kb. 10 perc olvasás
Állok a sorban a hentesnél, s mondja az úr. „Te mit kérsz?”
Mondom, nem „Te”, hanem „Ön”. Ez valami félreértés. De amúgy abból a lapockából kérek. Az a darab pont jó lesz.
Felemeli az egyiket. – ”Ő lesz az?”
Felsóhajtok.
– Nem „Ő”, hanem „Ez”. Meg kell, hogy állapítsam, maga nem figyelt az általánosban. A személyes névmások terén hatalmas zavar van a fejében.
Elvörösödik a feje.
– Viccelődünk, viccelődünk?
Reményvesztetten legyintek.
– Most sem jó! Nem viccelődünk, csak maga viccel. Egyes szám, és nem pedig többes. De maga sem viccel, mert ez nem vidám, hanem szomorú dolog. Kedves édesanyja és tanító nénije most biztos el lenne keseredve, ha látná.
Udvariasan köszöntem, s otthagytam.
Fejcsóválva haladtam tovább…
Kapcsolódó írások – Nyelvformák és életformák
- Ozsváth Sándor: Az idő ölén2015.11.09.
- Vajdasági magyar szótár2015.11.01.
- Tulajdonságszótár2015.09.17.
