kb. 2 perc olvasás
PETŐFI SÁNDOR
CZAKÓ TEMETÉSÉN
( †öngyilkosság által december 14, 1847)
Könnyez a részvét… oh még a
Gyűlölség is, ha itt vóna,
Ejtene egy drágagyöngyöt,
Egy könyűt e koporsóra.
Magasan röpűlő szellem
Sülyedt a mély semmiségbe.
Tavasz dől, az ifjuságnak
Tavasza, a sír telébe.
Keresett-e rokon lelket,
S nem talált egy jóbarátot?
Vagy ki odalépe hozzá,
Eltaszítá őt magától?
Nagy a világ, nagy a világ,
Benne miljom embertárs van,
S ő e nagy világban, ő e
Milliók közt állt magában.
Végre lelt egy jóbarátot,
Jóbarátja a fegyver lett,
Mely szivéről lesegíté
Az életet, e nagy terhet.
Könnyez a részvét… oh még a
Gyűlölség is, ha itt vóna,
Ejtene egy drágagyöngyöt,
Egy könyűt e koporsóra.
Pest, 1847. december
VASÚTON
Tenger kéj veszen körűl,
Közepében lelkem fürdik…
A madár röpűlt csak eddig,
Most az ember is röpűl!
Nyílsebes gondolatunk,
Késő indulánk utánad,
De sarkantyúzd paripádat,
Mert elérünk, elhagyunk!
Hegy, fa, ház, ember, patak
És ki tudja, még mi minden?
Tűnedez föl szemeimben
S oszlik el, mint köd-alak.
A nap is velünk szalad,
Mint egy őrült, aki véli,
Hogy őt, összevissza tépni,
Űzi egy ördögcsapat;
Futott, futott, s hasztalan!
Elmaradt… fáradva dől le
A nyugati hegytetőre,
Arcán szégyen lángja van.
S még mi egyre röpülünk,
Egy sziporkát sem fáradva;
Ez a gép tán egyenest a
Másvilágba megy velünk! –
Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
Ezek a föld erei,
Bennök árad a müveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.
Miért nem csináltatok
Eddig is már?… vas hiányzott?
Törjetek szét minden láncot,
Majd lesz elég vasatok.
Pest, 1847. december
A HARAGHOZ
Kiapadsz-e, harag,
Te zuhatagos
Vad bérci patak,
Mely zúgva rohantál
A mélybe, s vetettél
Szilaj habokat…
Kiapadsz-e, harag,
Szivembül örökre?
Hát csendes házimadár
Lesz az erdei sasból,
Mely körmeit egykor
A bősz zivatar
Hátába ütötte,
És rajta lovagla
Kevély diadallal?
Hát vállatrántó
És fejbillentő
És hálósapkás
Jó békés polgár
Lesz a tüzes ifju?
Ki néha magával
Nem bírt, kinek ez
Volt a neve egykor
Mindenkinek ajkán:
Haragos Petőfi!
Mily aggalom ez, mily
Hiábavaló!
Nem hagyhat el engem
Nemes indulatom,
Az ifju-harag;
Nem apad ki szivembül
E zuhatagos
Vad bérci patak,
S nem fog kiapadni.
Csak csendesedett
Most némileg árja,
Mert róna mezőkön
Megy útja keresztül,
Mezőiden, hegy s völgy
Nélkűli jelen.
De ott a jövendő
Sziklás vadona,
Mélységeivel…
Ha majd odaér
Haragom pataka!
Megnőve folyammá
Ugy fog lezuhanni
Elleneidre, hazám,
Mint a feneketlen
Örvénybe a féktelen
Niagara!
Pest, 1847. december