kb. 37 perc olvasás
VIII.
Kint pedig mindjobban magára talált az est. A port lenyomta a hűvösség, csak a kémények füstölögtek még egy darabig, de a füstöt már csak érezni lehetett. A füstnek keserű nyárfagally- és krumpliszaga volt.
– Csak rám hallgass mindig – mondta Lesiné –, és vedd fel a jobbik kabátodat. A gróf akármikor felfordulhat, nem kívánom neki, de ha már így van, a mérnök meg itt marad. Volt rá gondom, hogy megtudja a rókát, ami az ő tyúkjait is hordta.
Felsegítette urára a kabátot, és jókedvűen nézett végig rajta.
– Nem szeretem az ilyen esti parancskiadást – mondta Lesi –, néha éjfélig is ott tartja az embert.
– Nem baj. Minél tovább tart ott, annál jobb – és vidáman nézett ura után, aki Pecsenyés Ábrisnét se hagyta ki a számításból.
Mire a rét közepére ért, már sötét volt, és a harmat leverte bakancsáról a port. A levegő enyhe volt, az ég talán csillagok nélkül is tündökölt volna s a denevérek csapongva vadásztak, hogy kövérek legyenek télre, amikor nincs semmi, csak a hideg sziszeg a toronyban, és elhagyott pincék zsúptetői alatt.
A kertajtót gyakorlott kézzel nyitotta ki Lesi, de az udvar végén megállt és hallgatózott. A konyhában halk járás-kelés hallatszott, később tűzpattogás. Lesi közelebb ment az ajtóhoz, de sötétben maradt.
– Jó estét, Juliska.
Pecsenyésné bádogellenzőt húzott a kemence szája elé és sötét lett a konyha is egyszerre.
– Nagyon vártam már…
Lesi két kezébe fogta Pecsenyésné rövid, kövér kezét.
– Most bemegyek a mérnökhöz, aztán visszafelé bejövök. Van valami jó hír?
– Amennyi kell! Most csak siessen. De nagyon siessen.
Lesi megölelgette az asszonyt.
– Sietek! – és eltűnt a kert felett burjánzó sötétségben.
A rétnek a kastély parkjánál volt vége, és a park mellett volt a mérnök tornyos kis háza, melyet a faluban „kiskastély”-nak hívtak, mint ahogy az is volt. Vörös téglás fala enyhe előkelőséggel bukkant ki a bokrok és fák zöldjéből, és tornyán szélkakas volt, mely berozsdásodva, konok kitartással nézett a nagy kastély felé. Mintha figyelte volna, mi történik odaát, ámbár ez csak feltevés, mert híreket inkább a mosóné hordott, meg a kocsis meg az inasok.
– Nem öregszik meg a kis gróf, annyi bizonyos – mondta a mosóné szappanozás közben –, de hát ebben az egyben egyformák vagyunk. Ki előbb, ki utóbb. Tegnap is feküdt egész nap, tegnapelőtt is… aztán egyszer csak majd nem kel fel.
Imreiné aznap este meg is kérdezte az urát:
– Ki lesz itt tulajdonképpen az örökös?
– Béla gróf. De hát ez még nem biztos…
– Hogy van vele?
– Jól. A téli vadászatokon mellette álltam. Szimpatikus fiatalember, nem sok vizet zavarna. Az ugyan nem jönne le ide lakni.
– Gondolja?
– Mondta. Persze csak úgy általánosságban, hogy nem szereti a vidéket. Igazat is adtam neki.
Az örököst ezek után Imreiné nagyon kedvesnek találta, bár akkor még nem kapta le urát a kis gróf Lesi miatt, aki úgy lövi a rókákat, mint a répát.
Az irodaablakból enyhe fény hullott ki a keskeny téglajárdára, és Lesi megnyugodva nézett be a lépcsőről. A mérnök egyedül van, tehát bizalmas parancsról lesz szó.
Puskáját a folyosó sarkába támasztotta, és kevés torokköszörülés után bekopogtatott az irodába.
– Lehet!
A mérnök az asztalnál ült, de nem fordult meg.
– Parancs, mérnök úr!
Imrei tovább írt. Kicsit őszülő fején csillogott a lámpafény, és cigarettája a hamutartóban füstölgött. És levelet írt. Lesi ezt jól látta, mert nem hivatalos papír volt előtte. Amikor a levelet befejezte, megcímezte, leragasztotta, Lesi áttette testsúlyát a jobb lábáról a bal lábára, mert már fáradt volt.
Imrei új levélpapírt vett elő, mire Lesi megköszörülte a torkát, hogy talán a két levél között el lehetne intézni az ő dolgát, de a mérnök nem vett róla tudomást. Új cigarettára gyújtott és írt… írt.
Lesi Pecsenyésnére gondolt és nyelt egyet. A szobában mozdulatlanság volt, csak a füst szállt lágyan terjengőzve, és a toll sercegett a papíron.
Később kinyílt az ajtó.
– Mérnök úr kérem, tálalva van.
Imrei azonnal letette a tollat, és mintha Lesi a világon se lett volna, kiment a szobából.
– Fene egye meg – gondolta Lesi, és nekitámaszkodott a falnak –, mi a nyavalyának várakoztat?
Éhes volt ő is, és még a várható dicséret se tudta méltatlankodását elcsitítani.
A másik szobából behallatszott az evőeszköz zörgése és átszivárgott a sült hús kellemes illata.
Lesi újra nyelt egyet, és körülnézett a szobában, hol lehetne leülni. A szék messze volt, a dívány pedig esetleg nyikorog és meghallják, pedig az erdőőrök nem szoktak leülni az irodában.
A másik szobában a mérnökné hangosan felnevetett, és Lesi egyet lépett a dívány felé.
– Csak nevess – gondolta –, én közben odaérek.
A harmadik nevetés után Lesi csendesen leereszkedett a díványra. Lábát kinyújtotta, és fülelt, hogy ha szükséges, azonnal talpon legyen. Odaát vidáman voltak.
– Fene egyen meg benneteket – mérgelődött, azután nézte a szekrényt, a falat, a kitömött fácánkakast, amiket már ezerszer látott, és szép csendesen elbóbiskolt.
– Miféle új divat ez? – mordult rá Imrei. – Legközelebb majd nyugszéket állítok be a vadőr uraknak.
Lesi úgy ugrott fel, mintha a dívány rugója megszúrta volna. Egy lépést sem hallott, csak amikor már a mérnök előtte állt.
A szomszéd szobából áthallatszott Imreiné nevetése, melyet Lesi ebben a pillanatban nyerítésnek nyilvánított, és újra elfoglalta helyét az ajtónál. Imrei pedig leült és írt tovább.
Száradjon el a kezem, ha még egy rókát lövök – fogadkozott Lesi magában, és úgy érezte, ügye nem olyan világos már, mint gondolta.
– Új kabát – csikorgatta a fogát –, ehhez kellett új kabát! Buta ez az asszony, mint a sárkefe!
És várt.
Ha Lesinek most csak pár hold földje van, hogy nem hal éhen, ha állását veszti, akkor most odamegy, kihúzza a mérnök alól a széket, és a szék lábával veri szét az egész szobát, nem hagyva ki belőle a mérnököt sem. De szegény volt, mint a templom egere, így csak nézte, hogy veti a toll a betűket, nézte a mérnök fülét, melyen átvilágított a lámpafény, és arra gondolt, jó lenne fülénél fogva felemelni és megkérdezni: mi a hétféle nyavalyakórságot akar mondani, vagy nem akar mondani, és vagy mondja, vagy ne mondja, mert…
Imrei most ragasztotta le a harmadik levelet. Bélyeget keresgélt a fiókban, kényelmesen rányálazta a borítékra, tenyerével rányomta, s akkor – csak úgy mellesleg – maga elé mondta:
– Ha pedig maga valamit lő, és azt nagydobra veri, mielőtt nekem jelentette volna, úgy kirúgom, hogy a lába se éri a földet. Elmehet!
A vacsora kissé kényszeredett vidámsággal ért véget a kastélyban. Az öreg doktor gratulált a kacsákhoz.
– Aki így bánik a puskával, annak nem lehet semmi baja – mondta, de a visszhang nagyon gyenge volt, s a gróf csak legyintett.
A káplán – hogy a betegségről elterelje a figyelmet – pár viccet mondott, melyeket mindhárman több éve ismertek. Anti pedig úgy szolgált fel nesztelenül, csak nagy néha koccantva össze az ezüst evőeszközt, hogy az öreg doktornak operációk jutottak eszébe; még a műtő meleg, nehéz szagát is érezte.
– Ha úgy tetszik, uraim, átmegyünk a pipázóba. Anti, senki ne zavarjon bennünket.
A pipázó kényelme és nyugodt, öreg szaga nem oldotta fel a feszültséget.
– Megkérem a káplán urat, hogy töltsön, mert az utóbbi időben néha a látásommal is baj van. Hiszen ezért kérettem az urakat.
A káplán töltött.
– Tessék, doktor úr.
A kis gróf összekulcsolta kezét, és várta, hogy letegyék a poharakat.
– Hát kérem, szeretném, ha meghallgatnának, és – amennyire lehet – segítenének is. Csodát persze nem várok. Amint mondtam, most már a látásommal is baj van, és fejgörcseim szinte elviselhetetlenek. Sokat vagyok egyedül, sötétített szobában s ma oda jutottam, hogy nincs tovább.
– Kérem, grófúr!
– Tessék végighallgatni.
Az öreg doktor sértődötten húzódott vissza nyakig érő ülőhelyére.
– Alig múltam húszéves, és száz évre valót kínlódtam. Vonszolom magam, mint egy beteg kutya, és még azt se tudom tulajdonképpen, mi a bajom. Arra is elkészülhetek, hogy egy napon lefordulok a székről és vége.
– Kérem…
– Hagyjon, doktor úr! Önök – tanár barátjával – azt mondták, hogy a betegségnek ki kell fejlődni. Ennyit tudok, de többet akarok tudni, s a doktor úrnak meg kell mondani, mi a bajom, meddig kell várni, mi a kilátás, mert ha nem…
– Ha nem? – hajolt előre a doktor.
– Akkor én egy kínlódó pillanatomban úgy főbe lövöm magam, hogy…
– Gróf úr!
– Ne kiabáljanak! Értsék meg, hogy nem bírom tovább. Tudom, mit akarnak mondani, de nekem mondhatnak, amit akarnak. Bizonyosságot akarok és nem dajkamesét. Egyedül vagyok, elbírom a rosszat, de ezt a bizonytalanságot nem bírom. Most hallották. Most tessék, doktor úr, válaszolni vagy elbúcsúzni tőlem. Agydaganatom van?
– Igen.
– Operálni kell?
– Igen.
– Mikor?
– Azt hiszem, nemsokára.
– Veszélyes?
– Komplikált…
– Csináljak végrendeletet?
Az öreg doktor minden kérdésnél vörösebb lett. Az utolsónál elfulladva kapaszkodott lábra.
– Nem tudom, és most már ne is tessék kérdezni. És ne tessék fenyegetni holmi főbelövésekkel, mert én a halott embertől nem félek, de az erőszakos embert nem szeretem. Én is beteg vagyok… fulladok. Minden izgalom árt, és most azt mondja, hogy főbe lövi magát, és pár év múlva, ugyanebben a székben azt fogja majd gondolni: „szegény öreg doktor, hogy felizgattam”. És akkor szégyellni fogja ezt az egész estét… Igenis, szégyellni! – s az öreg doktor levegő után kapkodva visszaroskadt helyére.
Csend lett. A káplán maga elé nézett, a kis gróf szinte elfeledte betegségét, és részvéttel nézte a fuldokló öregembert, de gondolatai alatt valami megnyugvás takarta be a gyötrődést. Arca még fehérebb lett, mint máskor, és reszkető kézzel maga töltött.
– Sajnálom, hogy túlmentünk a határon. Tessék, doktor úr – odatolta a cigarettát. – Nagyon leszidott, de amit mondott, arról legalább tudom, hogy igaz.
– Bocsánatot kérek. Kolerikus vénember vagyok, és felbőszít, amikor valaki elibe akar menni a halálnak; jön az magától is!
Még hazafelé is ezen morfondírozott!
Főbe lövi magát! Szamár!… De én megint elkapattam magam. Én is szamár vagyok! Vén szamár!
És botja halk koppanásaira nyomban rálépett a csend.
Lesi megállt a kerítés mellett, a rét szélén, és felnézett az égre, hogy nem szakad-e le, de az ég nyugodt volt, és a csillagok között se látszott semmi rendellenesség.
– Megállj, asszony! Megállj, mérnök! Kirúg! Engem kirúg? Holnap bemegyek a grófhoz, be, csak azt nem tudom, minek megyek be! Az is kirúg. Meglövöm a rókát. Új kabát. Új kabátban egész más ember vagyok. Hát ez igaz. Az asszony meg nyihogott a másik szobában. Rajtam! Mert kirúg az ura, az a kehes pióca. Majd ‘iszen utána nézek… biztos az öreg Retek! Az főzte ki. Az a tolvaj, hogy az Isten…
Lesi lassan elindult a réti gyalogúton. Kalapját még mindig kezében tartotta, ahogy kijött, pedig a rét felett hűvös pára szállt, és azt se vette észre, hogy térdig vizes lett a harmattól.
Lassan aztán mégis lehiggadt, és a fogcsikorgató düh helyét emésztő bosszúvágy foglalta el. Először Reteknek tekeri ki a nyakát – ez már olyan, mintha meg is lenne –, aztán a mérnökét. Mert mért küld el a mérnök mindenkit, amikor a fakereskedővel tárgyal? Mért? Hát majd ő megtudja, hogy mért. De először Retek van soron, azaz Juliska, aki figyeli a későn járó kocsikat, elsősorban a részeges Kis Imrét.
Nem is nagyon bánta, meghallják, nem hallják, rendesen betette maga után a kertajtót, de azért számított arra is, hogy ilyenkor – talán éjfél is lehetett már – úgy sincs ébren senki.
– Jaj, de megvárakoztatott – suttogta az asszony. – Mindjárt világot gyújtok. Az ablakot beakasztottam, egy szikra világosság nem megy ki.
– Gyújtson, Juliska.
Szépen fel volt terítve, de nem lehetett észrevenni, hogy az enyhített volna valamit Lesi komorságán. Csak állt, és úgy nézett az asztalra, mintha ravatal lett volna.
– Valami baj van?
– Itthagyom ezt az egész ronda vacakot – fakadt ki Lesi, és puskáját a sarokba lökte. – Se éjjelem, se nappalom. Az a rongy kis fizetés nem éri meg, hogy úgy bánjanak az emberrel, mint a kapcaronggyal.
– Aludni kell rá egyet… – és Pecsenyésné szelíden megfogta a vadőr két vállát. – Reggelre más lesz az egész világ! És ha maga elmegy, ki ül a Retek szép házába? Aztán ki látogat meg engem nagy ritkán?
Lesi a szépen felterített asztalra nézett, és megadóan hajtotta le a fejét.
– Csak magát sajnálom, Juliska… – és kinyújtotta kezét, de az asszony kisiklott a konyhába.
– Majd vacsora után beszélgetünk. Ott a bor, igyék addig egyet. Ilyenkor jót tesz.
Lesi kigombolta kabátját, színültig töltötte a poharat, és dühösen lenyelte a bort, mert a kabátról megint eszébe jutott minden.
– Ejnye, Juliska, ez már sok!
– Csak maga ne beszéljen, hanem vegyen.
– Nem kár ezért a szép kacsáért?
– Kár vagy nem kár, az az én gondom. Majd én adok.
És Pecsenyésné olyan falatokat rakott Lesi tányérjára, hogy annak sérelmei bizonyos fokig elhalványultak. A kacsa ugyanis piros volt és ropogós, mint a cseresznye.
Ettek jóízűen, és ittak sűrűn.
Odakint nehéz éjjel volt, az emberek és a nappal távol. A bor fogyott, közben Lesi elmondta, hogy bánt vele a mérnök, és előadását sűrűn szakította meg Pecsenyésné egy-egy megjegyzése. Ezek a megjegyzések többnyire kimerítették a becsületsértés fogalmát. Sőt nem hagytak kétséget a mérnök szellemi képességeit és a mérnökné erkölcseit illetőleg sem.
Később átültek a díványra – „itt mégis kellemesebb” – jegyezte meg finoman Pecsenyésné, s ő vette át a szót.
– A vén Retek nyaka már a markunkban van.
– Nono!? – örvendezett Lesi.
– Böröc Zsigáék udvarán – hátul a pajta mellett – négy méter hasábfa van. Persze aki nem tudja, nem látja, mert szalma alatt van az egész. Aztán még hordják is. Behívtam az Imrét, adtam egy kis bort neki, aztán beszélt, mint a vízfolyás. Még négy métert visz oda. Persze éjjel vagy este későn.
– Akkor nem mondok fel – pattintott Lesi –, mert az öreg után csak én következem abban a szép lakásban. Nagy kert, jó istálló.
– Hát csak azért marad itt? – Pecsenyésné duzzogva fordított hátat, és visszafordítása egy kis dulakodásra adott alkalmat.
– Még maga is bánt? – komorult el újra Lesi, de ebben már nagy része volt a bornak is, mely tudvalevőleg kinek vidámságot, kinek szomorúságot ad ajándékba.
Lesit tehát ki kellett engesztelni, s hogy ez az engesztelés meddig tartott, azt csak Lesiné tudja megmondani, aki vacsorával várta az urát, és amikor végre meghallotta botorkáló lépteit, a vekker éppen fél hármat mutatott.
Ha Lesi most egyenesen a mérnöktől jön, nem kétséges, hogy az asszonyt csúnyán lehordja – talán meg is veri –, de Lesi nem a mérnöktől jött, így fellépése nem volt az, aminek kellett volna lenni.
Bevágta maga után az ajtót, a puskát felesleges zörgéssel a sarokba lökte, aztán feleségére nézett.
– Mit csináltál, te szerencsétlen?!
Az asszony elhűlve nézett urára.
– Én?… Één?… – és a tűzhely felé fordult, hol este óta várta már a vacsora. – Én?
– Te! Tudod, mit mondott? Kirúg! Azt mondta! Ott ácsorogtam éjfélig, amíg szóba állt velem. De nem is állt szóba, mert csak azt mondta, hogy ha te előbb kürtölöd tele a falut a rókáimmal, mint ő tudja, hát mehetünk a fenébe. A lábunk se éri a földet. Hát ez elő ne forduljon többet – és Lesi ujjával megfenyegette az asszonyt, aki már éppen sírni akart, de amikor Lesi a fenyegetéssel a legnagyobb szigorúságot akarta mutatni, ez olyan tréfásan sikerült, hogy Lesiné egyszerre elfeledte a sírást.
– Te ittál!
Lesit ez a megbántás éktelenül felháborította. Azt, hogy ivott, letagadni semmiképpen sem lehetett, de az asszony az oka annak is, ha ivott.
– Hát aztán?! – üvöltötte és odalépett az asztalhoz, hogy verhesse. – Hát aztán?! Belém gázolnak, meggyaláznak… rúgnak, ütnek, dobnak, ki bírja ezt ki józanon, akinek ilyen istenverte szájas felesége van? Aki mindent jobban tud! Aki mindig okos! Új kabát! Kellett a jó kabát… Te, te… elmenj a szemem elől. Ittam! Hát ittam. Szórtam a pénzt a cimbalomra…
– Teremtő Isten! Gábor! Pénzt?
Ez már sok volt Lesinének. Mert hogy ura hébe-hóba részegen ment haza – hát Istenem! Hogy szívesen fordult meg a menyecskék után, az se olyan nagy veszedelem, de hogy pénzt? Pénzt a cimbalomra – ezt már nem bírta el, és sírva borult az asztalra.
– Ne sipákolj – szelídült meg Lesi –, a pénzt meg a cimbalmot csak úgy mondtam. Méregből.
– Hát akkor hol ivott? Üljön le… tudom, fáradt…
– Az is vagyok. Inni meg az erdőn ittam.
– Az erdőn?
– Ott! Amikor kigyöttem ettül a kutyától, ott ballag a Balázs Jóska. A hegyről jött.
– Ki az?
– Nem idevaló, de itt szokott fát vágni. Azt mondja: jó, hogy találkoztunk, erdős úr, sok szívességet tett nekem, fogadja el ezt a kis bort. És a markomba nyom egy pintes üveget. Elfogadtam, mert ha el nem fogadom, a kocsmába mentem volna. Aztán kiballagtam az erdőre, leültem a földre, és nagyon elszomorodtam. Hát milyen szegények is vagyunk mi! Aztán szegénységünkben azt tesznek velünk, amit akarnak. Azt se tudom, mért. Hát mi nem vagyunk emberek? Csak néztem a fákat meg az eget, aztán lassan megittam a bort. Most már tudsz mindent. Aztán egy szót se többet! Enni nem tudok, mert egy falat nem sok, de annyi se menne le a torkomon.
Lesiné csendesen elrakosgatott, s csak az ágyban szólalt meg újra.
– Én már tudok mindent.
Lesi ijedten nézett a sötétségbe, s az a kép jelent meg előtte, amikor Juliska – azaz özvegy Pecsenyés Ábrisné – a sült kacsát rakta a tányérjára. Talán nem volt jól elfüggönyözve az ablak?
Nem válaszolt.
– Alszol?
– Mi?
– Azt mondom, hogy már értek mindent. Józsi, az inas mondta, hogy a gróf csúnyán lehordta a mérnököt, mert nem tudta megmondani, hány rókát lőttél. Hát ezért rúgott most beléd.
– Igazad lehet – könnyebbült meg Lesi.
– A kocsis meg azt mondta, hogy a gróf kérdezte Retektől, igaz-e, hogy te úgy lövöd a rókát, mint a répát.
– Répát?
– Úgy mondta. Retek erre csúfondárosan nevetett, és azt mondta, hogy lehet, hogy te úgy lövöd, azért lőttél csak egyet, ő meg hármat.
– Megint belém mart a vén kutya. De eljön még az ő órája is. Akkor aztán én nevetek, de úgy nevetek…
Azt már nem mondta meg Lesi, hogy hogyan nevet, mert közben elgondolkozott, és azonmód el is aludt, ami a történtek után – valljuk meg – nem is csoda.
IX.
A nyár végi napok lassan, egyformán lépegettek az ősz felé. A hajnalok hűvösek és némák lettek, a nappalok ragyogók, de tűnődők, mint a vénülő szerető, s az estékben fellobbantak a pásztortüzek.
A napok azonban mégsem voltak egyformák; nemcsak azért, mert a világ teremtése óta nem volt még két egyforma nap, hanem azért is, mert ugyanazt a napot egyik ember szépnek látja, a másik pedig kibírhatatlannak, vagy semmilyennek. Lesi – például – az egyik szombati napon olyan undorral nézett a derengő ablakra, hogy azt nem lehet kimondani, ugyanakkor az öreg Retek házaspár csendes örömmel készülődött, Fenyéri István nyugodt mosolygással cigarettázott a pitvarban. Erzsi pedig Rozált öltöztette, akinek ez volt életében a legszebb napja. Nem olyan, persze, mint lehetett volna, de mégiscsak szép, mégiscsak egyetlen, megnyugtató és felszabadult, mintha valahol utat tévesztett volna, de most újra kiért a széles csapásra, ahol mások is járnak.
Egyszerűen, szépen öltözködött Rozál, csak a nyakában csillogott egy széles aranylánc, István ajándéka. Ujján karikagyűrű, kezében imakönyv, és suttogva beszélnek, hogy Péter fel ne ébredjen.
A konyhaajtón besüt a nap. A kertajtó előtt hintó áll az öreg Retek pálinkát tölt a kocsisnak.
– Egészségére, erdős úr! Fáin ital, látszik, hogy szívesen adják.
– Na, még eggyel!
– Köszönöm, erdős úr, most elég volt.
Rozál nehezen indult ki a konyhából. Tett-vett, elgondolkodott, mintha valamit mondani akart volna, aztán hirtelen odafordult anyjához, és megcsókolta az öregasszonyt. Kicsit mosolyogtak, de a szemük tele volt könnyel.
Az öregasszonynak csak a szája mozgott, és kikísérte Rozált a pitvarba.
– István!
Fenyéri István felállt. Kicsit zavartan nézett asszonyára, de a szíve tele lett melegséggel, mert Rozált soha ilyen szépnek nem látta. Egyszerű, sötét ruhájából puhán nőtt ki fehér arca, és szemében nagy szeretet és mérhetetlen komolyság volt.
– István, ha maga is úgy akarja, indulhatunk.
Álltak egy pillanatig, nagy csend lett, és mintha a reggeli nap ragyogása régi bánatok árnyékát söpörte volna ki az udvarról.
Elmúlt!
Erzsi is megcsókolta nénjét, de ez a csók már vidám volt, új és a jövőnek szólt.
A másik falu messze van, csak az öreg Retek megy el a fiatalokkal. Tarisznyáját – mint szokta – a nyakába kanyarintja. A tarisznyában egy kis itóka van. A tanúkat megkínálni – mondja, de felesége tréfásan fenyegeti meg.
– Vén akasztófa… de hát ma mindent szabad…
Az öreg Retek ül a kocsis mellé, a fiatalok hátra.
– Én leszek a kalauz – és megemeli kalapját. – Na, Jézus segíts!
A hintó elindul. Puhán, lágyan ringatózva. A hintót az uradalomból kapták. Rendelkezhetnek vele. Mára az övék. Simán, pattogva robog a hintó, és szürke, darabos életüknek nagy ünnepe ez a mai nap. Nem is szólnak egy darabig. István mosolyog és cigarettára gyújt, az öreg Retek pipál. Rozál pedig úgy nézi az ismerős tájat, mintha most látná először. Pedig sokat járt erre gyalog. Sírva is, konok haraggal is maga és az egész világ ellen, és mindig mögötte járt a szégyen.
Megfizetett a mai napért, nagyon megfizetett, de most már nem baj. Megérte? Megérte!
István, mintha csak megérezné a gondolatokat, szelíden megfogja Rozál kezét.
Először a jegyzőhöz mentek, azaz az anyakönyvvezetőhöz. Retek fiatalosan ugrott le, és – ahogy illik – lesegítette lányát is, és ha már benne volt, lesegítette Istvánt is.
A községháza tája üres volt. A kapuban egy öreg vizsla feküdt, és a kopár udvaron tyúkok kaparásztak.
Az iroda előtti folyosón színes plakátok ontották a tudományt, és a hivatalos hirdetmények drótháló alá menekülve, olvashatatlanul és diszkréten ballagtak az elévülés felé.
A tanúk – az odavaló sekrestyés és erdőőr – már várták őket, és Retek vidám szeretettel üdvözölte őket. Hosszan paroláztak.
– Be lehet menni?
– Kicsit várni kell, a jegyző úr Sárközit abriktolja.
Erre a magyarázatra nem is volt szükség, mert a jegyző mély, oktató hangja kihallatszott.
– …nekem ne hazudj, Jóska. Az ablakot meg az üvegeket megfizetitek. A záróráról most nem beszélek, de ha ez még egyszer előfordul, úgy szétverem a ragyás képedet, hogy a tulajdon anyád nem ismer rád. Elmehetsz!
A cigány vidáman ugrott ki az irodából, utána pedig hivatalos komolysággal a kisbíró.
– Esküvő?
Ez a kérdés merőben felesleges volt. Nem is válaszolt senki, csak az arcok mosolyodtak el, elismerve a kisbíró kérdésének hivatalos jellegét.
– Tessék bemenni, a jegyző úr már várja a „házasságot kötni szándékozókat”.
A jegyző akkor akasztotta a nyakába a hatalom és jog nemzetiszínű címeres szalagját és ünnepélyesen állt a nagy könyv előtt.
A szobában papír- és tintaszag volt, egy kis pipaszaggal vegyest. Az ablakban egy légy verte magát a levegőszínű üvegen, és légyfejébe sehogy se fért bele, hogy azon nem lehet átrepülni.
A kérdésekre István komolyan, lassan válaszolt, Rozál pedig elfogódottan és halkan. Aztán akadozva elindult kezükben a toll és a világ előtt férj és feleség lettek.
Az öreg jegyző pedig elsőnek kívánt boldogságot az új párnak, ami a jelenlevőket meg is hatotta. Kiakasztotta nyakából az anyakönyvvezetői szalagot, és a belépő kisbírónak azt mondta:
– Ha pedig ez a dohány még egyszer így kiszárad, hát a fejedhez vágom szitástul.
De a násznép ezt már a folyosóról hallotta, hol az öreg Retek szilvóriummal kínálta meg a tanúkat, és megjegyezte, hogy a jegyzőnek mindenképpen igaza van, mert a száraz dohány törik, pazarlódik, és az íze se olyan, mint amelyik megszítta magát egy kis nedvességgel.
Ezzel aztán el is indultak a templomba.
Az utcán éppen marhacsorda ment végig, nagy port verve, ezért úgy határoztak, hogy a fiatalok menjenek kocsin, az öregek meg, ha porosak lesznek, hát porosak lesznek. Nekik már semmi se árt, és ma az elsőség a fiataloké.
A templomajtó mögött aztán egyszerre egyedül lettek. Kívül maradt a falu, a kutyaugatás, por, minden. István, a kétméteres ács, lassan lépegetett az oltár felé Rozál kezét fogva, az asszony pedig melléje húzódott, szeme nagyra nyílt, szívében kósza, névtelen imádság indult el, és amikor az oltár korlátjához értek, térdre rogyott, homlokát tenyerébe hajtotta, és válla sírón megrándult.
István nem tudta hirtelen, mi ilyenkor a teendő, hát letérdelt ő is, és átfogta az asszony vállát.
– Ne sírj…
Szerencsére nem volt senki a templomban. Aki pedig ott volt, egy kézmozdulattal letörölte a régi számadást, ami annál könnyebb volt, mert a fekete táblán Rozál könnyei folytak végig.
Mire megérkezett a pap s az öregek, már nem látszott, mintha Rozál sírt volna, csak a szeme volt fényesebb, de hát ez nem tűnt fel senkinek, mert lám az öreg Retek szeme is csillogott a meghatottságtól, sőt a tanúké is, nem tudni, mitől, mert azt mondani, hogy a szilvóriumtól, határozottan komiszság lenne.
Amikor az oltár elé álltak, a sekrestyés felnézett a kórusra, és abban a pillanatban halkan fuvolázni kezdett az orgona. Ez meglepetés volt! A sekrestyés fia tanítójelölt, és apja szigorúan meghagyta, hogy tegyen ki magáért, s így Fenyéri István és Retek Rozália lágy orgonaszó mellett esküdtek.
A szavak tompán szálltak a visszhang szárnyán, a gyűrűk megkoccantak a tálcán, a stóla érdes aranya összefogta a kezüket, és a magasról elszálló zsongó zene kikísérte őket a templomból.
Kint vakított a nap, és más, egészen más volt a világ. Rozál belekarolt az urába bátran, kipirulva, boldogan, és tisztán érezte, hogy eddig csak asszony volt, de most már feleség!
Nem is tudja, hogy búcsúztak el, hogy ültek kocsira, csak arra eszmélt fel, amikor a kocsis a lovak közé cserdített a pántlikás ostorral, és a kocsi vidám pattogtatással végigrobogott a falun.
Otthon pedig készültek a vacsorára, mert késő délután lesz, mire megérkeznek, és akkor már legyen csak vacsora. Annál jobban ízlik. Péter ott lábatlankodott egy ideig a konyhában, de amikor a csirkeforrázó tálból pár csepp a lábára lottyant, sziszegve és megbántva kiment a pitvarba és unatkozott.
Péter előtt nem beszéltek szülei késői esküvőjéről, de ezt ő mégis tudta, és nem talált benne semmi különöset. Ilyen erős, nagy ember, mint az ő apja, akkor esküszik, amikor akar. Palatábláját azonban többször elővette, és sűrűn teleírta saját nevével, Fenyéri Péter… Fenyéri Péter…, ami sokkal jobban hangzott, mint az egyszerű Retek név, mert – mint apja mondta – ők tulajdonképpen nemes emberek voltak.
– És most mik vagyunk? – érdeklődött Péter.
– Szegény emberek – mondta apja, és szokása szerint mosolygott, amiből Péter nem tudta megállapítani, mennyi öröme van az embernek a nemességből, és mennyi baja a szegénységből.
De az új név tetszett neki, hát szorgalmasan gyakorolta.
Egy darabig még nézegette leforrázott lábát, de mivel a bőr nem jött le, nem foglalkozott többet vele, hanem széket hozott, és a Mátyást kezdte „tanítani”. Ez a tanítás eleinte csak bosszantás volt – mert öregapja lelakatolta a kalickát, hogy Péter a madarat ne kínozhassa –, később azonban a kis Mátyás sokat tanult Pétertől, különösen mióta az öreg Retek a madár nyelvét állítólag „felvágta”. Hogy ez az operáció megtörtént-e, vagy nem, sose derült ki, de hogy a kis Mátyás már „beszélt”, ezt akárki hallhatta.
A szavakat ugyan nem lehetett mindig megérteni, mert a madár kicsit fejhangon beszélt és selypített, de talán jobb is volt, hogy nem lehetett megérteni, mert Péter a fuvarosoktól, béresektől, cigányoktól tanult meg egy-két „kiszólást” – s ezekre tanítgatta a Mátyást. Ezek a szavak többnyire egészen „eredetiek” voltak, és a szótárakban általában nem találhatók, ami jellemző a szótárak szegényes szókincsére…
Az első szó, amit megtanult, Erzsinek szerzett kellemetlen meglepetést. Retekné ugyanis az utóbbi időben sokat korholta Erzsit, aminek a befejezése mindig az volt:
– Te lány… te lány… Mi lesz belőled, ha férjhez mégy? Hogy látod el az urad? Milyen ebédet főzöl, ha még ehhez sem értesz?… – és a végén: – hej, te lány, te lány…
Erzsi csak a vállát vonogatta piros réklijében, és a kis Mátyásban lassan a piros rékli és a „te lány… te lány…” egyet jelentettek. Az a neve talán ennek a piros bőrű embernek?
Amikor egyedül volt, próbálgatta egy kicsit, és Erzsi majdnem elejtette a fejősajtárt – a kalicka alatt ment éppen az istálló felé – amikor a Mátyás megszólalt:
– Te láány… te láány…
Erzsi megdermedt, de aztán elvörösödött a méregtől. Visszament a konyhába.
– Hallja, édesanyám? Hát ilyen csúfságot tett velem! Már ez a büdös madár is rám kiabál, mintha világcsúfja lennék, vagy valami lusta dög, akit mindig szidni kell, mint a rossz lovat.
– Mit mondott? – ijedt meg Retekné, aki az utóbbi időben hamar megfeledkezett magáról, és ilyenkor nem nagyon válogatott a kifejezésekben.
Erzsi kilépett a pitvarba, és a kis Mátyás mintha csak erre várt volna.
– Tee jáány… te láány…
– Hallja?
– Nem baj – nevetett Retekné –, azt hittem, már mást hallott. Ezentúl vigyázni kell, mit mondunk, mert ez az akasztófamadár mindent „kibeszél”.
Erzsi hát újra elindult az istálló felé, és megfenyegette a madarat.
– Elhallgass, mert kitekerem a nyakadat…
Mond valamit – gondolta a kis Mátyás vidáman, és megugatta Erzsit, mint a kutya.
Ezen aztán Erzsi is csak nevetett.
És ezután, ha Reteknének muszáj volt valami erősebb kifejezést használnia – becsukta az ajtót.
Péter azonban más véleményen volt, és úgy gondolta, éppen arra kell megtanítani a madarat, ami meghökkenti a hallgatót.
Most is felállt a székre, és a kis Mátyás figyelmesen nézte Péter száját.
– Részeg disznó… réészeg – disznó…! Mondd, Matyi: Részeg disznó.
Tegnap már eljutottak odáig, hogy: „Részeg di-, részeg di” – ezt akarta Péter tökéletesíteni.
– Rééheg tii, rééheg tinó…
– Nem tinó, Matyikám, az más. Disznó!
– Tinó… tinóó…!
– Nem tinó, te ökör – vesztette el Péter a türelmét, és megrázta a kalickát, mire a Mátyás felháborodottan sivítani kezdett, szárnyával verdesett és kiabált.
– Tekergő, tekeerrgő…
– Tekergő az öreganyád – dühöngött Péter, de elengedte a kalickát, és arra gondolva, hogy erre is ő tanította a Mátyást, újra kezdte az oktatást. – Matyi, ide figyelj: részeg disznó, hallod? Ré-szeg-disz-nó!
Ezzel múlott a délelőtt. Később nagy riadalom támadt a baromfiak között, mert Erzsi egyenként húzta ki az ólból a kijelölt csibéket, kacsákat, és hiába kiabáltak, verdestek, egyenként megölte őket.
A kis Mátyás izgatottan figyelte az eseményt. Ilyent még nem látott. A vér hirtelen indult el a kés alól, és feketére festette a port, az áldozatok rúgtak még párat, aztán mozdulatlanok lettek. A halál közelsége kiáltott a csirkék rémült siránkozásában, s a Mátyás ezt megérezte. Ősi ösztön szabadult fel hirtelen benne, és saját nevében megkiáltotta a vészt a környéknek.
– Máátyás… Máátyás…
De itt nem hallgatott rá senki.
Erzsi egy tálba dobálta az áldozatokat, tollukba törülte kezét, aztán megfenyegette a Mátyást.
– Csak kiabálj – integetett a késsel. – A te torkodat is elvágom!
A kés veszedelmesen csillant a napfényben, és a kis Mátyás aggodalmasan felborzolta a tollát.
Te lány… te lány… – gondolta, de nem merte mondani.
Péter már beleunt a tanítói működésbe. Bement a konyhába, de nem törődött vele senki.
– Fáj a lábam – mondta rövid gondolkozás után – meg ég is…
– Mert mindig útban vagy, Péterkém. Nem árt az a kis meleg víz.
– Forró volt!
– Itt van egy kis hús meg kenyér. Eredj játszani, ma nem ebédelünk, csak úgy futtában. De a vacsora, az olyan lesz!…
Péter markába fogta a kenyeret meg a húst.
– Hús nincs nagyobb?
– Itt van, de most már eredj, mert még a mai szent napon is pofon váglak.
Péter tudta, hogy öreganyja elért a türelem határára. Kiment az udvarra, onnét a kertbe, átbújt a kerítésen és már az erdőben volt. Eszegette a kenyeret meg a húst, és ballagott az ismerős gyalogúton. Szeme a fákon. Igaz ugyan, hogy a fészkek már üresek és a mókusok fiait se lehet ilyenkor megfogni, de a madarak mégis csak a fákon mozognak, és Péter szívesen megleste őket. Zsebében ott lapul a csúzli, s ez mindent megmagyaráz. Péterben olthatatlan vadászszenvedély lobogott.
Az erdő csendes volt és karácsonyfaszagú. Ebben az erdőrészben volt a fenyő, és a tűlevelek puha párnáján úgy lehetett járni, mint a szellemek.
Péter hirtelen megállt, aztán hátrálni kezdett.
Az úton összetekeregve, mint a rétes, vastag kígyó feküdt. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Péter félt a kígyótól. Nem, Péter az ördögtől se félt, a kígyót pedig valami ősi ösztönnel gyűlölte. Elsősorban hallott valamit a Paradicsomról, az almáról és a kígyóról, aki az első emberpárt elcsábította, tudta, hogy a kígyó megeszi a madárfiókákat, és saját szemével látta, amikor egy kígyó elevenen elnyelt egy kétségbeesetten brekegő békát. A kis béka halálsejtelmes siránkozását sose felejti el, s azért most csak addig hátrált, amíg megfelelő suháng akadt a kezébe.
A kígyó lustán emésztett a gyalogút napfényes kis foltján. Aludt, talán álmodott is, de az álomnak nem ért a végére, mert rázuhant valami tompa, eszméletlen fájdalom, és arról már nem tudott, hogy teste még tekergőzött egy darabig, aztán Péter egy hangyabolyra dobta.
– Majd ezek elbánnak veled – köpött a kígyóra, és tovább ballagott. Egyik zsebéből a húst vette elő, a másikból a kenyeret, és eszegetett, mint aki jó dolgot művelt.
A tóparton megállt egy kicsit, mert szerette elnézni a nagy vizet, a ringó nádast, a sík vízen úszkáló vadkacsákat és szárcsákat. Itt már elő lehetett venni a csúzlit és odalőni a szép madarakhoz. A kavics csobbanva hullott a vízbe, a kacsák pedig ijedten úsztak odébb, ahová Péter – sajnos – nem tudott odalőni.
De azért nem unatkozott.
A nádasban hol itt, hol ott mozdult valami, ami lehetett nádirigó, törpegém, vízicsibe, de lehetett vízipatkány, sőt vidra is.
Mozdulatlanul ült, és nagyon jól érezte magát. A nap melegen sütötte arcát, kezét, meztelen lábát, a levegőben mocsárszagú szabadság volt, a nádi buzogányok bársonyfeje feléje bólogatott, a víz felett lustán himbálódzott egy piros lepke és magasan valahol ölyvek köröztek, de csak távoli vijjogásukat lehetett hallani.
Összekulcsolta kezét térde felett, és ha megkérdezték volna: mit csinál, Péter talán nem tudott volna válaszolni, pedig ezek azok a percek, amikor a gyereklélek viaszára kitörölhetetlenül belerajzolódik egy táj, szagával, színével együtt, amit még az öregkor hava sem tud eltemetni.
A nap már a fenyők koronájához ért, amikor Péter egyszerre haza akart menni. Felugrott és elindult a kocsiút felé. A növekvő árnyékok az otthon vágyát ébresztették fel benne, ami Péternél körülbelül annyit jelentett, hogy – éhes.
Ahol lehetett, futott is egyet-egyet. A meztelen kis lábak gyorsan mérték a távolságot. Az ösztövér testen alig volt súly, és Péter nem is nagyon tudta, mi a fáradtság.
Amikor a tó elmaradt mellőle, kis dombon szaladt felfelé, de hirtelen megállt, mert az öreg vadkörtefáról egy szem körte pottyant le. Péter sokat járt az erdőn, tudta, hogy ilyenkor a vadkörte nem hullik még magától. Szeme egy pillanat alatt átfogta az egész lombot, de az öreg fán levél se rezdült. A csúzlit kézbe véve lopakodott a fa alá, s amikor a durva kérgű törzsön felnézett, két fényes szem leselkedett rá a magasból.
– Mókus – suttogta Péter, és minden idegszálában érezte a vadászat izgalmát. Vágott ólmot tett a csúzliba, de amikor lőni akart, a mókus átperdült a fa másik oldalára.
Péter utána!
A mókus vissza!
– Azanyád!
A mókusnak csak pár centit kellett mozdulni, már láthatatlan lett, Péter átment a fal túlsó oldalára, de addigra a mókus már megint innen volt. Közben – mert állandóan felfelé nézett – el is hasalt, és könyökét csúnyán belevágta a gyökérbe.
– Huhu… jaj, megállj, mókus!
A mókus ez idő alatt egyszerűen eltűnt. Péter meghökkenve nézett a fa sűrű koronájába, de a mókus nem volt sehol. Másik fára nem ugorhatott, tehát itt kell lennie. De hol?
Péter nem hagyta magát. Jó messze elment a fától, s akkor meglátta, hogy a mókus egy vastag ágon lapul, ezért nem lehetett alulról látni.
Lőni messze volt. Felmászni nem lehet, a nap megy lefelé. Letette ócska kalapját és megvakarta a fejét, ami Péternél a legnagyobb tanácstalanságot jelentette. Anyja, apja talán már hazaértek…
Odaállt tehát a fa alá, és nagyon csúnyákat mondott a mókusra, apjára, anyjára, kiterjedt rokonságára, és miután a mókus erre se jött elő, mérgesen zsebre vágta a csúzlit, és futni kezdett a kocsiút felé, de még futtában is szidta a fát, a mókust és mindent.
Futás közben tüskébe lépett, a tüskét kihúzta, a sebet benyálazta, és rohant tovább. Az alkonyi szellő elsuhant mellette, de azért füle felszedte az apró neszeket, a bokrok között úgy ugrott át, hogy gallyat se mozdított meg, és szeme, bár nem nézett sehová, mégis mindent látott. Az ősember fia szaladhatott így sok ezer év előtt, csak az meztelen volt, ámbár Péter se dicsekedhetett hivalkodó ruházattal.
Az út menti bokrok között megállt egy pillanatra, hogy lekapkodjon pár szem földiszedret, s ekkor távoli énekszó ütötte meg a fülét. Az út hosszú kanyarodójában már látszott is a porfelhő, melyet valami kocsi vert, és az ének mintha a kocsival közeledett volna.
– Megvárom – határozta el Péter –, hátha fel lehet rá kapaszkodni – és meghúzódott a bokor alatt, beleolvadva az árnyékba.
A kocsi lassan jött és Péter már látta, hogy hintó közeledik, amely pedig különösen alkalmas, hogy észrevétlenül az utasok mögé kapaszkodjon az ember, mert a hintó fedele jótékonyan eltakarja a tengelyen utazót.
A hintó már nem volt messze, amikor Péter ijedten ismert rá öregapjára és szüleire. A dal vidáman szállt az alkonyodó erdőben, s az öreg Retek – kezében az üveggel – önfeledten fújta:
… venyigéről, venyigére,
fáj a szívem a szőkére,
megőszül a fejemen a göndör haj…
Péter elkerekedett szemmel nézte öregapját és szüleit. Nem tudta, hogy hintón mentek el, és már ez magában is csodálatos volt. A szerszám csatjai csillogtak, a kocsi úri módon ringatózott, és Péter úgy érezte magát, mintha eddig becsapták volna. Hiszen ők nem szegény emberek! Nem. Ők nemes emberek, mert más aligha utazhatna ilyen hintón.
És milyen megváltozott arcuk van az öregeknek, ha így egyedül vannak!
A kocsi már egészen közel volt. Az öreg Retek arcán mámoros izzadság fénylett, apja és anyja pedig átkarolva egymást, néha összenéztek, de olyan különösen, hogy Péter arra gondolt volna, hogy talán beteg valamelyikük, ha révetegen nem mosolyogtak volna.
Retek befejezte a dalt, és megfogta a gyeplőt.
– Megállás! – kiáltotta. – Most pedig iszunk! Mégpedig először te igyál, Rozikám. Mert én tudom, amit tudok, hogy mindig az asszony az első. Értetted? – nézett szigorúan a kocsisra. – Na látod – veregette meg a kocsis vállát, miután az nem felelt.
Rozál csak a száját érintette az üveghez.
– Most pedig te következel, fiam, mert ma léptél a tisztességes emberek sorába.
– Ne nevess, te Pista, ne nevess, mert levágom a füled.
Fenyéri István nagyot húzott az üvegből, és – mint mindig – szelíden mosolygott:
– Nem nevetek… igyék maga is, apám.
– Ez a szép szó!… hallottad? – fordult a kocsishoz – Apám! Ilyen szép szál fiam lett, pedig nem is én neveltem, de – és nagy szomorúsággal nézett a levegőbe – áldott legyen haló porában is, aki nevelte.
Ezzel felemelte az üveget, és szikár ádámcsutkája úgy járt fel s alá, mint a szivattyú.
– Nem lesz sok, édesapám?
– Sajnálod?
– Jaj, dehogy sajnálom, csak meg ne ártson.
– Máma megárthat, máma semmi se baj… érted, lányom? Máma minden jó; ha berúgok, az is jó, mert ma új ember lettem, meg ti is azok lettetek! Igaz, Rozál?
– Igaz, édesapám!
– Igaz, István?
– Igaz – mosolygott István.
– Igaz, Ferkó? – fordult a kocsishoz.
– Úgy van, ahogy az erdős úr mondja! Mehetünk?
– Várj még. Hát ihatom-e, Rozál?
– Igyék, édesapám, és váljék egészségére.
– Hallottátok – fordult a kocsishoz és Istvánhoz –, hát ilyen az én jó kislányom. Hát iszom is. Pedig én nem vagyok részeges ember. Ugye nem?
– Nem! – mondták egyszerre mind a hárman.
– És máma mégis berúgok! Be és be!
Ezzel újra szájához emelte az üveget.
– Na most mehetünk!
A kocsi nekilódult, de Péter is kiugrott a bokorból, mint a nyúl, és a két rugóba kapaszkodva felült a tengelyre. Nem volt kényelmes ülés, az bizonyos, de Péter nem volt igényes az ilyen dolgokban, és különben is a látottak annyira gondolatai közé ültek, hogy nem ért rá magával foglalkozni.
Körülötte szállt a por, a hintó bőrfedelének titokzatos szaga volt, apja és anyja olyan különösen ölelték át egymást, a kocsis mély tisztelettel beszélt és öregapja azt mondta, hogy ma új emberek lettek, és ő be fog rúgni. Be és be! – ismételte Péter, és arra gondolt, hogy talán kincset találtak valahol, mert ilyen esetről többször hallott, sőt olvasott is.
Halkan robogott a kocsi a homokos erdei úton. Az öreg Retek dúdolgatott, a kocsis a vacsorára gondolt, mely ma Retekéknél kijár neki, István és Rozál felszabadult tiszta vágyakozással néztek egymás szemébe, és a tengelyen Péter kuporodott, maszatos lábait vidáman lógázva kényelmetlen üléséből.
Szép, csendes nyárutó volt. A fák álmodozva álltak az erdőben és az utak mentén, az est észrevétlenül nyitotta ki csillagszemeit, a tó felett lágy pára szállt, a kertekben már bimbóban volt az őszirózsa, a mezőkön krumpliszártüzek hunyorogtak és a kukoricaszár sejtelmes susogásába először szólt bele az őszibogár üveghangú kis citerája, amikor Retekéknél meggyújtották a lámpát a kerti vacsorázóasztal felett.
Az asztalfőn István és Rozál, jobbról-balról mellettük az öregek, azután egymással szemben: Barát Pista és Erzsi, az asztalvégen pedig Péterke és Ferkó, a kocsis.
Ferkó ugyan szívesen evett volna a konyhában is, mert:
– Nem szoktam én az urak asztalánál enni…
– Hát ha az úton ihattunk egy üvegből, akkor le is ülhetünk egy asztalhoz – mondta Retek, és ebben igaza is volt.
Ferkó különben, a vacsorára való tekintettel, zsinóros, pitykés, új dolmányát vette fel, és olyan szerényen, szépen evett, hogy asztalszomszédját – Péterkét – valósággal kétségbeejtette.
Péter is díszben volt, de csak térdig, amit úgy kell érteni, hogy megmosakodott, felvette a matrózruhát, de mezítláb maradt, mert a szűk cipőnek már csak az említésére is könnybe lábadt a szeme.
– Hagyjátok a gyereket – mosolygott István –, ha szorít a cipő, hát szorít, mért ne legyen ma neki is jó napja?
És amint így ült az asztal mellett, igazán nem jutott eszébe senkinek, hogy Péter mezítláb van; legfeljebb ő maga érezte, hogy hűvös kezd lenni, ami ellen úgy védekezett, hogy lábait összeakasztotta, egyikkel melengetve a másikat.
Péter már tulajdonképpen szívesen lefeküdt volna, de még csak a húsnál tartottak, és akárhogy kerülgette az álom, a rétesig kitartott. Akkor aztán kivett a tálból három darabot, egy óvatlan pillanatban lecsúszott a székről, és a rétest már a konyhában ette meg, félig alva, de még így is a mókusra gondolva.
Odakünt pedig elmélyült az este. Reteknének már többször eszébe jutott, hogy leszedeti Erzsivel az asztalt, de Erzsi és Pista szemükkel majd megették egymást, nem volt szíve megzavarni őket. Az öreg Retek titokban már ásított, s amikor ezt Ferkó észrevette, illedelmesen felállt és kézbe vette poharát.
– Nekem most el kell mennem – mondta bevezetőül –, mert hajnalban fogásom van, meg nem is akarom zavarni a kedves társaságot. Köszönöm az erdős úr meg az erdősné tekintetes asszony jóságát, a vacsorát meg mindent, az új házasoknak pedig sok szerencsét, boldogságot kívánok.
– Köszönjük, nagyon köszönjük – mondta az egész család nevében Retekné, és mindnyájan a pohárhoz nyúltak, de Ferkó nem ivott még, amiből nyilvánvaló, hogy mondani akart valamit.
– Aztán – ha meg nem sérteném az őrmester urat – meg olyan szépen együtt vagyunk – egy füst alatt a mátkapárnak is azt kívánom, hogy nemsokára olyan boldogok legyenek, mint Ádám meg Éva a paradicsomban.
Ezzel összeütötte a bokáját, ahogy a huszároknál tanulta, és némi kis zajongás közben – amiben az enyhe tiltakozásnak mintha valami nyoma lett volna – mindenkivel koccintott. Aztán feltette a bokorra akasztott kalapját, az öreg Retek pedig a vendégnek kijáró tisztelettel kikísérte Ferkót a kapuig.
Az asztalnál csend maradt; hallani lehetett, amint a kertajtó betevődött, mintha mindenki csak azt várta volna, hogy Retek visszatérjen, mert valamit érzett a levegőben.
Erzsi piros volt, mint a pipacs, az öregasszony a sötétségbe nézett, Rozál Pistát figyelte, István pedig – úgyis eljön, aminek jönnie kell – mosolygott, és kiitta maradék borát.
Barát Pista közben többször megsimogatta kis bajuszát.
Most nem nézett Erzsire, nem nézett senkire. Arcán megfeszült a bőr, a szeme csillogóbb lett, s amikor az öreg Retek leült, ő csendesen felkelt.
– Én is mondani akarok valamit.
Az arcok feléje fordultak, Erzsi pedig szeretett volna elszaladni attól – amit hónapok óta várt.
– Kérni is szeretnék, meg adni is. Katona vagyok, nem tudom cifrázni a szót. Kérni Erzsit kérem a kedves szülőktől, adni pedig ezt akarom.
Elővette használt kis patkóerszényét, kivett a selyempapírból egy pár karikagyűrűt, a kisebbiket Erzsi ujjára húzta, a nagyobbikat pedig Erzsi elé tette, akinek úgy remegett a keze; hogy alig találta meg Pista gyűrűsujját.
Rozál talált először magára. Felugrott, összecsókolta Erzsit is, Pistát is, s erre általános csókolózás következett.
Retekné pedig úgy állt, kötényével szemét törülgette és csak annyit mondott:
– Te lány, te lány, hát te is itthagysz? – és arra gondolt, hogy ennél a szomorúságnál nagyobb boldogság nincs is a világon.
Erzsi visszaült a helyére, az asztal másik oldalára, szembe Pistával, de az öreg szeretettel elgorombáskodta maga mellől.
– Takarodj a vőlegényed mellé!
Erzsi kérette magát egy kicsit, de aztán olyan közel ült Pistához, amilyen közel csak lehetett. Retek pedig újra töltögette a poharakat. Felállt, nehezen jött szájára a szó, kérges öreg arca megrándult.
– Az a jó Isten legyen mindig veletek, gyermekeim!
Feleségével koccintott, a két öreg összenézett, kiitták boraikat, s az öregasszony elballagott a konyhába. Ott még egy kicsit tett-vett, céltalanul tipegett ide-oda, de aztán – nem tudva, mit csináljon a nagy boldogsággal – lefeküdt és álomba imádkozta magát.
Amikor az ura bement, felébredt egy pillanatra.
– Nagyon szép lehetett, amikor a Rozál esküvőjén orgonáltak… aztán ne feledjen el szólni a gróf úrnak István ügyében, az asztalosnak pedig meg kell üzenni, hogy kezdheti Erzsi szekrényeit csinálni. Azt mondják, jó mesterember, de nehéz kivárni valamit tőle.
– Beszélgessetek még egy kicsit – állt fel Rozál –, de mi fáradtak vagyunk. Elrakom még az edényeket is, aztán holnap már hurcolkodunk, arra is készülni kell.
Erzsiék egyedül maradtak.
A lámpa sercegve pattant néha, és nagyot libbent, ha a fény után vágyódó kis éjjeli lepkékből valamelyik beleesett a lámpába.
– Még elpattan az üveg – aggódott Erzsi.
– Kár lenne – mondta Pista, és elfújta a lámpát. – Úgyis holdvilág van…
Ez is igaz volt.
A fogyó hold későn kelt fel, de világossága még erős volt, és titokzatos fénybe borította a kertet. Az erdő fái ezüstös némaságban álltak, a harmat már lehullott, a csillagok fénye hűvös és tiszta lett, s a lassan szálló felhők alján a hold félelmes, vörös fénye derengett.
Az éjszaka felért az égig.
A jegyesek ültek és nézték az éjszakát. Néha megcsókolták egymást, s ez annyi volt, mintha azt mondták volna: – Igen!
Vágyaikra mintha ráfonódott volna a végtelen gyűrű, és mintha gátat vetett volna a szertelenségek elé. Csak amikor Pista elbúcsúzott, ölelték át egymást fullasztó szerelemmel, és észre se vették, hogy az öreg Tisza ott áll mellettük és farkcsóválva nézi a két embert.
Mit csinálnak? – törte a fejét az öreg kutya, és mivel választ nem kapott, elballagott az istálló felé. Amikor visszajött, nem volt már az udvaron senki. Az útról Pista elmenő, ismerős léptei dobogtak, a konyhában Erzsi cipője koppant néha, az asztal körül elhagyottan és tanácstalanul álltak a székek, az asztalon hidegen csillant a lámpaüveg az elmúlt nap valósága, fénye és melege nélkül. Egyedül maradt az éj szaka.
(folytatása következik)
