kb. 7 perc olvasás
FEKETE MACSKA
Minden jólélek dicsérje az Urat…
Fekete macska nem hoz szerencsét. Sőt még azt is elviszi, ami van, – és szerencsétlenséget hoz a házhoz.
A fekete macska rendesen magától ajánlkozik; idegenből, idegenként. S ahová beveszi magát, oda követi a szerencsétlenség, a kár, a baj. A férj beteg lesz, köhög, nyöszörög; a gyerekek senyvednek, sírnak; az édesanya összeesik és meghal…
A fekete macska parazsat hoz a szájában; fölviszi a padlásra a széna közé; fölcsapnak a lángok; sikolytás; a harangokat félreverik; a lángok megvilágítják az éjszakát, s te ott állsz kábultan, támolyogva, megsemmisülve, koldusként…
A fekete macskának nagy, sárga szemei vannak. Úgy forgatja, mint két tüzes üszköt és a fekete macska vad, bizalmatlan, rosszindulatú jószág. Nem hagyja magát megfogni, s ha csak ránézel, már morog, rád mereszti a szemét, hátracsapja a bajszát, föltátja a száját és megmutatja a fogait.
Este, mielőtt lefeküdnék a háznép, besurran a szobába, elbujik az ágy alá és mikor alszanak, a sötétben kimászik az ágy alól, rákuporodik az alvók mellére és rettenetes farkasszemet néz velük. Azok hörögve, vergődnek; fulladoznak, nyöszörögnek; s ha nem sikerül rémes sikolytással felébredniök, végük van – elállítja a szívverésüket.
Iszonyatos jószág a fekete macska. Iszonyatosabb, mint a koromsötét éjszaka, fenyegető búgással repülő, nagycsápú, undok bogarak…
Minden jólélek dícsérje az Urat…
*
Ősszel, úgy szüret táján gyujtják föl a kiszáradt réteket.
Éjjel-nappal égnek, nagy, égigérő, koromfekete füsttel; éjszaka messzire lángoló szikraesővel.
Ropogó, lobogó, sípoló lángnyelvek rajvonaloznak; s a nádak, kákák és szittyószálak, mintha csak rendesen kaszálnák őket, arccal a tűzbe borulnak.
Mértföldekre világít rémesen és keserű füstszagot, fekete perjeesőt terjeszt széjjel az égő rét, a koromsötét, reménytelen őszi éjszakában…
És megindul a menekülés. A száraz zsombikban, nádban, kákában meghúzódott különböző férgek; a kígyók, békák, teknősök, sündisznók, patkányok, menyétek kisurrannak az égő rétből és megfertőztetik a vidéket.
A didergő kígyók besiklanak a tanyákba; elbujnak az istállókban, ólakban, ahol meleg van; vagy beosonnak a szobákba, felkúsznak az ágyba, vagy elrejtőznek a szőnyegek alatt. A sündisznók az árkok avarjába, a menyétek a farakások alá bujnak. Mintha csak azt mondanák, ha felégettétek a tanyánkat, adjatok szállást, emberek.
Én, meg a két öcsém kimentünk az égő rét partjára, nézni a tüzet, meg a menekülő, állatokat.
Egyszer csak, amint állunk, nézelődünk, kijön ám a rétből egy sovány, kócos fekete macska… Ügyet se vet ránk, csak megy.
A nagyobbik öcsém, akinél egy nagy kampós bot volt, fogja a botot, megcsavarja és hozzávágja a macskához.
Fölborul a macska, de föl is ugrik egy pillanat alatt, de olyan dühvel, hogy elképedtünk.
Ráugrik a botra, minden szál szőre égnek mered, fuj, köpköd és nyivákol – és nem akar elmenni a bottól.
Kavicsot szedtünk az országúton, azzal kezdtük el dobálni. De így is csak akkor ment már el, mikor egészen megközelítettük.
Fiatal gyerekek voltunk, érthető, hogy valósággal megszeppenve mentünk a tanyába, a macska viselkedése annyira különös volt. Én még rosszalólag mondtam öcsémnek, kár volt a botot hozzáhajítani.
Amint mentünk-mendegéltünk, tünődve, egyszer csak a bokorból nyivákolást, fújást hallunk; a beste fekete macska ott csúszott utánunk, tíz-tizenöt lépésnyire a hátunk mögött.
Ő is megállt és összehúzta magát olyan gömbölyűre, mint egy gombóc és fujt, nyervákolt, mutatta a körmeit, fogait, mint egy ördög.
Olyan zavarba jöttünk, hogy talán meg is futottunk volna, ha attól nem tartunk, hogy utánunk rohan és a hátunkra ugrik.
– Gyertek, – mondom az öcséimnek, – de csak lassan, óvatosan, és hozzuk a puskát.
Mire kijöttünk a puskával, nem volt sehol. Hiába kerestük késő estig.
Este, amint vacsorázunk az eperfa alatt, egyszer csak a bokorból nyivákolást, fújást hallunk. Nézünk oda; hát a fekete macska… De néz ám, mint a gyilkos, hogy a vér is meghül az ereinkben.
Én kapom magam, szaladok a puskáért, de mire kijövök, már elszaladt.
És attól kezdve a fekete macskától nem volt maradásunk: mindenütt megjelent, mindenütt a sarkunkban volt, valósággal terrorizált bennünket. Éjszaka felugrott kívül az ablakpárkányra, nagyot visított, hogy mindhárman felriadtunk, aztán elszaladt.
Közben elkezdődtek a mindenféle bajok: A legjobb igáslovunk szántás közben ürgelyukba lépett és eltörte a lábát. A gulyásgyerek bunkósbotjával agyonhajított egy fejőstehenet. Azonkívül jött a harmadnapos hideglelés, dolog helyett mindenki csak dideregve, gubbaszkodva vergődött.
És mindez azóta, hogy ez az istenverte fekete macska hozzánk szegődött.
Szuhay kivallatott bennünket:
– Osztán gyerekek: Melyöjüknak volt baja azzal a fekete macskával? Csak ki vele; egy-kettő. Csak maguk csináltak vele valamit, mert mindig magukat kergeti.
Elmondtuk az öregnek a macskával az esetet, mérgelődött szörnyen.
Haragjában, szokásához híven, letegezett bennünket:
– Hát még azt se tudjátok, amit még a szántógyerek is tud, hogy a fekete macskának ki kell térni? Hogy a fekete macskát nem szabad bántani? Hát mi lesz most már? Egyik baj a másik után jön, meg nektek se hagy békét a fekete macska!
– Majd agyonlőjjük, – mondom én – úgy hogy a farkát se rázza meg.
– Ahol van-e, – mérgelődik az öreg – már meg agyonlövöd. A fekete macskát nem szabad se agyonlőni, se agyonverni, mert az csak újabb bajt hoz!
– Hát akkor mit szabad?
– Majd meglátjuk. Ha a macska valahová beszorul, legyetek híradással.
Egyszer szalad az öcsém:
– Hahó! A fekete macska fölment a padlásra, én meg rácsaptam az ajtót!
No volt öröm. Szaladtunk rögtön Szuhayért, aki megértvén miről van szó, csátibottal fegyverkezett. Aztán föl a padlásra, betámasztottuk az ajtót és neki a macskának.
Szaladozott ide-oda, bujt volna az egérlyukba is a beste, odalett minden bátorsága.
Egyszer aztán Szuhay úgy csapta szemközt, hogy rögtön kifolyt neki a balszeme és elnyúlt hosszában.
– Most aztán – parancsolta öreg Szuhay – fogják meg a farkánál fogva, vigyék ki a réthez, oszt vessék vissza oda, ahonnét kijönni látták. De bántani nem szabad, mert ez babona…
*
Három vagy négy nap mulva beállított a tanyára egy nagyon öreg, rongyos koldusasszony. Ott szokott ülni – ismertük – az akasztói templom küszöbén. Csakhogy most a balszeme be volt egy piszkos ronggyal kötve…
– Hol van az a gyalázatos Szuhay, – cincogta – számadásom van vele…
Jött Szuhay fölhorkanva:
– No mi köll, te vén boszorka?
– Még kérdezi? Maga gyalázatos! Hát ki verte ki a fekete macskám balszemit?
– Úgy, – mondja öreg Szuhay, – hát te vagy az a fekete macska, aki idejárt? Te vagy az a fekete macska, akinek kivertem a balszemit? No megállj!
Azzal hozott egy kétöles ökörhajtó ostort, s azzal a sivalkodó banyát rettenetesen megverte.
Aztán kikergette a határból, csak úgy porzott.
*
Hát – talán egy hétig, – megint csönd volt.
De egy hét mulva megint csak előkerült – most már félszemmel a beste fekete macska.
Kerülgette a tanyát, miákolt, mint a veszett s különösen Szuhay érdekelte…
Éjszakánként bejött a tanyába, a kutyákkal összeverekedett, a baromfit szétriasztotta, a köcsögöket leverte, nyávogott, zörgött, – nem volt tőle megnyugvásunk.
Végre Szuhay elunta a dolgot és kijelentette, hogy végez vele.
Fogott egy golyós puskát, fölporozta, de golyó helyett araszos gerendaszöget bocsátott a csőbe. Aztán mikor besötétedett, a tanya nyugovóra tért, öreg Szuhay kinyitotta az ablakát, két üres köcsögöt állított egymás mellé, s azok közé téve a fegyver csövét, – letérdelt lesbe…
Hát a macska meg – ahogy a kakas elsőt kurjantott, – jött csak úgy bolondjában.
Meglátta a nyitott ablakot, az ablakban a két köcsögöt, gondolta: a tejből jóllakik, aztán beugrik az ablakon és ráül az alvó öreg Szuhay mellére. Le se jön addig, míg meg nem fullad.
Szaladt az ablakhoz, s mert az ablak alacsony volt, alig három arasznyira a földtől, fölállt két lábra, hogy a két köcsög közt benézzen, hogy Szuhay alszik-e a szobában?
Hát nem aludt. Mert ahogy a macska kétlábra állt, elrántotta a ravaszt, a puska eldurrant, s az araszos gerendaszög beleröpült az ágaskodó macska egyetlen ép szemébe…
Az egész tanya fölriadt. De nem a lövésre, hanem a vérfagyasztó sivalkodásra. A megvakított macska hányta, vetette magát és úgy ordított, visított, mint egy ember.
Béresek, kocsisok, bolgárok fogvacogva kerültek elő:
– Kit öltek meg?
A kutyák őrjöngve ugattak; Jancsi, a vén kakas, ijedtében kotkodácsolni kezdett és babája, a nervózus gyöngytyúk, ájultan fordult le az ülőről.
Mikor aztán a macska elhallgatott s úgy tett, mintha megdöglött volna, öreg Szuhay kiadta a parancsot:
– Pista: nyergeld meg a „Dámát”: aztán itt van ebben a rongyos zsákban ez a büdös, vak macska: vidd be Akasztóra és dobd be a községháza udvarára. Onnét, ha átváltozott, majd hazavezetik…
*
Azóta sincsen nálunk fekete macska és így dicsérik az események Szuhayt.
SZALAY LÁSZLÓ
MIHÁLY BÁCSI – elbeszélések