kb. 49 perc olvasás
Fekete István
Tüskevár
SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL
© FEKETE ISTVÁN 1962
Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is
megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak
lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben.
– Acél!
Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze
idegesen nyúlt számtanfüzetéhez.
– Hogy vagy, fiam?
Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A
Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet
mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott.
– Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat.
– Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal…
– Igen, tanár úr.
A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át:
nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van…
A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig
következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan
nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első
oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A
dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint
– mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz.
– Dubovánszky!
– Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az
utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította
asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a
táblához indult volna.
– Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca
szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg –
folytatta Kengyel.
– Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó?
A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni,
tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni –
naponként. A vakációban!
Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság
úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed
másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor
csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban.
– Janda!
Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva.
Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette.
– Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok.
– Igen, tanár úr.
– Ha ráérsz, látogasd majd meg.
– Igen, tanár úr, de eddig nem kérte.
– Ezután sem kérné, azért kérem én!…
A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott
vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet
adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni.
– Kertész!
A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák
magánbeszélgetésekből állnának.
– Mire vársz, fiam?
– Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a
közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen
megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta.
– Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat…
Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett,
viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi
sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan
megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor
megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van!
Még lerontja azt a szép nyugodt négyest.
Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály
lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az
utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek.
Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A
gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött,
és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok
közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a
pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet
kapott a kelleténél.
Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst
egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő
váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat.
Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a
katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves
Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe…
Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd
később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok,
tanterem és iskola szürke világából.
Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem
lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen
csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez.
– Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan,
fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja.
– Alszol?
Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette
ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat.
– Mi?
– Kengyel szólít…
Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel,
(Ezzel is múlik az idő…)
– Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam?
A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit.
– Parancsoljon, tanár úr.
Az osztály derültsége erősen szélesedik.
– Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.
“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –, ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért
tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy, hanem a katedrához. Előfordult
ugyanis, hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot…
– Parancs, tanár úr…
Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott, mire Gyula szigorúan
hátranézett. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet, és kész! Esetileg krétát?
– Oda álljon – intett Kengyel, kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –, oda, Sós mester
mellé, és legyen szíves folytassa.
Ez az a pillanat, amikor a padló himbálódzni kezd, mint a süllyedő hajón, és az ember
gyomra a torkába törekszik. A táblán számok, tört is, egész is, hát mi a mennykőt lehet itt
folytatni?
– Nos?
A füle zúg – vagy repülő megy? –, meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők
gyakorlatozzanak. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű!
– Tanár úr kérem, nem jól érzem magam…
Kengyel szelíden bólint.
– Elhiszem. Én sem érzem jól magam. Sós se és Kertész se, sőt… – és szeme az osztályra
villan, elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól
magát. Árpád a Csillikéktől. Akinek ilyen jó kedve van, amikor társai elakadnak, az biztos a
dolgában. Javítani akar… Jöjjön ki, Csillik.
A negyven fiú úgy néz Csillik után, mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból.
Pislognak, mint a megrémült levelibékák. Úgy látszik, vigyázni kell az
érzelemnyilvánítással…
– Folytassa, Kertész! Wallenberg, ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni, hogy a
következő órán földrajz helyett is számtan lesz, ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a
többieket is.
Az osztály erre lekonyul, mint a megfagyott rózsa, ha felsüt a nap.
Kertész újra nekiveselkedett a táblának, a kréta csikorgóit, és a hangulat ezt a csikorgást
átvette.
– Csak nyugodtan, van időnk. Amit eddig leírt, az jó.
A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta, hogy csak egy kis biztatás
kell… –, és megoldotta a feladatot.
– Elmehetsz – intett Kengyel –, javítottál, de jövőre jobban szedd össze magad. Fogd a
krétát, Sós.
A hangulat megenyhült, azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített. Kapkodott,
bizonytalankodott, gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst, s végül is Kengyel elzavarta.
– Sajnálom. Szerettem volna négyest adni. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember
valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt.
Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. Most már kényelmesen
visszaülhetett volna akár a vonatra, akár a csónakba, de nem ült vissza. A fantázia könnyed
szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel, és ifjú barátunk szemét elhomályosította a
könny arra a gondolatra, hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó
egére.
Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon.
“Ne búsulj, Tutajos!”
Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte, mint ahogy Vas Péter
volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”. És így tovább…
Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. A nagy folyón lefelé
vándorló tutajok közül egy kikötött, és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését.
Ez a megtekintés negyedóráig tartott, de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. A
tutajon töltött percek előbb órákká, majd napokká dagadtak, viharos kalandos utazássá és…
– … kérlek szépen, a főtutajos megfőzte a lebbencslevest, én megtisztítottam a halat…
hagymánk, borunk volt elég…
– Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök, aki annyira érdeklődött, hogy kicseppent a nyál a
szájából.
– Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer, de a főtutajos nagyon
összeszidta a kormányost. Igaza is volt, mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van
szó. Majdnem felfordultunk.
– Én kellettem volna oda – mondta Bika, azaz Csillik Árpád, és kifeszítette mellét –, majd
én megfogtam volna azt a kormányt!
– Nézd, Bika, te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas
Elemér, aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte, és a legjobb futó volt az
osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk, a jászol előtt… – de már ugrott is, mert
Bika szeme forogni kezdett, és lihegve dobogott a Jogász után, aki játékosan futott előtte,
mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl.
Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt, még kora tavasszal,
amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. Azóta
Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt, és esetenként újabb történetekkel egészíti
ki a tutajozást, amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni.
Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt, hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe
tartozott volna. Nem, erről szó sincs. Ami a valóságban megtörtént, azt Gyula soha nem
ferdítette el, de amit így megálmodik, azt el is hiszi.
Ha például apja megkérdezi, felelt-e és hányasra, Gyula megmondja. És ha apja a
részletekre kíváncsi: azt is megmondja. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja.
Alapjában Gyula jellemes fiú, ha azt a kis fantáziát leszámítjuk, amivel azonban nem
bántott meg soha senkit. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett, éhes
tízpercekben kecsegepörköltről mesélve, amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki, és
Dubovánszky hallhatóan nyelt.
– Ne kínozz, Tutajos, mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú, és elment egy zsemléért,
hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa.
– Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár, aki az
osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte.
– Azért, mert az őseim Gyulák voltak. Anno dacumál… – tette hozzá, mert azt apja is így
szokta mondani, s ez Bolhát gondolkodóba ejtette.
– Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt?
– Nem. Gyulák voltak, azaz vezérek. Anno dacumál. még az ősmagyarok idejében.
– Ez biztos?
– Nyugodt lehetsz. Ezért vagyok én Gyula Lajos, az apám Gyula Ákos, a nagyapám Gyula
Xavér…
– Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha, és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását.
Mindez azonban régen történt, szinte az ősködben, most azonban nem létezik más, csak
egy rettenetes, telt hasú, vérszívó hármas, Kengyel jóvoltából.
Bütyök, a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át, amit Gyula könnyein keresztül alig tud
elolvasni.
Eredj utána a tanáriba, feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra…
Tutajos csak a fejét ingatja, hogy: nem, de a köd mintha oszlana, és érzi már, hogy
utánamegy Kengyelnek.
Kengyel ezt nem tudja, de nem is érdekli, mert Csillikkel van elfoglalva, aki “majd
megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog, és olyan könyörgően
néz a tanárra, mint a kisborjú a mészárosra.
Ebben a pillanatban csengetnek. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő
legyeket, és Kengyel úgy néz Csillikre, mintha most látná életében először. Végül is becsapja
a naplót, és feláll.
– A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. Szedd össze addig magad.
Hóna alá vágja a könyvet, és kimegy az osztályból. Csillik még áll egy kicsit. Nézi a táblát,
a krétát beledobja a tartóba, aztán megtörli verejtékes homlokát:
– Hát kellett nekem röhögni?
Az osztály pedig felzúdul, mint a méhkas, ha megkopogtatja a harkály, és tutajos – úgy is,
mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után.
Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. Kengyelt nem lehet csak úgy
leszólítani, mint például Lajos bácsit, mindenki Lajos bácsiját, a magyar és természetrajz
tanárát, akinek elcsuklik a hangja, ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó
szervezetéről beszél.
Nem! Kengyel hideg, mint egy képlet, ámbár korrekt, akár Pitagorasz tétele. Kengyel a
számok világában él, és egy bonyolult egyenletre úgy néz, mint a kertész valami csodálatos
rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen, ropogósra sült kacsapecsenyére. Kengyelnek
neve van a jónevű matematikusok között is, és itt, a hetedikben törtekkel és aránypárokkal
foglalkozni olyan neki, mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni.
És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre, azaz gyerekre, és azt mondja:
– Nos?…
Akkor, nos, hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok, és a
tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját.
Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán, és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a
vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. Kengyelt lehetőleg még az udvaron
kell elfogni, négyszemközt, mert a tanári szobában, annyi ember előtt… nem… még így
négyszemközt is… huh!
Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst, ha megbízhatatlan öngyújtók és általában
dohányos emberek nem lennének a világon. Kengyel megállt, és öngyújtóját csattogtatta,
amíg végre fellobbant a láng, és kibuggyant az első szippantás édes füstje. Aztán ránézett
Gyulára, úgy, ahogy szokott…
– Nos?
– Tanár úr kérem…
– Nos?
– Én felelni szeretnék…
– Itt?
Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt.
Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt, aztán üsd-vágd, nem apád! A késői
utód azonban ezt a példát nem követheti, sajnos.
– … javítani szeretnék – nyögi –, mindig négyesem volt…
– Az volt – ismeri el Kengyel. – … és…
– És?
– … bocsánatot kérek, hogy figyelmetlen voltam, elgondolkoztam, azért nem tudtam
folytatni… bocsánatot kérek.
– Megbocsátok, Ladó, ha ez elég magának…
Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság, s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott
fenekű kis felhőgályák, de ezeket Gyula nem látta. Gyula a földet nézte, aztán megtörülte a
szemét, mert erre szüksége volt.
– Maga javíthatatlan álmodozó, Ladó. És nézzen rám, ha velem beszél… maga nem tud
koncentrálni, maga megbízhatatlan abban is, amit tud. Játszva lehetne kitűnő is, de így?…
Nem olyan rossz jegy az a hármas…
– Tessék még egyszer megpróbálni…
– Olyan biztos a dolgában?
– Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával, és arra gondolt, hogy ha belesül
a feladatba, hát öngyilkos lesz, esetleg Kengyelt is megöli, de a nagy táblát mindenesetre
leakasztja, és szétveri a világot…
De Kengyel nem látszott ijedtnek, inkább meleg villanások táncoltak a szemében. A tanár
nemcsak matematikusnak volt kiváló, de emberismerőnek is, és legszívesebben barackot
nyomott volna Gyula elbúsult fejére. Ehelyett azonban azt mondta:
– Hát… majd meglátom. Sok felelő van még… – ezzel intett, hogy a beszélgetést
befejezte.
Gyula ezek után egy pohár vizet ivott, sőt az arcát is megmosta.
Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést:
– Mit mondott?
– Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. És hogy majd meglátja…
– Feleltet, ne félj, feleltet!
De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. Úgy érezte, nem tud semmit, de semmit, és
amikor Csillik a következő órán felírta a példát, semmiképpen nem tudta követni a megoldást
Mereven nézte a táblát, és – megőrültem, gondolta – újra megjelent a váróterem, sőt a csónak
is a Velencei-tó partján. A csónak elég rossz állapotban volt.
Csillik végül is befejezte művét, és letette a krétát.
Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott, és most hátrafordult.
– Ladó mit szól hozzá?
Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől), mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel
nadrágja alatt.
– Ne idegeskedjen. Azt kérdem, jól van-e megoldva a feladat.
Gyula nem látott semmit, és nem tudott semmit, de Janda feje, a stréber Janda feje, az
áldott Janda feje helyeslőén bólintott. Természetesen nem azért, hogy őrajta segítsen, de ez
már nem is volt fontos.
– Jól, tanár úr!
– Biztos?
– Igen. Egészen biztos.
– Hát akkor elmehet, Csillik. azonban jegyezze meg magának, hogy a számtan szép és
okos dolog, de a bajtársiasság is valami, és a közösségi érzésnek is van matematikája. Érti?
Nem érti… Üljön le. Ladó.
– Mikics!
És folyt a feleltetés tovább.
Aztán – egyszer csak – vége lett az órának.
– Hát, fiúk – állt fel Kengyel –, végeztünk is. Wallenberg most nézte meg harmincötödször
az óráját, ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. Nyaraljatok vidáman,
de a nyakatokat azért ne törjétek ki, mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. És hát minden jót
kívánok nektek.
– Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály, feledve minden sérelmet, reszketést, félelmet. – Mi is
minden jót kívánunk a tanár úrnak!
Kengyel, évközben elképzelhetetlen vidámsággal, intett, és kiment a teremből, amelyben
alig volt kisebb lárma, mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon, ahol Attila mérkőzött
bizonyos Aétius nevezetű rómaival, mégpedig eldöntetlenül.
Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak, olyan meredeken sugárzott le a nap, ámbár
a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba.
– Nyugodt lehetsz, Kengyel megadja.
– Nem vagyok nyugodt. Ez nem számít feleletnek.
– Dehogynem! Akkora négyesed lesz, mint egy ház…
– Ha hármasom lesz, apám nem enged sehova. Akkor pedig…
– Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök, mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk
sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet.
– … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula, ámbár minden
meggyőződés nélkül. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban,
gázszagban, csörömpölésben Piri mamával, aki mindennap elmondja, hogy az az áldott Laci
bácsi még ma is élne, ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot, meg a patikus is,
mert amikor meghalt, és kiöntötte a folyadékot az udvarra, hát ott nem nőtt többé fű. Soha!
“Ha leutaznál, kisfiam – mondja Piri mama –, megláthatnád, még most sincs ott fű, azon a
helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére, megnézni, hogy van-e ott fű?…
– Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. Nem azért, mert mindig ad valamit, vajas
kenyeret, cukrot.
Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára.
– Te mindenkit szeretsz, Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz, pedig legerősebb
vagy az osztályban.
– Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú, és felemelte nagy kezét, amely rendkívül
hosszú karon lógott. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott.
Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is, és szeme forogni kezdett. Gyanúsan
közeledett az osztályelsőhöz:
– Megrúgjalak, Janda?
Az osztályelső elvörösödött, és tekintélye megóvása érdekében odébbállt, de nem szólt
semmit.
Mindebből látható, hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit, de általában őt is szerették.
Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól, Piri mama azonnal hiányolta.
– Csak nem beteg ez a Béla?
Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni, és a “Bütyök” egyébként is
olyan “közönséges” szó…
Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt, hanem Gyula apjának a testvére. Régen
özvegy, aki ott lakott már, amikor Gyula született, s abban a percben “Piri mama” lett, mert a
háromkilós Gyula igazi mamája, azzal, hogy gyermekét világra hozta, szinte be is szüntette
anyai tevékenységét. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. Fürdette, dudliztatta, és ha
Gyula Lajos tüsszentett, forróra tárcsázta a telefont, és kemény dolgokat mondott a doktornak,
aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”.
Arról persze nincs szó, mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét, de
Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit.
– Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama.
– A tied, szívem, de én nevelem…
– Hagyd Piroskát, drágám, hadd szórakozzon. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula
Ákos, az atya.
És ez igaz volt, és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt.
A fiú szülei mérnökök voltak. Az asszony vegyész, a férfi gépészmérnök, elfoglalt,
dolgozó emberek. Ezenkívül, ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –, jó volt az a
gondolat, amit nem is mondtak ki, hogy: “A MI fiúnk!…”
De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –, vagy valami vérszegény
bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. azonnal és kereken megmondták, hogy:
– Piroska nevelése…
Gyula tehát két anya közt nevelkedett, és nőtt is szépen. Két anya: több mint egy anya, s
ennek is megvolt az a jó oldala, hogy ha az egyik anya akart valamit, ami Gyulának
ellenszenves volt, azt a másik anyával el lehetett intézni. Ha például Piri mama ragyogó
májusban pulóvert erőszakolt rá, addig sóhajtozott, amíg anyja meg nem kérdezte:
– Mi a bajod?
– Melegem van.
– Hát vesd le a pulóvert!
– Piri mama akarta.
– Vesd le!
Aztán kiment a konyhába.
– Piroska, megölöd ezt a gyereket. Ilyenkor pulóver… mondtam neki, hogy vegye le.
Ha – ellenben – a számtannal volt baj, és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő
gyakorlatképpen gyermekének, Piri mama állt a sarkára.
– Meg akarod gyilkolni a gyermekedet, Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban…
És Gyulának nem ment szét a feje. Szépen növekedett tovább, olyannyira, hogy
legmagasabb volt az osztályban, de a sportorvos, aki az egész osztályt megvizsgálta,
megnyugtatta az aggódó szülőket:
– Semmi baj. Bőséges, helyes táplálkozás, nyárra meg el kell küldeni valahova, ahol
mindig a szabadban lehet, és jó ellátása is van.
– István! – mondta az idősebb Ladó. – Istvánhoz kellene elküldeni, ha nem lenne olyan
kelekótya…
– Hát azt nem lehet éppen mondani, hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony, mert
István a testvére volt, ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. Gyula mamája szőke volt,
halk, törékeny, István pedig fekete, zömök és hangos. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni
kozák kórusban találkozik az ember, mert olyan dorombolóan mély volt, mintha hordóból
beszélt volna.
– Már tavaly is hívta, de ott van az a nagy mocsár, folyó… István nem lehet folyton a
gyerek sarkában.
– Tizennégy éves lesz, tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –, de
majd meglátjuk a bizonyítványt. Kijelentem, hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy
sehova!
– A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni
akarok. Ha éppen büntetni kell…
– Elküldjük nyaralni, ugye?
– Nem! Beskatulyázzuk a lakásba, aztán jöhet a tébécé… Pazar logika!
A reggelizőasztal fölött ellentétes, talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak.
A férfi később cigarettára gyújtott, s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is.
– Ne veszekedjünk, szívem: ugye, ne? És a tébécét se fessük a falra. Hát hogyan gondolja?
– Mindenképpen menjen a gyerek, de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra
gondolok –, minden napra viszi magával a feladatokat. István majd ellenőrzi. Ilyen
tekintetben István megbízható.
– Hát… – akart valamit mondani Ladó.
– Igenis, megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné, mire a férj
elmosolyodott.
– Ha maga mondja, akkor természetesen: megbízható.
Mindezekből látható, hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni, s a
vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak, mert Gyula hitt bennük. De láthatjuk a
csodálatos anyai ösztönt is, amely egyenesen a számtanra célzott, szinte előrevetve árnyékát a
mai szerencsétlen napnak.
Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről, sem erről a beszélgetésről. A tüdeje
tökéletesen rendben volt, csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés
következménye –, és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. Egyszóval: Gyula úgy
járt, mint ahogy egy tutajoshoz illik, aki örvények felett egyensúlyoz, s a szárazföldön
kacsázik, mint a tengerészek, és egyéb vízi emberek.
István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –, mert ennek a zajos
mezei embernek minden érkezése ünnep volt. István bácsi soha nem írta, hogy jön, de már az
ajtónyitásról tudni lehetett, hogy ő érkezett, mert megrendült a ház, s az előszobából olyan
csók hallatszott, mint egy pisztolylövés.
– István, agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –, nem
csodálom, hogy Lili otthagyott.
– Lili szamár volt és előkelő, városi liliomszál. Jó, hogy eszembe hozod: meg is látogatom.
– És az ura mit szól hozzá?
– Nem “ura”, csak férje. Én az ura voltam, s ezt nem bírta, ezért váltunk el. Most Lili ura a
férjének, aki nem szól semmit, de nem is szólhat. Lilit tehát meglátogatom. Ebben a
csomagban egy liba van és más apróság. A libát azonnal a tepsibe, mert tegnap vágták, és
megeszi a fene ebben a melegben. A kölyök itthon van?
– Itt vagyok, István bácsi!
– Szervusz, te égimeszelő! Hadd öleljelek meg!
Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot, mintha egymás után két ember esett
volna le a harmadik emeletről.
István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa, ott is született,
és kijelentette, hogy ott is akar meghalni. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és
senkit, csak azt a földet, aminek minden barázdáját ismerte, és amikor Lili néni szóba hozta,
hogy jobb lenne Pesten élni, mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék, úgy
nézett feleségére, mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani.
Lili néni ezek után még hozzátette, hogy:
– … végeredményben ez olyan paraszti élet, amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme
forogni kezdett, arca felfúvódott, és lila lett, aztán olyan ordításba csapott, hogy a legyek
rémülten verték fejüket az ablaküvegbe, mert távozni akartak.
István bácsi fél óra alatt kiordította magát, s ez határozottan jót tett megsértett
egyéniségének. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre”
vonatkozólag, amelyek csak ordítva használatosak, s összegezve a csata eredményét,
felajánlotta Lili néninek, hogy menjen, ahova akar, de – egyedül.
És Lili néni ment, István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit
házvezetőnőnek. Nancsi néni öreg szakácsnő volt, s ez az előléptetés nem jelentett neki
semmit, mert eddig is ő vezette a házat, s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek, s ezután is
az lesz.
Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette,
ha szülei egy-egy hétre lehozták, és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az
időkre, mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok, mint erdőben a
gomba.
Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben, és
ami még szomorúbb, a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn, vízen és a nagy lápon, ami a gazdasághoz tartozott.
Féltették is fiukat, de nem is értették, hogy mi keresnivalója lenne a nádasban, ahol csak
szúnyog, vagy a vízen, ahol csak pióca terem.
– Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –, te mérnök leszel vagy orvos, s az ilyen
durva környezet csak elrontana. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép…
– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –, pihenj, napozz. Fürödni meg itt is lehet a
kert alatt a patakban. Nagyon fontos, hogy kinek a társaságában vagy, talán az öreg Matulától
akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni…
– Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. – Terka, miket beszélsz?
– Jó, jó – legyintett az asszony –, én is szeretem az öreget, gyermekkorunkban mindenféle
játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember:
Gyula nem tanulhat tőle semmit.
– Terka, ez nem igaz. Matula tiszta szívű, bölcs öregember, akitől rosszat nem tanulhat a
fiatok. Én nem szólok bele, hogy engeditek vagy nem, de a természetről annyit tud az öreg,
mint két egyetemi tanár, és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van…
Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet, és Gyula csak az irodában találkozott néha
Matulával, aki csősz volt a nagy nádas táján, de felügyelt a nádvágókra is és a
gyékényszedőkre, nemkülönben minden “járkélő”-re, akik rendszerint éjjel és
“magánügyben” jártak, beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is.
Matulának pipa-, füst- és mocsárszaga volt, de ez a különös szag nem volt kellemetlen.
Gyula úgy gondolta, hogy mióta ismeri, nem öregedett egy napot sem, és ruhája is ugyanaz,
amiben először látta.
– Hogy van, Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után, és úgy érezte, hogy az
öreg keze bükkfából van, csak egy kicsit kérgesebb.
– Megvagyok, köszönöm kérdésit, öregesen.
– Mi újság odakint?
– Hát mért nem gyün már egyszer ki, ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek, a gémek is,
hal meg annyi van. mint a penész. Fognánk halat, meg ennénk is…
– Nem engednek, Matula bácsi, hogy így meg úgy.« tudja, az apám olyan mérnökember…
– Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase, de hát lányféle
nem is odavaló.
– Jövőre, Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. Majd akkor!
Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot, mert István bácsi
szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra.
– Szerezte? – hunyorított, bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. –
Maga nem szivarozik?
Tutajos erre kissé elpirult.
– Még nem Matula bácsi, majd jövőre.
Persze. Gyula akkor még nem tudhatta, hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos
hármas… Kengyel… de most már tudja, és ez a tudat elkeserítő.
Arra eszmél fel, hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél.
– Belemész a pirosba, nem látsz?
– Elgondolkodtam. Ha Kengyel…
– Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –, becsszavamra láttam, hogy a végén négyest írt
be.
– Ezt csak úgy mondod…
– Szavamat adtam, tudod, nem szoktam hazudni.
Ez igaz volt, de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót, csak barátját vidámabbnak
lássa.
– Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva, mert jó volt Bütyök mellett maradni,
aki látta, hogy Kengyel végül is négyest adott.
Bütyökék egy hosszú, földszintes házban laktak, a Jegenye utca végén, ahol nem volt
egyetlen jegenye sem, s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. Igaz: szépen
képviselte, mert óriás volt, s a fele udvarra árnyékot vetett, amikor árnyékra volt szükség. És
arra sokszor volt szükség forró nyarakban, mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a
konyhában télen, mert Pondoray néni özvegy volt, és kis nyugdíja mellett ebből élt. Ha nem
mosott, akkor vasalt, a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve, miközben szikrák
pattogtak ki a lyukakon.
Most is vasalt.
– Béluskám, azért siettem, hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. Egyél valamit, aztán, ha
megjöttél, rendesen ebédelsz. Két csomag lesz.
– Majd segítek – jelentkezett Gyula. – Én sem ebédeltem még, és utána Bütyök eljön
hozzánk.
– Köszönöm, Gyuszikám, de ez azért mégsem illik… Béla, kenj egy darabot Gyuszinak is.
– Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját, és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek,
szótlanul táplálkozva.
Nem, odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret, mert odahaza nem volt ilyen jó a
kenyér, amit ugyanazon közértből hozattak. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret, de
itt mindig csodálatosan ízlett, amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is.
– Köszönöm, Pondoray néni, ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem.
– Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám, vigyázzatok a
ruhára, ne gyűrjétek, az ügyvéd úr nagyon kényes.
– A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –, hogy nem sül ki a
szeme ötven fillér borravalót adni. Gyere, Bütyök, Piri mama cigánykereket hány örömében,
ha meglát.
– Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök, mert annyi képzelőereje neki is volt, hogy Piri
mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé
tiszteletlennek tartotta.
A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba, és eljött az évzáró, a bizonyítvány
kiosztásának napja is.
Barátunk, Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. Egy
darabig féloldalt pislogott az órára, de mivel az még csak fél hét körül ténfergett, elővette az
esti kétségeket, azaz inkább azok rohanták meg.
Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden…
Azt nem lehet mondani, hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán, de a
másikon ott állt Kengyel, és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten, hol a másik.
Billegett a mérleg, s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú
város között. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének, az bizonyos.
“Még egy kicsit alszom – gondolta végül –, akkor elmúlik a fejfájásom.”
El is múlt szépen, s arra ébredt fel. hogy Piri mama költögeti.
– Hány órára mégy, kisfiam?
– Nyolcra, Piri mama.
– Azt hittem: kilencre, mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult.
– Jaj – mondta –, jaj, még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem…
– Beteg vagy és kész. Mondd meg, hogy hívjanak fel telefonon. Majd én megmondom
nekik…
Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött, mintha a tetőn már lángok csaptak volna
ki, és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán.
– Ne izgasd magad, fiam. Hívjanak fel telefonon, és a bizonyítványon már úgysem lehet
változtatni.
Gyula erre megvonaglott, mint a nemes vad, ha kést ütnek a horpaszába. Nem szólt, csak
nyögött egyet. Igen – gondolta –, a bizonyítványon már nem lehet. A hármason… És úgy
rohant le a lépcsőn, hogy majdnem elütötte Csalinga nénit, aki két kosarával teljesen
elfoglalta a lejáratot. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat, hogy megmondja a
véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról.
– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula, mert ez már az utcán volt, és Csalinga
néni csak saját magának mondhatta el véleményét, amire egyébként nem volt senki kíváncsi,
legfeljebb a szerelőék kutyája, a Bikfic helyeselt a farkával, de Bikfic gyenge jellemű volt,
mindig igazat adott mindenkinek. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette, aki kizárólag a
havi fizetés előtt érkezett, az egész házban riadalmat keltve.)
Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén, jegyet váltott a villamoson, mert
bérletét otthon felejtette, és úgy közelítette meg az iskolát, mint akinek semmi köze nincs a
jeles intézethez. Aztán hirtelen befordult az ajtón, beleütközve a portásba, azaz Kocsis
bácsiba, aki három széket cipelt egyszerre.
– Segítek, Kocsis bácsi…
– Éhen – mondta a nagybajszú portás –, éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom, ezt a
kettőt hozhatja. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. Éppen Kengyelnek… – és
úgy pislogott Tutajosunkra, mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra
idegtépő perceiről.
– Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –, ott a nagy fa mellett. Ott van Kengyel egy
nővel, szalmakalapja van. Mármint a nőnek… – tette még hozzá, mintha Gyulából azt nézte
volna ki, hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel.
Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot, és a nagy fa mellett
letette a két széket. A hölgy valóban szalmakalapot viselt, egy olyan csészealjszerű micsodát,
de határozottan csinos volt. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította,
aztán letette a székeket.
– Parancsoljon, tanár úr.
– Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek, de Gyulára nézett, aki teljesen
megzavarodott, mert eddig úgy tudta, hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve.
– Köszönjük, Tutajos – mondta Kengyel, és Gyula meghajolt, hogy hanyatt ne essék.
Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott, amíg saját osztályának
kellemes társaságában elvegyülhetett.
Az ünnepélyt a kertben tartották, és éppen egy nyolcadikos búcsúzott, saját versében
állítva, hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat.
– Hülye! – mondta Jogász, azaz Avas Elemér. – Persze, hogy feledhetetlen napok. Hát
lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon…
– Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. – Nem keresett senki?
– Dehogynem – suttogta a Jogász, aki a verstől egészen megvadult –, a verebek kerestek a
szemétládában, később még visszajönnek…
Bolha a markába köhögött, hogy nevetését leplezze, s így olyan mekegésszerű hangokat
hallatott, míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. Dubovánszky évzáróra mindig
nyakkendőben érkezett.
– Gyerekek, jól áll a nyakkendőm?
– Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós, aki fehér sortban
érkezett, és még sejtelme sincs róla, hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a
nadrágjára.
– Ki mondta azt, hogy Dub normális, ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász, de erre
már nem kapott választ, mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok
–, és ütemesen kiabálták:
– Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki!
Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt.
– Csak azt szeretném tudni, mi van még hátra – kérdezte valaki –, a vonatom egy óra
múlva megy.
– Semmi – hánytorgott Jogász –, most már csak Kengyel következik. Hangverseny, saját
szerzeményű gyászindulóval. Külön kiemeli Tutajos hármasát…
– Jogász, te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula, mert rettenetes
ideges volt, de erre már nem került sor, mert vége lett az ünnepélynek. A kiváló ifjúság a
tantermek felé özönlött, és kivételesen elcsendesedett, mert a katedrán már ott ült az
osztályfőnök, és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék.
Lajos bácsi, az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon, hogy még a
reménytelen ifjak is megnyugodtak. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is
úgy írta be, olyan derűs részvéttel, hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek, és
Lajos bácsitól a kettes is jobban esett, mint például Kengyeltől a hármas.
– Most persze lapultok, drága csemetéim, és azt hiszitek, hogy az éjjel belopódzott a
tanáriba egy tündér, egy tündérke, és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét
kezeit az öreg tanár –, sajnos, semmi nyomát sem láttam, mert a tündérek is tudják már, hogy
ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet.
– Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó, sápadt fiúnak. –
Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. Fiacskám, a vakációban ne törődj semmivel,
könyveidet tedd félre, egyél, sétálgass, szedd össze magad, hogy szeptemberben Csilliket fél
kézzel a falhoz kenhesd. (Csillik elnézően mosolygott…)
De felállt Janda.
– Lajos bácsi kérem, Kengyel tanár úr azt mondta, hogy Acélt a vakációban abriktoljam…
– Mit csinálj?
– Szóval, hogy foglalkozzam vele számtanból.
– Nem bánom, de csak úgy, ha Acél meg foglalkozik veled magyarból, mert aki
feleslegesen idegen szavakat használ, az nem érdemli meg magyarból a jelest. Sajnos, már
nem javíthatom ki az osztályzatodat, így magyarból is jelesed van. Tehát jeles magyar szamár
vagy.
– Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly, aki már megint megfeledkezett az ilyen
közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. Az éljennek gyenge visszhangja volt, mert a kitűnő
ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. Kalmár, akinek vonatja
immár fél óra múlva indul, kiemelte a tintatartót a helyéről.
– Ha valaki közbeszól, hozzávágom a tintatartót…
– Mit akarsz avval a tintatartóval, Kalmár?
– Tanár úr kérem, rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam
igazítani…
– A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha
valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék.
Kalmárnak jó bizonyítványa volt, így vidáman vette át a könyvecskét, meghajolt:
– Jó nyaralást kívánok, Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból.
– Balogh! Bence! Birkás…
Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban, félelem és remény vad hullámzásában várta, hogy
rá kerüljön a sor. Keze ökölbe szorult, és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna.
– Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök.
– Kibújok a bőrömből.
– Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul.
– Horváth. Ilontai, Kercsarik…
– Phh – nyögött Tutajosunk –, megőrülök. Hármas. Meglásd, hármast adott…
– Kincses, Kovács, Ladó!…
És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért, bár az előbb említett rovarok
mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. Keze kicsit reszketett, amikor
átvette a nyitott könyvecskét, szemét egy pillanatra behunyta, s ez idő alatt be is csukta a
kemény fedelű okmányt. Aztán helyére ment, és maga elé tette az ítéletet, amelyet nem ismert
még.
– Mutasd! – mocorgott Bütyök.
– Majd ha egyedül leszünk…
– Megbolondulok a kíváncsiságtól. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára.
– Hiszen azt mondtad, hogy négyest írt be… szavadat is adtad…
– Láttam is! De hát tudod, milyen Kengyel.
– Mikics, Ormos, Pókos, Pondoray!
Bütyök kimászott a padból, és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. Igen, Kengyel
alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen, hogy csak a levegőbe írt, megtévesztésül a
leselkedőknek…
– Eressz be!
Bütyök visszaérkezett, és ő sem nézte meg a bizonyítványát.
– Vági, Vas, Wallenberg…
Lajos bácsi végignézett az osztályon, aztán felállt. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai
susogtak.
– Hát, fiúk, én most egy szép, hosszú beszédet is mondhatnék, de…
– … nem mond, Lajos bácsi! – üvöltött Sós.
– Igen, ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. Mivel azonban
– tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve
(ámbár ez tulajdonképpen: főnév), ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt, mert a perec, az nem
lötyög mindenbe bele, de a kofa – igen!
– Éljen Lajos bácsi, éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály, csak Sós Károly volt
csendes, és érezte, hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé.
– Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –, hogy menjetek, és örüljetek
fiatalságotoknak és a nyárnak.
Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás, asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása
követte; aztán kiürült a tanterem is. Zsongott az egész épület, de ez a zsongás a kapu felé
húzódott, és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón.
– Nyisd ki, Bütyök – sóhajtott Gyula –, aztán majd én is…
– Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs, és kinyitotta ugyan a könyvecskét, de le is takarta a
sportújsággal, hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő.
– Na, húzd már.
– Magaviselet – lehelte Bütyök –, hát ez nem fontos… magyar: jó. (Az újság lassan
csúszott lefelé.) Lajos bácsitól nem is féltem én, engem is ez a kutya Kengyel érdekel.
– Hát ti mit csináltok?
Az ajtóban Kengyel, és mellette a szép lány. A két fiú felállt a dermedt csendben.
– Izé… – kezdte Bütyök, és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített
osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”…
Tutajos úgy érezte, elsüllyed, mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel.
– Jöjjön, Éva, ha a fiúk megengedik, ezt mi is megnézzük.
És odaálltak a guberálók mögé.
Bütyök füle olyan piros volt, mint egy naplemente, ami szelet ígér, Gyula Lajos pedig úgy
érezte, hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig.
– Na, húzd, Bütyök! – rendelkezett Kengyel, és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta
az újságot.
– Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –, tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok
kíváncsi… A lány megnyikkant, mintha megcsiklandozták volna.
– Számtan – mondta Kengyel –, számtan: jeles…
– Tanár úr – fordult meg Bütyök –, tanár úr… én igazán… –, és lehúzta az újságot – izé…
rosszabb is lehetett volna.
– Na, látod!
Aztán Gyula vállára tette a kezét.
– Gyerünk, Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni.
S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni.
– Ne kapkodj, Ladó. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”.
Lassan! Magyar: jeles. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van, de… hát ez meglep.
Számtanból jeles?!
– Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát, Kengyel pedig kezet nyújtott.
– Gratulálok, Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe, még be sem
mutattalak benneteket ennek a hölgynek. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos, ez pedig
Pondoray Béla: a Bütyök. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva, számtan – fizika szakos tanárnő. A
menyasszonyom.
Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula, de a hangyák már eltávoztak gerincéről. A fiúk
kezet csókoltak.
– Én is gratulálok, fiúk. (Milyen puha, jószagú a keze – gondolta Gyula.)
– Hát akkor menjünk, szívem – mondta Kengyel, és hideg szeme olyan volt, mint a párás,
titokzatos messzeség.
A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között, és Gyula úgy látta, hogy a
csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan- és fizikatanárnő
feje felett.
A lépések már kint kopogtak elmenőben, amikor Bütyök végre meg tudott szólalni.
– Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond, összetöröm a csontját…
Ámbár… azt nem hiszem el, hogy a menyasszony számtantanár. Aki Éva, és ilyen szép, az
nem lehet számtantanár.
Azután már alig beszélgettek. Ténferegtek a ragyogó utcákon, ahol végigömlött a nyár, és
mintha felszakadt volna a messzeség, egyszerre végtelen lett a tér és az idő.
Két hónap!
Szabad, szabadság!
Mosolyogtak, néha összenéztek, és gyengék voltak, mint a fűzfa fiatal hajtása.
– Gyere majd fel délután, mindent megbeszélünk.
– Persze – mondta Bütyök –, persze. Ezt meg kell beszélni.
Hogy mit kell megbeszélni, azt egyik sem tudta, de tele voltak valamivel, valami simogató,
meleg ragyogással, és – szerencsére nem tudták, hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni,
nem lehet megosztani, és nem lehet megtartani.
A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna, megmosakodtak volna.
Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag, hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak,
vidám és játékos kutyusok, amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét, sőt az egyik
morgott is.
Most minden szép volt és jó. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett, amint odaértek,
mintha azt mondta volna:
– Tessék, fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van, az a szódás kocsi várhat!
És ez a rendőr ugyanaz volt, aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó
gyalogjáróra, mert Gyula belement a sárgába.
– Színvak maga, ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta, hogy: akinek hármasa van,
ne ugráljon.
Mindez azonban rossz álom volt csupán. A rendőr most úgy tárta szét karját, mintha áldást
akarna osztani a járókelő emberiségnek, de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak.
Bütyöknek úgy tele volt a szíve, hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek,
megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen, ezt látta mindenki, még a bámészkodó
verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált.
Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni, sem elmondani nem lehet.
– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök, aki eddig ezt sose kérdezte meg, de most úgy érezte,
ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának.
– Négy után, ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan, mert – immáron
nyolcadikosok voltak, s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt.
Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját, amelynek ellenzője törött
volt, és mint a háztető, árnyékolta be az ifjú homlokát, ámbár Bütyök inkább a zsebében
tartotta a kitűnő fejfödőt.
Gyula eltűnt a kapu árnyékában, de a lépcsőnél, ahol már világosabb volt, ismét elővette a
bizonyítványt, mert elő kellett vennie. Igen – gondolta –, igen, Kengyel kiváló ember, és az a
hölgy, az az Éva, azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő.
Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt, később azonban úgy érezte: őt is nézik.
A lépcsők felett, a fordulónál Bikfic állt, és kedélyesen lengette zászlós farkát.
– Nem illik leselkedni, Bikfic – figyelmeztette Gyula, és megvakarta a bozontos kis kutya
füle tövét, mire Bikfic hazakísérte a fiút, de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. A
konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott, s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai
szárnyas túlvilági illatát.
Bikfic leült az ajtó előtt, mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni, Gyula pedig
megnyomta az előszoba csengőjét, és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama
nyakába.
Piri mama könnyen és szívesen könnyezett, így szemét és az ókulát többször meg kellett
törülnie, amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”.
– Látod… látod, milyen szép ez… jaj, megég a pulyka! Gyere, fiam, a konyhába. István
küldte a pulykát a vasútról… akkora állat, mint egy strucc, nem tudom, elég puha lesz-e… De
milyen nyúzott vagy, Gyuluskám, pihenj, szívem. Dőlj végig a díványon, most már igazán
nincs semmi dolgod…
Igen, ezt Gyula is érezte, mint egy végtelen űrt, ami szinte fárasztó lett volna, ha nem lett
volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi!
A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette, és boldog révületben nézett végig a
szobán, amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek, aztán kifényesedtek, mert a kis odú
hatalmas csarnokká bővült, amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár.
Mert bizony, csak egy kis odú ez a szoba, amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk
elszenderedett, amit az átélt izgalmak, elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem
csodálhatunk.
Csak egy kis odú volt ez a szoba, de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága:
hogy teljesen az övé volt; és ha Gyula történetesen szöget vert a falba, hát szöget vert, és ha
madáretetőt tett az ablakba, abba sem szólt bele senki.
– Hagyjátok! – mondta Piri mama. – A fiú nem rendetlen, és jobb, ha elfoglalja magát
valamivel, mint ha csavarog.
És ez a szoba volt minden titok tudója, minden álmok őrzője, minden tervek meghallgató
ja. Mert voltak itt álmok, tervek és titkok garmadával.
Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról; mert
Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában, de azt
pontosan nem lehetett tudni, hogy milyen minőségben. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta, de
hogy valóság volt, az bizonyos. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. Más nem,
mert a rokon előkelő állást töltött be, s ez sok pénzbe került…
Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt, néha az ifjú maharadzsák nevelője, de
orvos is volt egyúttal, aki a maharadzsa életét mentette meg.
– És hogy került oda? – kérdezte Gyula.
– Kérlek szépen, mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök,
látva Gyula meghökkenését. – Valami gépeket vittek a maharadzsának, és senki nem tudta
beszerelni, csak Géza bátyám…
– De hogy orvos is? – tűnődött Gyula.
– Azt közben tanulta meg. Csuda feje van!
És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. Pondoray Géza egy autóra
támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel, mesebeli díszegyenruhában. Géza bácsi
szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába, és turbánt viselt, mert ott ez a
szokás…
– Látod ezt a kocsit? Rolls Royce…
– Az övé?
– Hát persze! Ezen járnak vadászni…
Ezek után Géza bácsi vadászmester, nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi
kétség, s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg, amikor azt
mondta, hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene, mint ilyen maskarába öltöztetett
fényképeket.
– Lehet, hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá, s ez Bütyöknek nagyon rosszul
esett. Gyula el is búcsúzott, mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben, és
gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna, ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit
is, autójával együtt.
Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel, ami már csak azért is jó volt, mert ha
valamelyik szülő bekukkant, hogy: “Mit csináltok, gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre
megnyugodott.
Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés, hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra
kerül sor. Bütyök Triesztet ajánlotta, míg Gyula úgy gondolta, hogy a Dunán kellene
lecsorogni, ki a Fekete-tengerre, megnézni Konstantinápolyi, és Szuezben is felülhetnek
ugyanazon hajóra.
– Géza bácsi is Triesztből indult el, és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. Trieszt –
Bombay – mondta Bütyök, és Gyula lemondott Konstantinápolyról, a szomorú emlékű
Héttoronnyal együtt.
A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és
Géza bácsit, A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt,
s most hogy István bácsi súlyos és kedves, de főképp valóságos személyisége megjelent a
porondon – valljuk meg –, Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. Álmában Matula
jelent meg, kellemes dohányszag kíséretében, és Gyula Lajos elhatározta – álmában –, hogy
az öreg csősznek, a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”.
Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott, talán mert érezte, hogy kis odúja erről is hallgat, és
már látta, amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset, a bicska, pipa, madzag, dugó,
dohányzacskó, kenyérruha, zöldpaprika, hagyma, szalonna és piros paradicsom mellé.
“Köszönöm, hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula, s a keze most olyan puha
volt, mint Éva tanárnőé, mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén, és mögötte Kengyel…
akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját…
“Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula, de ekkor megdördült az ég, és Kengyelt
elseperte valami földrengés, mert István bácsi jelent meg, éspedig nem álmában, hanem
valóságban.
– Hol van a kölyök, hadd ölelem meg, és a bizonyítványát is látni akarom…
– Pszt… alszik szegényke…
– Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –, és öntözd meg,
Piroskám, azt a betyár pulykát bőven zsírral, mert olyan lesz, mint a bocskortalp.
Gyula még az álom határán lebegett, s először arra gondolt, hogy álom ez az egész a
bizonyítvánnyal együtt, aztán meg arra, hogy ő fáradt ifjú, aki a “rengeteg tanulás” után még
ilyen csatazajra sem ébred fel, tehát ki sem nyitotta szemét.
– Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. – De hát nem csoda: amit ezektől a
szerencsétlenektől mostanában követelnek, sok lenne egy ökörnek is. Piroskám, angyalom,
meg lehetne fürdeni?
– Persze, a ruhád meg addig kivasalom. Pihenhetsz is egy kicsit utána, lesz öt óra, mire
Ákosék hazaérnek. Ti majd Gyulával ebédeltek.
Gyula hallotta még, amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult, aztán a víz zuhogásába
vegyült krákogást, hatalmas fújásokat, végül valami távoli beszédet is, aztán, újra elaludt.
– Lefekszem én is pár percre, Pirikém. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton, s a
gyerek is alszik még. A hivatalos dolgokat már elintéztem, megebédelünk, aztán elviszem a
fiút, veszek neki egy s mást. Nem tudod, mire van kedve?
Piri mama elgondolkodott.
– Vegyél neki valami könyvet, amiben állatok vannak, úgy értem, állattörténetek meg
madarak, aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést, mert ez a vágya, ámbár Ákos
ostobaságnak tartja.
– Ákos mindent ostobaságnak tart, ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. Marhaság! Hát
még?
– Végy neki egy pár jó erős szandált, hozzá való zoknival.
– Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. Szandált veszek, zoknit nem veszek. Bicskája
van?
– Nincs.
– Na, látod! Célszerű dolgok kellenek.
– Napszemüveg…
– Nem veszek! Csukja be a szemét, ha sok a nap, de ne kényeztesse. Edzeni kell a
gyereket! Olyan hosszúra nőtt, mint a krumplicsíra a pincében, de nincs benne vér, és az első
szél feldönti, de majd én kézbe veszem…
Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést, de Gyula ismét álmodott,
tehát nem hallhatott semmit, illetve valamivel később erdőben járt álmában, hol hatalmas
tölgyrönköket fűrészeltek, a legnagyobb erdei fűrésszel. Persze, ez is csak álom volt. Nem
volt ott fűrész, és nem volt erdő sem, csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában.
– Most pedig elmegyünk csavarogni, amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el
István a szivarvéget –, vágyom már egy adag jó fagylaltra.
Ez persze nem volt igaz, de – gondolta – üsse kő, Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik,
igaz, ha a jeges édesség a lyukas fogába megy, hát feldönti az asztalt. Végül is feketét rendelt,
és inkább csak nézte a fiú kanalazását.
Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett, diskurálni kezdett valakivel, később
pedig rá is dőlt az asztalra. István kérdően nézett Gyulára, aztán a kedélyesen dülleszkedő
egyén hátára, majd megint a fiúra.
– Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom, ez az asztal az én
asztalom…
Az ifjú kissé hátrafordult, és a válla felett lenézett:
– Na és?
István arca lilás árnyba borult, és nehézkesen felállt.
– Ez az én asztalom, és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel, hogy az üvegpoharak
összekoccantak a polcon, ámbár ezt hallani nem lehetett. Semmit sem lehetett hallani, csak a
felháborodásnak azt a fenyegető dörgését, amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott, ámbár tett
egy olyan mozdulatot, mintha István gazdának neki akarna menni…
Még csak ez hiányzott.
Gyula sápadtan nézett nagybátyjára, aki egy vastag vizespoharat markolt meg, és olyan
terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére, személyére s az “ilyen nyegle, naplopó
kengurukra” általában, amit kár lenne ismételni. Elég talán annyi, hogy a mezei szótár egész,
különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak, s még az utcán is morgott egy darabig.
– Várj fiam, itt megiszom egy pohár sört, attól elmúlik a mérgem.
El is múlott.
– Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –, sajnálni való az ilyen alak, s inkább az apját
kellene felpofozni… hopp, cipőüzlet! Ide bemegyünk. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd
egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó,
csavarhúzó és körömreszelő is.
Aztán a könyvesboltba mentek, aztán a sportboltba.
– Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak!
– Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –, megvolt a vizsga, bizonyára? És
remekül sikerült…
– Színjeles!
István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra, és Tutajos barátunk derékig elpirult.
– Kérem úgy csomagolni, hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott
köszönetet.
– Megérdemled, egy szót se többet.
– Még azt sem tudom, elengednek-e.
– El! Mért ne engednének el, hiszen… azaz, persze hogy elengednek. Bízd csak rám.
István bácsi majdnem kibökte, hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés
történt, kikötésekkel és ígéretekkel, amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. A jó
szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba, ahol rúgó és
öklelő fenevadak vannak, ne menjen a gépekhez közel, ne másszon fára, ne menjen mély
vízre, ne menjen a nádasba, erdőbe, elég nagy az udvar és a kert, a kert végében pedig a kis
patak fürdéshez éppen elég.
– Szerencse még, hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó
ollóról is… – mérgelődött, és megírta, hogy a kívánságok nagyon természetesek, és “a fiatok
jó kezekben lesz, ezt elhihetitek. Ha szükséges, tankönyveket is hozzon magával…”
– Ugye, mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –, még a tankönyvekről
sem feledkezett meg. Istvánban meg lehet bízni!
A megbízható István ebben a pillanatban mondta, az ugyancsak megbízható Tutajosnak:
– Add ide azt a hosszú csomagot.
– Viszem én…
– Add csak ide. Az ilyen hosszú, irodai vonalzókra vigyázni kell!
– Mi?
– Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná, hogy horgászbotot vettem, még lefújná a
nyaralásod, vagy megőszülne, hogy bekap valami óriási csuka. Ebben a csomagban tehát
irodai vonalzók és mércék vannak…
– Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula.
– És a bicskát se igen mutogasd. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni, sem
vágni, sem horgászni, azokat megmutathatod.
A fülledt alkony megállt az utcán, aztán se le, se fel, mert a házak falaiból dőlt a meleg, s a
villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak.
A szoba már majdnem teljesen sötét volt, de Gyula nem gyújtott villanyt, és Bütyök sem
vágyott világosságra. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt, amely – mint minden
mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki.
Időnként Piri mama nyitott be:
– Gyuluskám, azt a kockás rövid ujjú inget nem találom.
– Még szárad – mondta Bütyök, mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak.
– Csak hat inget tudok adni, kisfiam.
– Elég az, Piri mama.
– Az anyád azt mondta, az ünneplő ruhád is csomagoljam be, mert hátha vendégségbe
mentek, de István bátyád azt mondta, hogy nem lesz arra szükség.
– Dugja el, Piri mama, most már István bácsi a főnök.
Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem, a csillár szakad le, nem szeretném, ha énrám
úgy nézne. Ha az a jampec nem megy ki, hát képibe vágta volna a poharat…
– Jól van, kisfiam, majd eldugom. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal, de arról senki
nem beszél, hogy te, ugye, az én nevelésem vagy… az én fiam…
– Csakis, Piri mama! És István bácsi az apám.
Piri mama ezen kissé meghökkent, aztán leült a két gyerek mellé.
– Apád valami újítást csinált a gyárban, és ötezer forintot kapott. Azt mondta, hogy az
ötezer forint nem számít, de a találmányra büszke… és most boldog. Édesanyáddal majdnem
összevesztek, hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész.
– István bácsi mit szólt?
– Semmit, csak pislogott, mint a bagoly, s amikor apád azt mondta, hogy “mérnök fejed”
van, csak mosolygott. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem, tudod, amiben a
hosszú léniák vannak. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást, gyúródott leszel, mire odaértek,
de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. Azt mondja, a tehenek kevesebb tejet adnak, ha nem
hallják az ő hangját. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából, helyet adva a
pótatya vaskos egyéniségének.
István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt, amiben része lehetett annak a
kisebbfajta áldomásnak is, amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak.
– Szervusz, öreg Bütyök! – mondta, és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára, hogy
könnybe lábadt az ifjú szeme. – Te nem jössz?
– Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét.
– Hozzám! – mondta István, és leengedte magát a díványra, amitől a rugók panaszos
nyöszörgésbe kezdtek.
Csend lett a szobában, mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata, aminek azonban sok
akadálya volt.
– Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –, egyáltalán nem lehet. Tetszik tudni, a ruhákat
én viszem haza… anyámnak fáj a lába, nem tud lépcsőt járni…
Attól aztán még nagyobb lett a csend. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul, és a
szivar parázsló feje, mint az egyszemű szegénység, hunyorgott a homályban.
– Fene egye meg – dörmögött István –, ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –,
elég hosszú a nyár. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen, mire a dívány olyan fájdalmasan
nyikkant, mint amikor a kutyának a farkára lépnek.
– Kitalálni – sóhajtott Bütyök, amikor egyedül maradtak –, mit lehet itt kitalálni? Géza
bátyám is csak fényképeket küld. Megint küldött egyet.
– Mért nem hoztad el?
– Nem lehetett. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. Pedig elefánton ült…
turbánban… Hát én akkor elmegyek. Mulass jól, Tutajoskám, és gondolj rám is.
És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben.
– És írjál, Tutajos! Mindenről írjál!
– Írok. Nyugodt lehetsz, írok…
Fogták egymás kezét, de nem a levélre gondoltak, hanem arra, hogy ki kell találni valamit.
De mit?
A lámpát akkor sem gyújtották fel, amikor Bütyök kiballagott, és cipője kopogása árván,
magányosan ugyanezt kérdezte, eltűnőben a homályos lépcsőházban. Mit lehet itt kitalálni?
(…)
