés tervére, sem a hatmillió áldozatra nézve.) Mármost ami Göbbels naplóját illeti, a revizionista történészek egy része úgy véli, a ma ismert változata nem teljesen eredeti (az 1941 előtti bejegyzések biztosan Göbbelstől származnak, mivel saját maga vezette naplóját, 1941-től kezdve azonban tollba mondta gondolatait.) Staeglich például hamisítványnak tartja a bejegyzések legnagyobb részét, míg Irving és Faurisson nem kételkedik a napló eredetiségében. Én magam sem kételkedem benne. (Miután elgondolkodtam az eredetiséget kétségbe vonók érvein, de nem találtam azokat eléggé meggyőzőnek.)
Csakhogy a náci vezetők bizonyos beszédeiben elhangzó kijelentések, levelek, naplóbejegyzések nem perdöntő bizonyítékok. Igaz, olvashatunk roppant durva megjegyzéseket a zsidósággal kapcsolatban (de semmi konkrét utalás nincs pl. a gázkamrákra), azonban szeretném jelezni, hogy hasonló, elképesztő kijelentéseket számtalan alkalommal tettek például vezető izraeli politikusok a palesztinokra nézve (hely hiányában nem idézek ezekből a kijelentésekből), de van néhány nyilvánosan elhangzó döbbenetes mondatuk az amerikai politikusoknak is. (Főleg szeptember 11. után hallhattunk számos átkozódó megjegyzést.) De képzeljük el, mi lehet a nem a nyilvánosságnak szánt naplókban? Dúlt a háború, a szövetségesek naponta bombáztak német városokat, a Wehrmacht katonái élet-halálharcot folytattak több frontvonalon, és a náci vezetők a háború borzalmaiért a felelősséget főleg a zsidókra hárították, mondván, ők ösztönözték, és ők ösztönzik a szövetséges hatalmakat a Németország megsemmisítése céljából elindított hadjáratban. (Most itt nem az a kérdés, igazuk volt-e a náciknak ebben a feltételezésükben, vagy sem. A történésznek képesnek kell lennie megérteni a múlt szereplőinek lelkiállapotát. Ehhez persze az kell, hogy a kutatót ne vakítsa el a gyűlölet.) Nem csoda hát, ha számos megjegyzést tettek arra nézve, hogy a „zsidók megérdemlik sorsukat”, „likvidálni kell őket”, és más hasonlókat. Mindez azonban nem jelenti, hogy létezett konkrét terv a gázkamrában történő meggyilkolásukra vonatkozóan. Göbbels egyébként nem szánta a nyilvánosságnak a naplójában leírtakat, így tehát teljesen fölöslegesen „kódolta” a szavait, és beszélt „likvidálásról”, a „zsidók kitelepítéséről”, ahelyett, hogy nyíltan leírta volna: gázkamrákban akarják kiirtani mindegyiket. Göbbels naplójában sehol nem történik említés sem a gázkamrákról, sem a zsidóság teljes megsemmisítésének állítólagos tervéről. Ráadásul számos más bejegyzése teljesen ellentmond a feltételezett népirtási szándéknak. Így például 1942. március 7-én arról ír, hogy a zsidókat először keleten össze kell gyűjteni a táborokban, majd azután, valamikor a jövőben Madagaszkár szigetére kell száműzni őket. Ez a bejegyzés (és számos másik, amelyeket hely hiányában idézni nem tudok) teljesen ellentétes a 20 nappal később leírtakkal – már persze csak akkor, ha szavait úgy értelmezzük, ahogy Karsai és a holokauszt hivatalos történészei teszik. (De ismétlem, a szöveget is rosszul értelmezik.)
Az eredeti naplóban (mely Irving munkálkodásának eredményeképpen 29 kötetben jelent meg németül 2006-ban, és a kutatók még nemigen tanulmányozták), mint Irving megállapította, „sehol sem történik egyetlen utalás sem Hitler állítólagos utasítására, mely alapján megkezdődött a zsidóság megsemmisítése”. Göbbels végig a közel 15 ezer oldalon mindig a zsidók kitelepítéséről, deportálásáról beszél. A „likvidálni” (liquidiert) kifejezés az 1941. március 19-i bejegyzésben tűnik föl először, és összesen nyolc helyen szerepel a naplóban. Csakhogy a szó jelentése körül van azért némi bonyodalom. 1942. május 30-án például a „zsidóveszély likvidálásáról” ír, majd 1942. december 6-án a „zsidó házasságok likvidálásáról” elmélkedik. A szó tehát nem feltétlenül „emberek meggyilkolását” jelenti. A London Times című, a németekkel a legkevésbé sem rokonszenvező lap 1942. december 4-i számában például a következőt olvassuk: „”A Lengyel Főkormányzóságban maradt zsidókat likvidálni fogják (would be liquidated), ami annyit jelent, hogy vagy keletre szállítják őket marhavagonokban egy ismeretlen úticél irányába, vagy pedig lelövik őket a helyszínen.” Thomas Buergenthal „holokauszttúlélő” A Lucky Child című, 2009-ben megjelent könyvében (56. oldal) a következőt írja: a gettót (Kielce – P.O.) likvidálták, és hangosbeszélőkön keresztül az Ausseidlung! Ausseidlung! (kitelepítés, evakuáció) szavakat ordították.” Néhány sorral lejjebb pedig a „tábor likvidálása utáni” eseményeket ecseteli. (Adolf Hitler is használja a „liquidiert” szót a Mein Kampfban: „a Habsburg uralkodó az ausztriai németek likvidálására törekedett”, írja, és aligha valószínű, hogy arra gondol, Ausztria császárai ki akarták irtani az országban élő 10 millió németet.)
Végezetül álljon itt az eredeti napló 1942. március 27-i bejegyzése:
„Aus dem Generalgouvernement werden jetzt, bei Lublin beginnend, die Juden nach dem Osten abgeschoben. Es wird hier ein ziemlich barbarisches und nicht näher zu beschreibendes Verfahren angewandt, und von den Juden selbst bleibt nicht mehr viel übrig. Im großen kann man feststellen, daß 60 Prozent davon liquidiert werden müssen, während nur 40 Prozent bei der Arbeit eingesetzt werden können. Der ehemalige Gauleiter von Wien, der diese Aktion durchführt, tut das mit ziemlicher Umsicht und auch mit einem Verfahren, das nicht allzu auffällig wirkt.”
Az egyik angol fordítás pontosan adja vissza a német eredetit:
„Out of the General Government will now, beginning by Lublin, the Jews to the East be deported. It will be used a pretty barbaric and not proper to describe here process, and of the Jews properly it will not be left a great remnant. Generally speaking, one can foretell of the process that 60% are likely to become liquidated as a result of it, while just 40% we will be able to put to work. The former Gauleiter of Vienna, who is to carry this measure through, is doing it with considerable circumspection and according to a method that does not attract too much attention.”
Karsai magyar fordításával azonban baj van:
„Lublinnal kezdve a Főkormányzóság zsidóit keletre telepítik. Az eljárás valóban barbár és itt [mármint a Naplóban-KL] nem lehet pontosabban leírni. Nem sok marad a zsidókból. Egészében elmondható, hogy körülbelül 60 százalékukat likvidálni fogják és csak körülbelül 40 százalékukat lehet kényszermunkára igénybe venni.” (Karsai csak eddig idézi a bejegyzést.)
Mármost a helyzet az, hogy a „davon” illetve a „müssen” szavakat rosszul fordították magyarra, ugyanis a „davon liquidiert werden müssen” egyáltalán nem azt jelenti, hogy „meg fogják őket ölni”, illetve „likvidálni” fogják őket onnan. Sokkal inkább az a szöveg értelme, hogy a „deportálások következtében lesznek likvidálva”, ami jelentheti azt is, hogy a betegségek, a rossz bánásmód, illetve a lágerekben uralkodó körülmények következtében sokan meg fognak halni közülük. Nincs szó gázkamrákról vagy éppen előre eltervezett megsemmisítési programról.
Végezetül tehát: ha egy bíróság előtt, egy tárgyaláson a vád legfőbb bizonyítéka egy ilyesfajta, többféleképpen értelmezhető naplóbejegyzés lenne, mondjuk egy gyilkos ellen, a vádlottat azonnal fölmentenék. Göbbels idézett szavai – bár elismerem, durvák és kegyetlenek még a háború rettenetes körülményeit tekintetbe véve is – önmagukban nem bizonyítják sem az előre eltervezett népirtás tényét, sem a gázkamrák létét, sem pedig azt, hogy hatmillió (vagy akár csak 3-4 millió) zsidót gyilkoltak le a nácik a gázkamrákban. Csakis arra nézve bizonyíték, hogy a németek kitelepítették a zsidókat, akikkel nem bántak kesztyűs kézzel, pontosabban, Göbbels – a németség szenvedéseire hivatkozva – egyáltalán nem bánta, hogy sok megpróbáltatásnak lesznek kitéve, és úgy tűnik, az sem zavarta, ha a deportált zsidók 60%-a életét veszíti. Ennyi és nem több, ami Göbbels idézett naplóbejegyzéséből következtetésként levonható.
Perge Ottó
_______________________________________________________
Perge Ottó: Nem kell megennem a cipőmet – III. (befejező) rész
Döbbenetes, kafkai állapot: olyasmit művelek most, amiért néhány hét múlva három évig terjedő szabadságvesztésre ítélhetnek. Pedig csupán egy történelmi eseménysorozaton elmélkedem, illetve vitázom egy eltérő álláspontot valló történésszel. Sem Kafka, sem Orwell elképzelni nem tudott volna hasonlóan képtelen helyzetet.
Az alábbiakban Karsai László nekem feltett további kilenc kérdésére válaszolok.
9. Karsai László kilencedik kérdése az volt, hogy „mit csináltak a nácik azokkal a zsidókkal, akik 16 évesnél fiatalabbak vagy 50 évesnél idősebbek?” „Ha saját szellemi fogyatékosaikat is halomra gyilkolták, miért ne gyilkolták volna le a bacilusnak tekintett, hasznos munkavégzésre képtelen zsidókat is?”
Nos, hagyjuk ezeket a bombasztikus kifejezéseket, ne tekintsük a történelmet propagandafegyvernek. Semmi, ismétlem, semmi bizonyíték nem támasztja alá, hogy az „Endlösung” – vagyis a „végső megoldás” – a zsidók megsemmisítését jelentette volna. Ezzel szemben példák tömkelegét lehet felsorolni arra vonatkozóan, hogy a „végső megoldás” alatt a náci vezetők egyértelműen a zsidók keletre történő kitelepítését értették. A holokauszt hivatalos történészeinek kellene bizonyítaniuk, hogy a német bürokrácia különböző szintjein tevékenykedő emberek – több tízezren – mind, kivétel nélkül egy titkosított nyelvet használtak, melyben bizonyos szavaknak egészen sajátos jelentésük volt.
Vegyük például Hermann Göringnek egy Heydrichez intézett, 1941. július 31-i levelét, melyben a Reichmarsall megbízza a belbiztonsági szolgálatok vezetőjét a „zsidókérdés végső megoldásának” előkészítésével, illetve végrehajtásával. „Az 1939. január 24-i rendelkezés értelmében Önre hárult feladatok kiegészítéseképpen megbízom Önt, hogy találja meg a legjobb megoldást a zsidókérdés legelőnyösebb rendezése érdekében, az emigráció vagy a kitelepítés útján, a körülményektől függően.” És ez a levél a megsemmisítés-teória híveinek legfőbb bizonyítéka! Heydrich 1941. november 6-i levelében megemlíti, hogy évek óta, egészen pontosan 1939. január 24. óta ő van megbízva a „végső megoldás” előkészítésével, amely az „emigráció, illetve a kitelepítés” révén hajtható végre.
Hitler, 1942. január 27-én: „A zsidóknak el kell hagyniuk Európát. A legjobb megoldás, ha Oroszországba mennek.”
Tömegével lehetne idézni hasonló megnyilatkozásokat. Martin Luther, a Német Külügyminisztérium egyik vezető tisztségviselője az alábbiakat vetette papírra 1942. augusztus 21-i memorandumában: „A német uralom alatt élő 3 millió 250 ezer zsidó problémája nem oldható meg többé emigráció útján. Ez az oka annak, hogy a végső területi megoldás az egyetlen lehetőség.” Majd később: „A kitelepítés a Lengyel Főkormányzóságon keresztül ideiglenes intézkedés. A zsidókat elszállítjuk a keleti megszállt területekre, amikor erre a megfelelő feltételeket megteremtettük.” Karsai állításával ellentétben a német „gengszterállam” bürokráciája hatalmas mennyiségben gyártotta az iratokat, és nagyon sokszor találkozunk a „végső megoldásra” történő utalásokkal. Az iratokból kiviláglik: a „végső megoldás” a zsidóság keletre történő kitelepítését jelenti.
Ha lett volna egy grandiózus terv sok millió zsidó legyilkolására, akkor annak írásos nyomának is léteznie kellene. Hagyjuk az „iratmegsemmisítésről”, meg az „elmék titokzatos találkozásáról” (Raul Hilberg) szóló ostoba meséket. A „gengszterállamban szóban adták ki az utasításokat”-féle sületlenségekkel sem lenne szabad többé kábítani senkit. Jó lenne, ha Karsai úr, valamint elv- és harcostársai végre komolyabban vennék a tudományterületet, melyet művelnek. A nürnbergi per bírái pontosan tudták: a „hatmillió zsidó kiirtásának” elképesztő arányú tervéről, a végrehajtás menetéről irdatlan tömegű iratanyagnak kellett volna keletkeznie, amelyeket nem lehetett mind megsemmisíteni. Egyébként is többször hangsúlyoztam már: egy adott témával kapcsolatos összes dokumentumot nem lehetséges mind eltüntetni, mert vannak elő- és utóiratok, iktató- és mutatókönyvek, és számos más jellegű irategyüttesben is lehetnek utalások egy ilyesfajta elképesztő arányú akcióra. Helyesen állapítja meg Karsai, hogy „vaskos kötetekre” tehető a nürnbergi per során felhasznált, a náci hierarchia berkeiben keletkezett iratmennyiség. Így nevetséges is lett volna, ha a bírák azt állítják, hogy nincsenek meg az iratok. Ezért aztán egy más megoldáshoz folyamodtak. Egy sajátos szövegértési módszert alakítottak ki, melynek alapján azt olvasták ki a dokumentumokból, amit éppen akartak. Mondjuk ha az iratban az áll, hogy valami fehér, ezzel szemben a „háborús bűnösök” felett ítélkező törvényszék szerint fekete. Nürnbergben lényegében kimondták: úgy a hivatalos, mint a magántermészetű dokumentumokban a nácik valamilyen „titkosított” nyelvet használtak, ahol a szavak mást jelentenek, mint amit egyébként jelentenek. A „végső megoldás” például a „zsidók kiirtására” kidolgozott terv „fedőneve”. Mármost ezzel a fajta érveléssel nem lehet mit kezdeni. A náci korszak dokumentumaiból persze egyértelműen kiviláglik, hogy mit is értett a nemzetiszocialista bürokrácia a „végső megoldás” alatt.
Íme egy jellemző párbeszéd a nürnbergi per során. Dr. Thoma vádló és Hans Lammers, Hitler kancellári hivatalának korábbi vezetője között az alábbi dialógus zajlott le:
Dr. Thoma: Himmler sohasem mondta Önnek, hogy a zsidókérdés végső megoldása a legyilkolásukat jelenti?
Lammers: Nem, erről sohasem esett szó. Csak a terv végrehajtásáról beszélt.
Dr. Thoma: Mikor értesült először arról, hogy ötmillió zsidót kivégeztek?
Lammers: Itt, most, néhány perccel ezelőtt.
De persze tudom, a németek vallomásainak – már persze ha ellentmondanak a holokausztmítosznak – nem szabad hinni. Ezzel szemben lágerek egykori foglyainak, valamint a győztesek oldalán álló minden tanúnak az összes szava szentírás. Ez lenne az „objektív történetírás”, Karsai úr?
10. Mi történt a zsidókkal Treblinkában? – hangzik a következő kérdés. Nos, valóban jó lenne tudni. A különböző tanúvallomások ugyanis igencsak ellentmondanak egymásnak azzal kapcsolatban, pontosan milyen módszerekkel is zajlott a foglyok állítólagos legyilkolása Treblinkán. Az elmúlt évtizedekben a következő lehetőségek merültek fel:
1. tarkólövéssel a szabadban;
2. klórgázzal;
3. vízgőzzel;
4 egy dízelmotor kipufogógázaival;
5. légmentesen záródó kamrák légüresre szivattyúzásával.
A tarkólövésről, a vízgőzről és a légmentesen záródó kamrákról egyébként a Zsidó Világkongresszus 1946-os Fehér Könyvében találunk utalásokat, és a nürnbergi perben is szó esik a treblinkai „gőzkamrákról”. Ma már azonban a felsorolt gyilkolási módokban nem kötelező hinni. Csakis a dízelmotoros kivégzés maradt. A meggyilkoltak számát illetően a becslések 750 ezer és 3 millió között mozogtak a múltban. A mai hivatalos álláspont szerint 750-850 ezer embert öltek meg Treblinkán. A holttesteket tömegsírokba temették, majd 1943-ban kihantolták és elégették valamennyit. Természetesen nyom nélkül. Jitzák Arad hivatásos holoszakértő Belzec, Sobibor, Treblinka című könyvében (University Press Bloomington, USA, 1987. 174. old.) azt írta, a holttestek „elégetéséért felelős emberek meggyőződtek arról, hogy a tetemek jól égnek mindenfajta tüzelőanyag nélkül is”. „De általában is a női holttestek jobban égtek, mint a férfiakéi. Ezért később a nők tetemeit használták a tűz meggyújtására” – olvashatjuk a könyvben az egyik „szemtanú” visszaemlékezését. Sőt, állítólag egy Herbert Floss nevű SS-tiszt felfedezte, hogy az idős nők tetemei égnek a legjobban. Mindehhez nem szükséges kommentár. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy az emberi test 60%-ban vízből áll, és nem ég magától, miután meggyújtották.
A háború idején azt állították, hogy 10 gázkamra működött Treblinkán, befogadóképességük pedig egyesek szerint 2 ezer, mások szerint 4, 5, vagy 6 ezer fő volt. A gázkamrák felé vezető 1,5 méter széles utat a „szemtanúk” elmondása szerint bokrok szegélyezték, tehát legfeljebb 2 ember fért el egymás mellett, amiből az következik, hogy ha mondjuk a párok félméteres távolságban követték egymást, akkor 1-2 kilométeres sorban (!) vonultak a gázkamrák felé. Egy Adelbert Rueckerl nevű szemtanú közlése szerint pedig csupán 35-40 őr teljesített szolgálatot Treblinkán! Vagyis minden SS-katonára 150 fogoly jutott! De eszük ágában sem volt ellenállni, szép engedelmesen vonultak a halálba – már legalábbis ha hihetnénk a holomítosz állításainak. Mint emlékezetes, egy John Demjanjuk nevű ukrán férfi ellen az izraeliek még a 80-as években vádat emeltek, mondván, ő a treblinkai tábor kegyetlen őre, a félelmetes „Rettegett Iván”. A Jeruzsálemben lezajló per során öt egykori, állítólagos zsidó táborlakó eskü alatt vallotta, hogy a saját szemükkel látták, amint Demjanjuk belökdöste a zsidókat a gázkamrába, de sokuknak még előtte levagdosta a fülét, a nőknek karddal lekaszabolta a mellét, terhes nőknek pedig kimetszette a hasukból a gyermeküket. Demjanjukot először halálra ítélték, majd miután az ügyvédei egyértelműen bebizonyították, hogy nem ő a „Rettegett Iván”, sőt, soha életében még csak nem is járt Treblinkán, 1993 szeptemberében szabadon engedték. De persze a szemtanúk vallomásaiban nem szabad kételkednünk, ugye Karsai úr? Ja, Demjanjuk most is bíróság előtt áll, a változatosság kedvéért Németországban, de most azzal vádolják, hogy nem a treblinkai, hanem a sobibori táborban lökdöste a gázkamrába a foglyokat. Karsai Lászlóval együtt kérdezem én is: tényleg, mi történt Treblinkán?
A hivatalos holokausztos álláspont az, hogy Treblinkán 1942 tavaszán kezdődtek a kivégzések, amelyek az év végére, vagy a következő esztendő tavaszára ismeretlen okból befejeződtek. 1943 őszén kiürítették és a földdel tették egyenlővé az egész tábort. Természetesen mindenfajta bizonyítékot eltüntettek: se a gázkamrák, se a barakkok nem maradtak fenn, és persze dokumentumok sincsenek, amelyek a lágerben keletkeztek. Rejtélyes az egész, hiszen ha valóban a zsidóság teljes megsemmisítése volt a németek célja, akkor nem lett volna célszerűbb tovább működtetni a treblinkai tábort? De a belzeci, sobibori és a chelmnoi táborokat is teljesen lerombolták a nácik 1943 folyamán. Hogy miért, azt csak a jó Isten tudja. De ezt a kérdést természetesen néhány hét múlva tilos lesz feltenni Magyarországon.
Továbbá tilos lesz azon is elmélkedni, hogy mennyi tüzelőanyagra lehetett szükség a 875 000 halott elhamvasztásához? (A Demjanjuk-perben azt állították, ennyien haltak meg Treblinkában.) Nos, ha igaz, amit a tanúk állítanak, hogy legalább fél éven át tartott a halottak elégetése, akkor mindennap 4700 holttestet hamvasztottak el. Becslések szerint minden áldott nap 950 tonna tűzifára volt szükség a művelethez, ami kb. 1 méter magas, 3 méter széles, és közel 1 kilométer hosszú farakás lehet! Ismétlem: ennyi fát igényelt a halottégetés naponta! A fél év alatt tehát 176 ezer tonna száraz tűzifa fogyott volna el. Lehetséges ez? Vannak nyomai ekkora méretű erdőirtásnak Treblinka környékén? Netán a fát máshonnan szállították? De honnan? Vannak írásos nyomai annak, hogy 176 ezer köbméter fát vittek 1943 márciusa és augusztusa között Treblinkába? (A szemtanúk szerint a nácik nagy sietséggel dolgoztak, vagyis aligha maradt idő a kivágott fák kiszárításához, így ha frissen vágták a fát valahol a környéken, akkor – mivel a száraz fa tüzelőértéke jóval magasabb, mint a nedves fáé –, 315 ezer tonna fára lett volna szükség, ami naponta 1700 tonnát jelent.) Hihető a treblinkai halottégetési sztori? (Ráadásul egyetlen állítólagos szemtanú sem tesz említést arról, hogy a láger környékén hatalmas rakásban állt a tűzifa, és teherautók vagy vonatok rendszeresen szállították volna a kivágott fákat.) Nem beszélve arról, hogy mennyi ember kellett volna a fák kivágásához. Egy nyilván nagyon tudatlan és nagyon antiszemita revizionista történész kiszámolta, hogy egy 2400 fős favágócsoportot kellett volna foglalkoztatni, és egy 600 hektár nagyságú területen kellett volna kivágni az erdőt. Márpedig, mint említettem, semmiféle erdőirtásnak nincs nyoma Treblinkán.
Sajnálom, de akadtak olyan kegyetlen, aljas és roppant tudatlan revizionisták, akik azt is kiszámolták, hogy 850 ezer ember elhamvasztott testéből, valamint az elégetéshez szükséges fából összesen 3900 tonna hamu keletkezik. (Gondoljunk bele: ez 390 darab 10 tonnás teherautó rakománya!) Hol van ez a hatalmas mennyiségű hamu? És miért nem találtak a helyszínen csont- és fogmaradványokat? Hiszen ilyen nyílt színi halottégetésnél az emberi test nem ég el teljesen, és még ha össze is törték a csontmaradványokat – mint némelyik tanú állította – , akkor is óriási mennyiségű emberi maradványnak kellene lennie a föld alatt. A fogakat pedig azokkal a primitív módszerekkel, amelyeket a tanúk leírták, nem lehet teljesen porrá őrölni. Ha feltesszük, hogy minden áldozatnak csak 20 foga volt, akkor 17,5 millió csontmaradványnak kellene léteznie a föld alatt! Továbbá ne feledjük, mekkora hatalmas területű tömegsírba lehetett betemetni 850 ezer embert! Egyes becslések szerint a hatalmas mennyiségű kiásott föld és a tömegsír(ok) együttesen egy 61 600 négyzetméteres területet igényeltek volna, ebből 25 ezer 200 négyzetméter lett volna a tömegsír(ok) területe. Vagyis a sírok és a kiásott föld 3 és félszer nagyobb területet foglalt volna el, mint maga a treblinkai „megsemmisítő tábor”!
Baj van ezen kívül a dízelmotoros kivégzéssel is, hiszen célszerűbb lett volna, ha a nácik benzinmotort választanak gyilkos eszközként, amely sokkal mérgezőbb. A dízelmotorok kipufogógázaiban ugyanis sokkal kisebb mennyiségben található szén-monoxid. Azután vegyük figyelembe azt a tényt, hogy ha egy belső égésű motor kipufogógázait bevezetjük egy hermetikusan lezárt térbe, a nyomás odabent hamarosan robbanáshoz vezet. Például revizionista történészek kiszámolták, hogy egy W 2 típusú, 38 literes hengerűrtartalommal bíró szovjet harckocsimotor, amely mondjuk percenként 500 fordulattal jár, egy perc alatt 9,5 köbméter gázt termel. Egy 32 négyzetméter területű, 2 méter magas és 64 köbméter térfogatú gázkamrában 2,5 perc alatt a nyomás 1,5 barra emelkedik. Vagyis néhány perc alatt szétrobbant volna a kamra, viszont ennyi idő alatt semmiképpen sem halhattak meg az áldozatok. Halálukhoz sokkal több idő kellett volna, a dízelmotorok kipufogógázainak magas oxigéntartalmát és alacsony szén-monoxid tartalmát tekintetbe véve több óra is! De addigra már rég szétrobban a kamra!
Megvallom, nem szívesen írok ilyesmiről. Az életben sokszor előfordul, hogy kegyeleti okokból nem mondjuk el az igazságot. „Halottakról jót vagy semmit” – szokták mondani. Ugyanakkor a történelmi igazság kiderítését talán nem gátolhatják meg kegyeleti szempontok. Másrészt pedig végül is kik tették lehetetlenné az igazság kimondását, sőt, keresését a kegyeleti szempontok hangoztatásával? Semmi esetre sem a revizionista történészek.
1945 novemberében a siedlcei bíróság kezdeményezésére ásatásokat végeztek a treblinkai tábor területén. Sem hatalmas tömegsírokat, sem óriási mennyiségű emberi hamut, sem milliónyi csontmaradványt és fogakat nem találtak. A feltárt sírban néhány ezer ember elhamvasztott maradványait találták meg. Ugyanakkor tény, hogy nem mindegyik sírt tárták föl. 1999-ben Richard Krege mérnök vezetésével egy ausztráliai kutatócsoport talajvizsgáló radarral vizsgálódott a treblinkai tábor területén. A radar képes érzékelni azt is, ha történtek a területen nagyobb ásatások. Semmiféle nyomát nem találták jelentősebb talajmunkálatoknak és tömegsíroknak. Persze, gondolom, Karsai és a hivatalos holokauszt-történészek szerint Richard Krege, valamint az 1945-ös ásatásokat végző személyek hozzá nem értő, tudatlan kontárok voltak. Netán elvetemült antiszemiták.
11. „Hogyan lehetséges, hogy a lengyelországi német katonai parancsnok 1942. október 10-én hadinaplójába azt írta, hogy Treblinkában a zsidókat „nem megfelelően temetik el, és ennek következtében a holttestek kibírhatatlan bűze fertőzi a levegőt?” – teszi fel a kérdést Karsai. A holokauszt világában sajátos törvények uralkodnak, ezért úgy látszik, le kell szögezni a legnyilvánvalóbb igazságokat is. Természetesen sokan meghaltak a koncentrációs táborokban, elsősorban a betegségek – főleg a tífusz – miatt, továbbá az elégtelen táplálkozási viszonyok és a háborús cselekmények nyomán is százezrek veszítették el az életüket. Megjegyzem, főleg a háború legvégén haltak meg sokan, mivel a szövetségesek bombázásainak következtében teljesen összeomlott a németországi infrastruktúra, és a táborok ellátása is lehetetlenné vált. Azonban az a tény, hogy sajnos sokan meghaltak a lágerekben, illetve a deportálások során, egyáltalán nem bizonyíték az elgázosításokra és az „előre eltervezett népirtás” szándékára nézve.
12. Göbbels 1943. március 2-i naplóbejegyzései – melyek szerint „nem szabad gyengeséget mutatni”, és „úgy elkötelezték magukat a zsidókérdésben, hogy most már nem lehet visszavonulni”, továbbá a németek „felégették maguk mögött a hidakat” – nem bizonyítják a holokauszt hivatalos történetét, vagyis a gázkamrák létét, a hatmillió áldozatot és az előre eltervezett népirtás szándékát. Göbbels úgy fogta föl, hogy élet-halál harc folyik a zsidók és szövetségeseik, valamint a németek között. A harc eldurvult, a németek pedig hozzáláttak a zsidók kitelepítéséhez Európából. Valóban nem volt többé visszaút, de az ellenfél ugyanígy gondolkodott, hiszen Anglia és Amerika vezetői már az 1941-es Atlanti Chartában leszögezték, hogy a végső győzelemig, Németország teljes megsemmisítéséig harcolnak. Göbbels leírt szavaihoz hasonlókat az amerikai-angol-szovjet szövetség vezetői is mondtak, és naplóikban pedig le is írtak.
13. Az Einsatzgruppenről már írtam, de megismétlem: sok zsidó halt meg a keleti fronton, ez tény. De nem tudjuk pontosan mennyi. A németek ellen az oroszok véres partizánháborút robbantottak ki, a németek pedig úgy válaszoltak, ahogy azt tették a franciák Algériában, az amerikaiak Vietnamban vagy éppen Irakban és Afganisztánban, és a szovjetek ugyancsak Afganisztánban. A partizánokat kivégezték, és a megtorló akcióknak sok esetben civilek is áldozatul estek. A partizánok között sok zsidó harcolt, ami megmagyarázza, miért haltak meg közülük olyan sokan a német hadsereg megtorló akciói nyomán. A fennmaradt források szerint négy különleges német partizánellenes egység, vagyis Einsatzgruppe szerveződött, melyek összlétszáma – a rádiósokkal, sofőrökkel, és egyéb „kisegítő személyzettel” együtt – 1941-ben még a négyezer főt sem érte el, 1942 végén azonban már 15000 német és állítólag 240 ezer más nemzetiségű (ukrán, orosz, litván, lett, észt stb.) vett részt a hatalmas front mögötti területeken a partizánok elleni küzdelemben, akiknek létszámát százezer főre becsülhetjük. Az Enzyklopaedie des Holokausztban az olvasható, hogy 1943 őszéig 1,25 millió, többségében zsidó esett áldozatul az Einsatzgruppe-k, valamint a velük együttműködő fegyveres egységek „irtóhadjáratának”. A különleges egységek a holokauszt-történészek szerint folytatták „vérengzéseiket” 1943 ősze után is. Az biztos, hogy önmagában a 4 ezer tagot számláló, majd 15 ezer fősre duzzadt különleges egységek aligha lettek volna képesek kivégezni 1 vagy 2 millió zsidót. Vajon a velük együttműködő ukrán, lett, litván és más népek fiaiból toborzott fegyveresekkel együtt sikerülhetett? Nagy kérdés. A holokausztmítosz terjesztői bizonyítékkal nemigen tudják alátámasztani a másfél-kétmilliós áldozati számot, sem azt az állításukat, mely szerint az Einsatzgruppe-k feladata eleve a zsidók kiirtása volt.
Pontosabban: fennmaradtak az Einsatzgruppe jelentései, melyeket a különleges egységek egyenesen Berlinbe küldtek. A kérdés egyik legkiválóbb szakértője, a hivatalos holotörténészként elismert Hans-Heinrich Wilhelm 1988-ban egy konferencián elhangzott beszédében elismerte, hogy neki magának is kétségei vannak az Einsatzgruppe jelentéseinek megbízhatósága tekintetében. (H.-H. Wilhelm, lecture during an international history conference at the university Riga, September 20-22, 1988, p. 11., ill. 515.) Mint mondta, a meggyilkolt zsidókról szóló beszámolók nem feltétlenül a valós számokat tükrözik. (Esetleg eltúlzottak lehetnek.) Karsai kérdésére válaszolva azonban azt kell mondanom: nem gondolom úgy, hogy az Einsatzgruppe-k tevékenysége a holokauszt része lenne. (Kérdés persze, mit tekintünk holokausztnak, a szó jelentése ugyanis az idők során sokat változott.) A hivatalos holokauszt-álláspont hívei ugyanis alaposan félrevezetik a közvéleményt: azt állítják ugyanis, hogy a zsidók „előre eltervezett népirtásának részeként” gyilkolták le őket a keleti fronton a különleges német egységek. (Régebben még azt is mondogatták, hogy a katonák kiborultak a sok öldökléstől, és ezért találták ki a gázkamrás gyilkolási módot, mely kevésbé személyes, és nem viseli meg annyira a katonák „idegrendszerét”. Ma már komoly történészek nem hangoztatják ezt a képtelenséget, legfeljebb a népi propaganda szintjén, filmekben, iskolákban mondogatják.) A valóságban azonban az Einsatzgruppe-k és a velük szövetkezett helyi milíciák a partizánok ellen küzdöttek, amint arról már szó volt. Az USA hadereje ma is rendszeresen rakétákat lő ki a „terroristák” célpontjaira, pl. az afgán-pakisztáni határvidéken (a tálib „terrorista” pontosan ugyanazt teszi, mint az orosz vagy zsidó partizán tett a németek ellen a második világháború idején), és a támadásoknak bizony rengeteg a civil áldozata. A németek elsősorban a zsidókat tették felelőssé az ellenállási mozgalom megszervezéséért, sőt, az egész háborúért. Egy-egy nagyobb partizánakció (ma „terrorista támadásnak” neveznék az ilyet, ha mondjuk a tálibok vagy irakiak követnék el) nyomán megtorlásul kivégeztek zsidókat, akiket azzal vádoltak, hogy ők állnak a támadások mögött. Jellemző ebből a szempontból az, ami Babi Yarban történt. Kijevben és környékén 1941 szeptemberében számos bombamerényletet hajtottak végre a partizánok, melyek következtében nagyon sok német katona odaveszett. A robbantások után keletkezett tűzvészben sok polgári lakos is meghalt. A németek megtorlásképpen 33 771 zsidót öltek meg Babi Yar mellett. Ennyi, ami biztosnak látszik, és az Einsatzguppe-k jelentéseiből kihámozható. Azonban több százezer embert azért valószínűleg nem gyilkoltak meg Babi Yarban. (A holokausztkutatás abszolút tekintélyének számító Hilberg professzor például 50 ezer áldozatról tud, mások még feljebb tornásszák a számokat.)
Nincs hely a kérdés alaposabb boncolgatására. 1-2 millió megölt zsidó áldozatról azonban talán túlzás beszélni. Sehol sem találtak például több százezres tömegsírokat. (Részben azért, mondják, mert Oroszország túl nagy, részben pedig azért, mert a németek állítólag „kiásták”, és „elégették” az áldozataik nagy részét, nehogy „bűncselekményeiknek nyoma maradjon”. A jól ismert nóta: az „áldozatok tetemei nincsenek meg”, mert „eltüntették” azokat a németek. Egy ilyesfajta akciónak egyébként nem sok értelme lett volna, tekintve, hogy igen sokan voltak tanúi az elfogott partizánok, illetve bolsevikok kivégzésének. Különben meg több százezer, netán több millió holttestet elégetni nem olyan egyszerű, rengeteg időt és energiát igényel, és az elképesztő mennyiségű hamu akkor is megmarad.) És még egy megjegyzés: a németek ellen is elkövettek döbbenetes bűncselekményeket, úgy a szovjet fronton (ami még érthető, hiszen a partizánok a hazájukat védték), mint a hátországban, ahol rendületlenül zajlott a civil lakosságot egyáltalán nem kímélő szövetséges légi kampány.
14. Mint a fentiekből kiderül, tudok az Einsatzgruppe-k jelentéseiről, melyeket az egységek vezetői a berlini kancellári hivatalnak írtak. De ezekből a jelentésekből – és a különleges egységek ténykedéséből – semmiféle következtetés nem vonható le sem a gázkamrákra, sem a hatmillió zsidó áldozatra, sem az előre eltervezett népirtás tényére nézve.
15. Karsai felteszi a kérdést, miképpen magyarázom Himmler Hitlernek küldött 1942. december 31-i jelentését, melyben 363 211 zsidó kivégzéséről tájékoztatta Hitlert?
Ha így van, az összes, a keleti fronton kivégzett zsidó száma alig lehet több félmilliónál. Hatalmas szám, és borzalom, ami történt. De vajon nem lehetne hasonló jelentéseket felmutatni a másik oldalon? Vajon a német polgári lakosságot bombázó amerikai-angol repülős egységek parancsnokai hány német nő, férfi és gyermek legyilkolásáról adhattak számot 1942. december 31-én? És hány polgári személyt mészároltak le teljesen fölöslegesen például Drezda bombázása során? Minderre a hivatalos holotörténészek azt válaszolják, a németek kezdték a háborút. Csakhogy korántsem olyan egyértelmű, hogy ki a felelős a valóban példátlanul borzalmas második világháborúért. Ne felejtsük el, milyen megalázó helyzetbe szorították Németországot az első világégés után. Továbbá vegyük tekintetbe, hogy Hitler számos alkalommal jelezte Londonnak: békét akar kötni. Anglia minden békeajánlatot elutasított. Hasonlóképpen igyekezett a náci Németország elkerülni az összecsapást Amerikával, és a Szovjetunió szándékai sem voltak éppen békésnek nevezhetők. De a háborús felelősség kérdését itt nincsen mód kitárgyalnunk, és egy jó ideig nem is lesz. Hiszen könnyen lehet, hogy „sérti a holokauszt áldozatainak érzékenységét”, és így bűncselekményt követ el, aki esetleg felveti, hogy nem egyedül Hitlert terheli a felelősség a második világháború kirobbanásáért.
16. A dokumentumok ügyét már számtalanszor érintettem. A holotörténészek két, egymásnak ellentmondó állítás között ingadoznak: vannak, akik azt állítják, „nem is voltak soha iratok”, mert „az utasításokat szóban adták ki”, mások viszont amellett kardoskodnak, hogy a „kompromittáló iratokat megsemmisítették”. Sok hivatalos holotörténész – beleértve Karsait is – a két álláspont között ingadozik, pontosabban teljesen következetlenül, hol ezt mondja, hol meg azt. Ha megkérdezik tőlük, hol vannak a „hatmillió zsidó gázkamrában történő megsemmisítésére” vonatkozó dokumentumok, akkor azt mondják, „nagyon kevés irat maradt fenn”, illetve a „nácik nagyarányú iratmegsemmisítést hajtottak végre”. Ezzel szemben, ha a németek háborús bűntetteit kell igazolni, akkor azt válaszolják, „vaskos kötetekben” állnak rendelkezésre a dokumentumok. Többször megemlítettem már azt a tényt is, hogy nem lehetséges egy adott üggyel kapcsolatos összes iratot megsemmisíteni egy hatalmas irattárban vagy levéltárban, mert vannak elő- és utóiratok, iktató- és mutatókönyvek (az utóbbiakban a dokumentum tárgyát is megjelölik), továbbá számos, különböző tárgyú iratban is lehet utalás a megsemmisített dokumentumra. Ezen kívül ennek a példátlan megsemmisítési programnak kellett, hogy legyen pl. költségvetése, a gázkamrák építésére az utasítást ki kellett adni, léteznie kellene a kamrák tervrajzainak (ami van, mármint tervrajz, az éppen nem igazolja, hogy valóban gázkamraként működtették az adott helyiséget). És amennyiben a nácik valami csoda folytán tényleg minden bűnüket bizonyító iratot megsemmisítettek, akkor az auschwitzi múzeumban halomban álló hajat, a fogakat, az állítólagos áldozatok ruháit, szemüvegeit, használati tárgyait hogyhogy nem tüntették el? És vajon a szemtanúkat miért hagyták életben? Továbbá a nácik aligha választhattak volna előnytelenebb helyszínt nagyszabású „népirtó programjuk” végrehajtására, mint Auschwitzot: a hatalmas kiterjedésű lágerkomplexumban ugyanis számos német cég gyára működött, melyekben polgári személyek (lengyelek és németek) szép számmal dolgoztak. Márpedig ők rendszeresen hazamentek és mindenkinek elmesélhették, amit a táborban láttak és hallottak. (Carlo Mattogno revizionista történész az orosz levéltárakban talált olyan iratot, melyekből kiderül, hogy sok foglyot szabadon engedtek Auschwitzból, még 1944 nyári hónapjaiban is, amikor a 400 vagy 600 ezer magyar zsidó állítólagos elgázosítása zajlott.) Egy szó, mint száz, a holokauszt hivatalos kutatói nagy bajban vannak, mivel teljességgel hiányoznak az iratok, melyekben Hitler vagy más náci vezető parancsot ad, vagy legalább utal a zsidók gázkamrába történő tömeges megsemmisítésének szándékára. Colin Cross „hivatalos” brit történész Hitler-életrajzában világosan ki is mondja: „Nincs egyetlen Hitler által aláírt rendelet vagy parancs, amely az európai zsidók tömeges megsemmisítésére vonatkozna”. Nem véletlenül jelentette ki Robert Jan Van Pelt neves és hivatalos holokauszt-szakértő 2009. december 27-én a Toronto Star című napilapban: „Amit tudunk, annak 99%-át nem vagyunk képesek fizikailag bizonyítani… amit tudunk, (mármint Auschwitzról, illetve általában a holokausztról – P.O.) közös örökségünk, közös tudásunk részévé vált.” Arno M. Mayer, szintén a holokauszt elismert kutatójának tekintett történész Miért nem sötétülnek el az egek? című könyvében az 1988-as angol kiadás 362-363. oldalán pedig a következőket írja: „A gázkamrákkal kapcsolatos információink roppant hiányosak és megbízhatatlanok.” Mayer nem kételkedik a gázkamrák létében, de legalább becsületesen leszögezi: „Amit tudunk, főként náci tisztségviselőknek és katonáknak a háború utáni tárgyalásaikon tett vallomásaira, illetve a túlélők visszaemlékezéseire épül. Ezeket a beszámolókat alaposan meg kell vizsgálnunk, de emlékeiket szubjektív tényezők sokasága befolyásolhatta.” Ugyancsak Arno M. Mayer, aki egyébként a Princeton Egyetem professzora a Miért nem sötétültek el az egek? című könyvében leírta az alábbi döbbenetes mondatot is (a 88-as angol kiadás 365. oldalán): „1942 és 1945 között, Auschwitzban bizonyosan, de valószínűleg másutt is, több zsidó hunyt el „természetes okok” következtében, mint amennyien erőszakos halált haltak.” Mi a véleménye Mayer professzor megállapításairól, Karsai Úr? Vajon Mayer professzort is letartóztatják majd a „holokauszt jelentőségének kisebbítése” miatt, ha magyar földre lép?
Karsai nekem írott legutóbbi válaszcikkében arról értekezik, hogy a náci Németország „gengszterállam volt”, ahol az „utasításokat szóban adták ki”. Mármost akkor nagyon nem érthet egyet az egyik legtekintélyesebb holokauszt-szakértő, Gerald Reitlinger alábbi véleményével (akinek a munkáit én szerinte nem olvastam): „Hitler Németországa rendőrállam volt a legmagasabb szintig, amely több száz tonna dokumentumot és a múltra vonatkozó más értékes bizonyítékot hagyott maga után.” Később pedig kijelenti: „Nincs semmi, amit ne fektettek volna le írásban.” (Gerald Reitlinger: La soluzione finale: It tentativo di sterminio degli ebrei d’Europa 1939-1945 Milan, 1965.593. old.) A második világháború végén a szövetségesek „a német kormány összes titkos archívumát lefoglalták, beleértve a Külügyminisztérium, a Wehrmacht, a haditengerészet a Nemzeti Szocialista Párt és a Himmler titkosrendőrségének (Gestapo) iratait. (William L. Shirer: Storia del Terzo Reich, Turin, 1971. p. xiii) Egyedül az amerikaiak 1100 tonna dokumentumot vizsgáltak át a nürnbergi per előtt. (Werner Maser: Nürenberg: A Nation on Trial, New York, 1979. 305. old.) És mindennek ellenére a holokausztozók a mai napig nem találták meg, amit keresnek.
17. A magyarországi zsidók nagy részét (437 ezer főt) valóban deportálták, és döntő többségüket Auschwitzba szállították. Barbár tett volt. Miként barbár tett volt Drezda és más német városok lebombázása, az atombomba ledobása Hirosimára és Nagaszakira, vagy éppen 10-12 millió német és több százezer magyar kitelepítése és millióknak a Gulágra hurcolása a háború után. Természetesen soha nem fogadható el, hogy ártatlan embereket származásuk alapján megkülönböztessenek és táborokba hurcoljanak. Ami pedig az Auschwitzban és más lágerekben megejtett „kiválogatást” illeti, arról sok fantasztikus mendemonda kering, de nincsen abban semmi meglepő, ha különválasztották a munkára alkalmas és alkalmatlan embereket. De ebből a szétválasztásból még nem következik, hogy a „munkára képteleneket a gázkamrákba küldték”. Számos, magát holokauszt-túlélőnek beállító személy – élükön Elie Wiesellel – gyerekként került Auschwitzba, és még ma is életben van. (Legtöbbjük megmenekülési sztorija teljesen hihetetlen, beleértve Elie Wieselét is. Ő például látta, amint a németek csecsemőket dobálnak a tűzbe. Egy hatalmas égő sírgödör szélén állt már, amikor egyszerre csak visszafordították a nácik. Így menekült meg a „halál torkából”. De nyilván az ő szavainak a hitelességben is tilos lesz kételkedni a holotörvény életbe lépése után.)
És most hadd ragadjam meg az alkalmat (egy jó ideig aligha lesz ugyanis erre lehetőségem), és hadd tegyek fel még egy kellemetlen kérdést Karsainak. Mint tudjuk, 1944. május 15-én kezdték meg a 437 ezer magyarországi zsidó deportálását Auschwitzba. /Eddig azt mondták, 600 ezer magyarországi zsidót öltek meg ott, de úgy látszik, ezt a számot is lejjebb szállították./ Akiket mind, illetve, ahogy némelykor mondják, „túlnyomó részüket” gázkamrában meggyilkolták. /Megjegyzem, ez az állandó „túlnyomó részüket”, meg „túlnyomó többségüket” szöveg gyanússá teszi az egész sztorit, mert ha nem tudnak pontos számokat, akkor miért dobálóznak folyton a számaikkal?/ Vagyis 1944 májusa és 1944 novembere közt (ekkor ugyanis az elgázosításokat a hivatalos holokauszt-történelem állításai szerint leállították), tehát hat hónap alatt végeztek 437 ezer magyarországi zsidóval.
Tegyük fel, hogy a”túlnyomó többség” mondjuk 400 ezer fő. Így tehát naponta 2222 embert kellett elgázosítani /30 napos hónapokkal számolva/. Viszont akkor az annyit jelent, hogy 1942 májusa és 1944 májusa, tehát a gázkamrák „üzembe állítása” (ekkor kezdődtek volna állítólag az elgázosítások, bár korábban is történtek „próbálkozások”) és a magyarországi zsidók kiérkezése közt, vagyis 24 hónap alatt 600 ezer embert kellett elgázosítaniuk a náciknak, ami naponta 833 embert jelent! Tehát: 1942 májusa és 1944 májusa között naponta 833 embert gázosítanak el, majd 1944 májusától felpörgetik a kivégzettek számát napi 2222-re? De ha ez nem okozott gondot, vagyis megvolt a megfelelő „kapacitás” a gázkamrákban és a krematóriumokban is a napi 2222 magyar zsidó kivégzéséhez. Tehát volt elegendő tüzelőanyag a krematóriumok működtetéséhez és a halottak elégetéséhez (nem volt egyébként, mint azt ma már a revizionista történészek, elsősorban Carlo Mattogno kutatásainak eredményeképpen tudjuk), akkor miért elégedtek meg 833 ember kivégzésével naponta 1944 májusa előtt. Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a hivatalos holotörténészek szerint a nácik 1941 közepe vagy ősze óta az összes európai zsidót a lehető leggyorsabban ki akarták irtani.
Végezetül pedig hadd szóljak néhány szót a talán leglényegesebb kérdésről. Holokauszt-ügyben a végső szót a megmaradt állítólagos gázkamrák, valamint a krematóriumok, továbbá a feltételezett elgázosítások technikai részleteinek alapos feltárása nyomán lehet majd kimondani. (Bár persze a tiltó törvényeikkel továbbra is akadályozni fogják a kutatást.) Ami engem eredetileg a holoirodalmat olvasva megzavart, az éppen az állítólagos gázkamrák, valamint a feltételezett elgázosítási eljárás bemutatásának teljes hiánya volt. A holokauszt-irodalom jórészt ma is csupán szívszorongató (de sok esetben kétes hitelességű) visszaemlékezéseket közöl, vagy jobb esetben ismerteti a holokauszt „előzményeit”, vagyis a zsidótörvényeket, a „nácik zsidóellenes politikáját”, majd leírják a deportálásokat, de hogy mi történt magukban a táborokban, arról csak nagyon felületesen közölnek általánosságokat, vagy „visszaemlékezéseket”. Sem a gázkamrákról, sem az elgázosítások folyamatáról sehol nem kapunk kimerítő leírást. (A szemtanúk beszámolói jórészt annyi képtelenséget tartalmaznak, hogy komolyabb történészek már alig mernek idézni belőlük néhányat.) Ezzel szemben a revizionista történészek már alapos vizsgálatnak vetették alá a gázkamrákat, valamint a krematóriumokat, és a hivatalos holomítoszt illető kételyeik még inkább beigazolódtak.
1988-ban pedig egy Fred Leuchter nevű amerikai gázkamra-szakértő végzett alapos vizsgálatokat az auschwitzi gázkamráknál, és megállapította, hogy azokban nem végezhettek ki embereket, főként azért, mert alig találhatók az állítólagos gyilkos gáz, a hidrogéncianid maradványai a falakban. (A Leuchter-jelentés minden úgynevezett demokratikus államban tiltott olvasmány, maga a szerző elvesztette állását, de szerencséjére nem került börtönbe, mivel Amerikában nincs holotörvény. Germar Rudolf 1993-ban vizsgálta meg újból az auschwitzi gázkamrákat, és hasonló következtetésekre jutott, mint Fred Leuchter.) A holovallás hívének számító, de mégis valamiféle tárgyilagosságra törekvő Jean-Claude Pressac zsidó származású francia történész nem véletlenül döntött tehát úgy, hogy alapos elemzésnek veti alá az auschwitzi gázkamrákat, valamint a krematóriumokat. Könyvéről (Auschwitz: Technique and operation of the gas chambers, New York, 1989.) revizionista történészek (többek közt Carlo Mattogno) írtak megsemmisítő kritikát.
Meg kellene továbbá válaszolni olyan kínos alapkérdéseket, mint például, hogy miképpen lehetett a gázkamrába bezsúfolt emberek halálát követő 15-20 perc elteltével gázálarc nélkül, vagy akár gázálarcban bemenni azokba a helyiségekbe, úgy, hogy közben a holttesteket kivonszoló személyek nem kaptak halálos mérgezést? Lehetséges, hogy a speciális osztag, a Sonderkommando tagjai néhány perccel a tömeggyilkosság után (mint a nagy holokauszt-kutató, Raul Hilberg egyik kedvenc szemtanúja, Filip Müller állítja, akire annyit hivatkozik összefoglaló művében) bemennek a gázkamrába, majd leveszik a halottak ruháit, levágják a hajukat, sőt, kihúzzák az aranyfogakat? Hiszen hatalmas mennyiségű Ciklon B-t kellett bedobni a nyíláson keresztül ahhoz, hogy 5-10 perc alatt mindenki meghaljon. Ennyi idő alatt ugyanis a mérges gáznak csupán 10%-a szabadul fel. A gázkamrában mindenütt Ciklon B-szemcséknek kellett lenniük, amelyek még egy órán keresztül bocsátották ki magukból a halálos gázt. A szemcsék pedig az elhunytak hajában és ruhájában is megtapadtak. Hogyan lehetséges, hogy a Sonderkommando tagjai nem kaptak halálos mérgezést, vagy legalábbis nem lettek rosszul? (Rudolf Höss, az auschwitzi tábor egykori parancsnoka nürnbergi vallomásában azt állította, a különleges egység tagjai „ettek és dohányoztak”, miközben borzasztó munkájukat végezték – tehát nem viseltek gázálarcot, de ha viseltek volna, a Ciklon B-szemcsék akkor is megtapadtak volna a ruhájukon és a bőrükön.) És hogyan lehetséges, hogy a mérges gáz nem áramlott ki a gázkamra nyitott ajtaján át, és nem ölte meg a környéken álldogáló őrszemélyzet tagjait, illetve az egyik gázkamra közvetlen közelében lévő kórház betegeit? No és mi a helyzet a felvonóval? Ugyanis pl. a 2-es, illetve a 3-as krematóriumban a földalatti gázkamrából egy 2,1-szer 1,35 méter rakfelületű felvonóval vitték föl a halottakat a felső szinten található krematóriumokba. Ha mondjuk 10 embert be tudtak préselni a felvonóba, akkor – ha elhisszük az egykori auschwitzi táborparancsnok vallomását, mely szerint ezekbe a gázkamrákba egyszerre 2000 embert tereltek be – 200 ki- és berakodásra lett volna szükség ahhoz, hogy az összes holttestet a felső szinten található kemencékhez szállítsák. Mennyi ideig tarthatott mindez? Ha mondjuk öt percet számítunk a felvonó egyetlen fordulójára (ne felejtsük, fent is ki kell rakodni a holttesteket), akkor 1000 percig, vagyis több, mint 16 óráig tartott volna, míg az összes tetemet fölviszik a felső szintre. És akkor még hátra volt a halottak elhamvasztása. De 16 óráig, tehát amíg az összes elhunytat el nem távolították a gázkamrából, addig nem léphetett be a helyiségbe az újabb „halálra szánt transzport”. Csakhogy a szemtanúk – akiknek vallomására építették a legelismertebb szerzők a műveiket –, azt állították, hogy 2 vagy 4 óránként érkeztek a szerencsétlen foglyok 2000 (sőt, egyesek szerint 3000) főből álló csoportjai. Miképpen egyeztethetők össze mindezek az ellentmondások? És akkor még hátra volt a halottak elhamvasztása. Miután Rudolf Vrba kijelentésével ellentétben nem lehet 20 perc alatt elhamvasztani egy halottat – ehhez minimum egy óra kell –, valamint nem lehet 24 órán át folyamatosan üzemeltetni egy égetőkemencét, így a hamvasztás igencsak időrabló művelet. A 2-es és 3-as krematórium öt kemencéjében 3-3 égetőkamra volt. Magyarán: ha elfogadjuk Höss szerényebb adatát, aki úgy „emlékezett”, hogy 2000 embert öltek meg egyszerre a gázkamrában (Rudolf Vrba ugyanis 3000 főt említ, igaz, olyan „túlélő” is akad, aki szerint 800-1000 embert zsúfoltak be a kamrákba, de ha ilyen, viszonylag alacsony számot veszünk alapul, akkor meg nem fog összejönni a több milliós áldozat), akkor négy óra alatt 60 holttestet hamvaszthattak el, vagyis 1940 tetem még a gázkamrában feküdt. De éppen négy óra múltán érkezett a következő fogolycsoport – ha hihetünk a „szemtanúknak”. A szerencsétlen embereknek tehát várniuk kellett, igencsak hosszasan, hiszen még nyolc óra múlva is csak 120 halottat égettek el, és még mindig 1880 holttest ott volt a gázkamrában. Ekkor viszont megérkezett az újabb „csoport”, hiszen mint tudjuk, négyóránként érkeztek (de van olyan „szemtanú” is, aki szerint egy- vagy kétóránként), de azoknak is várakozniuk kellett… Nem folytatom. A lényeg, hogy az „aranyfogaik kihúzása”, a „hajak levágása”, majd pedig a holttestek elégetése a krematóriumokban több napig is eltarthatott. Hogyan lehetséges akkor, hogy a „szemtanúk” vallomásai szerint 1-4 óránként érkeztek a 2-3 ezer fős csoportok a gázkamrákhoz a kivégzésekre?
Kérdés továbbá, miként juttatták be a gázkamrákba a Ciklon B-t? Zuhanyrózsákon keresztül, mint annyi szemtanú állította? (A Ciklon B mellesleg egy szemcsés anyag, granulátum, nem lehet a zuhanyrózsán áterőltetni.) Netán a padló nyílásain keresztül áramlott a mérges gáz, mint szintén sokan saját szemükkel látni vélték? Vagy bedobták a Ciklon B-szemcséket a gázkamra tetején található nyíláson keresztül, mint azt megint csak többen hangoztatták? (De az 1944-es légi felvételeken, melyeket a szövetséges felderítő repülőgépek készítettek, nincs nyoma nyílásnak pl. a 2-es kamra tetején.) Vagy egy bádogcsövön át dobták be a gyilkos granulátumot? Vagy dróttal eresztették le egy tálban? Melyik a hivatalos változat, amelyben hinni kell? Apropó, hadd kérdezzem meg a tanár úrtól, elmondta-e már diákjainak, hogy az emberi szappanról meg az emberbőrből készült lámpaernyőről, az elektromos áramos és légkalapácsos kivégzésekről, továbbá a zuhanyból ömlő gázról szóló történetek mellett a „füstölgő krematóriumokról” szóló beszámolók is valótlanok? (A koksz, amelyet a táborban elhunyt szerencsétlen emberek elhamvasztásához használtak ugyanis egy úgynevezett rövid lángú tüzelőanyag, úgyhogy a láng nem jut ki még az égetőkamrából sem. A kemencét és a kéményt egyébként egy gázcsatorna köti össze, és csak azután következik a kémény. Rövid lángú, szilárd tüzelőanyagból nem keletkeznek a kéménybe is becsapó lángok.)
Ezen kívül Auschwitzban például sem az égetőkemencékben használt koksz, sem pedig az „égetőgödrökben” történő elégetéshez szükséges irdatlan mennyiségű tüzelőfa nem állt rendelkezésre, amit azért tudhatunk, mivel az auschwitzi tábor felügyelőségének dokumentumai szinte hiánytalanul megmaradtak, és kiderül belőlük, mennyi kokszot rendeltek, és mennyi tűzifát használtak fel. Hatalmas erdőirtásoknak pedig nincs nyoma a környéken, ilyesmiről egyetlen szemtanú sem tesz említést. Carlo Mattogno olasz revizionista történész igen sok tanulmányt és számos könyvet írt az auschwitzi krematóriumok témájáról. Következtetése egybevág a megtalált (bár nem teljes) auschwitzi halotti naplók adataival: az összes auschwitzi krematóriumban – figyelembe véve a rendelkezésre álló fűtőanyagot, valamint a krematóriumok működési idejét és befogadóképességét – maximum 162 ezer halottat lehetett elégetni. (Mindemellett természetesen a szabad ég alatt is égethettek el halottakat, de erről leginkább csak a „szemtanúk” képtelen vallomásaiból tudunk valamit. Elég valószínűtlen azonban, hogy – mint néhány úgynevezett szemtanú állította – három rétegben egymásra fektetett holttestek tömegeit égettek volna el, mivel a hiányos oxigénellátás miatt a legalul lévők legfeljebb megpörkölődtek volna. Nagy tömegsírokat mindenesetre nem tártak föl Auschwitzban, melynek környékén egyébként nagyon magas a talajvíz, és így a gödörben folyó halottégetés eléggé valószínűtlen.)
További súlyos kérdéseket is fel lehetne tenni, amelyekre azonban a hivatalos holokausztvallás keretein belül nem lehetséges választ adni. De nem folytatom, bár több száz oldal sem lenne elég a holokausztvallás képtelen ellentmondásainak a bemutatásához. Karsai Úr, Öné a szó, válaszoljon, ha tud. Lehetőleg ne beszéljen mellé, és hagyja abba az „antiszemitázást”, a „nácizást”, és az én „tudatlanságomra” történő hivatkozásait is nyugodtan mellőzheti. Érvekre érvekkel feleljen, ha kérhetem. Igaz, a rövidesen életbe lépő, döbbenetesen ostoba, önkényesen értelmezhető és alkotmányellenes jogszabály kiagyalói mindenfajta vitának elejét akarnák venni, és csírájában fojtanák el az összes ellenvéleményt. Ön ugyan kijelentette, hogy ellenzi az úgynevezett holokauszttagadást tiltó törvényt. Ugyanakkor mégiscsak az Ön eszmetársai és barátai léptették életbe ezt a jogszabályt, amelynek következtében megszűnik a szabad kutatás lehetősége, továbbá súlyosan csorbul a véleménynyilvánítási és sajtószabadság Magyarországon. Ön szabadon írhat, taníthat tovább, felszólalhat mindenféle konferenciákon, nekem pedig a kirekesztés és az üldöztetés lesz az osztályrészem. Ne higgye azonban senki, hogy el lehet hallgattatni a revizionistákat! Mondja meg nekem, Karsai Úr, miféle történelmi igazság az, amelyet ilyesfajta, az ellenvéleményeket elfojtó törvények révén lehet csak fenntartani? Thomas Jefferson találóan jegyezte meg: „Csupán a hazugságnak van szüksége a kormány támogatására. Az igazság megáll egyenesen a saját erejéből.”
Perge Ottó