kb. 1 perc olvasás
A várandós kismama hasában két baba beszélget.
Az egyik kérdezi a másiktól:
– Te hiszel a születés utáni életben?
– Természetesen. A születés után is valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után! Egyébként is, hogyan nézne ki:
– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a szájunkkal eszünk majd.
– Hát ez ostobaság! Lábon menni nem lehet. Szájjal enni? Ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
– De, de valami biztos lesz! Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint ahogy itt hozzászoktunk.
– Dehát onnan még senki nem tért vissza! A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben…
– Én pontosan nem tudom, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a Mamát, és Ő majd gondoskodik rólunk.
– A Mamát? Te hiszel a Mamában? S szerinted Ő mégis hol van?
– Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
– Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
– Nos de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogyan énekel, és azt is érezzük, ahogyan simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi Élet még csak ezután vár ránk…