kb. 7 perc olvasás
FÁY ANDRÁS
LÚD ÉS ORR
ÁLLATMESÉK
A VARJÚ ÉS A FÜLEMILE
– Hitvány énekes! – szóla megvetéssel a varjú a csattogó fülemiléhez. – Pohos dögevő -, felel ez -, neked tetszeni nem vágytam soha! Dögöt nem jelentget énekem.
CUKORMÍVES
A haldokló cukormíves ágya előtt egy asztalra tétette utolsó mesterművét, egy nagy süteményt, mely Belgrád várát ábrázolta. – Nem halok meg egészen – így kiált fel megelégedetten -, élni fogok ez alkotásban a maradék előtt! Szegény! hányadik metamorfózison ment azóta keresztül mesterműve!
Írócskák! reménylem, értetek?
A SZAMÁR
A szamár irigyelve szemlélte, mint vala ura előtt egy angol paripa kedvességben. – Ah! most értem én – így szóla szokatlan víg szökéssel -, mi hibázik nekem? az átkozott nagy fülek, s az ormatlan legyezők tesznek engem mások előtt utálatossá. – Ballag azonnal s nyüzsög a juhászon, hogy ocsmány füleit s farkát vagdalja el. – Óh jámbor! – felel az – nem fül, nem fark a te árulód, hanem az, hogy szamár vagy.
Cifra köntös fityeg az uracskán, szépen fütyöl, dalol, táncol, de a kalap tököt fedez.
KOPERNIKUSZ ÉS AZ URACS
Kopernikusz szisztémájának hetykén veté ellen egy uracs: ha a föld forog, miért nem dönt el engemet fordulásával? – Mert az úr szerfelett kis pont a nap szisztémájában – felel mosolyogva a tudós.
A VAK ÉS A SIKET
Egy siket és ismerőse, aki a belső hályog miatt nem látott, a játékszínbe mentek együtt, egy új énekesnő hallására. – Egek! beh felséges hang! – szóla a siket a vakhoz. – A hang amilyen – felel ez -, de az akció, akció!
Mily sokan ítélnek csak azért, hogy eltitkolhassák mások előtt valamihez nem értésöket!
A DENEVÉR
Megunta tojáson ülni a denevér: óh, gyáva heverés! – így kiált fel, érdemes-e hitvány kölykökért így vesződni az unalommal? – és esdekle az Isteneknek, mentenék fel őtet e nemtelen kötelesség alól. Megnyeré ezt a nyughatatlan, s azóta elevent szül. De ím, utálatba jöve minden állatok előtt anyai hidegségéért, s mindenektől megvetve csak éjjel repked, és barlangokba rejtezik.
Anyák! szükséges néha a dajka is – de az anya mindig.
A FECSKE
Vidám nyári nap volt, s a fecske víg csevegéssel szálldosott a fentebb levegőben. De nemsokára messziről megdördült az ég, s amint a ború közelgetett, mindig alább-alább szálldosa a fecske, míg végre majd a földet horzsolá. – Kis lélek – így szólt hozzá a veréb -, kit a bölcs idő ily alázásra és változásra bírhat! a komor minden időben egyforma marad. – Barátom! – felel ez -, ostoba az ily bölcs.
Magát az időhöz és körülálláshoz szabni tudni – a fő bölcsesség.
A MÉHEK ÉS MEDVE
Egy görbe fa odvában honolt méhrajhoz nem férhetvén a medve, kíváncsian szemlélte alulról szorgalmát. – Együgyűk! – szól végre az irigység belőle -, hogy nem unjátok oly apró cseppekbe gyűjtögetni azt a kis mézeteket; nekem ugyan nem volna béketűrésem hozzá. – Azért is nyalogatja éhen uraságod télben a talpát addig, míg mi kényünkre élünk nyári kereseteinkkel.
Aki nem munkál, ne is egyék az!
A MEDVE ÉS EVET
Kedvetlen komorsággal járdalt a medve az erdőben, s meglátta egy fán vígan ugrosni az evetet. – Oh be könnyű elméd van! – így szólt megvetéssel hozzá. – Miért nem szokol több komolysághoz, mindjárt többre néznének az állatok? – Az meglehet – felel ez -, de én ugyan oly bohó nem vagyok, hogy kis örömeimet, melyek legszebb boldogságomat teszik, némely gyávák gondolkozásainak s külső fénynek áldozzam fel.
Boldogtalan vagy! ki abban vadászod az igaz boldogságot, hogy többnek látassál mások előtt, mint ami vagy.
AZ OKOS ELEFÁNT
Az állatok tanácsot ültek, s mérgesen keltek ki az ember uralkodása ellen. – Miért szenvednénk tovább – mondának – e jármot nyakunkon? Nincsenek-e velős csontjaink, mérges körmeink, kemény szarvaink s számtalan fegyvereink őellene, gyáva, erőtlen állat ellen? – Javalló zúgás támada a gyűlésben; de az okosabb elefánt: – Csillapodjatok – úgymond – barátim! Mindenünk több van, mint az embernek, de – eszünk nincs annyi. Pedig ahol ez van, ott az uraság.
Nevetem, midőn panaszt hallok, hogy a fő- vagy alispán despotizált. Miért engedik uraságtok? Az észt korlátolni lehet erősebb ésszel; de nem is ismer más fegyvert.
A VARJAK GYŰLÉSE
A varjak gyűlést tartottak. – No, mit végeztetek? – kérdé egy visszatérőt a szarka. – Azt, hogy a jövő gyűlésen fogunk végezni.
A PÁSZTORGYERMEK
A pásztorgyermek hosszas erőlködései után felmásza egy terebély körtvélyfára. – Nyújts kezet, segélj fel engem is! – könyörge neki egy gyengébb pásztortársa. – Hiszen úgysem győzöd magad a nagy fa termését leszedni. – Igaz, hogy a gyümölcs itten kettőnknek is sok lenne – felel a gyermek a fatetőn -, de ha felsegítnélek, majd azt vélnék több társaink, hogy én is oly könnyen másztam ide. Inkább mássz, ahogy tudsz, vagy hullajtok számodra gyümölcsöt, ami nélkül ellehetek.
Mily sok pátrónus urainknak mutatok tükröt itten!
A FAGYAL
A fagyal kellemes virágával sokáig kétségessé tette a rózsának az elsőséget. – Oh, bárcsak gyümölcsöm is teremne! – sopánkodék a hiú, s teljesedést nyere óhajtása. Azóta nehéz szagúkká lettek virágai, s belőlük hitvány fekete bogyók feselnek. – Szegény barátném – szóla szánakozva hozzá a rózsa -, elég egynek egyben fényleni.
AZ ÜRGE
Egy ürge felmásza nagy bajjal a határhányásra. – Istenem! be nagy hegy! – felkiált örvendő megelégedéssel. – Mint fogja bámulni a világ, hogy ennyire tudék mászni! – Ürgének biz ez sok! – mondá egy közel böngésző róka -, de azért még nem hegy! – S könnyen szökte által ürgéstől a hányást.
A SAS ÉS FÜLEMILE
A sas szánakozva nézé fészkéből, melyet egy felhőkig nyúlt cserfa tetejében rakott, mint hajlong minden szellőcskére a kis fülemile fészke az alacsony bokron, s a gondos anya ekkoron mint remeg. – Kis bohó! – így szólítja meg. – Miért nem jössz fel szomszédságomba? Itten bátorságban lehetnél. – Azonban az énekes madárka egy iszonyú éjjeli vész után reggelre a fát forgácsokba s a sast fészkestől összezúzva látja. – Óh, be jó vala – így szólt ekkor -, az alacsony bokron maradnom. Hajlong ugyan a bokor, hajlong: de a nagy szálfa törik!
AZ OBELISZK
Egy fejedelem, országlása fényének emlékeül, egy temérdek obeliszket vágyván emelni, messze földről ritka szép s nagy gránitot hozata. Összehívatta országa minden faragóit, s a munkát ügyességökre bízta. Sokfelé mentek ezek között a vélemények az oszlop formája, nagysága s jelei iránt. Ki-ki tetszése szerint lásson munkához, volt a végzés. Vésett a kövön céhbeli és kontár, s ügyetlen vésések törülték el gyakran a mesterművet. Emeletlen marad az obeliszk, s feldarabolva a szép gránit.
Édes nyelve hazámnak! félek, nehogy a gránit díjára juss!
A KANDÚR
Karmoltan jöve le a padlásról a macska. – Hol jártál? – kérdi szánva tőle gazdája. – Kedves feleségemmel mulatoztam – felel nyájas simulásokkal a kandúr. – S hol kaptad ezen szörnyű karmolásokat? –
– Tőle a lelkemtől, s örül a szívem forró szerelme ezen bizonyos jeleinek.
A gazda csodálkozott: mert még – nőtelen volt.
AZ OROSZLÁN ÉS MEDVE
– Tegye fel a proklamációt, titoknok uram! – parancsolja az oroszlán a medvének. – Háborúm lesz az elefánttal. – Kár ezzel fáradnunk, uram! – felel ez. – Ha győz felséged, az egész világ hinni fogja, hogy igazsága volt; ha veszt, senki sem fog ügyelni proklamációjára. Az igazság felséged körmeiben, nem az én pennámban vagyon.
A MAJOM
A majom hosszas fogságából elillant. Az atyafi majomsereg örvendezve vette őt körül, de mint elbámula mindegyik, amint a megérkező idegen makogás mellett emberi eltanult mozdulatokat kezde ejtegetni, s felei közé sehogy sem szokhata, sem vegyülhete. – Gyáva! – szóla szánakozva az anya. – Te majomnak már nem érsz semmit, embernek pedig ostoba vagy.
Magyarom! elvész az eredeti karakter a sok követésben.
AZ ÁLLATOK TÖRVÉNYSZÉKE
Az ember panaszt teve a nyúl ellen, hogy sok kárt teszen a vetésben. Széket ülének az állatok, s törvényt tartának a bevádlott felett. – Ezt szorosan kell vennünk, uraim – szól a róka -, s tekintsük, hogy a hatalmas ember teszen panaszt, akinek bosszújától retteghetünk. – Halált a nyúlnak! – ordítának egyszerre mindnyájan. – Hóhéra legyen minden, aki hozzá férhet.
– A szegény juh is adott be egy folyamodást a farkas ellen – folytatja a róka -, hogy fiát erőszakkal elragadá. – Hm, a juh? – mondának vont hangon az előkelők. – Az való, hogy farkas atyánkfia is sok csínt teszen. Eresszük voksra a dolgot.
A végzés az vala: per folyjon, míg él, a farkas ellen, holta után pedig a testét férgek emésszék meg.
A KUTYA
Dühös méreggel ugatott a kutya egy elmenő szekér után, s a kereket faldosta. – Mit dühösködöl – így szólt egy tehén hozzá -, hiszen a kocsi nem árt neked semmit? – Nem árt? – felel fogcsikorgatva az eb. – De halad, én pedig maradok.
Az irigység nem hagyja magát, nem hágy mást boldognak lenni.
folytatás: http://mek.oszk.hu/09100/09114/09114.htm