Fajadomák – cigány

I.  CIGÁNY

A beteg rajkó

Ütközetben volt a cigány katona.

Egyszer a nagy ágyúzás elől elkezd a sereg szaladni, persze, hogy a cigány sem maradt ott.

Amint futna, jajgatva kiált utána egy sebesült:

– Ne hagyj itt pajtás, végy a hátadra, ellőtték a lábam, ne hagyj itt elvesznem.

– No hát gyere – szól a cigány, s felveszi a hátára a sebesültet, s szalad vele tovább.

Eközben jön egy másik ágyúgolyó, s elhordja a sebesült fejét.

A cigány nem vette észre, s amint a sánc mögé ér, ahol a sebesülteket kötözték, odaviszi a magáét a seborvoshoz:

– Ehen is van egy, kötözze be az úr.

– Mit kötözök rajta? – szól a sebész –, hisz a feje van ellőve.

A cigány elbámul.

– No nézd, az akasztófáravaló, hogy rászedett, nekem azt hazudta, hogy a lábát lőtték el.

– Mire való neked ilyen sok purdé, dáde? – kérdi valaki a cigánytól, megpillantva annak sátorában vagy kilenc apróbb-nagyobb porontyot.

– Hát kire maradna ez a nagy világ? – felel a dáde jó kedvvel.

Tudva van, hogy a bakancsos haragszik, ha a lábbelijét bakancsnak mondják.

Egyszer falun utaztában leesett a patkó a katona lábtyűjéről, s elküldötte azt a cigányhoz, hogy üsse fel rá.

A cigány maga hozván azt vissza, nehogy megbántsa a bakancs névvel a haragos hadfit, e szavakkal adá azt kezéhez.

– Hazahoztam katona uramnak ezt a – kölyök-csizmát.

Három tehene volt a cigánynak.

Egyszer kiüt a környékben a marhavész, s a cigány tehenei közől megdöglik egy.

Szomszédjai vígasztalják, ő azt feleli nekik:

– Annak döglik, akinek van.

Elhull a másik, ekkor azzal vígasztalja magát a cigány:

– Jut is, marad is.

Végre megdöglik a harmadik tehene, ekkor aztán könnyebbült szívvel sóhajt fel:

– No hála Istennek, itt már megszűnt a marhadög.

– Mit morogsz, cigány? – kérdik az erdőben a dádétól, amint nagy zsörtölődve ott ül egy tőke mellett, melyet szét akar hasítni, de az ékek kihullván, úgy beleszorult a fejszéje, hogy nem tudta többé kivenni.

– Már hogyne morognék – viszonza –, mikor derék nyárban belefagy a fába a fejsze.

Eleven nyulat küldtek a cigánytól a szomszéd urasághoz egy levél kíséretében; a jámbor more kezében sohasem volt malacnál egyéb négylábú állat, arról pedig tudta, hogy ha a két első és a két hátulsó lábát összekötik, elfekszik, és nem tud odább menni. Ennek is összeköté párjával a lábait, s amint egy forráshoz ért, letette, hogy majd ő addig iszik.

A nyúl persze abban a pillanatban elfutott. A megrettent more kergette egy ideig, azt vélve, hogy tán nem tud az nagyon szaladni összekötött lábbal, de csak elfutott az, s nem maradt egyéb vigasztalása, mint az a gondolat, hogy hátha visszaszaladt a nyúl az urasághoz.

Megy azonban nagy búsan a solo-levéllel, s átadja a rendelt helyen.

Az uraság elolvassa.

– Te cigány, ebben a levélben egy nyúl is van.

– Hála Istennek! – kiált fel a cigány, ki most is azon törte a fejét, hogy vajon hol lehet most az a nyúl? – Csakhogy ott van. Én már azt hittem, hogy elszaladt.

Vadászni járt a földesúr. Tudja tatár, mi hordta arra a cigány fiát? a vadász valami prédának nézte a bokorban, s rádurrantott. Egy pár szem srét beleakadt a purdé inashúsába.

No lett ordítás!

Ordított a purdé maga is, de még jobban ordított az apja, hogy meghal a fia.

A földesúr megijedt, s csak hogy ne lármázzanak, adott száz forintot a vajdának; az meg is vígasztalódott szépen.

Két hét múlva felmegy a dade a földesúrhoz.

– Hát meggyógyult-e már a fiad? – kérdé az, amint meglátja.

– Egy csepp baja sincs már, köszönöm kérdését: – mikor tetszik megint arra jönni vadászni?

Két éhes cigány ment rekvirálni; amit magyarul úgy is hívnak, hogy lopni.

Kikutattak egy házpadlást, de nem találtak itt egyéb hasznavehető dolgot egy zsák diónál. Azt magukhoz vették. De még ez nem volt elég az idvességre; egy közülök emlékezett rá, hogy valahol a faluban nemrég disznót öltek, megnézi a gazda padlását, bizonyosan ott lesz a szalonna.

Azzal összebeszéltek, hogy majd a cinteremben találkoznak, melynek pitvarába be lehetett menni; ott közel a temető, éjszaka senki sem mer arra járni.

A diós zsákkal tehát behúzta magát a dade a sötét cinterembe, de hogy sokáig jött a társa, nagyon megúnta magát, s kibontva a zsákot, elkezdé egy kővel a diókat egyenként töregetni, s unalmában eszegette.

Ezenközben disznótorrul vagy honnan tér hazafelé az egyházfi, s amint elmegy a cinterem előtt, hallja benn a nagy diótörögetést.

Nosza fut ijedtében a paphoz, felkölti az ágyból:

– Tisztelendő uram, valami van a cinteremben, úgy tesz, mintha diót törne, bizonyosan ördög; mert más ki az ördög menne oda diót törni éjfélkor.

– Hát menjen kend oda egy fustéllyal – biztatá a lelkész.

– Nem az én dolgom ördögöket űzni – szabódék az egyházfi. – Nem értek én ahhoz, hanem jöjjön velem a tisztelendő úr.

– Jaj, fiam, fáj nekem a lábam, irtóztató módon; nem tudok ráállni; tudod: nagy a száraz szaggatás mind a két térdemben.

– Hát majd a hátamra veszem én tisztelendő uramat, s elviszem odáig. Tőlem nem fél az ördög, mert nem tudok diákul, de tisztelendő uramtól csak elszalad, ha megijeszti.

A jámbor papnak nem volt mit tenni más, fel kellett neki kapaszkodni az egyházfi hátára, s kezébe vévén egy nagy liniát, ekként felfegyverkezve, engedé magát vitetni a cinterem felé.

A cigány azalatt nyugtalanul várta eltávozott pajtását, s most, hogy kitekinte a sötétbe, látván hogy valaki hoz valamit a hátán, azt hitte, a másik cigány hozza a szalonnát, s minthogy nem jött felé elég sietséggel, eléje kiálta:

– Hozd el már, hozd! Hadd hasítok belőle egy darabot.

Uccu! a pap sem vette tréfára a dolgot; de őbelőle bizony senki se hasítson egy darabot; egyre leugrott az egyházfi hátáról, s hazafutott szépen, s ha lett volna a lábában fájás, az is kiállt volna belőle.

Erszény-pénzt lelt a cigány a nagybányai sokadalomban, de attól félt, hogy míg eldugja, észreveszik.

– Nini, dűl a torony! – ordít egyet; minden ember odatekint, mert senki sem szeretné, ha ráesnék, s a cigány odábbállt a zsebbe dugott pénzzel.

Lovat árult a cigány, mely külsőre igen tetszetős volt. Alkuba bocsátkozik vele valami városi ember.

– De cigány, meg ne csalj, hanem megmondd, ha hibája van a lovadnak, különben itt a vásárbíró meg a kaloda.

– Nincs ennek semmi hibája – bizonyítja a rajkó –, csak kútba nem néz, fára nem mász, és vasat nem eszik.

– Hisz énnekem nem is kell, hogy a kútba nézzen, madárfészket se akarok vele szedetni, enni pedig zabot kap nálam, nem patkószeget.

Megalkudtak, kezet adtak, a cigány eltette a pénzt.

Hát amint megindul a vevő, akkor veszi észre, hogy a ló vak.

De hisz a cigány megmondta, hogy nem néz a kútba.

Megy vele odább, egyszer egy hídhoz érnek; amint a paripa meghallja lábai alatt dobogni a pallót, egyszerre visszarugaszkodik, és semmi könyörgés, ütés, verés rá nem bírja kényszeríteni, hogy a hídon átmenjen. Úgy kellett a vízen keresztülgázolni vele.

Megmondta a cigány, hogy fára nem mász.

Végre fel akarják kantározni, s akkor sül ki, hogy a paripa nem enged zablát tenni a szájába.

Ezt is megmondta a cigány, hogy vasat nem eszik.

Mit tehetett a jámbor vevő? Addig járt, míg ő is rászedhetett vele valaki mást.

Voltak hajdanában (tegyünk úgy, mintha ma nem volnának) úriemberek, kik örömest megszerzék a másoktól lopott jószágot, s tekintélyüknél fogva senki se merte azt rajtuk keresni.

Egy ily derék ember egyszer nagy vendégséget csap, számtalan úri nép hivatalos hozzá.

Arra megy a cigány, megüti az orrát a jó pecsenyeszag, s egyet gondol furfangos agyában.

Bemegy a házba, s félrehív egy inast:

– Mondd meg az úrnak, hogy beszélni akarok vele, de mindjárt. Csak azt mondd, hogy a Putri cigány van itt.

Az urat jókedvében érte az izenet.

– Mit akar a fickó? – gondolá magában, s kiment hozzá a folyosóra. – Mi bajod, gaz kópé?

A cigány nagy titkolózva, eltakart szájjal, odaközelít a kérdő füléhez, s azt súgja bele:

– Mit érne egy akkora darab arany, mint az öklöm?

Az úriembernek megtetszett ez a szó, de nem ért rá mostan értekezni.

– Majd beszélünk erről ebéd után, addig is adjanak enni, inni ennek a cigánynak, hogy el ne únja magát.

A cigány nem únta el magát.

A jó úr alig várhatta, hogy vége legyen az ebédnek, s vendégeitől szabadulhasson egy percre. Rögtön hívatja a cigányt.

– Hát mit is kérdeztél az elébb fiam: hogy mennyit érne egy akkora darab arany, mint az öklöm? Hol van hát?

– Igen – felele a cigány, kétfelé törölve a száját –, mit érne, ha volna!

Fázott a cigány, és éhezett.

– Mit szeretnél jobban, more – kérdék tőle –, enni-e, vagy melegedni?

– Legjobban szeretnék szalonnát pirítani.

A cigányoknak sorba kellett menniök a paphoz katekizáló tanításra.

Egytől azt kérdezi a pap: hány az Isten?

A cigány azt feleli: három.

A pap dühbe jön, s elkergeti a cigányt, jól összeszidva.

A cigány az úton összetalálkozik a másikkal, az is hasonló célból indulván a paphoz.

– Hát bibast, tudod hány az Isten? – kérdi tőle.

– Egy – felel a cigány okosan.

– Hahó! Akár oda sem menj vele! Én hármat mondtam, mégsem volt elég neki.

Vízen kellett átmenni a cigánynak.

– Óh szent Mihály arkangyal, csak ezen segíts keresztül, hogy bele ne fúljak, akkora viaszgyertyát adok, mint a karom.

Mikor a túlsó partra ért, azt mondja:

– Elég lesz akkora is, mint a kisujjam.

A cigány nem tudta megtanulni a keresztvetést, hiába magyarázta neki a pap: az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében. Amen. Az egyiket vagy másikat mindig kifeledte.

Végre ígért neki a pap egy zsák búzát, ha megtanulja.

Másnap a cigány azt mondja a fiának: fogd azt a zsákot, s hozd a paphoz.

Azzal elmegy a paphoz, beköszönt: no tisztelendő uram, tudom már a keresztvetést.

– No hadd halljam.

– Az Atyának, Szentléleknek nevében. Amen.

– Hát a Fiú hol maradt?

– Idekinn vár az ajtóban, a zsákot tartja, tisztelendő uram.

Parasztemberek fát vágtak az erdőben, s távolacska lerakták a gubáikat.

Egy cigány arra megy, kiválaszt egyet a gubák közül, s odábbeblábol vele.

A favágók azonban észreveszik, s utána iramodván, elcsípik.

– Hogy merted elvinni a gubámat? – szól ráförmedve a guba tulajdonosa.

– Hát valakié ez a guba? – kérdi a cigány, ártatlan képet csinálva. – Én az erdőben találtam, azt gondoltam, hogy vad guba.

A cigány gyónni ment a plébánushoz, s letérdelt előtte.

– No fiam, hát mondd, mi a bűnöd.

– Nagytiszteletű atyám, én lopok – szólt a cigány.

– Ne úgy mondd fiam, hogy „lopok”, hanem úgy, hogy „loptam”.

– Nagytiszteletű atyám: én lopok – ismétlé a cigány.

– Rosszul mondod, fiam. Azt kell mondanod: „loptam”.

– Nagytiszteletű atyám, hát loptam.

Már akkor kilopta a plébánus zsebéből az ezüstórát, mialatt gyóntatta.

http://mek.oszk.hu/05600/05663/html/jokai0011.html

*

Vas Gereben

ADOMÁK

– Kapitány uram! – szólitá meg a czigány épen a legnagyobb ágyutüzben – mutassa meg nekem, melyik azs in ellensigem.

– Mit akarsz vele? kérdi a kapitány.

– Nagyon seretnik vele kibikílni.

– Egy kis szalmáért esedezem nágy uram, jó urám! mondja a czigány.

– Dejsz czigány – volt a felelet – nagy szeme van a szalmának.

– A mi seme volt nágy urám – válaszolt rá – azst már rigen kicsépelték.

Henyélésben kapta az ur a kaszásokat.

– Na, gazemberek; – mondja az ur – gyönyörüen dolgoztok, hanem melyik a leglustább közőletek? annak egy huszast adok.

Mind fölugrott, csak egy czigány maradt az árnyékban fekve:

– Nagy uram! – mondja aztán, – nem csusztatná ide a zsebembe azst a husast? – restellek fíkelni.

Azé lett a huszas.

Házasodni akart a czigány, de a móringlevélen sehogysem tudtak megegyezni, mert a leány apja ötszáz forintot kért, a vőlegény pedig öt forint hiját akart lealkudni. Utóbb azt kérdi a leány apjától:

– Hát azstán, mikor kellene nekem azt az etsázsat megfizsetni?

– Majd ha meghalsz, – mondja az apa.

– Sohase ketekedjünk akkor, – ha tetszik, irjanak bele hatsázsat.

Megcsipték a czigányt a lóvásárban, épen midőn a lopott ló hátán nyargalászott

– Loptad azt a lovat czigány, kiáltja rá, megfogván a lovat.

– Micsoda? … lármázott a czigány … lopott ló … ez? … No megálljon kendtek, hadd sállok le! tüstént idehozsom hajánál fogva azt a gazembert, a kitül vettem.

Ezzel utnak indult, s a bámész nép még most is várja, hogy a czigány hajánál fogva vezeti ide azt, a kitől vette.

Csakhogy elmehetett.

Czigány fuvarosa volt két urnak, – egy nagy vizhez érvén, kérdi a urakat:

– Tudnak azs urak diákul?

– Csak ugy, mint magyarul, válaszolák azok.

– Na, … ugy se báj, nyugvék meg a czigány, s neki hajt a viznek.

Nagy szerencse, hogy a vizbe nem fultak … s midőn nagy kinnal a vizparton voltak, lármázott a két ur:

– Gazember, miért vittél bennünket a viznek?

– His azst mondták azs urak, hogy tudnak diákul.

– Persze, hogy tudunk, most is azt mondjuk.

– Na, pedig én azst hallottam – mondja a czigány – hogy diáksóval az egész világon kerestíl mehet az ember.

Valami urnak megtetszett a czigánynak a pofája rá akarta beszélni a czigányt, hogy hagyja magát lerajzoltatni.

– Tanti! mondja neki az ur – levetetlek én téged.

– Semmi sem les ábbul, nagyságos ur, – védelmezé magát a czigány.

– Hát láttál már valakit levenni?

– Az akastufárú? – mondja rá a czigány.

Huzta a czigány a nótát a verbungnak, s a mint egy ur hallgatná, oda fordul az egyik czigány.

– Milyen nótát huzszsak a nagyságos urnak?

– Olyant – mondja az ur – a melyiktől magad is katonának állj be.

– Olyant nem tud, – mondja a czimbalmos.

Sáros uton mászkált rossz lován a czigány, – szemközt jő vele egy négylovas hintó, s a legharsányabb hangon kiabál feléjük a czigány:

– Térjenek ki azs utból, térjenek ki; mert ugy járnak, mint azs a másik.

Kitér nagy bajjal a hintó, tudniillik veszedelmet gyanitván a kocsis, hanem midőn a czigányt ugyanazon az uton békén tovább haladni látná, kérdi tőle:

– Hát a másik hogyan járt?

– Csak ugy – mondja a czigány, hogy nem tért ki, azstán én tértem ki.

Vasmegyében valaha a megye a szertekóborló czigányokat rendes lakáshoz kivánván szoktatni, az ajánlkozó földesuraknak részenkint több családot hajtatott össze betelepedés végett.

Egy ilyen telepen a megyei mérnök kora márcziusban, mikor még a varjuk seregesen járnak, méregette a földet a czigányoknak. Mérés közben megszólamlik az egyik czigány a varjukra mutatva:

– Nagyságos uram! micsoda madárák azsok?

– Varjuk, felelt egykedvüen a mérnök.

– Nem gálámbok azsok? kérdezkedék ujra.

– De nem ám, volt az ujabb válasz.

– Nem is lesz azsokból galamb?

– De nem ám, nevetett a mérnök.

– No akkor, czigányból sem lesen ám párást.

A minthogy igaz is lett; mert két hét mulva mind megszökött.

Eljött a katonaállitás, a czigányoknak halálos ellensége, s Tanti akarva-nemakarva megjelent a falu házán, hol a főbiró kérdi tőle.

– Hány fiad van Tanti?

– Azsokat is megmondjam, nagyságus vármigye, a kik a temetíben vannak.

– Azokat elengedjük, mondja a főbiró.

– Na hála isten, – örüle a czigány – akkor csak egy fiam van, mondja a kópé; mert a többit korán reggel mind a temetőbe küldte.

Nagyon mentegette magát a czigány a lólopásból, elbeszélte tudniillik, hogy a mint egy szük vágáson akarna menni, keresztül feküdt egy ló, a feje felé akart menni, de ott harapott; a farka felé került, ott meg rugott; azért át akarta lépni, hanem a mint félig átlépné, fölugrik a ló, s elkapta a czigányt.

Már hogy a tekintetes törvényszék mennyit hitt el, azt nem tudom; hanem annyi igaz, hogy nem a lovat verték meg, hanem a czigányt.

Vétett a czigány, s minthogy otthon nem birt vele az előljáróság, egy levelet adtak neki s egy csutora bort, hogy azt a főbiróhoz vigye el.

Meg volt azonban irva a levélben, hogy a levelet vivő az, akit meg kell veretni, a bor pedig azé a hajdué lesz, aki veri.

Élt a gyanúval a czigány, s a mint a főbiróhoz közelednék, megkinál egy fiatal legényt a csutora borral, csak vigye be a levelet a főbiróhoz, mert ő a főbiró kutyáitól nagyon fél.

A legény átveszi a levelet a borral, a czigány pedig a templom oldalából hallgatta, mikor a legényt a borárában jól elfenekelték.

Kipublikáltatta a nemes vármegye, hogy ezután meghagyatik, hogy a kóborló czigányok nem meztelenül, hanem tisztességes posztóruhában járjanak.

Megvolt a publikáció, a czigánysereg szétment, csak egy kitanult kópé maradt még az udvarban.

– Hát te mit bámészkodol? kérdi a főbiró.

– Már csak azst gondoltam, – mondja a czigány – hogy valakinek el kell vinni a postót.

Megharapta a czigányt a mester kutyája, a miért a czigány a vasvillával jól megszurkálta az ebet.

– Hát te gazember – riadt rá a biró – nem tudtad inkább a villa nyelével ütni azt a kutyát?

– Igen ám, biró uram – ha azs a kutya is a farkával akart volna harapni.

Elment a czigány a tömeggondnokhoz egy kötelezvénnyel, kérvén alázatosan a nagyságos urat, mondaná meg neki, hogy ő erre mit kap:

– Fungum, – mondja diákul a teins ur.

– Na! – vigasztalódék a czigány – azs is csak jobb, mint a semmi, – fele legyen az nagyságus uré, fele meg az ispitáé.

Okoskodott a czigány, hogy a negyven napi böjtöt miként lehetne legkönnyebben huson keresztül legelni. Elment tehát a plébánoshoz, engedné el neki felét a böjtnek.

– Hála istennek – mondja a czigány, mikor az engedelmet megkapta – felit a plébános ur engedte el, felit meg a káplán.

Egy czigánynak két malaca volt, melyek miatt igen elbizta magát. Egyik azonban hirtelen eldögölvén, nyuzás közben igy szólitja meg valaki:

– Megdöglött a süldő, koma!

– Annak deglik – kinek van! – felel büszkén a czigány.

Később, midőn a másiknak is csak a fülével számolt be a kanász, hidegvérrel igy szóla a megbukott czigány:

– Se baj! … megszünt a deg.

A szolgabiró egy bizonyos csíny elkövetéséért a faluban lakó Peti czigányt meg akará veretni. Midőn már a derest kihuzatták vele, és a hajduk mellé állottak, kéré a czigány a hajdukat, hadd beszélne ő a szolgabiró urral. A hajduk megengedték neki.

Rimánkodott a czigány a szolgabirónak, hogy engedjen meg neki. Miután látta a czigány, hogy minden kérése hasztalan, csak azt kérte a szolgabirótól: hogy engedné meg neki azt, hogy a helyet ő választhassa meg, a hol megverik.

Engede a szolgabiró a czigány kérésének, és a deres alá feküdt.