kb. 59 perc olvasás
HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK
Egy híres ügyvéd naplójából
1
Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt, s igazán úgy történt, ahogy elbeszélem. Még most is élnek, akik benne szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de annak is lehet még sírját látni s fejfájának írását olvasni a kőbányai új temetőben.
Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem éppen fiatal legény, de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, ahogy illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári ünneplő: íme a négy öltözet.
Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt amikor a viszontagságok már nagyon ránehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is megvolt a maga furcsa elve.
Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát, mert különben itt a fővárosban németnek vagy tótnak gondolhatják. De abban is bizonyos volt, hogy akinek nincs száz forint a zsebjében: annak nem illik a bajuszát kipödörnie.
Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség. De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretője sincsen, száz forintja sincsen?
Toklyó Miskának nem volt szeretője, de száz forintja se volt. Bajuszát tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott. Mert a jó bor: jókedv.
Ha pedig az embernek jókedve van: akkor szép lány, száz forint akár eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni, s legény voltát is meg lehet bizonyítani.
Legalább ne nézzék se németnek, se tótnak.
Így esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jókedve legyen, s kipödörte hetykén a bajuszát. Ami már annálfogva is jó volt, mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés.
Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a Városligetben. Ott, ahol székek vannak az út mellé kirakva, s minden székért, annak aki beleül, fizetnie kell két krajcárt.
Csinos, szőke, szemrevaló fehérszemély üldögélt egy széken. Mellette jobbra-balra négy-öt apró gyerek és lány, szintén egy-egy széken mindegyik. Hogy a fehérszemély lány volt-e vagy menyecske: biztosan megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyű idomainál fogva menyecske is lehetett már. Tisztes új és tiszta ruha volt rajta; volt órája is, óralánca is, gyűrűje is, függője is. Az ember vagy jóravaló iparosnőnek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett.
Jött azonban az adószedő asszony. Aki a székekért be szokta hajtani a két krajcárt. Íme, hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat cédulát, nyújtja a nőnek, s kéri a tizenkét krajcárt.
– Mért fizessek én magának tizenkét krajcárt?
– Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van írva: két krajcár?
– No, ez is furcsa. Már ingyen le se ülhet az ember.
Föláll. Nyúl a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja, nincs sehol.
Elpirul, körülnéz, zavarba jön. Utóbb odaszól a gyerekekhez:
– Nincs nálatok, gyerekek, egypár krajcár? Vagy otthon feledtem, vagy elvesztettem az erszényemet.
Nem volt a gyerekeknél egy fillér se.
Az adószedő asszony csípőre tette jobbkezét, s elkezdett patvarkodni.
– No, ez szép! Elfoglalni a fizető publikum elől a székeket, s aztán nem fizetni.
Urak, úrnők, gazdag emberek, pénzes úrfiak sétálgattak ott alá és föl, meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét, s aztán mentek tovább.
De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Ő is megállt. Ő is meg akarta tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elővett a zsebjéből tizenkét krajcárt, s odaadta az adószedő asszonynak.
– Itt a pénze! Ne kiabáljon itt. Kössön csomót a nyelvére.
Az adószedő asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nőnek a hat cédulát, s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig tekintett a nőre s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett egyet. Mint olyan ember, aki jól végezte dolgát, s e pillanatban meg van magával és sorsával elégedve.
De a megsegített nő utánaszólt:
– Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szívességét. Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt köszönettel megfizessem.
Toklyó Miska megállt, s úgy félszakosan visszanézett.
– Szívesen tettem, nem várok érte köszönetet.
Ekkor vette észre, hogy az a nő nagyon csinos nő. Okos, nemes arca, szelíd barna szeme, jól kikerekített válla, melle, csípője. S bizony nem is idős. Éppen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne mondaná meg neki nevét?
– Nem vagyok bíz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-úton 99. szám alatt. Élek a magam emberségéből. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet mi néven tiszteljem?
– Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd építőmestereknél már két év óta. Ezek a kisgyerekek testvérbátyám gyerekei, aki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a szállóhelyem is.
Így kezdődött meg az ismerkedés.
Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak úgy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak. Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra vonulnak. A lány mosást vállal. Erős, egészséges volt, mosáshoz, vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan kenyér.
Hivatalt! De micsoda hivatalt?
Volt Toklyó Miskának nagybefolyású, hatalmas ismerőse. Egy közrendőr. Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendőr pártját fogta a kerületi kapitánynál, így azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott.
Kapott hordár-engedélyt. Éspedig olyan állomásra, ahova négy utca torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja. Olyan bankhivatalnok s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, aki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz színházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában.
Szerencsés hordár az, aki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt el egy vagy két esztendő, kis lakásuk is tisztességesen be volt bútorozva. Fehérneműt, ágybélit is szereztek, amennyi csak kellett. Ha Juliánnának valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni.
Azonban alig telt el egy vagy két esztendő: kisgyerekük is született.
A kisgyerek isten áldása. De egyúttal kegyetlen hitelező is. Még olyan embernek is hitelezője, aki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban, élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyító szerszámokban s egyéb effélében.
A legelső fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk neki. Se neki, se anyjának emiatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása. A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az első gondja, hogy valami örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. Aki Eszterházy herceg nevet örökölhet, már a neve után is megélhet úri módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, dehát az is csak valami. Éjben, sötétben, sáros utcán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly pisla is a fénye. Az életnek sötét útján, sáros útján annyit megér a becsületes Toklyó név is.
De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is Miska, legyen ő is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek rajta össze. Mert amikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az apjának úgyis Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a Mihály nevet: akkorra már úgyse törődik a világgal az öreg Miska. Öreg lesz, meg is hal, porrá is válik, s megint csak egyetlen Toklyó Miska marad a világon.
Toklyó Miskának mind e tűnődése egészen, hiábavalónak bizonyult. Miska ugyan lehet az ő fia, de Toklyó Miska semmiképpen. Az a pap, akihez keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével összecsomózva, s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska.
Toklyó Miska haragra lobbant, mikor ezt meghallotta.
– Az áldóját annak a papnak! De nem hagyom magam csúffá tenni!
Fogta a gyereket, odavitte a paphoz, s nagy hangon követelte, hogy az ő gyerekét az ő nevére írja, ne pedig az anyja nevére. Odatartotta a gyereket a pap orra alá.
– Vak-e vagy nem vak a tisztelendő úr? Ha nem vak, nézze meg ezt a gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska?
A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendőrt szólított be, aki Toklyó Miskát galléron fogta, kilódította, s gyerekestül, mindenestül a kapitány elé állította. El is ítélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott le. Volt nála pénz, éppen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára, s ment haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább viszi.
De a pap se volt rossz ember. Utánament Toklyó Miskának, fölkereste őt szerény kis lakásán, s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya előbb szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót, s kövessék a bölcs tanácsot.
Az asszony látta be először az igazságot.
– Bizony édes Miskám, nekünk házasságra kell lépnünk egymással.
Igaz a! Nem is nehéz dolog. Naponként negyven-ötven jegyes pár lép házasságra. Akárhány van köztük Toklyó Miskáéknál kisebb ember. Csak el kell menni a paphoz.
El is mentek a következő napon. Felöltöztek ünneplő ruhába, s odamentek ahhoz a paphoz, aki a kis Miskát sehogy se fogadta el kis Toklyó Miskának.
2
Tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, megfogadtuk, íme, bölcs tanácsát, elhatároztuk magunkat a szent házasságra, tessék minket hamarosan összeadni.
– Oh édes gyermekeim, a szent házasság isten rendelése, de azért mégse megy az oly hamarosan. Szerezzetek két tanút; te is fiam egyet, te is lányom egyet, tisztességes, szavahihető férfiakat, akik bizonyságot tegyenek arról, hogy köztetek semmi törvényes akadály fenn nem forog. Azután hozzatok hatósági bizonyítványt, hogy hol laktok, mi a nevetek, mi a mesterségtek, s te fiam, nőtlen vagy-e, s neked lányom, nincs-e már hites társad. Szerezzetek magatoknak szülői, gyámi, gondnoki vagy gyámhatósági engedélyt a házasságra. Te fiam, mindenekelőtt gondoskodjál bizonyságlevélről, hogy katonáskodási kötelességednek eleget tettél-e; hol szolgáltál, a sorhadnál-e vagy a honvédségnél, szárazon vagy vizen szolgáltál-e, s egyáltalán szolgáltál-e, vagy valamely okból fölmentettek, vagy valamely testi hibánál fogva képtelennek találtak. Ha obsitod van, az is elég. Legeslegelőször pedig hozzátok el keresztleveleteket, hogy én abból meglássam, ki volt apátok, anyátok; hol és mikor születtetek, hány évesek vagytok, nem vagytok-e zsidók, eretnekek vagy pogányok, vagy egyik is közületek nem zsidó-e vagy eretnek. Ha mindez megvan, akkor gyertek ide újra tanúitokkal együtt, s akkor aztán hétről-hétre háromszor egymásután kihirdetlek benneteket, s ha a nagyböjt közbe nem jön, isten színe előtt megáldom szövetségteket.
Ezt felelte a jó öreg pap. Szavában nem lehetett kételkedni. Plébános volt, apátúr is volt, nagy tekintélyben is állott a világ előtt, miért ne mondta volna az igazságot?
Toklyó Miska csak nézte a pap jóságos arcát s szájának szapora mozgását. Aztán körülnézett a szobában. Urunk üdvözítőnk képe s a boldogságos szűz anyának képe s mindenféle öreg és apró szentek képe ott lógott a falakon. Megnézte ezeket is. Azután az ablakon keresztül kinézett a nagy világba. S szemeivel azt kérdezte mindenfelé, hol a pokol fenekéből szedi ő össze ezt a sok tanút, bizonyságot, levelet, hatóságot, obsitot, engedélyt, felmentést, beiktatást, kiadványt, okiratot s mindenféle igazságot. De hiába kérdezte. Feleletet nem kapott sehonnan.
Utóbb mégis magához tért.
– Igen is, tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, majd utánanézünk a dolognak.
Megfogta az asszony kezét, s vezette haza. Amint hazaérkeztek, egyet sodorintott a bajuszán. És odafordult az asszonyhoz.
– Micsoda vallású vagy te, édes Julcsám?
– No ha te még azt se tudod, Miska! Hiszen csak nem vagyok más, mint kálvinista! Valamennyi vérem mind kálvinista Komáromban. Te se lehetsz más, mint kálvinista.
– De bizony lehetek én, aminthogy vagyok is. Mert én orosz vallású vagyok.
– Csak nem ment el az eszed. Hogy lehetnél te már orosz vallású?
– Úgy lelkem, hogy apám is az volt, meg anyám is, hát én se lehettem más.
– Hát aztán hol születtél te, édes Miskám?
– Efölött már én is sokat gondolkodtam, de nem tudom kitalálni.
– Hát azt tudod-e, mikor születtél?
– Nem tudom én azt se.
– Hát édesapád, édesanyád hol van eltemetve?
– Sohase láttam én se édesapámat, se édesanyámat. Engem csak a falu nevelt föl.
– Micsoda falu te?
– Annak a falunak a neve: Ördögábrány. Valahol ott fekszik a Tiszán túl.
Juliánna asszony csak azért nem vetett magára keresztet, mert a kálvinista természetéhez nem illett. De egy darabig mégis szótlanul nézett Toklyó Miskára.
– Hát már most hogy szerezzük meg mi azt a sok igazságot, amit a pap ránk olvasott?
Hiszen ha Toklyó Miska erre meg tudott volna felelni! De úgy eltűnődött efölött, hogy még bajusza is lekonyult a nagy tűnődésben.
Végre is jó ötlete támadt.
– Ne búsulj, lelkem Julcsa, tüstént beszélek Karika Péterrel. Majd eligazítja az az én dolgomat.
Ez a Karika Péter volt a közrendőr. Toklyó Miskának ama hatalmas pártfogója.
Pétert nagyon szerették a főkapitányságnál. Ügyes ember is volt, régóta állt is szolgálatban, de meg különös érdeme is volt. A magyar királyi állami rendőrség központi kandúrmacskája egyedül csak az ő szavára hajlott, és senkinek másnak szót nem fogadott. Híres macska volt ez az egész fővárosban. Egyszer elkóborolt a Gellérthegy túlsó oldalára is. Ha Karika Péter haza nem hozza: talán elveszett volna örökre.
De ez se használt. A kandúrt ugyan haza tudta hozni, de Toklyó Miska baján segíteni nem tudott. Adott azonban jó tanácsot.
– Miska öcsém, nagy a te sorod. Pap nélkül, prókátor nélkül, bíró nélkül, följebbvalók nélkül azt elvégezni nem lehet. Hordárra senki se ad semmit, neked pedig nincs költségre és utazásra való négy-ötszáz forintod. Szegődj el valami nagy mágnáshoz inasnak vagy valami híres bankhoz hivatalszolgának, s ha az uraságod pártodat fogja: akkor dűlőre jutsz, különben pedig soha.
Toklyó Miska szótfogadott. Nagy mágnáshoz ugyan nem juthatott, de hordárkori széles ismeretségénél fogva egy híres bankhoz csakugyan felfogadták. Jobb hivatalszolgája sohase volt annak a banknak. De Toklyó Miskán is úgy állott az a fényesgombos hivatalszolgai egyenruha, mintha csak ráöntötték volna. Urai előtt napról-napra növekedett becsülete.
Mikor pedig egészen megnövekedett: bekérezkedett az igazgatóhoz. Milliomos úr, képviselő és hatalmas ember volt az igazgató, tetszett neki Toklyó Miska esete, meg is bízta a bank jogtanácsosát rögtön, hogy halogatás nélkül segítse be Toklyó Miskát a szent házasság kerített aklába. Az igazgató viseli a költségeket.
A jogtanácsos tudós és erélyes ember volt s fölötte buzgó. A világ minden váltó és kereskedelmi törvényét, perrendtartását, végrehajtási eljárását, részvény társulati statutumait s vasúti üzletszabályát tökéletesen tudta, de Verbőczy Hármas Könyvét nem ismerte. Sikerült is neki minden egyházzal, pappal, rendőrséggel, hatósággal, polgármesterrel és kerületi elöljárósággal csakhamar úgy összeveszni, hogy utóbb minden hivatalbeli ember a fogait csikorgatta már dühében, ha a Toklyó nevet hallotta vagy papiroson látta. Szegény Toklyó Miska pedig utóbb már semmi hatósághoz lábát be nem tehette, hogy onnan nyomban ki ne dobták volna.
A Toklyó-ügy országos üggyé kezdett válni. Árnyéka kezdett már ráborulni a hatalmas bankra is.
Becsöngeti egyik napon az igazgató Toklyó Miskát.
– Miska, én a maga ügyét tovább nem győzöm költséggel; a jogtanácsos úr pedig kijelentette, hogy inkább lemond állásáról, s kibujdosik Amerikába, mintsem a maga ügyével foglalkozzék. Adok három hónapot, keressen más állást, vagy mondjon le a házasságról.
– Köszönöm a nagyságos úr kegyességét, de nekem a három hónap nem kell, elmegyek azonnal.
– Miért?
– Azért, mert amióta a szent házasságra akarok lépni, azóta nincs becsületem sehol. Ütnek, dobnak, taszigálnak, a kutyákat rám uszítják, minden hivatalbeli úr úgy néz rám, mint a vasvilla; én tehát mást gondoltam.
– Lemond ugye a házasságról?
– Azt nem teszem, mert a becsület az első. Amióta a házasságom után járok, megint született egy gyerekem. Most már van kettő. Én a lelkem Julcsámnak megígértem, hogy megesküszöm vele, a gyermekeimnek is törvényes nevet akarok szerezni: nekem tehát meg kell házasodnom.
– Mit csinál hát?
– Elmegyek irodaszolgának vagy az országbíróhoz, Majláth ő kegyelmességéhez, vagy pedig Bakonymagyarszentkirályi Kelemen úrhoz, aki országgyűlési képviselő s a világnak leghíresebb ügyvédje. Akármelyik karolja fel az ügyemet: győztes leszek.
Én lettem volna az a képviselő és az a híres ügyvéd. Az országbíróhoz be nem jutott Toklyó Miska, tehát nekem kellett őt felfogadnom.
Nagyon jól viselte magát. Megismerkedtem asszonyával is. Derék, jóravaló asszonynak látszott. Közeli és vérszerinti rokona volt egy nagy költőnek, már csak ezért is dűlőre akartam vinni azt a házassági ügyet.
Elő is hozta panaszát Toklyó Miska már a második hónapban.
Tizenegy jogtudós emberem volt az irodában. Ügyvédek, bejegyzett joggyakornokok, negyedéves jogászok. Volt köztük egykori képviselőtársam is.
Összehívtam őket szaktanácskozásra, s eléjük terjesztettem az ügyet. Jelen volt Toklyó Miska is a tanácskozáson. Hadd lássa, hogy az ő ügye nem gyerekség.
Előszedtük a Corpus Jurist és a Tripartitumot, Kövyt, Kelement és Frankot, a tridenti zsinat végzéseit és a magyar kálvinisták kánonait s végezetül a szentírást. Mert az ugyan bizonyos volt a szaktanácskozmány előtt, hogy csupán csak ezek a nagy auktoritások Toklyó Miskát egyedül önmagukban célhoz nem segítik, de nem kevésbbé volt bizonyos az is, hogy ezek nélkül az ő ügyének kibonyolítását még csak meg se lehet kezdeni.
Nézzük csak: miből is állott ez az ügy.
Toklyó Miska szent házasságra akart lépni Sághy Juliánnával. Juliánnának megvolt minden okirata, Toklyó Miskának pedig nem volt meg semmi okirata.
A szent házassághoz eskü kell pap előtt. Ámde házassági esküre keresztlevél nélkül nem bocsátanak semmiféle keresztyént, még magát a királyt se.
Mert aki férj akar lenni, annak be kell bizonyítani, hogy ő született valahol és valamikor és valakitől.
Be kell bizonyítani, hogy ő férfi, nem pedig asszonyszemély.
Be kell bizonyítani, hogy ő valamely törvényes egyházhoz és felekezethez tartozik.
Be kell bizonyítani, hogy azt a törvényes kort már elérte, amelyben neki az országos törvények a házasságot megengedik.
Mindezt csak a keresztelőlevél bizonyítja be, semmi más. Ha ezt meg nem szerezhetjük vagy ki nem pótolhatjuk, akkor Toklyó Miska törvény szerint még meg se született. Olyan ember pedig, aki még meg se született, Sághy Juliánnát feleségül nem veheti, ha az isten már tizenkét gyermekkel áldotta is meg őket.
Mindez azonban a megoldhatatlan csomóknak csak kis része volt. Semmi se lett volna könnyebb, mint Toklyó Miskát valamely paphoz odahurcolni, fejére egy kanna vizet tölteni, fölötte egy imát és egy áldást elmondani, s őt ekként az anyakönyvbe bevezetni. Kész a keresztelőlevél.
Úgy, de a keresztelőlevélbe bele kell tenni, hogy a csecsemő hol és melyik napon született. De hetedhét országon keresztül se találunk olyan bölcs vagy olyan bolond embert, aki Toklyó Miskáról megmondhatná, hogy hol és melyik napon született.
És így tovább.
Naplóm majd számot ad arról, mennyi munkába került nekem és az országnak ez a házasság.
3
A világ teremtése hat napig tartott. Eddig tartott az irodabeli jogtudósok szaktanácskozása is.
Azután hozzáláttunk a munkához.
Különös szerencse lett volna, ha egyenes úton megtaláljuk a keresztlevelet. Ehhez kellett tehát hozzáfognunk először is.
Toklyó Miska agyában valami homályos emlékezet borongott arról, mintha kicsi gyerek korában hallotta volna valakitől, hogy szülei Nagykállóban vagy Ungvárott laktak valaha, s később költöztek volna Ördögábrányba. Ezen a három helyen kellett keresni a keresztlevelet.
Először is nagy komolysággal írtunk az ördögábrányi orosz görögkatolikus paphoz, hogy Toklyó Miska keresztlevelét küldje meg. Ott születhetett 1840, 1841 vagy 1842 körül vagy a faluban, vagy valamelyik pusztán vagy egy kisebb tanyán.
Öreg ember volt a jó orosz pap. Nem sokat törődött már a világgal, és éppen semmit se törődött Toklyó Miskával. Nem is felelt a levelünkre.
Újra írtunk, újra nem felelt. Akkor megfenyegettük mindenféle hatósággal, felsőbbséggel s erélyesebb beavatkozással. Fél is a pap a hatóságtól, felsőbbségtől. Azért se felelt.
Panaszt emeltünk ellene Szabolcs vármegye alispánjánál, azután a munkácsi püspöknél, azután a vallásminiszternél. A sok abajgatásra adott felvilágosítást végtére is. De nem volt ebben semmi köszönet. Még ki is figurázott bennünket.
Azt írta, hogy ő minden anyakönyvet átvizsgált, s a vidéken szokásos juhtenyésztés minden terminológiáját figyelembe vette, de ő se Toklyó, se Kos, se Ürü, se Bárány, se Meddő néven semmiféle Miskát az anyakönyvben nem talált. Ne is zaklassák tovább, mert ő öregember és istennek szolgája, neki békesség kell.
Igaza volt.
Volt egy ügyes joggyakornokom. Tudott mindenféle nyelven, még németül is. Adtam neki igazoló levelet, s elküldtem Ördögábrányba, Ungvárra és Nagykállóba, keresse fel az egyházak lelkészeit, a városok és községek elöljáróit, s forgasson fel minden írást, jegyzőkönyvet, anyakönyvet, adóösszeírást, közmunkajegyzéket, bírságlajstromot, párbérkirovást, jobbágyok és zsöllérek urbáriumát; – így majd talán ráakad a Toklyó névre. Mindenféle hatalmas úrhoz szóló ajánlólevelekkel is elláttam bőségesen.
Odajárt három hétig, s visszajött eredmény nélkül. Nincs Toklyó-família a világon.
Az egyenes úton tehát nem boldogultunk. Verbőczy Hármas Könyvének útjára kellett tehát térnünk.
Előbb azonban tettünk még egy kísérletet. Hátha lehetne időt nyerni mégis.
Juliánna asszony ragaszkodott ahhoz, hogy ő s gyermekei kálvinisták maradjanak, s Toklyó Miska is becsületbeli dolognak tartotta, hogy az asszony szándékán erőszakot ne tegyünk. Ő is kálvinista akart lenni minden áron.
De sora, van ennek is.
A vallást se nem illik, se nem szabad olyan könnyen változtatni, mint a felöltőt. Szigorú törvények vigyáznak erre.
El kell menni a paphoz s neki bejelenteni, hogy az ember vallást akar változtatni.
A pap aztán vagy lelkére beszél, hogy csak maradjon meg a régi akolban a régi pásztor mellett, vagy összeszidja kegyetlenül, s pokolra kívánja, s minden ördögöt, elkárhozást s örökös tüzet, lángot, gyehennát rászabadít. Ha pedig se a szép beszéd, se az átok nem használ: akkor úgy kilöki a szobából, a lába se éri a földet.
Ez a törvényes eljárás.
De ha négyszemközt löki ki: az nem érvényes. Az áttérőnek két tanút kell azután magával vinni, s ha a két tanú is látja, hogy az áttérőt kilökték: ez már törvényes is, érvényes is. Akkor az áttérőt beveszi az új vallás papja, különben pedig be nem veszi.
No, szegény Toklyó Miska, próbálj szerencsét ez úton is. Hátha így mégis be tudnánk csempészni a kálvinisták anyakönyvébe. Mindjárt lenne valamiféle keresztlevél a számodra.
Toklyó Miska budapesti lakos volt, neki tehát a budapesti orosz katolikus papnál kellett jelentkezni.
Úgy ám, csakhogy Budapesten orosz katolikus egyház és pap nincsen. Nincs tehát itt kinél jelentkezni.
Sebaj.
Budapest bizonyosan leánya valamely oroszhitű egyháznak. Csak meg kell keresni, hol lakik az édes anyaegyház. Bizonyosan az lesz az édesanya, aki ide legközelebb fekszik.
Meg is találtuk. Hajdúböszörmény fekszik legközelebb. Jó magyar fészek; kurucok és hajdúk lakják; ezek már csak nem vetnek gáncsot abban, hogy Toklyó Miska és Sághy Juliánna célt ne érjen.
Írtam a hajdúböszörményi orosz papnak, s nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy az ő leánya-e Budapest; – ha pedig nem az ő leánya: hát akkor kinek a leánya?
Rögtön felelt, ahogy illik mívelt és nagytiszteletű buzgó lelkészhez.
Azt felelte, hogy igazság szerint és a régi hagyományok emlékei szerint Budapest az ő leánya volna ugyan, de az ország kormányai s az egyházak fejedelmei a leányegyház szervezéséről már emberöltők óta megfeledkeztek, így hát valósággal mégse az ő leánya, hanem azért az ő híveinek ügyeit a budapesti római katolikus egyház lelkészei készséggel ellátják. Toklyó Miska tehát forduljon azokhoz.
Előre láttam, hogy Toklyó Miska megint újabb bajba keveredik; de most már mindegy volt, a kísérletet folytatni kellett.
Elment Toklyó Miska a belvárosi apáthoz, öreg, jólelkű, nagy kegyességű, istenes életű, de buzgó hitű férfiú volt az. Toklyó Miska tiszta, fekete, ünneplő ruhájába öltözött, s nagy alázattal kezet csókolt a jó apátnak.
– Én vagyok az a Toklyó Miska, főtisztelendő szent atyám. De én szüleim után görögkatolikus orosz vallású vagyok, s ezért könyörögném, hogy miután nekem itt lelkipásztorom nincs, az én nagy lelki gyötrődésemben főtisztelendő szent atyám segítene meg engem.
– Szívesen, édes fiam, csak tárd ki szívedet egészen; minden bajodnak, bánatodnak és gyötrődésednek isten segítségével orvosa leszek.
– Van egy derék, becsületes asszonyszemély, az én lelkem Julcsám, akivel már több esztendő óta együtt lakom. Szeretnék vele törvényes házasságra lépni.
– Jóravaló igyekezet, édes fiam, emberséges dolgot mívelsz, jóvá hagyom.
– Úgy, de főtisztelendő szent atyám, az én lelkem Julcsám kálvinistának született, s az is akar maradni, sőt a gyerekeink is kálvinisták.
– Ejnye, te Toklyó Miska, te egy istentől elrugaszkodott Toklyó Miska vagy, mit akarsz hát te most éntőlem?
– Csak azért könyörögném, főtisztelendő szent atyám, hogy én is a leendő feleségem és meglevő gyermekeim hitén akarnék lenni, adna tehát nekem az én távollévő papom helyett engedelmet arra, hogy a kálvinisták közé átmehessek.
A jó apát arca elkomorodott. Szemmel láttató volt, hogy a szent egyháznak ilyen duhaj módon való megsértése miatt haragos gerjedelem kezd az ő buzgó lelkében erőre kapni. S hozzá még nem is igazi híve ez az ember.
– Mit akarsz, édes fiam? Eretnekké akarsz te lenni az én segítségemmel?… Az én segítségemmel!… No várj egy kissé!
Volt a szobában egy kis oltár. Az oltár sarkához támasztva az apát úr botja. Vastag, erős spanyolnád, keresztben álló vastag elefántcsontból való fogantyúval. Nyomott vagy két kilót. Odatipegett a bothoz a jó öreg apátúr. Jobb kezébe fogta azt a botot, s azután odaállt Toklyó Miska közelébe.
– Hadd hallom csak még egyszer, fiam, mit akarsz te?
S fölemelte azt a botot.
A szarvas nem lúdtalpú, Toklyó Miska pedig lúdtalpú volt. De azért a szarvas nem ugrik oly gyorsan, mint amily gyorsasággal Toklyó Miska kiugrott az ajtón. Ennek köszönheti szárazon lett menekülését.
Jött hozzám nagy lélekszakadva, s elpanaszolta sorsát.
Tudtam én azt előre, hogy az lesz a sorsa. De mindegy volt már. Most már csak előre kellett menni.
A törvényszabta időben két előkelő tanúval jelent meg Toklyó Miska a jó apát előtt. A jó apát pedig megint csak kiverte Toklyó Miskát két előkelő tanújával együtt. Aminthogy egyebet nem is tehetett jó lélekkel.
De legalább megvolt a bizonyítvány a két tanútól.
Rögtön ment a bizonyítvánnyal a kálvinista parókiára.
Akkor még egy parókiájuk volt a kálvinistáknak a fővárosban. Két híres papjuk volt ott. Az egyik püspök volt, főrendiházi törvényhozó, nevezetes költő, író és szónok, emberszerető, nemesszívű jó ember. Őhozzá küldtem Toklyó Miskát.
Ahogy sejtettem, úgy következett be. A törvénytudó nagy püspök rögtön kiböngészte Toklyó Miska dolgának gyöngeségeit. Kezét megcsókolni ugyan nem engedte, sőt Toklyó Miska kezét megrázta barátságosan, de azért így szólt hozzá.
– Örvendezik az én lelkem, hogy te, édes felebarátom, az én egyházam igaz hívei közé kívánkozol, de azért én téged most még az én híveim közé be nem vehettek. Mivelhogy az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; az alkotmány pedig világosan rendeli, hogy az, aki áttérni szándékozik, saját lelki pásztoránál jelentse be ebbéli szándékát. Amit te, édes felebarátom, nem cselekedtél, mert te római katolikus lelkésznél jelentkeztél, holott pediglen te a görög katolikus egyháznak lennél híve. Eredj tehát nyugodt lélekkel haza a te békességes hajlékodba, s kezdd újból s most már a helyes úton a te igazságodnak kivívását.
Egészen vidám lélekkel jött hozzám Toklyó Miska. Még dicsekedett is, hogy legalább a kálvinista parókián meg nem verték.
– Megkapod te, Toklyó Miska, még ott is a verést.
De ezt csak úgy gondoltam, Toklyó Miskának fennhangon meg nem mondtam. Minek keserítsem az életét szegénynek?
A kálvinista püspök úr szavában mégis volt útmutatás. Hátha Toklyó Miska a hajdúböszörményi orosz papnál jelentkeznék az áttérés dolgában, s onnan hozna két tanú-bizonyítványt? Akkor a püspök urat szaván lehetne fogni, s Toklyó Miska mégis csak bele kerülne az anyakönyvbe.
Kocsira raktuk Toklyó Miskát, s küldtük Hajdúböszörménybe. Elküldtem vele egyik ügyes, virgonceszű emberemet is. A pap ugyan ott is kilódította Toklyó Miskát, de néhány hét múlva a szükséges bizonyítvánnyal mégis csak visszaérkeztek hozzám.
Megint elküldtem a kálvinista püspökhöz. A jó püspök urat azonban megtéveszteni nem lehetett. Szórul-szóra így felelt:
– Valamint öt hét előtt, épp akképpen örvendezik az én lelkem ma is, hogy te, édes felebarátom, az én egyházam igaz hívei közé kívánkozol, de azért én téged még most se vehetlek be az én híveim közé. Mert igaz ugyan, hogy te most már saját egyházadbeli görög katolikus lelkésznél jelentetted be áttérési szándékodat, de ez meg nem a te lelkészed volt, minthogy te budapesti lakos vagy, Budapest pedig nem Hajdúböszörmény. Az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; az alkotmány pedig azt parancsolja, hogy ily esetben kiki a saját lakása szerint való lelkésze előtt jelentkezzék. Te ezt, édes felebarátom, nem teljesítetted, így hát rajtad ezúttal se segíthetek.
De most már Toklyó Miska igazán elkeseredett, s keserűségében sírva fakadt.
– Mi lesz az én lelkem Julcsimból? Mi lesz az én ártatlan gyerekeimből? Segítsen meg, méltóságos uram, hiszen én arról nem tehetek, hogy ahol én lakom: ottan nincsen papom, s ahol volna papom: ott meg én nem lakom. Adjon legalább jó tanácsot.
– Én, édes felebarátom, istennek igéit hirdetem, s nem a törvény parancsait latolgatom. Vannak Mózesek és próféták a te számodra is, keresd föl azokat.
4
Nagy búsan jött hozzám vissza Toklyó Miska.
Igaza is volt.
De a jó püspöknek is igaza volt. Ilyen mellékúton az örök üdvösségbe becsusszanni csakugyan nem engedhette Toklyó Miskát. Rá kellett lépnünk az egyenes útra.
Jövel, jó öreg Verbőczy a te Hármas Könyveddel! Jöjjetek elő ősi jogunk testei és lelkei: te avas Corpus Juris, ti Kövy, Kelemen és Frank, régen alvó híres tudósok, emeljétek föl ti a ti bölcs szavatok: megtalálható a ti tanítástokban az egyenes út.
Régen is megtörtént akárhányszor, hogy egyik vagy másik embernek szüksége lett volna a keresztelő levélre, de ilyen levelet előmutatni nem tudott. Zsidó, cigány, zarándok, remete, szegénylegény, útonjáró, kóbor hajdú, szökött katona, tűzhely nélkül való nem is akarta, hogy keresztelő levele vagy születési bizonyítványa legyen. Kinek mi köze ahhoz: hol született, mikor született, s ki apja-anyja? Sokszor maga se tudta, s ha tudta is, eltagadta.
Az anyakönyv se régi dolog. Sok helyen alig van másfélszáz esztendős. Azelőtt nem sokat törődtek azzal, ki hány esztendős. Aki jó színben volt: az volt a fiatal ember; aki nyavalyás volt s lábát húzta, fogát szítta, nyögve beszélt: az volt a vén ember. Ha a lovat meg tudta ülni amúgy szőrén-pőrén: legalább volt négy-öt éves. Ha serkedzett a bajusza: legényszámba jutott. Ha szürkülni kezdett: java korabeli. Ha megvénült: akkor otthon maradt, s ki nem tette a lábát a kályha mellől. Aki meghalt: eltemették. Nem hánytorgatták életének hosszát; nyugodjék békével. Az asszonyfélével is tisztában voltak mindenkor. A lányka csak nyáladék, míg ugrabugrál. Komollyá lesz, haja megnő, melle domborodik: már akkor hajadon. Titkon szabják már rá a főkötőt. Hamis szeme, eleven mosolya, fényes arca, ölbeli kicsinyje megmutatja, ki a menyecske. Aki pedig a délceg asszonyban föl nem ismeri az asszonyt: az olyan ember vak is, buta is. Szóba se kell vele állani. Kiváltképpen való bárgyú ember pedig az, aki lánynál, menyecskénél, java korabeli asszonynál az életkort keresgéli. Öreg fejszével kell az ilyen embert agyonütni. Egyebet nem érdemel.
De hát néha mégis meg kellett tudni: ki hány esztendős!
Egykor egy Tomay nemzetségbeli nagy úr magtalan volt, s a veszprémi káptalannál olyan végrendeletet csinált, hogy birtokát Gulácsy Dömjén legidősebb fia örökölje. Amikor a végrendeletet megcsinálta: élt azután még vagy negyven esztendeig.
Mikor meghalt: öt Gulácsy-gyerek élt. Élemedett ember valamennyi. Az öt gyerek közül hárman álltak elő azzal, hogy Gulácsy Dömjénnek ők a legidősebb gyerekei. Bíró legyen, aki most már eltalálja az igazságot.
Anyakönyv még akkor nem volt a világon.
Abban minden pörös fél megegyezett, hogy a boldog emlékezetű Gulácsy Dömjénné született Tomay Fruzsinka asszony sohase szült se két, se három gyereket egyszerre, hanem egyszerre mindig csak egyet; a három gyerek közül tehát csak egy lehet a legidősebb. De hát melyik az? A Jankó, Palkó, Markó-e az?
Édesanyjuk, édesapjuk régen meghalt. Meghalt már anyjuk-apjuk gyóntató papja is. Senki se tudta még a nevét se annak a papnak, aki valamikor megkeresztelte őket. Keresztapák, keresztanyák vagy nem élnek, vagy elköltöztek más országba. Jobbágy, zsöllér, szolgáló ember vagy asszony akadna talán, aki emlékeznék valamire, de nem mer az vallani egy se, mert a három testvér közül kettő bizonyosan nyomban agyon ütné, vagy világnak kergetné. Lehetetlen volt tehát tisztába hozni, három közül melyik a legidősebb.
Vármegye, főispán, országbíró, nádorispán, sőt maga a király is kifáradt már a pörösködésben. Egyik király a másik után következett, de a pörnek vége be nem következett. Ha az egyik a Jankót pártolta, a másik a Palkót kegyelte, a királyfi pedig rendesen a Markót segítette. Utóbb is meghalt mind a három Gulácsy-fi, sőt kihalt a Tomay nemzetség után a Gulácsy-nemzetség is. A király foglalta el mind a két nemzetség minden birodalmát.
A pörnek hát vége lett volna, de azért mégse sült ki, hol az igazság. Ilyen veszedelemnek többé az országot kitenni nem lehetett. Kellett hozni törvényt, amely szerint el lehessen dönteni, hogy hány esztendős az az ember, akiről senki se tudja, hogy hány esztendős.
De hát ki tudja azt megmondani?
Ki tudná más, mint a káptalan?
Tizenhét pap a káptalan. Van köztük prépost, apátúr, hitetlenek püspöke, olvasó pap, éneklő pap, plébános s valamennyi miséző pap. Amit a káptalan nem tud, azt már nem tudja senki. Amit pedig senki se tud, azt a káptalan még mindig tudja. Azért mondják a csodagyerekről, hogy több esze van, mint a káptalannak. De ez is csak hivalkodó beszéd. Senkinek se lehet annyi esze, mint a káptalannak.
A káptalan különösen tud minden titkot. Pajkos káplánok, kápsáló barátok, beszédes kéregetők besúgnak oda minden titkot. Ha gyerek születik, azt mindig valami titok előzi meg. Az a titok sohase lehet titok a pap előtt. Azért rendelte az ország, hogy a káptalan döntse el, amikor senki se tudja, hogy kiki hány esztendő előtt jött a világra.
Te is, Toklyó Miska, légy készen, arra, hogy a váci káptalan előtt meg kell jelenned. Mivelhogy Budapest körülbelül a váci káptalan alá tartozik.
Az eljárás egyszerű.
Bizonyos napra megidézik azt a szerencsétlent, aki keresi a saját életkorát.
Azon a napon a nemes káptalan szentszékké alakul át. Hosszú asztal zöld posztóval bevonva. Készület van az asztalon és halálfej és tintatartó és burnótszelencék. Elöl ül a nagyprépost, körülötte az oszlopos kanonokok, ezek után a többi kanonok. Titkár, jegyző: fiatal papokból az asztal végén. Ez a szentszék.
Bejön az életkorakereső fél.
Megkérdezik nevét, apját-anyját, születése helyét, keresztapját, keresztanyját, bérmálási idejét és környülállásait. Mikor gyónt és hányszor? Mikor volt búcsún először és utoljára? Mire emlékszik legkorábbi gyerekségéből? Ért-e életében dögvészt, fekete halált, tatárjárást, kurucok és labancok dúlásait? Beverték-e fejét valamikor? Volt-e felesége? Volt-e férje? Volt-e büntetve? Mikor, miért, ki által? Hány gyereknek apja vagy anyja? És így tovább!
Azután levetkőztetik meztelenre. Férfi-e vagy asszonyi állat: erről különösen meg kell győződni. Gondosan megnézik minden fogát. A fogak állapota sokat jelent. Minden fogorvos a pokol fenekére utasíttatik. Úgy kell maradni mindennek, ahogy isten megteremtette. Kipödrött bajusz, hetyke beszéd, föstött arc, ugráncsi mozdulatok: mindezek kárhozatos tünetek.
Így készül meg az ítélet. S az ítélet határozottan, világosan megmondja, hogy Kukori Péter vagy Kikeri Örzsébet ennyi s ennyi esztendős. Ebben aztán kételkedni többé nem lehet, de nem is szabad.
Toklyó Miskát be kellett jelentenem a váci káptalanhoz. Noha láttam, hogy ennek se lesz egyelőre semmi haszna.
Mert 1848-ban és 1868-ban a káptalanok minden világi hatóságát eltörölték. Attól kezdve a káptalan se a végrendeleteket meg nem vizsgálhatta, se a tudva nem levő életidőket meg nem szabhatta.
De az országgyűlés egy dolgot elfelejtett. Elfeledte megmondani: kinek legyen ezentúl annyi esze, mint a káptalannak; ki mondja, meg ezentúl, kiki hány esztendős?
Ezen azonban mégse akadtunk meg.
Folyamodtunk a váci káptalanhoz: idézze maga elé Toklyó Miskát, vizsgálja meg alaposan: hány esztendős s a férfinemhez tartozik-e vagy a nőnemhez?
A káptalan elutasított bennünket. Még azonfelül össze is szidott a maga kegyes módja szerint. Mit zaklatjuk ilyen hiábavalósággal? Hisz a törvény elvette már tőle ezt a hatalmat. Van ő neki egyéb bokros munkája is, csak azt tudja elvégezni.
Csak ez kellett nekünk.
Folyamodtunk ekkor a fővárosi tanácshoz. Bebizonyítottuk neki, hogy Toklyó Miskának szükséges tudnia, hogy ő hány esztendős. A váci káptalan nem mondja meg, mert a törvény erre neki hatalmat nem nyújt; nincs tehát más mód: mondja meg ezt a fővárosi tanács.
Hatalmas polgármestere volt a fővárosnak. Jó barátom. A siker céljából elmentem hozzá személyesen, hogy felvilágosítsam.
Kinevetett.
– Jó helyre jöttél, barátom. Mi csak elevenekkel és holtakkal vesződünk, azokkal se bírunk. Most olyan embert küldesz ránk, aki meg se született, mégis él. Mit csináljunk mi ezzel?
No, ez bíztató kezdet.
Nyakára küldtem Toklyó Miskát külön és Sághy Juliánnát külön. Az asszony valamennyi gyerekét odavitte. És sírt a polgármester nyakán valamennyi.
A polgármester elküldte őket a főügyészhez, mert hát a főügyész ad ebben az esetben jogi véleményt. A főügyész elküldte őket a fővárosi képviselet jogügyi bizottságához. A tanács is ide tette át szakvélemény végett az iratokat. A jogügyi bizottság azonban tovább küldte az iratokat a közoktatási bizottsághoz, minthogy ez esetben anyakönyvi dologról, keresztelőlevél hiányáról volt a szó. Toklyó Miskát és famíliáját küldtem mindenütt az iratok útján.
A Bakony csak nagy rengeteg, de az semmi se a fővárosi bizottságok rengetegéhez képest. Amely ügy egyszer ebbe beletéved: nem igazítja azt többé helyes útra semmiféle égi vagy földi hatalom.
Addig jártak az írások egyik kézből a másikba, egyik szakbizottságtól a másikhoz, míg utóbb Toklyó Miskának megint született egy gyereke.
Nagy örömmel és nagy bánattal jött ezt nekem bejelenteni.
– Megint egy gyerek, nagyságos uram! Mi lesz énbelőlem és szegény Julcsámból, ha ez még sokáig így tart?
Erre már én sem tudtam neki megfelelni.
Szerencsére az ország valamennyi hírlapja magáévá tette az ügyet. A külföld is kezdett már ránk figyelni. Állandó rovattá vált a Toklyó-ügy. Két táborra oszlott a napi sajtó. Az egyik táborban ez volt a rovat címe: »Nem anyától lettél.« A másik táborban pedig ez volt: »Rózsabokorban jöttem a világra.« Mind a két rovat csak a Toklyó-ügyet tárgyalta.
Ez utóbb is arra indította a fővárosi tanácsot, hogy döntsön az ügyben. Döntött is, de nem volt benne köszönet.
Folyamodásában azt mondta Toklyó Miska:
»Azért fordulok a székesfőváros tanácsához, mert huszonöt év óta itt lakom és mert születésem helyéről nincs tudomásom.«
Erre a fővárosi tanács azt felelte:
»Folyamodó az ő kérelmével azon törvényhatósághoz utasíttatik, melynek területén született.« S hivatkozott hetvenhét törvényre, melynek alapján másként nem dönthetett.
Ez még semmi.
A döntés másik pontja így szólt:
»Minthogy folyamodó maga beismeri, hogy ő anyakönyvezve nincs: ennélfogva kétségtelen, hogy az általa használt Toklyó Miska név önkényűleg fölvett név, s ez őtet törvényesen nem illeti, folyamodása tehát már az okból se volt érdemileg elintézhető, mert törvényes nevét bejelenteni elmulasztotta.« Erre is hetvenhét törvényt idézett a fővárosi tanács.
Toklyó Miska most már dühösen rontott be hozzám. Bor volt benne. Bajusza úgy állt, mint a bika szarva.
– Tessék megmondani, kit öljek meg. Valakit meg kell ölnöm. Mert én az én becsületes Toklyó Miska, nevemet elsinkófálni nem engedem.
5
Az kellett volna még csak, hogy szegény Toklyó Miskát pörbe vonják idegen név használata miatt.
Pedig ehhez is közel álltunk.
Törvényes alap volt rá elég. Merthogy Toklyó Miska miért Toklyó és miért Miska: ezt ugyan a világért se tudtuk volna igazolni. Hiszen ezt is csak a keresztelő levéllel lehet igazolni.
Egy rendőrkapitány bele is akart kapcáskodni emiatt Toklyó Miskába, de őt szerencsésen lemordiáztam. Várja meg, míg valaki panaszt tesz a Toklyó név viselése miatt. Segítségemre jött Karika Péter közrendőr is. Így aztán megígérte a mérges rendőrkapitány, hogy bevárja a föllebbezést s a belügyminiszter határozatát.
Olyan fellebbezést is keveset látott még a fővárosi tanács, mint amilyent az ő határozata ellen benyújtottam. Egy fiatal joggyakornokra bíztam a fogalmazást, aki még tud lelkesülni az örök igazságért. Megnyomta a tollat kegyetlenül. Bírsággal is büntették miatta Toklyó Miskát. Nekem kellett megfizetnem.
Mindez kicsi dolog.
Nagyobb az, hogy a miniszternél kedvező döntést tudtam elérni.
Elővettem képviselői tekintélyemet. Éppen negyedszázada voltam már minden kormánynak tántoríthatatlan támasza. Sohase kértem érte semmit. Megmondtam a miniszternek, hogy huszonöt esztendős számadást ró le a kormány, ha most az egyszer igazságot szolgáltat. Ha pedig most se teszi meg: egyenesen átmegyek a szélső ellenzékre. Meg nem állok a köztársaságig.
Használt az erélyes föllépés. S különösen használt, hogy minden fogalmazón, titkáron, osztálytanácsoson és államtitkáron keresztülgázoltam. Hiszen már magam is kezdtem unni a munkát is, a költséget is. Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet rend és jogbiztonság az országban, míg a Toklyó-ügy dűlőre nem jut.
A miniszter utasította a fővárosi tanácsot, hogy Toklyó Miska számára állítson ki korbizonyítványt.
Idáig tehát eljutottunk valahára. Még magam is alig álmodtam arról, mi lesz ebből a nagy sikerből.
A fővárosi tanács megbízta az V-ik kerületi elöljáróságot a korbizonyítványi adatok összegyűjtésével.
Mióta szolgál nálam Toklyó Miska? Meddig szolgált a banknál? Meddig volt hordár? Mennyi időn át napszámoskodott? Hát azelőtt hol járt, mivel foglalkozott? Mit csinált Szolnokon, Aradon, Hajdúbagoson, Nagykállóban? Ki volt apja-anyja? Élnek-e valahol rokonai? Hol élnek és miből élnek? Kit tud tanúnak maga mellett megnevezni? Pintye Gergelyt vagy Rózsa Sándort nem hajszolták úgy meg, mint Toklyó Miskát.
Elmúlt a tél, tavasz lett. Elmúlt a nyár is, jól belejöttünk az őszbe, s a sok megkeresés, átirat, pótlás, kihallgatás mégse akart véget érni. A főváros költségvetésébe föl kellett venni külön irattári szekrényt a Toklyó-ügy iratainak számára,
S mindez még csak előnyomozás volt. A vizsgálat még ezután következett.
Addig hajszoltam a kerületi elöljárót, míg végre a rendes vizsgálatot és a helyszíni szemlét elrendelte. Jelen voltam a szemlén és vizsgálaton magam is.
A helyszíni szemlének az volt a feladata, hogy Toklyó Miska tagjait s tetemének mivoltát orvosilag megvizsgálják. A kerületi fizikust rendelték ki erre.
Mikor nőtt be a feje lágya?
Hány esztendeje annak, amikor a bölcseségfoga kinőtt?
Mióta tudja kipödörni a bajuszát?
Micsoda betegségekben szenvedett gyerekkora óta?
Iszákos-e? Tud-e aludni? Nincsenek-e szédülései, rémlátásai?
Megmérték keresztben, hosszában. Fejéről, koponyájáról egész statisztikát készítettek. Végre lefényképezték elölről és hátulról. A lúdtalpát mégse vették észre.
Mindezt eddig még csak a kerületi fizikus végezte. Szükségesnek mindezt azért látta, hogy tájékozódást szerezzen Toklyó Miska életkora felől.
Következett a kerületi elöljáró. Most aztán ő fogta vallatóra Toklyó Miskát.
– Kérdezem önt, állítólagos Toklyó Miska!
Toklyó Miskát meg kellett fognom, hogy ezért az »állítólagos« szóért hasba ne rúgja a kerületi elöljárót.
Száztizenhárom kérdést intézett hozzá. Fölírták papirosra az összes kérdéseket.
– Beszélje el, Toklyó Miska, micsoda esemény az, melyre életének legkorábbi szakából vissza tud emlékezni.
– Emlékezem arra, hogy egyszer leestem a szederfáról.
– Hogy került ön a szederfára?
– Fölmásztam rá magam.
Ezt fontos körülménynek találták. Lehetett ekkor ötévestől tízévesig.
Elvégre a kifogyhatatlan kérdések áradatában a gondviselés világot gyújtott Toklyó Miska elméjében.
– Emlékezem arra, hogy egyszer libát őriztem Ördögábrányban a falu végén a libalegelőn, aztán katonák jöttek oda, szétverték a libáimat, s ágyúkat állítottak föl a libalegelőn. A faluban azt mondták, hogy ezek orosz ágyúk voltak.
Ez már nagy dolog volt.
Közös erővel siettünk a jókedvű és nagytudományú Hegyessy Mártont Nagyváradon megkérdezni, mikor voltak orosz tüzérek Ördögábrányban. Nála föl van jegyezve minden katonáról, hogy napról-napra hol járt, mit csinált, hol evett ebédet és vacsorát. Nyomban meg is írta, hogy Krizsiev orosz ütegparancsnok ágyúi 1849-ik évi június hó 29-én délután három órakor voltak az ördögábrányi libalegelőn.
Most már az volt a kérdés: mekkora lehetett Toklyó Miska emlékező tehetsége az ő gyerekkorában?
A kerületi elöljáróság erre is megfelelt. Tekintettel Toklyó Miska elmebeli állapotának szerény méreteire: ő akkor hétévesnél fiatalabb s tízévesnél idősebb nem lehetett. Előbb nem születhetett tehát, mint 1839-ben, de később semmint 1842-ben. Vagyis a tudomány szabályai szerint ezen folyó esztendőben ő közép számítással negyvenöt évesnek tekinthető, kizártnak tekinteni azonban nem lehet, hogy egy-két évvel mégis idősebb vagy fiatalabb. Nem ellenkeznek ezzel az orvosi látlelet pontjai, s különösen nem ellenkezik bőrének, szőrének, fogainak s egész csontrendszerének állapota.
Így szólt a korbizonyítvány.
Hála istennek! Most már mehetünk a keresztelőre. Most már bevezetheti a pap az anyakönyvbe, hogy Toklyó Miska mikor született. Most már törvényesen bizonyos volt, hogy 1839-től 1842-ig mindig született. Válogathat a pap szabad tetszése szerint a napokban.
Nagy volt az öröm Toklyóéknál, s meg kell vallanom, én is nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy az ügyvédi tudomány ekkora diadalhoz is eljuthatott. Nyugodtabban néztem a jövendőnek viszontagságai elé.
Pedig minden öröm korai volt.
A kerületi elöljáróság jelentést tett az ügyről a tanácsnak. A tanács pedig áttette az iratokat a katonai ügyosztályhoz. Mert íme, most egy ember került kézre, aki negyvenötéves életkorú, s akinél ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy védkötelezettségének eleget tett-e, s az alól nem bújt-e ki tilos úton.
Egyszer csak megidézik Toklyó Miskát a katonai ügyosztályhoz. Megparancsolják neki, hogy pontosan jelenjék meg, mert különben katonaszökevénynek fog tekintetni, s elfogatás esetén így meg amúgy tekerik ki a nyakát.
Ne neked, Toklyó Miska! A papok kezéből se keveredtél még ki, s most meg már a katonák kezébe kerülsz!
Egyelőre azonban semmi ok nincs aggodalomra. A legény öreg legény, ereje rokkant, talpa lúdtalp: mitől féljen? Túl van a sorhadi szolgálati időn, túl van a honvédségen, túl van még a népfölkelési időn is. Semmiféle tartalék és póttartalék őrá most már nem számíthat. A vitézi erényekből s katonai képességekből nincs már egyebe, mint a két kipödrött bajusza, a bajusztól pedig most már úgyse fél az ellenség.
Megjelent a tárgyaláson, s azt kérdezték tőle: volt-e katona, eleget tett-e védkötelezettségének, s ha nem volt katona, miért nem volt katona? Mikor és hol volt újoncozáson?
Ha Toklyó Miska az feleli, hogy ő sohase volt katona és sohase volt újoncozáson, talán valami bajba belekerült volna, de ki is keveredett volna belőle hamarosan. Vagy összeszidják, vagy fizettetnek vele ötven forint bírságot, vagy egyszerűen fölmentik. Hiszen ő anyakönyvbe sohase volt bevezetve. Őt újoncozásra soha nem hívták, törvényesen elismert születése se volt; olyan volt ő csak, mint aki ágrólszakadt; íme az első hívásra becsületesen és készséggel megjelent, ám vizsgálják meg, ha tetszik; vegyék be katonának, ha jónak látják; mindegy őneki, akár a császárt szolgálja, akár Bakonymagyarszentkirályi Kelemen ügyvéd urat; lesz ő, ha kell, olyan vitéz, mint Zrínyi Miklós.
Így kellett volna felelni Toklyó Miskának. Csakhogy ez a felelet nem egészen felelt volna meg az igazságnak s a történelmi hűségnek. Úgy felelt, ahogy becsületes emberhez illik.
– Én Ungvárott voltam újoncozáson, az elmúlt 1861-ik esztendő május havában, önkényt jelentkeztem újoncozásra, mert egyivású pajtásaimat mind behívták, én pedig azt gondoltam, hogy a haza iránt való honvédelmi kötelességet behívás nélkül is teljesíteni kell. Meg is vizsgáltak annak módja szerint, de úgy találták, hogy gyönge vagyok, s hogy lúdtalpam van, ennélfogva kimondták, hogy fegyverviselésre képtelen vagyok. Lovag Czernikovecz János Keresztély kapitánynak hívták az újoncozó bizottság katonai elnökét.
– De jó emlékező tehetsége van kendnek, Toklyó Miska! Hát a bizottság polgári elnökét hogy hívták?
– Azt nem tudom.
– Katonait tudja, a polgárit nem tudja? Furcsa ez nagyon.
– Nem furcsa biz ez. Fejünkbe verték, hogy a katonai elnöktől félni kell, a polgári elnöktől pedig nem kell félni. Akitől nem fél az ember, annak nevét nem tartogatja az ember az eszében. Szegény ember nem hordoz az elméjében fölösleges terhet.
A jegyzőkönyvet lezárták, s Toklyó Miskával aláíratták.
– Most elmehet, Toklyó Miska. Az ügyosztály most megszerzi az 1861-iki ungvári újoncozási iratokat, s ha megkerülnek, újra kap idézést. Addiglan a határozat hozása felfüggesztetik.
Most voltunk már nyakig a csávában!
Az ügyosztály átírt Ung vármegye alispánjához. Megkérte illedelmesen, adjon felvilágosítást arról, vajjon az 1861-iki ungvári újoncozásnál bizonyos Toklyó Miska nevű egyén ott volt-e sorozásnál, micsoda szám alatt soroztatott, fölmentették-e vagy besorozták-e, s ha fölmentették, miféle oknál fogva történt a fölmentés.
Ung vármegye alispánja visszaírt, hogy az elmúlt 1861-iki évből semmiféle újoncállítási írás náluk nincsen. Keresték az irattárban, levéltárban, pincében és padláson: nincs sehol. Abban az évben kiütött a szabadság, bizonyára minden szolgabíró elvitte magához az iratokat. Akkor a szolgabíráknak hivatalos helyiségük nem is volt, az akkori szolgabírák nem is élnek már, minden haszontalan írást föltüzeltek.
Mertem volna fogadni előre, hogy ez lesz a válasz.
No, de ott van a katonaság.
A hadkiegészítő parancsnokság azt felelte, hogy ő nem gyűjti kazalszámra a háji-báji írásokat; ő az 1861-ikieket is felküldte a kassai cs. kir. főhadparancsnoksághoz, keressék ott. Ott bizonyosan megtalálják Toklyó Miskát.
Találták a manóba!
A kassai generál-kommandó biztosított arról, hogy ő tovább küldte Toklyó Miskát a bécsi császári királyi birodalmi hadügyminiszterhez.
No, itt már csak megtaláljuk.
Dehogy találtuk.
A hadügyminiszter aztán felvilágosított bennünket, hogy 1867-ben Magyarország és Ausztria kiegyezett, megosztozott, s a sorozási iratokból egy rész Budapestre került. Toklyó Miska Magyarországnak jutott. Nézzünk utána a m. kir. honvédelmi miniszternél.
Utánanéztünk.
A katonai ügyosztály felírt a tanácshoz, a tanács fölírt a honvédelmi miniszterhez. Hol van Toklyó Miska? Hol vannak sorozási írásai?
A miniszter aztán megvallotta hűségesen, hogy az 1861-iki írásokat réges-régen kiselejtezték már, vagyis eladták a sajtosnak évek előtt. Ami pedig Toklyó Miskát illeti: keresse ki azt a fővárosi tanács a katonai ügyosztály útján.
No, ezt ugyan eltalálta a miniszter úr! Hiszen másfél év óta egyebet se csinál az ügyosztály, csak Toklyó Miskát keresi.
6
Ezen az úton vége van minden reménységnek. A sorozási írások eltűntek, Toklyó Miskának már most el nem hiszik az ő becsületes ungvári szereplését.
Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami különös isteni csodaképpen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a lúdtalpú Toklyó Miskára.
Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év előtt mint alezredes sebet kapott a düppeli sáncoknál. Az ördög vitte is őt oda a mi kárunkra. Sebjeiben meghalt, s ott van eltemetve valahol Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevű falu temetőjében. De oda már nem megyünk utána.
Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott, s további irka-firkára nem volt módja: újra tárgyalást tartott, újra megidézte Toklyó Miskát.
Jegyzőkönyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta magát igazolni, s miután esetében a védkötelezettség alól való kibúvás gyanús jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntető bírósághoz.
No, most már ott állunk, hogy kirántják alólunk a gyékényt.
Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E célból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös volt, mint a szarvorrú. Alig bírtam vele.
Nem tudta elgondolni, mi lesz már az ő ügyével. Nekem volt ugyan egy kis sejtelmem a jövendőkre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki. Kivált oly állapotban, amikor a bajusza ki volt pödörve.
A büntető bíró nem volt éppen kegyetlen természetű ember. Szívesen elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre kiesik az igazságügyek miniszterének kegyéből, és sohase lesz belőle táblabíró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, aki azt elmulasztja, méltó a példás büntetésre.
Magam védelmeztem Toklyó Miskát. De nem ért az semmit.
Bűnös-e Toklyó Miska?
Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntető bíró, hogy utóbb alig ismertem önmagamra.
Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemőt megbüntetni azért, mert a bábaasszony nem viszi keresztvízre. Erre azt felelték: állítsam hát a bíróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelősségre.
Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat, Toklyó Miska olyan tisztán állana ma a világ előtt, mint a hajnalcsillag.
Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták, aki valamit állít, annak kell bebizonyítani állítását. Állítsam elő azt a sajtost, aki a sorozási iratokat megvette.
Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hívok be tanúnak. Ennyit találtam a cégek jegyzékében. A bosszúállás érzete is eltöltött már. Olyan sajtszaggal akartam elborítani a Fortunát, hogy még a vidékét is elkerülje épszaglású egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz hozzá.
Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és előterjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémítgettem a bírót semmiségi panaszokkal.
Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állítani, besorozni, felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy lúdtalpa s előhaladt tisztes kora miatt nem veszik be.
De ebben állott a bíró erőssége is.
– Ugye, Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a cigányt.
Még ki is csúfolt a bíró.
De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az enyhítő körülmények figyelembe vételével enyhe ítéletet fog hozni, s két hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elítélni.
Aminthogy nem is ítélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak elítélte.
– Megnyugszik-e kend, Toklyó Miska, az ítéletben, vagy azt fellebbezi?
Toklyó Miska rám nézett. Mit szólok az ítélethez s a bíró kérdéséhez?
Mielőtt szólhattam volna: jött be a hivatalszolga.
– Tekintetes bíró úr, jelentem alázatosan, egy kisfiú, valami Sághy Miska nevű kér bebocsáttatást.
Bejött egy kisfiú. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hatévesnél, a bajusza még nincs kipödörve, s két hónapra még nincs elítélve. Egyéb különbség még nincs apa és fiú között.
A fiú nagy bátran bejön, odamegy Toklyó Miskához, a kezet csókol neki.
– Édesapa, kéreti az édesmama, tessék mindjárt hazajönni. Édesmama az ágyban fekszik, egy kisbaba sír mellette.
Tehát Toklyó Miskának megint újabb gyereke született.
Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében vagy bújában sírva fakadt, fiát kézen fogta, s ment kifelé.
De a bíró közbeszólt:
– Megálljon csak, Toklyó Miska, feleljen előbbi kérdésemre. Megnyugszik-e, vagy fellebbez?
Toklyó Miska dacosan felelt, de okosan.
– Se meg nem nyugszom, se nem föllebbezek. Tessék velem azt tenni, amit tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemő gyerekemhez.
– Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik, s ön ezennel a fogházfelügyelőnek átadatik.
Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, hogy gyerekágyban fekvő asszonyától s ma született kis porontyától elbúcsúzzék.
Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes bírónak kötelessége, hogy azt pontosan és szigorúan végrehajtsa.
Én is megnyugodtam az ítéletben. Jogom lett volna föllebbezni, de nem tettem. Míg az iratok a felső bíróságokat megjárják, beletelik négy esztendő, s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka.
Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam, hogy a rabszállító kocsiba gyömöszöljék.
Akkor még nem a kőbányai új temető mellett, hanem valahol az Angyalföldön volt a gyűjtőfogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett büntetési idejét kitölteni.
Beszéltem a fogházfelügyelővel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval és kapcabetyárral.
A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tőle függött, hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska beteg lesz, kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem lesz, nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart beteg lenni.
Ami a jó társaságot illeti: abban célt értem, mert az a fogházfelügyelőtől függött. A fogházfelügyelő jó pajtásom s valamikor honvédbajtársam volt. Amit tehetett, szívesen megtette.
Először is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elítélttel zárta össze a 66-ik számú zárkába. Ez elég bő zárka volt, és csak öten voltak benne. Ha négyen leültek, akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne. Négy lépés előre, négy lépés hátra.
Az a négy elítélt érdekes négy ember volt.
Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kívül keveredett hamis tanúságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet csinált.
A másik elítélt: hamispénz-terjesztő bácskai kocsmáros. Találtak nála vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni, kitől kapta. Elítélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen lesz, míg ő itt fog ülni.
A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket födözött fel, s kísérletezés közben a szolgálójának kilőtte egyik szemét. Ezért kapott félesztendőt. Meg is érdemlette. Az egész idő alatt mindig azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vízben, s mennyi víz van a tűzben.
A negyedik csángópénz-gyűjtő nagy hazafi volt. Társait mindig arra biztatta, hogy ha kiszabadulnak, alkossanak egy pártot, s őt válasszák pártvezérré. Társai minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de ő azért minden nap újra és újra hirdette elveit.
Nos hát, ezek közt volt Toklyó Miska.
Le is nézték őt keményen, mert nem tudta megmondani, hogy őt miért ítélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelő levélről, házasságról, sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne. Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, aki azt se tudja, mit vétett, s mégis tömlöcbe kerül.
Hanem azért mégis jobb élelemhez jutott, sőt még borocskához is.
Köszönhette a királyi főügyésznek.
A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozású régi megyei táblabíró volt. Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az embereket.
Szemlét tartott a gyűjtőfogházban, s lassanként oda került a 66-ik számú zárkához is, ahol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiú hűsselt. A férfiak fölálltak, ahogy kellett, s egyik a másik után elmondotta élő szóval, kiki miért és mennyi időre van elítélve.
Csak Toklyó Miska hallgatott.
– Hát ön miért van elítélve?
– Házasodni akarok, méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok megesküdni.
A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis tovább kérdezősködött.
– Mennyire jutott már a házasságával?
– Annyira már jutottam, hogy becsuktak.
Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem nevetett.
– Mi a kívánsága?
– Szabadulni szeretnék, méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis borocska.
– No, isten áldja.
A királyi főügyész megfordult, s menni készült. Toklyó Miska utána szólt:
– Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék biztatni, hogy egy-két hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nemsokára!
A királyi főügyész maga elé rendelte a fogházi orvost.
– Keressen, orvos úr, valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb ételt, s hadd ihassék egy kis borocskát.
– Igenis, méltóságos uram, rögtön keresek.
Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az asztalához, s a fogházfelügyelő részére nyomban kiállított egy bizonyítványt, amely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számú zárka tölteléke súlyos és fájdalmas írógörcsben szenved az egész jobbkarján; utasíttatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy őt naponként szokott élelmezése mellett negyed kilogramm hússal és félliter borocskával lássa el.
Dehogy volt Toklyó Miskának írógörcse. Hiszen nem is írt ő soha, s nem ismert ő semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az emberben: hát talál azonnal, amennyi csak tetszik. Miből élne a sok orvos, gyógyszerész és fürdőtulajdonos?
Így jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi gyűjtőfogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Juliánna asszonyhoz, s elmondta neki Toklyó Miska izenetét.
Mégis csak szerették Toklyó Miskát az emberek!
Végre is letelt a két hónap.
Toklyó Miska otthagyta a 66-ik számú zárkát, a tudta nélkül való hamis tanút, a hamispénzterjesztő bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és a csángópénzgyűjtő nagy hazafit. Elbúcsúzott mindegyiktől tisztességgel.
Hazament.
Juliánna asszonnyal együtt kisírta és kivigadta magát, s jött megint szolgálattételre az irodába.
– No, Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van hátra belőle.
– Nem bánom, nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is felakasztanak.
– No hát, holnap megyünk a paphoz.
– Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van, s egy kis rendet akarok otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek.
Vajjon mit akar most Toklyó Miska?
7
Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni, hogy egyelőre legalább tovább ne szaporodjanak.
– Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket. Hanem hát senki sem tudja a jövendőt. Eltelhetik még egy hónap is, félesztendő is, két esztendő is, míg a célhoz eljutunk. Addig azonban elég annyi gyerek is, amennyi már eddig van. Erre nézve akarok intézkedni.
Sághy Juliánna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy több gyerek ne legyen, ha az isten úgy akarja, hogy több gyerek legyen?
– Csak valami bolondságon ne törd a fejedet, édes Miskám!
– Ne félj, jól meggondoltam a dolgot. Állítsd ide a gyerekeket.
A gyerekeket összeszedték, s a bölcső mellett sorba állították.
Első volt a Miska. Ezt már láttuk a büntető bíró tárgyaló szobájában. Odaállt az apja mellé kócosan, borzasan, ahogy a játékból kiszabadult. Volt már vagy hatéves.
Második volt a Pista. Ez még csak négyéves volt. Egy sült burgonyával volt nagy viaskodásban. Előre láthatta mindenki, hogy ő lesz a diadalmas, nem a burgonya.
Azután jött a Jancsi. Ez még csak kétéves volt. Valami gonosz sejtés támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergőre állt.
Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsőben. Ez még csak kéthónapos volt, s most édesdeden aludta az igazak álmát.
Toklyó Miskának poroló pálca volt a kezében. Szigorú arcot öltött, s harsány hangon így szólt a gyerekekhez:
– Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Míg én éjjelt-nappalt eggyé teszek, hogy édesanyátokkal isten színe előtt összekeljek, s ti az én törvényes gyerekeim legyetek, addig ti, istenadta kölykei, egyebet se tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már, dörgöm-morgom teremtette, hogy addig, míg én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak, mert úgy elverlek benneteket, mint a kétfenekű dobot.
Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló pálcát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást.
Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elő becses egyéniségének védelmével.
– Édesapa, én nem szaporodtam.
– Hát ki szaporodott te kölyök?
– A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsőben.
– Hallgass, kölyök, takarodjatok a szemem elől. Megmondtam, mihez tartsátok magatokat!
A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska odafordult asszonyához.
– Hallottad, édes Julcsám? Így kell a gyerekkel beszélni, nem pedig elkényeztetni.
Hallotta is, látta is biz ezt az »édes Julcsám«, nevetett is rajta nagyot, sőt meg is ráncigálta Toklyó Miska orrát.
– Elment bizony kissé a te eszed, édes Miskám; nem hiszem én, hogy a gyerekek neked szót fogadjanak.
– Szeretném én azt látni!
Majd meglátjuk, hogy szót fogadtak-e hát a gyerekek.
Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelőre. Fölkerestük a kálvinisták parókiáját, de nem a püspökhöz mentünk, őt nagyon szigorúnak találtuk évek előtt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet vártam tőle. Egyébként ő is csak oly tudós, emberszerető férfiú volt, mint a püspök.
Előadtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyítványt s a kiállott fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet, s kértem Toklyó Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hívők seregébe való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való tartozásának örökös biztosítását.
A jólelkű és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta előadásom alatt. Sohase keresztelt még életében olyan csecsemőt, aki be is volt már csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tűnődött, miféle kánonok szerint kereszteljen ő már mostan.
De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesítette. Időt akart nyerni további megfontolásra. Odafordult Toklyó Miskához.
– Tudja-e, felebarátom, a miatyánkot?
– Nem tudom.
– Hát a hiszekegyet?
– Azt sem tudom.
– Hát a tízparancsolatot?
– Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét, főtisztelendő uram, mindezt jól tudja az én asszonyom.
– Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni, felebarátom. Mert ámbátor a csecsemő, mikor a keresztvíz a fejére töltetik, mindezt nem tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemővel az isteni kegyelem jár. A felnőtteket úgy kell keresztelnünk, mint ahogy Keresztelő János keresztelte meg a Jordán vizében azokat, akik Judeából s a Jordán mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának, felebarátom, ismernie kell előbb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt megtanulta: akkor jöjjön ismét színem elé.
Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött. Nagy megütközés látszott az arcán, mikor főnöke kijelentését hallotta.
Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek bennem is. Hiszen Keresztelő János azoktól, akik hozzá folyamodtak, azt is megkívánta, hogy bűneikről vallást tegyenek. Mennyi idő kell ahhoz, míg Toklyó Miska minden bűnét összeszedi s Keresztelő János előtt feltárja?
S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sok az! De nagyon sok pap van, aki azokat pap létére se ismeri.
No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó Miska feküdjék neki a miatyánknak, hiszekegynek, tízparancsolatnak.
Neki is feküdt isten igazában.
Nem telt bele három hét, s úgy elmondta mind a három hitágazatot, mint a karikacsapás. Juliánna asszony még meg is magyarázta neki a szavak értelmét.
Vittem újra a paphoz, s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen hála, mindent tud.
Azonban a papnak időközben füléhez jutott az a hír, hogy Toklyó Miska valamikor aligha görög katolikus nem volt. Ha pedig az volt, akkor már meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve, akkor ő újrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és nazarénusok. Ezt pedig szigorúan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad.
De görög katolikust éppen nem szabad csak úgy egy kanna vízzel kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De minthogy mégse egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katolikus: legcélszerűbb lesz időt nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok megtanulására utasítani.
– Édes felebarátom, – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon az isteni tudományban.
A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy ő másként cselekedett volna.
Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté. Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az övé. A debreceni és pápai diákok is elvesződnek azzal esztendőkig, s mégse tudják ők se, s amit az egyik héten tudnak is belőle, bizton elfelejtik a másik héten.
Őszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendőhöz. Ereje is fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette, s ki is szállingózott a fejéből. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, míg utóbb még a miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sírt már, mint haragudott.
Láttam, hogy így semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat.
Egy estennen szokatlanul kipödrött bajusszal jött be hozzám. Könyv volt a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt előttem vagy öt lépésre.
– Engedje meg, nagyságos uram, hogy valamit elkövessek!
Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet úgy vágta a padlóhoz, csak úgy döngött.
– Én, nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tíz esztendő óta húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá tettek, nevemet meghurcolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe rúgnak, néhány árva sírdogál értem, de különben a varjú se károg utánam. Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom.
Igazad van, Toklyó Miska.
Jer hát elő szentírás, te könyvek könyve, te minden igazságnak, bölcseségnek és isteni tudománynak örökké buzgó, tiszta forrása, te talán útba igazítasz.
Tegyünk kísérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy ő szívesen segített volna Toklyó Miskán.
Ismertem már valami egyházi pereskedésből. Konok jellemű, de tehetséges, tanult fiatalember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent hitvallók természete volt benne, akik makacsul ragaszkodnak igazságukhoz, ha tüzes vasgerebenbe ültetik is őket. Azt hitte, azt erősítgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy, igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, semmint az igazságból engedjenek. Összetűzött minden pappal, minden főnökével. Utóbb is a jólelkű püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert csináljon belőle. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba.
Elmentem hozzá.
– Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület mindenféle magas tisztséggel felruházott, de én bizony, mint afféle öregember, az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni a hiányokat. Könyvből tanulni öregembernek már nincsen kedve. Vezetőre volna szükségem. A püspök úr és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de előttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Úgy beszélgetés közben megtanulnék én mindent, ami kell segédgondnoknak, egyházkerületi tanácsbírónak, zsinati képviselőnek. Nem is lennék háládatlan. El is járnék a parókiára, de csak olyankor, amikor a püspök úr és lelkésztársa nincs itthon.
A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Íme, alkalma nyílik egy bágyadt hitű és tudományú öreg képviselőt megerősíteni az üdvösségre vezető tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve.
A következő vasárnapon értesített, hogy a püspök úr elment atyafilátogatóba Kiskúnságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél előtt. Az egész délután és az egész este a miénk lehet.
Megizentem, hogy három órakor nála leszek.
– Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl fekete ruhádba, jössz velem.
Odamentünk a parókiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban maradjon, s aluggya ki magát kedvére mindaddig, míg nem szólítom. Magam bementem az ifjú paphoz. De előbb mégis beszóltam az egyházfihoz, hogy ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókián, szükség lesz rá.
Az ifjú pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra, földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem rontották a levegőt és a jó erkölcsöket, hanem híven ragaszkodtak az ősi csibukhoz és pipához.
Elkezdtük a tanulást.
A szent keresztséggel lépünk be először istennek birodalmába. Első kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangyélista évangéliumának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket.
»Tanítsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiúnak és Szent Léleknek nevében.«
Megmagyarázta készséggel.
– Ha ez így van, öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnőtteket, akik áhítják a szent keresztséget?
– Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sőt nagy lelki örömmel tesszük.
– Bocsásson meg, öcsém uram, ha egészen mégsem bízhatom a szavában. Kísérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült.
Az ifjú emberben kezdett feltámadni a szent dacosság érzete.
– Nálam még nem tett nagyságod kísérletet.
Vállat vontam, kicsinylő hangon feleltem:
– Mind így beszélnek a papok, öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elől térni. De magát, öcsém uram, menti legalább ifjú kora.
A fiatal papból kitört az ős természet.
– Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem, uram. Méltóztassék felfüggeszteni ítéletét s aludni hagyni kétségeit, míglen alkalmam nem lesz meggyőzni nagyságodat.
Engedelmet kértem egy percre kimenni.
Odamentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt, s hortyogott, mint a mennydörgés. Megráztam, fölkeltettem, s bevittem a paphoz.
– Íme, itt az élő példa, öcsém uram! Ez ama híres nevezetes Toklyó Miska!
Az ifjú lelkész letette kezéből a pipát, az almáriumból kivette a palástot, s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak:
– Készítse elő a keresztelő edényeket.
Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt, csak a buzgóság és szeretet enyhítette hangját.
Az egyházfi azalatt megterítette az úr-asztalát, s az asztalra helyezte a medencét s a kannát és imakönyvet.
A lelkész hozzám fordult.
– Ön lesz, uram, az egyik keresztapa, Bakonymagyarszentkirályi Kelemen országgyűlési képviselő, s a másik én, Jászkarajenei Boldizsár, istennek szerény szolgája.
Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét, s lenyomta a medence fölé; jobbkezével pedig a kanna vízzel úgy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó Miskának még az inge is tele lett keresztvízzel.
»Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiúnak és Szent Léleknek nevében! Ámen!«
Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizéből. Imát mondott, áldást hintett rá, s megoktatta mind a földi, mind a földöntúli élet üdvösséges volta felől. Végezetül megcsókolta, s az Úr Jézus Krisztusban testvérének szólította.
Toklyó Miska ruhájából és szemeiből csörgött a víz. Hogyne csörgött volna könnye, hiszen most hallotta életében először ezt az édes szót:
»Toklyó Mihály«.
Nyomban be is anyakönyveztük.
Ezalatt Toklyó Mihály a kocsin lóhalálában vágtatott haza Sághy Juliánna asszonyért. Meghozta rögtön, s most már a szent házasságra elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifjú lelkész.
A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése. Azután megtörtént a házassági szent esküvő. Ezzel azonban mégis kellett két hetet várni, mert éppen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy gyerekük született.
– – Hanem az is igaz, hogy Jászkarajenei Boldizsár lelkész úrnak talán még ma is folyik az ő fegyelmi pöre amiatt, hogy oly hebehurgya sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhíti nagy bűnét némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt.
*
EÖTVÖS KÁROLY
MEGAKAD A VÁRMEGYE
ELBESZÉLÉSEK
VÁLOGATTA LUKÁCSY SÁNDOR
TARTALOM
HIMFY SZERELME
Miként kezdődik Himfy szerelme?
Szegedy Róza szeret
Az elválás
AZ ELSŐ MAGYAR NEMZETI SZÍNHÁZ
A TAKARÉKPÉNZTÁR
A VILÁG LEGSZEBB VIDÉKE
RÉPA ROZI TÖRTÉNETE
A FARAGÓ BÉRES
A BAKONYI SZŰR
BORONYA HALÁLA
A BALATON
A VIHAR A JÉGEN
A KÖD A JÉGEN
A DICSŐSÉGES CSATÁK NAPJAIBÓL
SZÁZHETVENÖT HUSZÁR
MEGAKAD A VÁRMEGYE
A TIHANYI BARÁTOK
A CSATKAI SZENT
AZ A SZÜRKE
HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK
A REMETEBARLANG LAKÓJA