kb. 8 perc olvasás
Gárdonyi Géza
Tanácskérés
Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkodtak: mindenik azzal, amelyikkel egy tájon lakik. – Dicsérjük Jézust!
S kioszladoztak a kiskapun.
Akkor láttam, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.
Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek feje annyira hasonlít az uraság szelíd, fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplős kalapja, a lábán meg az ünneplős csizma. Valami fontos ügy hozhatta.
– Kerüljön kend beljebb. – S az iskolába vezettem. – Hogy és mint vannak odahaza?
– Köszönöm a kérdésit, mester uram, hála Istennek…
Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőr-szűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első padon, a másik a második padon.
– Eső lesz – mondotta -, vagy eső, vagy hó, de mégis inkább eső.
A kalapját odatette az első padra, ahová a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló, fekete haját oldalra tolta. Azután látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját.
Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? Termett-e bőven kukoricája? Jó-e a vize az új kútnak? Azután elhallgattam. Jeleztem ezzel, hogy várom a panaszt.
Istenes Imre megsimította a bajuszát, és a csizmájára pislogott.
– Hát az Imre – kérdezte fölemelve a fejét -, hogy viselkedik tanulás erányába?…
– Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb.
Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja-e elégszer bárki is a fia dicséretét?
– No – szól derülten a padra nyomintva a tenyerét -, hát éppen ezért jöttem.
De mert nem illik, hogy csak úgy röviden elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szűre belsejében, és rátartja a kialudt pipára. A pipa újra füstöt vet. Belenyomkodja a kisujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán beszél.
– Mert hogy az éjjel nem tudtam aludni, egyszer csak megszólal ám az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre ti. nem az ágyban alszik, csak úgy a szalmadikón, a subába burkolódzva.) Aszongya:
– Nem alszik kend?
Mondok:
– Nem.
– Hát – aszongya – mér nem alszik kend?
– Mer nem tudok – mondok.
Aszongya erre:
– Tán valami baja van kendnek, Isten mentsen.
– Nem – mondok -, nincsen semmi bajom.
– Hát – aszongya – akkor mér nem alszik kend?
– Hát – mondok – azér, mert nem tudok… – Erre egy kicsit elhallgattunk. Azt gondoltam, hogy mán el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya:
– A hízóra gondol kend?
– Nem arra gondolok – mondok.
Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyújtotta, miközben tovább beszélt:
– Mert nem eszik az egyik hízóm mán két napja, csak álldogál, meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a gyisznót? Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott, meg kifüstölte az ólat. Tíz krajcárt adtam neki. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegél a gyisznó, azután úgy eszik, mint a farkas; vagy pedig megdöglik, ha az Isten úgy akarja.
Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néhai hízóinak történetében, de azután visszatalált a feleségéhez.
– Hát – azt mondja – hogy a hízóra nem gondoltam, azér vót, mert az Imre felől gondolkodtam. Hallod, mondok az asszonynak, Imre forog nekem az eszemben.
– Imre-é? – mondja az anyjuk.
– Ő – mondok.
– Hát aztán mit akar kend Imrével?
– Hogy mit akarok? Semmit – mondok -, csak éppen arra gondolok, hogyan megáldott vele bennünket az Isten.
– Az ám – mondja az anyjukom -, hála Istennek.
Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg.
Folytatta:
– Mert hogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát lám a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét, melléje meg az aprajából is holmi rezeket. Csak rakosgálja, csak rakosgálja. No, mondok a fiamnak:
– Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát.
Istenes eközben elővonta dohányzacskóját, és újra pipát tömött. Látszott rajta, hogy a búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében. Az én figyelmem azonban már elhagyta Istenes Imrét. Tudtam már, hogy mit akar. A búzaeladás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudtak, hogy nézték meg a szentegyházat, mi a különbség az ottani orgona meg a mienk között – mindez részletesen és találó szavakban szövődik egymásba, és skófium gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek. Azután megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi céljához, csak tapogat majd a szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra. Mert beszélni beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon; márpedig úr előtt könnyen rátéved az ember.
Hát, mondom, mikor ő a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő útjain kísértem az Imrét. Láttam, hogy ad el egy ökröt Istenes gazda, és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval a dignáziumba. Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannak. Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre. Az úrifiúk hátrataszigálják. Fitymált jövevény. Elszorult szívvel vonja meg magát a kevély pávacsirkék között, a padban.
– Nini, a paraszt – mondják azok -, milyen hosszú hajat eresztett! Talán be akarod fonni, mint a leányok?
A másik meg azt mondja:
– De derék a csizmád! Nem szorítja-e a lábad?
S a másik is szól:
– Az ágyból szoktál-e beleugrani vagy a székről?
Az Imre gyerek elborult arccal megyen haza. Kicsi, gyönge szívét hollók marcangolják. Gyűlöli és szégyelli a haját. A lábán égnek a parasztcsizmák. Legubbad a kis zöld ládájára, és a melléből felszakad egy-egy sóhajtás:
– Mért vagyok én paraszt?
Otthon az apja gyémántja volt. Hosszú, fekete haját meg-megsimogatták. Csizmáját remekbe csinálta a mi Ádámunk. Ki érdemli meg, ha ő nem? Legjobb tanuló volt. Az apák előtte mondták a fiaiknak:
– Olyan légy, mint Istenes Imre!
A városban ő az utolsó. Ahányszor megszólal, nevetnek rajta. A magazint úgy ejti ki, hogy bagazium, a féderveiszről meg azt mondja: fédörbajsz. Bolondot fordítanak belőle: még a beteg diák is prudenciáért küldi a patikába. És ő megy szívesen. Úgy szeretne valakit szeretni! Nincs hozzá meleg szava senkinek. A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondja neki:
– Kapa való neked, te füles!
Szegény kis mártír! Mennyi tűzpróbán mégy te keresztül, míg annyira megkeményedel, hogy nem serked vér a lelkedből minden kis karcolás után. Apád nem tud erről semmit. Boldog mélázással gondol mindig reád! Úr lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked, és a szolgabíró barátjának nevez. Valaki kérdi: hallja kend, ki az a szép tekintetes úr? – Hát ki volna: az én fiam.
Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba. A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen. Belenövekedik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba. De micsoda szomorú látvány az öreg arcú ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves idegenségben. Belekerült az élet zúgó forgatagába, s gyönge inakkal erőlködik, hogy el ne essen. És nem esik el. A fóka eb volt valamikor, s úszóhártyái nőttek. A hegyen álló fának már nevendék korában keményedik a dereka. A parasztfiúcska is megtanulja idővel, milyen nyakkendő való a szmoking mellé, és hogyan kell tartani a teáscsészét, mikor állva isszák.
A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s nem véli, hogy az pirulva megyen vele az utcán.
Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban – gondolja a fiú -, és milyen kacskaringósan, nehézkesen beszél! A haját megereszti, mintha el akarná adni. A bal kezébe kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a bal kéz együvé tartozna. Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz, bagazium. Ha ezt valaki meghallotta volna!
Átvergődik az élet tavaszán. (Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága!) Valahol káplán lesz, vagy orvos, vagy tisztviselő. Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb a tekintete pedig éles és határozott irányú. Akkor már fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját megbecsülhesse. Az öreg Istenes nehezen mozdul már, de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászálódik és elmegyen. Ifjabbik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak: Nézzétek, ez a jó öreg paraszt, ez az én apám! Haj, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hanyatt vágódott a síkos parketten! Az asztalnál, hogy az inas kínálta, maga elé vette az egész pecsenyéstálat; az adóról beszélve, reklamálincs-adót említett; mikor a mellette ülő úr szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette azt el, és szívta tovább. Micsoda anektodákba kerülnek! Mennyire elválasztódnak egymástól! Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét. Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem. Elgondolkozik ott az asztalfőn, hogy volt egy kis fekete hajú fia, a legjobb tanuló az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben; hányszor gondolta ő: ha ember lesz ebből a gyerekből, ő szánt-vet, az övé lesz minden föld, és ő ősz fejjel ballagdál mellette. Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarat, meg a pillangót, és minduntalan mondogatják:
– Nagyapó, kedves nagyapó!
Mindez szép, és érdemes is rajta elmélkedni. Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező, a szántóföld, az erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet!
A fiú is elgondolkodik az asztal túlsó végén. Miről gondolkodik? Talán éppen arról, amiről az apja.
A kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrös, fekete embert; megvilágította derült és bizalmas orcáját. Jóízűen pipázott, és az új csizmát vidáman lógázta.
– Hát bezony… azért jöttem én, mester uram, hogy az Imre gyereket, a fiamat… beadnám a tavasszal a városiba.