kb. 20 perc olvasás

Gárdonyi Géza
Az a hatalmas harmadik
Regény

II.
Van valami abban a török hitben, hogy két angyal jár mellettünk: egy jó, meg egy gonosz, és az a két angyal súgja meg, mikor tétovázunk, hogy mit cselekedjünk?
Tapasztalhattad, valahányszor határozáson tünődtél, mindig élénk párbeszéd folyt benned.
– Kedves ő! Szép! Egyetlen! – mondta az egyik hang.
– Ismered? – kérdezte gúnyosan a másik.
És folyt tovább a beszéd:
– Minden embernek van párja, s a szerencsétlen házasság nem egyéb, csak az, hogy nem a maga párját vette el a házasodó. Ez a te párod!
– Az erős lélek nem olvad és nem forrasztható. A gondolkodó embernek nem lehet párja, mert két fejnek a gondolkodása kétféle gondolkodás. A nagy gondolkodók magukban éltek mindhalálukig.
– De a magányos élet bús. A nőtlen ember háza üres kalitka. A hideg ágynál csak a hideg sir ridegebb.
Igy beszél a két angyal. Csak az a baj, hogy nem mindig tudjuk, melyik fülünknél áll az igaz angyal?
Mikor aztán az a kérdés is megfordult bennem, hogy a tulságos óvatosságnak nem gyávaság-e a neve? – határoztam.
Délután két órakor kiszálltam Gödöllőn.
Virág-lankasztó, forró, juniusvégi nap. Szinte lelkileg is megfrissitett az árnyékos fasor hűvöse az Erzsébet királyné utján. Sétálva haladtam befelé. Azon gondolkodtam, hogy mégis csak jobb, ha ez lesz az utolsó látogatásom. Idős is vagyok már, a gyermekeim is négy öt év és felbajuszosodnak; az ifjuságom elbitangolódott, mint az a virágoskert, amelyet összetipor és lelegel a beletévedt tehén. Mégegyszer megszoritom annak a leánynak a kezét, s az a kézszoritás lesz a búcsuzásom a saját szivemtől is.
Odaérkeztem a házhoz.
A rácson és jázminbokrokon át egy női ruha fehérlett felém. Állt mozdulatlanul a kanna-virágok ágyánál. Mariska volt.
A gyepen nem hallatszott a lépésem. Megálltam a rácsnál és néztem őt. Néztem, mint a búcsúzó nap, amely a hegyekről mégegyszer ránéz a világra. De a búcsúzó nap visszatér másnap, – és soha többé.
Alig öt lépésnyire állt tőlem, csaknem háttal felém, sarkig fehérbe öltözötten. Állt a kannák előtt, egy filadelfusz-bokor mellett. A két keze hátul egy könyvbe volt belekapcsolódva. A tekintete mély elmerüléssel a bimbódzó virágokon.
Figyelemmel szemléltem azt a finom halovány arcot. A lélek virága-e az arc? vagy a testé? A lélek fehérsége halványkodik-e az arcon? vagy a testé?
És oly bús volt a leány! A lelke volt-e bús? Vagy a test bús a huszonnégy éves leányoknál, mint a megérett növény teste, mikor a napfény vagy esső hiányában lelankasztja a fejét?
Halk és bizalmas hangon köszöntem be:
– Jónapot Mariska!
Megrezzenve fordult meg. Elmosolyodott. Halvány pirosság futott át az arcán:
– Ah, ön az!
Az ajtóhoz sietett, de nem léptem be:
– Még nem voltam képviselőéknél, – mondottam. – Egyenesen a vasutról jövök. Most be kell hozzájuk fordulnom, aztán… tudja mit igért.
– Mit?
– Hogy kisétálunk az erdőbe, és beszélgetünk.
– Dehát ne siessen. Képviselőék bizonyosan alusznak. Néni is alszik. Még a kutyánk is alszik. Ilyen meleg nyári napon mindenki alszik ebéd után.
– Csak maga nem.
– Én nem szoktam. Nem tudnék éjjel aludni.
– És ez oly aggasztó baj?
– Betegitő. Az éjjeli órákban érzékenyebb vagyok. Az életem minden komoly ügye óriás súlyokkal nehezedik a mellemre. Nem hiszem, hogy volna valaki, akinek az arca éjjel is olyan mosolygó, mint nappal.
– Maga nappal is bús?
– Nem, csak komoly vagyok.
– Mit nézett olyan elgondolkodva azokon a virágokon?
– Azon tünődtem, hogy micsoda titok az élete a virágnak? Miért van? Kiért van? Van-e benne valami abból az égi rejtelemből, amelynek a neve: lélek?
– És mit gondol?
– Azt, hogy lélek van benne. Ön nem hiszi?
– De éppen én is azt hiszem.
– Oh beh örülök. A virág is lélek, mint az ember, csakhogy nem tud magáról semmit. Mink is voltunk valaha ilyen virágok.
– Csak nem gondolja tán komolyan?
– Komolyam gondolom. Nem látja a teremtésben a folytonos átváltozást? Már az antik írók is beszélnek róla. Ovidiusnak a meséi ezen forognak. Csak azt nem látták a régiek, hogy az átváltozással mindig tökéletesedés jár.
Ez szép volt. Szinte bámultam. De aztán mingyárt arra gondoltam, hogy a leány olvasta valahol, amiket mond.
– Micsoda könyv az, Mariska, ha szabad kiváncsinak lennem?
– Remekíró.
– Képes vagy képtelen?
– Képtelen és… nem merem kimondani…
– Unalmas?
– Az.
– Nyugodjon meg, mindenki igy van vele. Minden kornak megvan a maga írója, aki abban a korban érdekes és sokat érő ember. De változik az idő és vele a gondolkodás. Az irodalmi professzorokat, akik háttal mennek előre, megcáfolja az élet. Mert az élet a jelenben él és a jövő felé szegzi a szemét. Az elmult idők irodalmából csak úgy marad fenn egy-két gondolat, mint az őssírokban az aranygombok. A többi csak por és hulladék, kulturtörténeti tárgy, de nem irodalom. A mi mostani íróink többet érnek azoknál minekünk, de a tudatlan sokaságnak nincs itélete; akinek meg van, hallgat. A mostani írók nem remekírók, de majd ha meghalnak, s a műveik elavasodnak, a professzorok exhumálják őket, a könyvkereskedők meg, hogy ingyen jutnak a portékához, besorozzák őket is remekíróknak, mint mindenkit, akinek a könyve csak valamennyire is forgatható. A világ nem érti, hogy ez rebach-kérdés. A könyvkereskedő meg a markába nevet. De mondja: mért van maga ma fehérben?
– Csak két féle ruhát viselek: feketét és fehéret.
– És miért, ha szabad tudnom?
– Mert mind a kettő gyásznak a színe.
– Örökké gyászol?
– Nem tudom, mit ért ön a gyász szón. Nálam mást jelent, mint ahogy általánosan értelmezik.
– Érdekelne, ha megmondaná.
– A halált ideiglenes elválásnak tudom. A gyászt emlékezésnek és remélésnek.
Lehajolt és leszakitott egy szál matiolusz-virágot.
– Nézze, – mondotta, – ezt a szegényszinü virágot. Ismeri?
– Ismerem.
– Nekem kedves virágom. Lássa ez este nyilik és a csillagokat nézi. Ez az ő élete. Az enyém is.
Nem tudom, mi volt a szavainak az értelme. Az úton két úri nő közeledett és három férfi is velök.
– Ezek hozzánk jönnek, – mondta Mariska, s kedvetlen árnyék vonult át az arcán, – az egyik nő szinész, a másik egy miniszteri titkárnak a felesége. Az a hosszú a miniszteri titkár, – gyomorbajos ember szegény.
– Hát akkor most már átnézek a szomszédba. Talán csak fölkeltek már.
– Jönnek ők is. Igérték.
– Jövök velök én is.
Vártam, míg a társaság hozzánk érkezik. Akkor röviden elbúcsúztam Mariskától.
De nem aprózom a történetemet: színtelen és köznapi, mint az árverési hirdetések. A társaság egy óra mulván az erdőszélen sétált, s hogy én folyton a növények nevét kérdeztem, eléggé unalmassá váltam arra, hogy Mariskával elmaradhassak.
Jártál-e valaha nővel erdőben? Tapasztaltad-e, hogy minden nő bűbájossá válik a lombok között? Talán a zöld környezet okozza, amelyből a fehér arc kiválik? Talán a levegő, amely a vérkeringést eleveniti?
Ahogy ott lépkedünk a puha gyepen egymás mellett, azt mondom neki:
– A maga nyilt és tiszta lelke egy kérdésre késztet.
– Szivesen felelek.
– Mondja, miért nem megy férjhez? Hiszen maga nem arra született, hogy magányoskodó életet éljen. A virágnak természete az, hogy illatot leheljen. A tűznek természete, hogy melegítsen. A nőnek természete, hogy boldogítson.
Elmosolyodott.
– A nyiltságomra hivatkozik. De megbirja-e az egyenes szót?
– Remélem nem fogja azt mondani, hogy a férfiakat megveti?
– Nem. Csak azt, hogy boldog leányt láttam, ismertem, (amennyire a földön boldogok lehetünk), de boldog asszonyt még nem.
– Hogy mondhat ilyet? A boldogság nem felső kabát, hogy mindig mutogassuk.
– Vagy igen: felső kabát, amelyet otthon az előszobában levetünk.
– Maga kétségbeejt. Fiatal leány, aki világgyűlölő, – ezt még nem hallottam!
– Tudja hány éves vagyok?
– Ha tudnám is, fiatalabbnak mondanám.
– Köszönöm. Megengedem, hogy idősebbnek gondoljon, mint amennyinek látszom. Világgyűlölő pedig nem vagyok, mert nő nem is lehet világgyűlölő. A vére sem engedi, hogy világgyűlölő legyen. Csak világismerő vagyok… valamennyire.
– Dehát hogyan mondhatja, hogy boldog asszony nincs a világon?
– Látom, hogy minden asszony akkor érzi jól magát, mikor kivül van a házon. Vagy nem oda törekszik-e az ember, ahol jól érzi magát?
– De akkor maga a mostani leányi állapotában se boldog, mert ime otthon maradhatott volna, s eljött.
Rám-bámult. Aztán lesütötte a szemét.
Hallgatva sétáltunk tovább. Körültünk zöldelő fenyőfák. Fölöttünk tiszta ég.
– Istenem, – mondotta ismét fölpillantva, – hát olykor sétálni is kell. Az én néném jó asszony, és én úgy élek mellette, ahogy akarok. Nem szeretném, ha ön azt gondolná, hogy mellette boldogtalan vagyok.
És a tekintetét ismét a földre sütve folytatta:
– Aztán ön is itt van. Hálára vagyok kötelezve ön iránt.
– Micsoda hálára? Hogy egyszer elájult és én meg fölvettem? Akárki idegennel is úgy cselekedtem volna. Férfival is.
– De velem is. Én már önt mindig rokonomnak érzem, többnek, mint vérrokonomnak.
– Ezt már köszönöm.
– Nem tartozom-e annyi tisztelettel és becsüléssel egy rokon iránt, hogy foglalkozzak vele, amikor messze földről idetéved, s ki tudja látom-e még valaha?
Mindez keresetlenül és kedvesen volt mondva. Semmi kacérság, semmi hangsúly a szavakon. Ugy sétált mellettem, mint egy fehér lélek. Csak az a szép formás cipője volt sárga, csak az a szép bús szeme volt fekete.
A csöndes erdő, a leány tisztaságának varázsa okozta-e, de engem valami olyan érzés szállott meg, mint mikor először voltam templomban.
Hét éves koromban történt az. Akkor hallottam először orgonaszót is. Akkor éreztem először, hogy van a levegőn tulnan valami más tartomány is, ahová a lelkünk fölemelkedhetik.
Akkor is hát megszállt a lélek fehér világának az a levegője, és szólottam elgondolkodva:
– Nem gondolja-e, hogy nem csupán az a szomorú kis kórházi emlék csatolta hozzám az érzéseit?
– Nem tudom, mit mond, – felelte halkan, s annélkül, hogy fölpillantana.
És a hangja olyan volt, mint valami álomban zengő zene.
– Csak arra gondolok, hogy a szerencsétlenek vonzódnak egymáshoz. Maga Mariska már kora fiatalságában megismerkedett az élet két legnagyobb csapásával, s azt gondolta, ha nem is mondta senkinek, hogy magánál szerencsétlenebb teremtés nincsen a világon. A mult hónapban véletlenül a társasága körébe sodort engem is a véletlen, s mivelhogy a társaságok természete az, hogy mindenkiről beszélnek a háta mögött, rólam azt hallotta, hogy az én szívemet is véresre marcangolta a sors… Igy van?
– Hallottam.
– Sajnálatot érzett irántam, s gondolatban kezet nyujtott nekem, s azt mondta: testvérek vagyunk.
A leány megállt és kezet nyujtott:
– Testvérek vagyunk.
– Szabad megcsókolnom a testvérem kezét?
– Szabad, – felelte szeliden elmosolyodva.
De éreztem a hangján, hogy azt érzi, amit én.
És megcsókoltam a kezét, s éreztem, hogy a lelkét is megcsókolom.
– Beszéljünk másról, – mondta könnyedén sóhajtva. – Mondja el: hogyan él otthon? Kikkel lakik? Mit szokott olvasni? Milyen a társasága? Minden érdekel.
– Szivesen, ha érdekli. Lakom egy kis tanyán, erdő mellett, kisvároshoz közel. Van két nagy fiam. Azok a jövő évben már gimnáziumba járnak, talán éppen Budapesten. Azután az édesanyám, aki már öreg, de azért ő a lelke még a gazdaságomnak is. Én magam inkább a könyveimnek élek, és a természet vizsgálatának. Valamikor hitetlenül éltem. A természetben megtaláltam az Istent.
– És hogyan történt ez? Érdekel engem. Mondja, hogyan történt?
– Istennel én egy vízcseppben találkoztam.
– Vízcseppben?
– Vízcseppben. Mikroszkópot hozattam és belenéztem.
– S mikor látta a vízcseppben élő állatokat, azt mondta:Ez nem lehet véletlen műve!
– Honnan tudja, hogy ezt mondtam?
– Olvastam egy levelét, amelyben megírta.
És röstelkedve nézett reám.
– Bocsásson meg, – mondotta. – Nem követtem el illetlen firtatást…
– Nem. Emlékszem arra a levélre. Képviselőéknek írtam. Nincs olyan levelem, amelyet bárki előtt is eltagadnék.
A társaság várt reánk egy fa alatt. Az uzsonnateriték már ott is volt a gyepen, s a miniszteri titkár a képviselővel egy sörös üveg kibontásán erőlködött: egyik a dugót húzta, másik az üveget. Ebből látható, hogy jókedvük volt. Az erdei levegő nemcsak a gödölyéket izgatja bakugrásokra.
Nem untatlak egy nyári uzsonna elbeszélésével. A férfiak viccelődnek. Az asszonyok pletykáznak. A titkárnénak hernyó mászik a nyakán, maga pillantja meg a zsebtükörből és komikus sikitással elájul. A képviselő fehér nadrágja zöld foltos a térdén, – a szinészasszony nevetve figyelmezteti rá a társaságot. Az öreg néni beleejti a szemüvegét a kávéjába stb. Minden nyári uzsonna egyforma.
Hanem az uzsonna végén mégis történik valami:
Megjelenik egy pepitanadrágos, fehérkamáslis, szürke-cilinderes úr. Fekete-szakál. Karperecet visel és gyémántgyűrűt. Jön sietést, s jelenti az aszfalt-világ raccsolva nyafogó hangján, hogy csak a háznál értesült, hol vagyunk: attól tartott, hogy eltévedünk az erdőben és élelem hiányában elpusztulunk.
Az egyik hóna alatt turkesztáni dinnye van, a másik hóna alatt egy nyaláb sárga dália.
A dinnyét leteszi a teriték közepére. A dáliát szétosztja a nőknek. Közben bemutatják nekem, hogy ő Öveges Pé Zoltán úr, folyamhajózási aligazgató vagy micsoda. Látom: igen kedves a nők szemének.
Dicsérik a dinnye-gondolatot, de leszidják a dáliáért, amely nem ajándékvirág.
S ő fecseg, mint a szajkó. Mentegeti magát, hogy a dinnyét nem vehette meg a dália nélkül, mert együtt árulták, s más virágot nem árultak, de neki ez kedves virága, s micsoda illetlenség azt mondani virágra, hogy nem kell.
Mulatságos figura volt eleinte. Szabadban gyönyörködünk az ugrándozó pincsiben is. De egyszercsak kellemetlen érzéssel látom, hogy sokat forgolódik Mariska körül, s hogy a lány, ha nem is felel a szavaira, mosolyogva hallgatja.
Az úton, mikor visszatértünk, már nem lehettem a kisérője. Figyelmet keltett volna. Hát a titkárnéhoz csatlakoztam. Mariska a dinnyés úrral került össze. A többi hátul egy csoportban.
Nem állhattam meg: útközben megemlítettem a dinnyés urat.
– Ki ez a kedves ember? Látom, hogy sűrűn megfordul az önök társaságában.
– Nők bolondja, – mosolygott a titkárné, – minden gondolatával azt keresi, hogy melyik nőnek mivel szolgáljon? Illatszereket kutat föl, műkedvelő előadásokat rendez, francia regényujdonságokat szerez meg hamarosan. Bálban azokkal táncol, akikkel senki se. És ami fő: nem dohányzik. Tudja, hogy a nők szeretik a nemdohányos embert.
– Remélem nem dobatja el velem a szivaromat! Éppen most gyújtottam rá.
– Dehogy, – nevetett a fiatal asszony, – inkább magam is rágyujtok.
S belenyúlt a zsebébe és cigarettát vont elő. Rágyujtott.
Aztán alattomosan susogott:
– Mariskát környékezi már egy hónap óta.
Mintha mellbe döftek volna.
– Mariskát? – rebegtem erőltetett nyugalommal. – És már megvolt az eljegyzés?
– Óh dehogy, – felelte az asszony, – annyira még nincsenek.
Velem fölfordult a világ. A hir nem boszantott annyira, mint annak az érzése, hogy a ficsúr alkalmatlan nekem.
Mert mi közöm nekem az ő dolgukban? Ki nekem Mariska? És mit törődöm én Öveges Pé Zoltán urral? Én csak aratógépért jöttem. Utközben leszálltam egy negyedórai beszélgetésre. Most pedig visszatérek a tanyámba, és rakom az asztagokat tovább.
De hiba volt minden vállvonogatásom. A kés benne állott a mellemben. Fájt. Nem birtam kirázni.
Este volt, mikor a faluba beérkeztünk. A társaság egyrésze szétoszlott. Mariskáékat négyen kisértük a kapuig: képviselőék, én, és Öveges Pé úr.
Mikor a kapuhoz értünk, Mariska a kezét nyujtotta:
– Meddig marad?
– Innen már az állomásra megyek, – feleltem hidegen.
– Hát szerencsés utat, – mondotta mosolyogva és szives hangon.
S megszoritotta a kezemet.
De én a szoritást nem viszonoztam, és talán hamarabb is fordultam el, mint illett volna.
Képviselőék marasztaltak. Nem, dehogy maradok: tengersok a dolgom!
S félóra mulván ott ültem a robogó vonaton, mint a vadállat, amely visszarohan a testébe lőtt golyóval a maga kietlen pusztaságába.
*
Mi volt ez? Mi történt velem? A mellemben zakatol valami, mint a lokomotiv. Olyan érzés gyötör, mintha valaki megrabolt volna.
Azt mondják: az olaj lecsillapítja a háborgó tengert. De mi csillapítja le a háborgó emberi szivet?
Hiába rakod a halántékodra Schopenhauer hideg filozófiáját, és hiába ásakodol más gondolatokba, két tüzet nem lehet eloltani: az égő vulkánt és a lángoló szivet.
Az a leány az egyetlen nő volt, akiben éreztem, hogy nemcsak szép tokja az emberi léleknek, hanem lélekvalójában is ritka szépség.
Hiába mondottam bizonyosnak, hogy azzal a szalonszarkával nem foglalkozik ő komolyan. De hátha az a Hatalmas Harmadik éppen azt a szimpla frátert választotta ki neki! Titánia nem fog fölocsudni, míg a bűvölés éjszakája el nem múlik a szeméről.
S hiába mondottam, hogy én ugyse venném el, mert a tulajdon vérembe mártott kézzel esküdtem meg, hogy soha többé nő nem mondhat engem élettársának, – az hogy más elveszi, gyötrött.
Ugy voltam, mint a beteg kutya, amelyik nem tud enni, de azért mégis rááll a koncra, és elugatja a társait.
Aludni, aludni, mentül többet! – biztattam magamat, – alvás az egyetlen orvosszere minden izgalomnak!
De aludhatik-e valaki izzó szénparázson?
Napok multával mégis tisztult a gondolkodásom:
Mily éretlen vagyok! Elfordulok a nőktől örökre, s Gödöllőn leszállok egyért, akit nem is ismerek. Eltökélem, hogy nem beszélek vele többé, s harmadnapra már visszatérek hozzá. Elvenni eszembe se jut, de mikor más el akarja venni, felingerlődök. Hol itt az okosság?
De tudod: feküdhetik az akármelyik oldalára, akinek a gerince fáj, a fájás nem mulik el.
Legjobb ha megtudom: mennyire vannak? – toppantottam végre. Ha látom, hogy csakugyan házastársak lesznek, le fogok csillapulni, mert akkor nyilvánvaló, hogy Mariskát többre becsültem az értékénél. Hapedig azt látom, hogy Mariska mégse indul Öveges Pé urral a hetedik szentségnek, az is lecsillapit. Én ugyan el nem veszem, de lecsillapit.
Hát vonatra ültem.
Mikor a vonat elindult, megdöbbenve eszmélkedtem: íme, vonatra tett már az a Hatalmas Harmadik, és visz!
Történt-e már veled, hogy borozó társaságban (a fiatal években) figyelted, hogyan ragad hatalmába a bor ereje?
Mintha két lelke volna az embernek: egyik figyeli a másikat.
Igy figyeltem én magamat, mikor megjelent az érzéseim rámájában az a kedves, finom arc, s az a két szép és bús fekete szem, az a szép könnyü és méltóságos járás. S a vonat mormogásába belezenélt az ő hangja:
– Azon gondolkodom, van-e lelke a virágnak?
Vigyázz! – riadtam fel erre, – a Hatalmas Harmadik fest és muzsikál neked!
S megszállott valami acélos dacosság: Csak azért se!
A nő elvégre, – gondoltam, – csak addig csábító, amíg szép. Mihelyt elmult a virágzása ideje, a Hatalmas Harmadik nem jelentkezik többé: a nő néha unalmas, néha szánalmas, néha komikus, tüskés, kérges, rút. Az öregasszony legfeljebb ha tiszteletet kelt, de már nem érdekes – nem álmodik róla többé a férfi-ember.
Kivánkoznál-e utána, ha az ő lelke a nénje testében volna? – kérdeztem magamtól.
A felelet ez volt:
– Nem.
A vonat Gödöllőre ért. Megállt. Az idegeim remegtek. Valami láthatatlan nagy erő emelt. Emelt. Az ajtó felé. Az ablak felé.
Nem! Csak azért sem!
S ültön maradtam, utaztam tovább.
De úgy éreztem, mintha egy világrész sülyedne el mögöttem, és hogy ez nekem szomorú.
Este a Pannóniában vacsoráztam, az üvegteremben. Más ugye nem járt volna oda többé? Én odajártam. Ott vacsoráztam akkor is. Egymagam ültem egy asztalkánál.
Kit látok velem szemben a harmadik asztalnál: Öveges Pé urat!
Mintha egy láthatatlan kéz szorított volna torkon.
Az első gondolatom az volt, hogy fölkelek és megyek máshova. A második gondolatom az volt, hogy gyáva katona, amelyik odaengedi az ellenségnek a hadi állást, – ha nem kénytelen vele.
Maradtam. Keresztülnéztem rajta, mintha ott se lett volna.
De ő megismert. Láttam, hogyan igazítja föl a cvikkerét, hogyan kel tüstént föl, és jön hozzám.
– Ah, alászolgája, – örvendezik a legváciutcaibb énekléssel, – örülök, hogy ismét van szerencsém…
És a kezét nyujtja.
– Bocsánat, – felelem hideg udvariasan, – nem emlékezem…
– Hát Gödöllő, Gödöllő… – mondja mosolyogva és a szemöldökét emelgetve.
– Bocsánat, nem emlékezem.
– A kirándulás, az uzsonna, hehehe, a szép titkárné…
– Nem emlékezem, – felelem fagyosan.
Az ember elsápad. Egy percig hallgatva mered rám. Azután meghajol. Visszatér a helyére.
Csenget. Fizet.
Ez most vagy elkotródik, – gondoltam, – s akkor nem mer a szemem elé kerülni többé soha ez életben. Vagy itt marad, és a tisztek asztalához megy, – s akkor én holnap megszabdalom úgy, hogy nem látják Gödöllőn két hónapig.
Veszekedő ember nem voltam soha. Haragudni se szoktam. De abban az órában olyan voltam, mint a kedvetlen oroszlán, amelyik a sörényét borzolva néz vadul mindenkire.
Öveges Pé körültekintett. Meglátta a terem egy asztalánál a tiszteket. Hozzájok ment.
Néhány perc mulván felkel egy százados és egy főhadnagy. Megállnak előttem. Bemutatkoznak, hogy ők Öveges úr megbizottai, s a lakásomat tudakolják.
– Itt lakom a hotelben, – feleltem. – De talán fölösleges, hogy az urak a szobámba fáradjanak. Tessenek leülni, s azonnal hozzáfoghatunk.
A tisztek egymásra pillantottak: leültek.
– Öveges Pé Zoltán úr magyarázatot kér, – mondotta a százados.
– Tudom, – feleltem. – Azt mondtam neki, hogy nem emlékezem. Ha neki sérelem, hogy az emlékezetem néha gyarló, készséggel állok rendelkezésére, hogy rajtam elégtételt szerezzen. Kérem azonban az urakat, hogy még ebben az órában fogadják el a segédeimet, mert nem lakom Budapesten és gazda vagyok.
Kocsiba ültem: Marcihoz hajttattam. Ő aztán az utcán fogott másodikat. Mondtam nekik, hogy fogadjanak el mindent, amit az ellenfél akar. De szeretnék még az éjjel túljutni ezen a lovagias bolondságon.
Bizonyosra fogtam, hogy az ellenfél kardot választ s első vérre megyünk. Nem csekély volt aztán a megdöbbenésem, mikor a segédeim azzal tértek vissza, hogy Öveges pisztolyt választott. Holnap reggel Rákos-Csaba mellett találkozunk.
Ez már nem tetszett. A pisztoly bolond szerszám. Minden pisztolyos duellumnál érzem a halálszagot. S különben is utálom a pisztolyt, mióta magamra sütöttem.
Rossz éjszakám következett. Ime okos ember létemre hova jutottam!
A huszadik századbeli ember neveti a trójai háborút; hogy egy asszonyi szoknyáért annyi ember fejbe verette magát. Hát a mi duellum-szokásunk okosabb? Mi közöm nekem Mariskának a szoknyájával?
S mégvalami: a karddal való verekedés híre nem jut az ujságokba, ha a segédek hallgatnak. A pisztoly, ha talál, az orvosok mindgyárt fontoskodnak. Vele jár az orvosi mesterséggel.
Mert ha csakugyan meghal a sebesült, azt mondják rá:
– Az orvosok ezt előre látták.
Hapedig nem hal meg, azt mondják rá:
– Az orvosok megmentették.
Hát a pisztoly-viadal a legkisebb sérüléssel is belekerül az ujságokba. S én már ültem egy duellumért. Igaz, hogy csak államfogságban, de az is kellemetlen. Mi lesz, ha mégegyszer itélkeznek rajtam? Hiszen akkor becsuknak engem egy esztendőre is?
Ez a gondolat volt a legrettenetesebb.
Másnap, hogy ott álltam a harmatos réten álmosan és fázósan, pokolba kivántam Övegest és Gödöllő minden lakóját, még Mariskát is!
Az volt volna az okosság, hogy megbéküljek vele lövés nélkül. De kemény a nyaka olyankor a magyarnak! Hasonlítunk ahhoz a najahaje nevü egyiptomi kígyóhoz, amelynek a fejét ha megnyomják, bottá dermed, s inkább eltörik, hogysem meghajlana.
A magyar ember feje is meg van nyomva, mikor arról van szó, hogy farkasszemet nézzen a halállal.
– Uram, – mondottam, mikor már kiállítottak bennünket a megjelölt helyekre, – engedelmet kérek, hogy szót válthassak a segédeimmel.
A segédeim hozzám léptek.
– Szavatokat kérem, hogy amit mondok, tíz percig nincs róla tudomásotok.
A kezüket nyujtották. Megfogtam mind a kettőnek a kezét, és halkan szólottam:
– Én már el voltam egyszer ítélve efféle ostobaságért. Ha még egyszer bezárnak, legkevesebb egy esztendőt nyomnak reám. Hát ezennel kijelentem, hogy a pisztolyomat nem sütöm el. A biróság előtt, ha odakerül az ügy, esküvel tanuskodhattok, hogy nem duelláltam, csak kiálltam.
– De kérlek! – hebegték a segédeim, – ezt nem engedhetjük!
Szigoruan néztem rájok.
– És a becsületszó?
Erre elnémultak. Marci megrökönyödve nézett reám, s a homlokát kiverte a verejték.
Kiáltottam a rendező segédnek:
– Készen vagyok!
Két lövés volt a segédek megegyezése.
Álltam mozdulatlanul. Öveges célzott.
Lőtt.
A golyó a fülem mellett sivított el.
A lovak prüszköltek és táncoltak. A bérkocsis alig bírta őket fékezni.
A rendező idegesen kiáltott reám:
– Ön nem lőtt!
– Tudom, – feleltem. – Az én ügyem, hogy lőjek-e.
A második lövés következett.
Reméltem, hogy Öveges Pé úr most már megvárja az elsőségemet. Nem: megintcsak ő sütötte el hamarabb a pisztolyát.
Nem talált.
Akkor a pisztolyt eldobtam. Szótlanul köszöntem az ellenfelem segédeinek, és a kocsimhoz siettem.
Öveges Pé utánam rohant. Nagy hévvel kért, hogy ne haragudjak rá.
Hidegen és szótlanul nyújtottam neki a kezemet.
A képviselő mintha lidércnyomástól szabadult volna meg, nagy lélekzettel rikoltotta:
– De most már együtt reggelizünk. És folyjon a pezsgő! Én fizetem!
– Sajnálom, – feleltem, – de nem reggelizhetek veletek. Megmondtam előre, hogy el kell utaznom.
Ezzel elkerültem, hogy Öveges Pé úr testvérséget igyon velem. Hiszem, hogy arra se lesz többé kedve, hogy mégegyszer meglásson akárhol is a vendéglőben.
Mentem haza.
A vonaton által-fontolgattam a történteket, és éreztem, hogy az okosság, igazságosság és emberség ezen a két napon távoljárt tőlem.
Mert mit vétett nekem Öveges Pé úr, hogy véresre karmoltam az érzékenységét? S mi kényszerített engem arra, hogy a családomat történetesen abba a fekete tengerbe lökjem, amelyben vigasztalhatatlan sírással merült volna el anyám és az én két kis fiókám? Mi kényszerített erre engem?
Borzadj el barátom mint én: az a Hatalmas Harmadik!
De már erre végképpen eltökéltem, hogy nem gondolok a leányra. Nem! Múljon el, mint egy májusi álom.
De bolond eltökélés! Ura lehetsz egy hadseregnek, egy világrésznek, mind a Földtekének, csak a saját gondolataidnak nem, sohasem!
Ismered a krokogyélusos anekdotát: a falusi zsidót, aki csak úgy főzhetett volna aranyat, ha főzés közben nem gondol a krokogyélusra.
Hát bizony én is magammal hordoztam annak a kedves leánynak az árnyékát. Kisért, velem járt, mint a rámcsöppent parfön illata.
Szenvedtem.
Hanem mi történik: egy hét mulván levél érkezik. Finom asszonyi irás. A levél ennyi:
Beszélnem kell önnel. Kérem: jöjjön el. Ha véli, hogy nem vagyok rá érdemes, én megyek el önhöz. Félrevetek minden társadalmi tekintetet. De beszélnem kell önnel!
Mária
Édes forróság bizsergett rajtam végig. Mariska ir. Milyen különös vékonyfonalu betük! Micsoda eleven szavak! Szinte lélekzenek! S a rövidke levélben mennyi minden!…
Dehát mért kívánja, hogy elmenjek? Bajban van? Vagy a duellumról hallott? Vagy megmozdította felém az a Hatalmas…?
Ugye milyen szép, hogy nem irta nevét Mariskának, hanem Máriának? Látod: az ő finom érzése megkülönbözteti a Máriát és a Mariskát. Ő már érzi, hogy valamelyes koron túl a Juliska, Mariska, Aranka,Fánika, – olyan mint az öreg macskán a pántlika. S egyáltalán cirkuszi komikum, mikor magamagát szólitja az ember becézőn.
Mit cselekszel, ha te vagy én?
Másnap ott voltam.
*
folyt. köv.
