kb. 16 perc olvasás
AZ 1848-49-IKI SZABADSÁGHARCZ
ANEKDOTA KINCSE
IRTA
FARKAS EMŐD
BUDAPEST, 1911
KIADJA ÉS NYOMTATJA RÓZSA KÁLMÁN ÉS NEJE
KÖNYVKIADÓ ÉS KÖNYVNYOMDA RÉSZV.-TÁRS.
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-362-5 (online)
MEK-18745
TARTALOM
Amikor a honvédek Vácz előtt táboroztak, Bernátsky Antal köztüzér hazafutott s édesanyja jól tartotta kedvencz ételével: túrósgombócczal.
Pukkadásig jóllakott s a mit nem tudott bekebelezni, azt papirosba gyömöszölve, elrejtette az ágyúcsőbe.
Egy óra mulva ágyú-szemle volt. Az ütegparancsnok le- s felhajlittatta az ágyúcsöveket s belenézett, hogy nem rozsdások-e?
A mint Bernátsky ágyújához ért s lefelé forditotta a csövét, abból egy halom túrósgombócz potyogott ki.
Az ütegparancsnok elbámult, Bernátsky meg kékült-zöldült.
– Miféle csodaágyú ez? – kérdezte aztán.
– Ideiglenesen éléskamrának rendeztem be, – mondta Bernátsky bátorságot kapva.
– No szép tüzér, a ki túrósgombóczczal akar lövöldözni az ellenségre.
– Ezzel én csak magamba akarok lövöldözni, az ellenségnek jobb a vasgombócz, mert az örökre megfekszi a gyomrát.
Az ütegparancsnok mosolygott s tovább ment, Bernátsky pedig fölszedegette a porból a gombóczokat, megtörülgette s ismét eldugta a furcsa éléskamrába.
Az aradi véres utczai harczban, mikor a honvédeket első izben kiszoritották a városból, a 29-ik zászlóalj három közvitéze, Bombiák János és két makói földije elrejtőzött a Tököly-ház udvarán.
– Felnyársalnak itt benneteket a ráczok! – mondta az egyik közvitéz.
– Ne félj tőle, csinálok én köztük olyan ribilliót, hogy mire észre térnek, már mi ungon-berken túl leszünk! – felelte Bombiák.
Azzal a keritéshez támaszkodtak s a résen át figyeltek.
Egyszerre dobpergést hallanak s a hirhedt Joanovics Mihály őrnagy alakja tünik föl előttük, a ki ficzánkoló, büszke ménen, kivont karddal vezette zászlóalját a Tököly-ház felé.
Bombiák czélba vette Joanovicsot s ledurrantotta.
A szerbek ijedten álltak meg, mire a másik két honvéd is rájuk tüzelt.
A szerbek észrevették a lobbanás fényét s rémes orditással törtek be a Tököly-ház udvarára.
– Utánam, bajtársak! – kiáltotta a hős Bombiák s átugrott a keritésen.
Társai követték, s csatlakoztak Asztalos őrnagy csapatához, mely épp ekkor indult a város visszafoglalására.
Ó, hogy még éjjel se hagynak nyugodni!
Egy Kossuth-huszárcsapat éjfél után érkezett Torda városába s jelentkezni akart báró Kemény Farkas őrnagynál.
A kapu zárva volt, de a huszár könnyen feltalálja magát. Megkoczogtatták az őrnagy ablakát. Nagysokára kinyilt az és hálóköntösben egy álmos fej kandikált ki rajta.
– Mit akarnak? – szólt rá mérgesen a huszárokra.
– Jelentjük alássan, őrnagy úr, megérkeztünk.
– Ó, hogy még éjjel se hagynak nyugodni, – kesergett a báró.
– Nem bizony, őrnagy úr, – felelte egy Csató nevü víg huszár, – mert katonák vagyunk.
A báró mitsem szólt, csak nagy mérgesen becsapta az ablakot az orruk előtt.
– No ez is jobb lett volna kisasszonynak, mint katonának! – morogták a huszárok.
Hanem a kényelmes mágnásból csakhamar igazi csataoroszlán lett s főleg neki köszönheti a nemzet, hogy Bem apó a piski-i hidat elfoglalta.
A szolnoki csatában a hős Damjanich Karger tábornokot beszoritotta a város utczáiba. Délben segitségére jött Ottinger ezredes s rohamra rendezkedett.
Ezt látva Puchly János, a Ferdinánd-huszárok hős alezredese és gróf Poninszki, a lengyel dzsidások parancsnoka, három századdal neki robogtak az egész vértesezrednek.
Puchly egyenesen Lord gróf alezredeshez vágtatott s párbajra kelt vele.
A huszárok e hősi példán fellelkesülve, öldöklő viadalba keveredtek a vértesekkel.
Egy pirospozsgás tenyeres-talpas jászkún menyecske az útról bámulta ezt a véres viadalt.
Egy nyalka fiatal huszárt bámult legjobban, a ki egymaga négy vértes ellen harczolt.
A kardok villámló csattogásába tüzes kiáltások vegyültek s a menyecske összekulcsolva a kezét, felfohászkodott:
– Jaj, édes Jézusom, szabaditsd meg azt a derék huszárt!
A pelyhes állu gyerek oroszlánként küzdött.
Már három vértest kaszabolt össze s azok egymás után potyogtak le a lóról. De ő is csupa vér volt s fáradtan lihegett.
Most még egy vértes ugratott oda s vágását nem birta gyorsan elháritani.
A vértes keresztül vágott homlokán s a huszár lefordult lováról.
– De már azt nem engedem, hogy azok a beste németek agyontapossák! – kiáltott föl a szép jászkún menyecske s odairamodva felkapta a szép huszárt a földről.
E pillanatban egy sistergő ágyúgolyó csapott föl előtte s összezúzta a menyecske balkarját. Föl se szisszent, hanem mosolyogva mondta:
– Hál’ Istennek, csakhogy nem őt érte!
A huszárt megmentette, de a fél karja árán.
Ilyen amazon lelküek a jászkún menyecskék.
A debreczeni önkéntesek közt, a kik résztvettek Aradvár ostromában, volt egy tizenötéves vézna diák, a kit kapitánya éretlen tacskónak tartott.
Az angyalkúti ütközetben a debreczeni önkéntesek egymásután háromszor verték vissza a dzsidások rohamát.
Ez ütközetben történt, hogy az éretlen gyerkőcz, a kit századosa minduntalan haza akart küldeni, a szuronyroham alkalmával elszakadt bajtársaitól és egy dzsidás üldözőbe vette.
A diák csodás hidegvérrel hirtelen megállott, czélba vette a dzsidást és lelőtte. De e pillanatban már egy másik dzsidás száguldott feléje.
A debreczeni diák villámgyorsan megtöltötte a puskáját s mikor a német közelébe ért, azt is leteritette.
Ámde hirtelen még egy dzsidás bukkant föl s már nem volt annyi ideje, hogy puskáját újra megtöltse.
Futásra vette hát a dolgot s egy sövénykeritésen akart átugrani, de alig kapaszkodott bele, már ott termett a dzsidás és oldalába döfött.
A dzsida csak hónalját horzsolta, mire az ifju megfordult, egy ugrással a német mellett termett s mielőtt az lovát megforditotta volna, ledöfte.
Ekkor aztán a leteritett három dzsidás fegyverét fölszedte, nagy büszkén lépdelt velök a kapitánya elé s e szavakkal nyujtotta át neki:
– Kapitány uram, ilyen éretlen tacskó a debreczeni diák!
Máriássy János, a rettenthetetlen bátorságu ezredes, mikor jelentették neki, hogy gróf Leiningen altábornagy (a vértanu unokabátyja) és Blomberg dzsidásezredes sietnek Temesvárról Aradvár felmentésére, elbizakodva igy kiáltott fel:
– Csekélység, hatszáz honvéddel szétverem őket!
Ámde a császáriak elfoglalták az új aradi sánczot, mert cseh tüzéreink az ágyúkkal együtt átszöktek az ellenséghez.
Emiatt nagy zavar támadt a honvédek közt s a Maros hídján menekültek az osztrákok elől.
Máriássy polgári ruhában az utolsó volt a hátrálók között. Egy ladikba ugrott, a mely felé sűrün hullott a golyózápor.
Mielőtt elindultak, egy lisztes molnárlegény rohant ki a közeli malomból és a ladikba ugrott.
– Takarodj ki innen! – rivalt rá Máriássy.
– De ezredes úr, hát nem ismer, én X. hadnagy vagyok a *-i zászlóaljból.
– Úgy? tehát gyávaságból lett molnárlegénynyé?
– Csak azért, hogy el ne fogjanak! – dadogta a hadnagy.
Máriássy nem szólt többet, de mihelyt a túlpartra értek, azonnal főbe akarta lövetni a fiatal tisztet.
Bajtársai azonban közbevetették magukat érte s igy csak közlegénynyé fokozta le Máriássy.
Később aztán a csaták tüzében lemosta magáról a gyalázatot, rangját visszanyerte s még érdemrendet is kapott.
Megállj német, megfizetsz még ezért!
Budavár körülzárásakor a Lukácsfürdő környékét Kmety tábornok szállta meg.
Mikor a vitéz veszprémiekből alakult tizedik zászlóalj a czölöpzetig nyomult, egyszerre pokoli ropogás, golyósüvöltés hallatszott s az ólomeső pattogva omlott közéjük.
Az első sortűzre földre hullott a golyótépett lobogó, mert a zászlótartó holtan rogyott össze.
– Föl a zászlót! – kiáltott Thurzó Miklós százados, mire egy káplár kapta kezébe a zászlót, de ez is holtan bukott le a zászlóval.
Ekkor maga Thurzó ragadta kezébe a lobogót, de néhány pillanat mulva egy golyó vállon csapta s ő is leroskadt. Hanem gyorsan magához tért, talpra ugrott s hátrálót fuvatott.
A zászlóalj visszavonult a födözék mögé. Ekkor ágyúgolyók kezdtek hullani a várból, s az első egy szegény asszonyt ölt meg, a ki gyógyszerért ment a patikába, a másik meg egy 10-ik zászlóaljbeli közvitéznek mind a két lábát leszakitotta. A mint hasra vágódott, felkapta egyik lábszárát és megfenyegette vele a várbelieket:
– Megállj német, megfizetsz még ezért!
S a hős ifju pár pillanat mulva kiadta lelkét, de a német május 21-én csakugyan megfizetett érte.
A magyar lóra termett nép, azt az egész világ elismeri róla. Megszámlálhatatlan lovas-bravur fűződik a 48-as honvédhuszárok nevéhez.
Igy a turai csatában, a hol a muszkák Dessewffy Arisztidet vörös tábornoki dolmányáért püspöknek nézték, a Károlyi-huszárok fiatal hadnagya, az alig 18-éves Beniczky Lászlót három vasas német fogta körül.
Hősiesen vagdalkozott az ifju, de megsebesült s már-már elfogták.
E válságos pillanatban villámgyorsan vágtat elő egy fiatal huszár, a megszeppent vasasokat oldalról támadja, az egyiket nyomban levágja, a másikat is megsebesiti, mire a harmadik odébb áll, ő pedig a sebesült hadnagyot nyergébe kapja és szélsebesen elvágtat vele.
Beniczky nézi-nézi a fiatal huszárt s egyszerre csak megszólalt:
– Pista, te vagy?
– Én vagyok, úrfi, Süveges Tari Pista.
A hadnagy megölelte megmentőjét, a ki egy volt jobbágyuk fia s gyerekkori játszótársa volt.
Ilyen vitézekből állt akkor a magyar föld népe.
1848 deczember 17-én hajnalban Szomjas Károly, a 13-éves nyargoncz gyerek, Szomjas József huszárszázados testvéröcscse, jelentette, hogy a muszkák az előörsöt meglepték s kemény harcz után két huszárt és kilencz Zrinyi zászlóaljbeli honvédet elfogtak, de bátyja a muszkák üldözésére ment.
Erre csatarendbe állitották a csapatokat, de a muszkák nem mutatkoztak s csakhamar visszatért Szomjas József is a foglyok nélkül.
– Nem sikerült kivágnod őket? – kérdezte Matolay.
– Nem ám, mert Béresi Pál főhadnagyom féltette a huszárait.
– Hogy-hogy?
– Már annyira közel értük a muszkákat, hogy bajtársaink kiáltásait is tisztán hallottuk: „Pajtások, szabaditsatok ki!” De mikor rohamot vezényeltem, Béresi megrettenve mondta:
– Szomjas, az Istenért, ne vidd veszélybe a huszáraimat.
Erre aztán csak Kovács Károly tizedes és két közlegény vágott ki a sorból.
– De hát nem is harczoltak azok, a kik fogságba estek?
– Dehogy nem, ott fekszik két muszka az országúton, néhányat megvagdaltak, de annyi kozák fogta körül őket, hogy lehetetlen volt menekülniök…
A muszkák a két elesett kozáknak az országút mellett nagy kő-keresztet állitottak czirill betűs felirással, a mely 1880-ig ott állott, de ekkor már eltünt onnan.
A piski-i diadal reggelén báró Kemény Farkas egy osztrák törzstisztet látott kóvályogni az országúton. Odament Góger főhadnagyhoz, a ki két ágyúval állott a füzes mellett.
– Látod azt a németet?
– Látom.
– Lődd le!
Góger arra irányitja az ágyút, elsüti, s a mikor a füst eloszlik, látják, hogy a német lova összerogy, a törzstiszt felugrik és gyalog szalad tovább.
– Hej, ha közelebb lett volna, nem viszi el az irháját! – mondta bosszusan Góger.
Nagyszeben előtt történt 1849. év január 21-én. A mint Bem apó átment a kőhídon, három ágyút sütöttek rá az osztrákok s gróf Mikes Kelemen és Térey segédtiszt holtan buktak le lovukról.
Az osztrákok csatárlánczba fejlődve, gyorsan nyomultak előre.
A bécsi német légió ifju hősei letérdelve adtak sortüzet az osztrákokra. Pompásan czéloztak, de ők is halomra hullottak. Hetvennyolczból huszonkilenczen maradtak életben.
Eközben a kertekből is ellenség bontakozott ki s a Kossuth-huszárok készültek fogadásukra.
Volt köztük egy Beder László nevü gazdatisztből lett káplár, valóságos érczóriás, tizenhatmarkos lova is alig birta. A milyen vakmerően elszánt volt eddig, épp olyan elszontyolódott, szinte búskomor volt most.
– Mi bajod, Laczi? – évődtek vele a huszárok.
– Meglássátok fiuk, hogy nem iszom többet veletek.
A huszárok kinevették.
– Eredj már te Herkules, hiszen még a kardod szelétől is lepotyog a német.
– Jó, jó, majd meglátjátok, kinek van igaza.
Mielőtt rohamra indultak, érzékenyen elbúcsuzott társaitól.
A mikor aztán rohamra fujtak s Beder Laczi lova felcsapta a fejét, gazdája élettelenül zuhant le róla.
A roham után visszatérve, ott találták Beder Laczit a földön összetiporva.
Érczmellét egészen összezúzta egy ágyúgolyó, a mely a rohamra fuvás pillanatában csapta meg. Vas kezével azonban tovább is szoritotta a kantárszárat s csak akkor zuhant le, a mikor a kürtszóra lova megmozdult.
Somosnál a Bocskay-huszárok összecsaptak a muszka Olga-huszárokkal.
Lukács tüzérfőhadnagy is csatlakozott hozzájuk, egy Olga-huszárt levágott, ruháját, lovát elhozta s diadallal mutogatta.
– Szép, szép, – mondta neki Lázár őrnagy, – de önnek az ágyú mellett lett volna a helye.
– De akkor hol maradt volna a huszár-bravur! – mondta Szomjas József huszárkapitány, a ki egymaga három Olga-huszárt csapott le lováról.
A szebeni szászok hirhedt bálványa Joseph Benigni Edler von Hildenberg, a Siebenbürger Bote ismert szerkesztője volt, a ki azt hirdetvén lapjában, hogy a szebeni vasárnapok emlékezetesek lesznek a magyarok előtt, (január 21-én itt visszaszoritották Bemet), márczius hó 11-én is azt hitte, hogy ez a vasárnap is végzetes lesz a honvédekre.
Ezért már csak akkor menekült a városból, mikor az utczákon elterjedt a vészhír:
– Győztek a honvédek!
Rögtön kocsiba vetette magát s menekülni igyekezett.
– Állj! – kiáltott rá egy utána vágtató huszár.
De a kocsi nem állt meg. A huszár még egyszer kiáltott, harmadszor pedig már lőtt s Benigni azonnal holtan bukott hátra az ülésen.
Ez a szász atyafi volt az egyetlen, a kit a honvédek lelőttek.
Bem nagyon megharagudott a huszárra, de mikor megtudta, hogy milyen jeles hazafit segitett a másvilágra az a pisztolygolyó, fekiáltott:
– Na ez megkapta, a mit keresett!
– Nem hitte, hogy három a magyar igazság, most már legalább tudja! – felelte gróf Bethlen Gergely.
Benigninek a szebeniek később szobrot állitottak, ezzel is bebizonyitva, hogy kutyából nem lesz szalonna.
Földváry Károly, a kis czigányképü hős „a legvitézebb honvédezredes” nevet kapta. Csodás hidegvért és hősiességet tanusitott Földváry, különösen a váczi csatában, a hol a kőhidon zászlót kapott a kezébe s úgy vezette rohamra a fehér kakastollas harmadik zászlóaljat. Lovát kilőtték alóla, a zászlót hetvenhárom golyó érte, de neki semmi baja sem történt.
Damjanich, a testben is óriás, rendkivül szerette a kis zömök hőst s mivel minden csatában két-három lovat lőttek ki alóla, a váczi csata után igy szólt hozzá:
– Hallod, ha nem vigyázol jobban, ezentúl csak talyigás lovat kapsz.
– Se baj, – válaszolta a hős, – csak előre vigyen.
Kolozsváron egy anyóka sorra járta a honvédtiszteket s ezzel a kérdéssel nyaggatta őket:
– Instálom, nem tetszenék megmondani, hogy mikor, melyik évben, hónapban és napon született Bem apó.
– Miért kiváncsi rá, néni? – kérdezték a meglepett tisztek.
Az anyóka szeme felcsillant, hunyorgatott, aztán azon tünődött, hogy mit is füllentsen.
Nagysokára aztán csendesen motyogta:
– Hát kérem, csak azért szeretném tudni, hogy vajjon nem egy napon született-e az unokámmal.
A tisztek megmondták neki, hogy tudomásuk szerint Bem apó 1792-ben született, de a hónapot és napot maguk se tudják.
Az anyóka szeme felcsillant.
– Köszönöm szépen, ez is elég nekem.
Aztán mikor az utczára ért, az ujjait hajtogatva, elkezdte motyogni:
– 1792; tehát, 17, 9, 2, no meg az éveinek száma 57. Micsoda nagyszerü kvaternó?
És kebeléből előhúzva egy ócska harisnyaszárat, kivett belőle egy Kossuth-bankót s eltipegett a lutrihivatalba.
Ezt azonban zárva találta s kérdezősködésére megmagyarázták neki, hogy Csányi László főkormánybiztos az erdélyi lutrit eltörülte.
– Ej, Istenem! – sóhajtotta az anyóka, – be nagy kár volt, milyen gazdag asszony lehettem volna.
Békésmegye kiküldte Kollár János megyei ügyészt, hogy a táborból híreket és jelentéseket küldjön.
A vármegye hirnöke, Halassy Kázmér kormánybiztossal lóháton járt s mindig biztató, rózsás jelentéseket küldött.
Egyik levelében megirja, hogy mikor a kecskeméti tanyákon járt, a nép egyszerre csak azt kiáltozta:
– Jönnek a büdös bankák!
Nem tudta hirtelenében megérteni ezt a virágnyelvet s odalépett az egyik gazdához, a ki épp most hajtott haza a kecskeméti vásárról.
– Miféle bankáról beszélnek kigyelmetek?
– Hát a németekről, hogy az Isten sülyessze el a fajtájukat! – szólt a gazda s kiköpött utána.
– Én kakukot is láttam köztük, – mondta egy másik atyafi.
– Hát az mi az Isten csodája? – kérdezte Kollár.
– A vasasokat hivják igy, uram, – felelte az atyafi s olyat csapott tenyerével a levegőbe, mintha egy tuczat sisakot akart volna lesöpörni vele.
A székelyek seregestül tódultak Bem apó táborába, de még nagyobbrészt csak nemzeti viseletükben parádézhattak. Szűrnadrág, bakancs vagy csizma, vállukon patrontáska, fehér zeke, hátukon borju helyett vászontarisznya.
Egy reggel szemlét tartott felettük Bem apó. A zászlótartó mellett megpillantott egy góbét, a kinek a zekéje gombjára hatalmas kulacs volt akasztva.
A komoly öreg jóizüen elmosolyodott.
– Van esze a kópénak!
– Szivén hordja a bátorságot! – jegyezte meg rá Mikes gróf.