kb. 3 perc olvasás
Idézetek – hiúság
https://www.citatum.hu/szo/hi%FAs%E1g#google_vignette#mce_temp_url#
Kevésbé megalázó az embernek azt hinnie önmagáról, hogy népszerűtlen, mint azt, hogy jelentéktelen; a hiúság jobban szereti azt a feltételezést, hogy a közöny a barátságtalanság rejtett formája.
Melyikünk tudná megmondani, mennyi hiúság lappang a mások iránt érzett legmelegebb érzéseinkben is, milyen önző a szeretetünk?
A hiúság súlyos teher, olyan hamisságokból felépített világhoz láncol bennünket, ahol az emberek hazugsággal fizetik ki egymást.
Az emberi hiúság gyakran azt az abszurd gondolatot dédelgeti, hogy fajunk az evolúció végső célja.
Amennyi a hiúság, annyi a hiánya benned a bölcsességnek, múlton-múló földi ideiglenességek s a végtelen tudatának. Gyermekek, mikor játszanak: „nevezzük egymást méltóságos úrnak”, jobban tudják, hogy az csak üres valami, de az érett korúak komolyan értéknek érzik s örök értékként becsülik ezt az ostobaságot.
A hiúság nevetséges: mindenki pótolható, mindenkinél van szebb, okosabb, műveltebb, tehetségesebb, erősebb! És a rég múlt sikerekre, vagyonokra, hatalmakra legyint a jelen.
Nem egy hideg oltár előtt,
Hová annyit vitt az érdek,
Hiúság és önámitás –
Nem ott esküszöm én néked.
Itt esküszöm a szabadban,
A hol minden fűszál érez:
Esküszöm, hogy szivem minden
Dobbanása a tiéd lesz.
A féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik… érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot – s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet.
Az ember, az a kis túlfűtött állatfajta, amelynek – szerencsére – lejár az ideje, egyáltalán, az élet a Földön egy pillanat csupán, amolyan átmenet, következmények nélküli kivétel, ami a Föld össz-karakterét tekintve jelentéktelen; maga a Föld, mint minden egyéb csillag, hézag csupán két semmi között, terv, ész, akarat, öntudat nélküli esemény, a legrosszabbfajta szükségszerűség, a buta szükségszerűség… ? szemlélet ellen valami föllázad bennünk; a hiúság kígyója azt sugallja, „mindez biztosan hamis: mivel fölháborít…”
A hiúság, ha bizonyos fokot meghalad, rendkívül veszedelmessé válhat. Nem elég, hogy az embert mindenféle haszontalan munkára és időpocsékolásra késztetni, melyek inkább a látszat, mint a lényeg kedvéért történnek; nem elég, hogy hatása alatt az ember csak önmagára gondol, és másokra csak legfeljebb annyiban, hogy mit gondolnak róla, hanem még el is veszítheti általa a valósággal való kapcsolatát. Jár-kel az életben anélkül, hogy megértené az emberi összetartozást; anélkül, hogy az élettel bármiféle viszonyban volna.
Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is… aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség.