kb. 10 perc olvasás
E.T.A. Hoffmann:
A homokember
Az arany virágcserép c. kötetben található A homokember című kisregény is. A német romantikus irodalom képviselője ebben az írásban a 20. sz.-i szürrealista irodalom legjobb képviselőit is zavarba ejtő témával lepi meg az olvasót ebben az írásban. A meghökkentő történet azonban sejtetni engedi az író lelkében dúló poklot, a tébollyal küszködő ember szenvedéseit. A levélregény első darabja Nathanaeltől származik, aki barátjának s egyben mostohatestvérének számol be gyermekkorának nyomasztó látomásairól. Ezzel szeretné magyarázatát adni minapi érthetetlen viselkedésének, amikor is egy barométerárust látszólag indokolatlanul durván lehajított a lépcsőn. A látomások még gyermekkorában kezdődtek, édesanyja meséje hívta elő őket. A mese a Homokemberről szólt, aki esténként gyermekek arcába homokot szór. Ezt érzik, amikor elálmosodnak, amikor úgy érzik, hogy leragad a szemük. Nathanaelben egyre inkább megnőtt a Homokembertől való szorongás, de egyben a kíváncsiság is. A dajka hátborzongató meséje csak alátámasztotta Nathanael gyanúját: a Homokember nem ártalmatlan, mesebeli lény, hanem a valóságban létező szörny. „– Gonosz ember az. Ha nem akar lefeküdni a gyerek, odamegy hozzá, és egy marék homokot csap az arcába, hogy kipattanjon a vérző szeme, amit aztán a zsákjába gyömöszöl, s Holdba visz, eleségül a csemetéinek. A csemetéi meg ott ülnek a fészekben, görbe a csőrük, mint a bagolyé, azzal csipegetik föl a rossz kisgyerekek szemét. „ Nathanael képzelete hamarosan arcot, testet is kölcsönzött a Homokembernek, aki nem volt más, mint a család előnytelen külsejű ügyvédje. Mikor egy este megleste apját és az ügyvédet, amit látott, az még inkább megerősítette gyanúját: az ügyvéd nem más, mint a Homokember. Arról amit látott, csak annyit ír, amennyit gyermeki értelmével fel tudott fogni: volt ott valamiféle kemence, meg tűz meg gőzök. Aztán újabb leskelődés, újabb érthetetlen dolgok, már kötényt is köt maga elé az apa és Coppélius, az ügyvéd, alias Homokember. A fiúcska már hangokat is hall, s a hangok szemekről beszélnek. Természetes tehát, hogy a gyermek Nathanael rettegése az ügyvédtől nőttön-nőtt. A rémség betetőzéseként egyik este hatalmas robbanás rázza meg a házat, s a fiú édesapját holtan találják a kandalló előtt. A család szerint egy rosszul sikerült alkímiai kísérlet okozta a tragédiát. Nathanael azonban tudta: a Homokember a tettes. A család ügyvédje pedig nyomtalanul eltűnt. A barométerárus arca felidézte a Homokember, azaz Coppélius emlékét, s Nathanaelra rátört a szorongás, ez a magyarázata érthetetlen agresszvitásának az árussal szemben. Reméli, hogy barátja, Lothár megértő lesz vele szemben, s elfogadja ezt a magyarázatot. A második levél írója Clara, Nathanael szerelme, s egyben Lothár húga, aki megpróbálja a zaklatott lelkű ifjút megnyugtatni. Szavai a köznapi ember nyugalmáról árulkodnak, arról a boldog létezésről, amelyben nem kapnak helyet holmi homokemberek. A higgadt hangnem azonban felbőszíti Nathanaelt, és szakít Clarával, kis híján még párbajozik is Lothárral, Clara bátyjával. Minthogy Clara nem akarja követni Nathanaelt a képzelgések és szorongások világába, hát szakítanak, s a fiú egyedül járja ezt a világot. Újabb szerelme Olimpia, aki professzorának rejtegetett, különös leánygyermeke, akit véletlenül lát meg, s halálosan belészeret. Ettől kezdve nincs más célja, minthogy közel kerüljön Olimpiához. A lányt mindig különös, merev testtartásban látja, szemei mintha üvegből lennének, de mindazonáltal gyönyörűséges lény. A professzor bált rendez, amelyen a nyilvánosságnak bemutatja lányát. A merev, szótlan szépséget kerülik a diákok, egyedül Nathanael udvarol neki hevesen, pedig a lány csak sóhajtozni tud. Már éppen meg akarta kérni a lány kezét, amikor a professzor szobájából durva, fenyegető hangokat hallott. Belépett, s a látvány elborzasztotta: Olimpia bizony csak egy báb volt, s két alkotója, a professzor és Coppola vagy Coppélius vagy a barométerárus szabályosan széttépték a testet, melynek véres szemei a földön Nathanael lábai elé gurultak. „ Tüzes karmokkal hasított Nathanaelbe az őrület, az agyába fúrta magát, cafattá tépte gondolatait…” Kusza mondatok, értelmetlen szókapcsolatok szakítják meg időről időre Nathanael beszédét, de mégis, mikor a szülői házban találja magát, szerettei, Clara és Lothár körében, a téboly megtorpan a szeretet előtt, és úgy tűnik, Nathanael meggyógyul. Olyannyira, hogy Clarával már a házasságukat tervezik, mikor a téboly ismét rátör, Clarát le akarja lökni a toronyból, Lothárnak az utolsó pillanatban sikerül húgát kimenekítenie az őrjöngő Nathanael kezéből. Az a látcső hívta elő újra az őrületet a fiúból, amit a rettegett barométerárustól vett, s aki nem volt más Nathanael számára, mint a Homokember, aki hol Coppola, hol meg Coppélius alakjában kísértette meg, s a Holdon gyermekszemekkel etette hegyes csőrű fiókáit.
*
Eléggé tanácstalanul állok előtte. Kaptam egy történetet, de fogalmam sincs, hogyan kellene értelmezni.
A novella 3 levéllel kezdődik, amit a szereplők írnak egymásnak. Az elsőbenNathanael barátjának, Lotharnak ír gyerekkori élményéről, a Homokemberről. Akkoriban szomorú estéken édesanyja a Homokembert emlegetve küldte őt ágyba. A mese szerint a Homokember ellopja a gyereket szemét és azzal saját gyerekeit eteti meg. Mivel nagyon kíváncsi volt, ki lehet a titokzatos ember, aki időnként édesapját látogatja meg, egy este kileste, hogy a család ügyvédje, Coppelius úr érkezik ilyenkor, és alkímiai kísérleteket folytatnak. Nathanael félelme és gyűlölete a Homokember iránt csak fokozódik, amikor apja meghal a laboratóriumban bekövetkezett robbanás során. Természetesen Coppeliust hibáztatja a baleset miatt.
Évekkel később, a jelenben, egyetemi tanulmánya helyszínén találkozik újra Coppeliussal. Legalábbis vele azonosítja Coppolát, a barométerárust, aki gyanútlanul bekopogtat hozzá. Azt a frusztrációt, amit a találkozás okoz számára, próbálja kiadni magából a barátjának írt levéllel Nathanael. Szerencsétlenségére tévesen címzi meg a levelet, így azt Clara, a kedvese (és Lothar húga) olvassa el. Válaszában a lány nyugtatja, és igyekszik meggyőzni őt arról, hogy csak a képzelete játszik vele, a Homokember csak az elméjében létezik. A harmadik levélben Nathanael értesíti barátját, hogy Spalanzani professzortól megtudta,Coppola és Coppelius nem lehet ugyanaz a személy.
A fiú hamarosan hazautazik családjához és barátaihoz. Hangulata azonban furcsa, érezhetően nyomott hagyott rajta a Coppola/Coppelius-szal történt találkozás. A szerelmesek egyre távolabb kerülnek egymástól, sőt, egy buta veszekedés miatt, kis híján párbajt vív a két jó barát. Amikor a főhős visszatér tanulmányai helyszínére, csodálkozva tapasztalja, hogy a ház, melyben lakott teljesen leégett, így barátai fogadják be. Ebből a lakásból rálát a professzor házára, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli Olimpiát, Spalanzani lányát. A fiatal lány naphosszat ül egy székben, kifejezéstelen arccal, így a fiú a Coppolától vásárolt kis látcsővel nyugodtan szemlélheti őt. Lassan gyengéd érzelmet vél felfedezni a lány arcán és szemében, miközben őt nézi. A Spalanzani által szervezett bálon Nathanael beleszeret Olimpiába. A lány hallgatagságát az erény és a megértés jeleként értelmezi. Az egész estét együtt töltik, az elválás fájdalmas. Nem sokkal később azonban fény derül a szörnyű titokra. Coppola és Splalanzani veszekedésének tanújaként rájön, hogy Olimpia csupán egy bábu, mellyen évtizedekig dolgoztak, egyikük az óraművét, másik a szemét készítette. Nathanaelen úrrá lesz az őrület, és megtámadja a professzort, miközben Coppelius újra eltűnik. A fiú a sokktól ágynak esik, de szerettei gondoskodása nyomán hamar talpra áll. Váratlanul pénzt és egy kis birtokot örökölnek, így az egész család odaköltözik. Utazás előtt, a városháza magas tornyából szeretnének még egy pillantást vetni még a városra. Végül csak Clara és Nathanael mennek fel, amikor hirtelen ismét eszét veszti a fiú, és le akarja lökni szerelmét a mélységbe. Lothar kétségbeesetten igyekszik felfelé, hogy megmentse húgát az őrülttől, de félő, hogy elkésett. Szerencsére még éppen időben érkezik, karjaiba kapja a lányt, rohan vele lefelé. Nathanael pedig, amint az összeverődő tömegben felfedezi Coppeliust, és tekintetük összeakad, a mélybe veti magát.
Semmi további magyarázatot nem kapunk. Akkor ez most egy lázálom, Nathanael képzelődése, vagy valós történés? Lehetséges lenne, hogy ilyen borzalmak essenek meg a valóságban? Én inkább hajlok arra, hogy a főhőst gyerekkorában nagyon megviselte édesapja halála, és Coppelius váratlan felbukkanásával feléledt benne a fájdalom és a rémület. Ezek pedig hallucinációkhoz, a realitásérzék teljes elvesztéséhez vezettek. Talán mindenki érezte már azt (én legalábbis biztosan), hogy félelem vagy frusztráció hatására olyan dolgok, események is valóságosnak tűnhetnek, amit nyugodt lelkiállapotban totális képtelenségnek tartanánk. A történet persze mindenképp szomorú.
Ez a novella az alapja egyébként az 1870-ben bemutatott Coppélia című operának.
Homoktól zavaros rémálom
E. T. A. Hoffmann A homokember című novellájában a rémmeseszerűség a történeten kívül abból fakad, hogy nem lehet tudni, mi az, ami valóság, és mi az, ami a főszereplő képzeletének szüleménye. A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves bábszínész szakos hallgatói, Szász János rendezésében, inkább az utóbbira játszottak rá az álomszerűség megjelenítésével és a néhol elszórt szürreális jegyekkel, amelyeket a fizikai színház eszközeivel kevertek. A darab kevésbé rémmeseszerű, mint a novella. Talán a néhol túlzó, néhol pedig vészesen hiányzó önirónia miatt.
Nathanael egyik nap arra ébred, hogy gyerekkori rémálma, a Homokember története újra kísérti őt. Jobban mondva Nathanael egyik nap nem lesz képes felébredni gyerekkori rémálmából, a Homokember ébren is kísérti őt. Apja régi barátját –a fiú szerint egyben gyilkosát is – egyetemi tanulmányai alatt újra felismerni véli egy barométerárus személyében. Segítségével Coppelius professzor megteremti saját lányát, egy élethű bábot, akibe a fiú szó szerint belebolondul.
A színpadot homok fedi. Itt még nehezebb a küzdelem a belső és külső rémekkel egyaránt. Nathanael már az első képben küzd: nem csak magával a Homokemberrel, hanem saját béklyóival is. Arra ébred, hogy vastag kötél zárja őt bilincsbe, ebből kell kiszabadulnia. Gyerekkori emlékképek és jelenkori ábrándok homokos, bizonytalan és laza talaján vezet minket az előadás, sokszor következetlenül.
Nathanaelt és szerelmét, Clarát néhány jelenetenként más és más színész játssza. Azon kívül, hogy megismerhetjük az egész osztályt, a váltogatásokra csak Nathanael őrületének egyre nagyobb fokát találhatjuk magyarázatnak. A Nathanaelt játszó fiúk játéka azonban nem sokban különbözik, a Clarát játszó lányok pedig nem képviselik elég határozottan a Nathanaellel ellentétben az ésszerűtlen következtetéseket elvető, mindkét lábával a földön álló lányt. Felmerül a kérdés: miért tér vissza végül a legelső pár? Egyedül az utolsó percekben érzékelhetjük az előadás irányát: Nathanaelen eluralkodnak félelmei, ő maga sokkal félelmetesebb lesz a Homokembernél.
Akinél, lássuk be, nem nehéz félelmetesebbnek lenni. A Tóth Mátyás játszotta „rém” sokszor karikaturisztikus megjelenése mellett még csábít is: csókolgatja a lányok nyakát, rájuk mászik, még Nathanaelre is inkább mosolyog, mint vicsorít. Öniróniája hol üdítő, hol viszont érthetetlen. Vele szemben Valentyik Anna anya-figurája sokkal megrázóbb: igazából ő az, aki meséivel, később alkoholizmusával ijesztgeti a gyerekeket.
Nyilvánvaló, hogy a színészek teljes erővel dolgoznak, de az összjáték mégis csak akkor érhető tetten, amikor látszik, hogy élvezik a játékot. Ez akkor következik be, amikor a csoportos jelenetek alkalmat adnak a játékosságra. Nathanael hazaérkezik, az egész család megjelenik a maga forgatagával, a különböző karakterek, bár egyszerre vannak jelen, egymáshoz képest mind érvényesülni tudnak, figyelnek egymásra, valahogy egymás által bomlanak ki. Mozgalmas és élvezetes jelenet az is, mikor a professzor bulijára készülődnek az egyetemisták. Bár a lányok és a fiúk csoportjában nem találkozunk változatos személyiségekkel, a karikaturisztikus be- és átvonulások, táncok frissítően, leginkább pedig lendületesen hatnak a többi jelenethez képest. Főglein Fruzsina mitugrász kistestvérként és zavarba ejtően élettelen lányként, vagy zavarba ejtően élethű bábuként is kiemelkedik társai közül, szinte nem lehet nem csak rá figyelni.
Amikor mélyebb, „drámaibb” részhez ér az előadás, sokszor él a fizikai színház eszközeivel (koreográfus Hegymegi Máté), a konfliktusokat megpróbálja képekben kibontani. Itt azonban sajnos nincs meg a mozdulatok mértéke, vagy talán a kapcsolat a mozdulatok és a színészek között. Vagy nagyon rövidre zárják őket, vagy túl jelentőségteljesek, így kelletlennek és esetlennek hatnak. A hosszú jelenetek, ismételgetett mozgássorok ugyanezt az érzést erősítik. Bár eleinte valóban erős hangulatot ígérnek, a sokszor, ugyanolyan hangsúllyal és komolysággal ismételt képek elvesztik élüket. Ilyen például, mikor egy-egy szereplő kétségbeesve végigfut a homokkal szórt színpadon, mikor zsebükbe tömik, vagy a magasból morzsolják, szórják a homokot, mikor a kevés, de hatásos kellék egyikét, egy erős és vastag kötelet húznak-vonnak. Emlékezetes, de az ismétlés miatt szintén hatását vesztő jelenet, amikor a színészek két sorba állnak, és mesélni kezdik saját, visszatérő rémálmaikat. A mozgással kibontott képek is akkor érvényesek inkább, amikor csoportos jelenetekről van szó. Látszik, törekednek a motívumháló felépítésére, de ezek az elemek végül talán túlságosan elhasználódnak.
(2014. december 12.)
