kb. 16 perc olvasás
A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egy része nem hajolt.
– Megálljatok, kutyák! – mondotta öklét rázva az erdész. – Jöttök majd ti is céduláért!
A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem szedhet az erdőn gallyat.
Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is. Tomboréknak nem volt cédulájok.
Az asszony napok óta nógatta az embert:
– Eriggy be az erdészhez: kérleld meg!
Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő minden vagyona. (A falu nagy része három-négyholdas szőlősgazda.) Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s hazahordta a hátán a fiával, a tizenöt éves Imrével.
De apránként a szilvafa is elfogyott.
Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ad cédulát a nyakasoknak.
– Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt – felelte az ember. – Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán veszünk tüzelőfát bőven.
Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte.
Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre keményedett.
Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest egynéhány szál forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának:
– Még karácsonykor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam az erdőre. Ilyenkor úgyse jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj.
A család becsületes volt, de hát az erdei gally úgyis értéktelen a grófnak.
Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre.
A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson prémként fehérlett a zúzmara. A földeken túl aztán látszott már az erdő. Az is zúzmarás – fehér erdő.
Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A derekát is érdekelte a hideg.
– Valahol ki van csúszva az ingem – gondolta Imre.
S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nem szívesen bontakozik az ember.
Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét a hideg könnyezésre csípte.
Ösztövér, barna gyerek volt különben, kis állú és hosszú orrú; korához képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe süllyesztve roptatott a hóban.
Az erdőszélen megállt és hallgatódzott.
Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a szemébe.
Megszeppenve állt meg.
A folt mozgott…
Nem medve, valami asszonyféle…
Megkönnyebbülten lélegzett.
Mégis leselkedve nézett reá: vajon kicsoda? Ha a pecsovicsok közül való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiú is rakodott az erdőn?
Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig óvakodva közelített feléje.
A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s hallgatódzott. Körül is pillantott.
Imre akkor megismerte:
– Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi!
S megvidámultan indult a leányhoz.
Buray Éva vele járt iskolába. Hamarnövésű, szőke leány. Az iskolában éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie kellett. Szégyellte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme is azért volt mindig olyan szemérmes. De most már, hogy elhagyták az iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé.
A leány megrettent, hogy a hóropogást meghallotta. Ijedten nézett Imrére.
– Ni! Te vagy?
– Én – felelte vidáman Imre.
S benyúlt a bekecse alá. Elővonta a kötelet.
Valami nagy barátságban nem voltak – csak mint az iskolások között szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. De ellenségek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából meg gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. „Szépen kérd, akkor adok!” Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott. Imre se mert neki szólni.
Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott: négy fiú és ő.
Éva a padra tette a tököt – omlósra sült tojássárgájaszínű csemegét -, s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet az ujjával, piros nyelvét kissé kinyújtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk úri lányok az ananászt.
Egy kisfiú megkívánta, s kinyújtotta a kezét.
– Adj.
– Kérj szépen!
– Szépen kérlek, adj.
– Szebben.
– Kedves Éva, szépen kérlek…
Éva adott neki.
– Adok nektek is – mondotta a többinek.
S mindegyiknek vágott.
Imre a közelükben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket.
A leány őt nem kínálta meg. Rá se pillantott.
Óra közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel szólott:
– Kedves Évi… egy csöppenetes csöppet…
Éva ránézett. A fiú arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott kissé a kedves szóra. Aztán fogta az üvegét, és bővecskén töltött.
Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját. Imre lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanúskodott. Viszont Éva megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a tentával színig telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé fröcskendezett. Valamennyien röhögtek. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a zsebkendőjét nyálazta meg, és úgy tisztította le a tentaszennyet róla.
Akkor az iskolások súgdosódni kezdtek. Egy fiú gúnyosan ki is kiáltotta, amit sugdostak:
– Éva az Imre szeretője!
A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán.
Máskor csak titokban pillantottak egymásra.
Aztán a vasárnapi iskola is lemúlt róluk. Nem találkoztak, csak olykor az utcán vagy a templomban.
Most az erdőn mind a ketten örömmel néztek egymásra.
– Te is gallyért jöttél? – kérdezte a leány.
– Ehe.
– Itt van bőven.
– Szedek is. Neked van cédulád?
– Nincs.
– Nekem sincs. Ha megfog a kerülő…
A leány legyintett:
– Ne félj attól. Én már két hete kijárok.
– És nem bántottak?
– Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. Azér is vettem fel az anyám kendőjét.
S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezekkel tördelte a gallyakat.
– Ma cudar hideg van – mondotta Imre.
Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén ketté törte.
Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt, és összébbszorította a kötelet.
– Nem mégy tán még? – kérdezte Imre.
– Megvárhatlak – felelte a leány. – Úgyis meg akartam várni, míg besötétedik.
Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket.
Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol gallyvég állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt akkora hó, mint a tisztásokon.
És a leány a fiú gyűjtéséhez rakosgatta már a gallyakat.
Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől.
A két gyerek megrettent.
– Az erdész! – rebegte a leány.
– Fussunk!
Hátukra kapták a gallyat, és futásnak eredtek be az erdő mélyébe.
Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elöl a fiú, utána a leány. Futott mind a kettő, kétrét görnyedten a teher alatt.
A fiú egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A leány is.
A kutyaugatás már közelebb hallatszott.
Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy, lepsifülű vadászkutya!!!
A leány futott elöl, csak úgy lobogott a szoknyája. A fiú utána. A leány eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiú is eldobta.
S futottak lelkendezve az óerdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni.
Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagy hogy az ijedtség hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiú fejéről a sapkát. A fiú érezte, de rémületében nem gondolt vele. A leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja. Sárga haja fürtökben röpködött utána.
Végre megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan dobogott.
– Csitt…
A kutyaugatás nem hallatszott többé.
Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiú is hozzátámaszkodott a fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett.
Így hallgatództak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva.
Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte a kendőjét; átkeresztezte a mellén, és csomóba kötötte hátul.
– Jaj, ha megfogtak volna – lihegte, mikor szóhoz jutott.
– Lett volna nemulass! – felelte a fiú. – Még talán be is zártak volna bennünket.
Újra hallgatództak. Semmi nesz.
Egy harkály kopogott valahol a vén fán.
– Talán csak nem jön erre? – mondotta a fiú aggodalmasan.
– Meghalljuk, ha a kutya ugat – felelte a leány.
– Futunk tovább, akár a világ végéig!
– Jaj, én már nem bírom! Nyilallik a két oldalam!
– Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma agyonsújtom egy kővel!
– Jaj, talán megszabadít a jó Isten!
S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek.
A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire kitisztult. A nyugati felhők szélét haragospiros fény szegélyezte.
– Szél lesz – mondotta a fiú.
– Sötétedik, Imre – szólt a lány -, hogy találjuk meg a fánkat?
– Későn kerülünk ma haza.
Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas arccal hallgattak.
S néztek egymás arcára, percekig.
– Milyen szép a szemed – szólalt meg egyszer a fiú.
De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: cserfa alatt ülünk. Vagy azt mondta volna: holnap szombat lesz.
Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyílva a szeme. S nagy, világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És a napnyugovás felé volt fordulva. A fiú szavára mégis elmosolyodott, örült a szónak. Asszonyok sokszor mondták már, hogy szép a szeme, de fiú még soha.
És szeretettel nézett a fiúra.
– Neked is szép a szemed – mondotta. – Én sokszor néztem a szemedet, mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is.
– Én nem. Te haragudtál.
– Nem, én szívemből nem…
– Hát csak úgy?
– Csak.
– De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem.
Fölkeltek, és a saját nyomaikon indultak vissza.
Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók.
A fiú egy helyen megállt.
– Nézd már, Évi: szarvasnyom!
– Én láttam a szarvast is – felelte a leány.
– Igazán?
– A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek, hát egy öreg szarvas… Az erdő királya… Volt akkora, mint… Szép két ágas-bogas szarva volt. Akkora, mint a két karom, de még nagyobb is.
– Őzet már én is láttam.
– Aztán, ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és riccs-reccs, eliramodott a fák közt.
– Szerettem volna látni – mondotta a fiú.
A fejére tette a kezét, s a fák homályába nézett.
– Csitt…
Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel nyári zápor fut át a falun.
– Ihol a szél – mondotta a fiú.
Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű havazásként hullott a zúzmara a fejükre.
– Ugye, mondtam! – kiáltotta a fiú a fejét megrázva.
A leány is az arcára vonta a meleg kendőt. Fázósan összeborzadt.
A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a nyakuk közé. A havat is fújta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek söpörnék az erdőt.
Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott az arcukba.
– Istenem! – sírta magában a leány. – Hogyan jutok haza?
– Ne maradozz el! – kiáltott a fiú.
S kis, gyűrött, piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe.
A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat kikerüljék. Az óerdőből csak ki bírtak irányozódni, de a cseplesz sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva kellett menniük. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre maga elé tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk botladozott.
És a szél már harsogva tördelte az erdőt.
Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele.
Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt.
– Eltévedtünk!
A leány reszketett.
– Emerre kell tartanunk – rebegte -, hidd el, Imre, hogy erre. A szél terelt el bennünket az irányból.
S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett a tájék. Erdőben, a fák oly egyformák, kivált, ha sötét is van.
De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban.
Talán egy órát is mentek már.
Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát meg a fájokat megtalálják.
Csak haza bírjanak jutni!
Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte őket. A mélyben elsuhogott a fejük felett.
– Pihenjünk, Imre – mondotta a leány -, már nem bírom.
– Várj, talán valami száraz helyet találunk – felelte a fiú.
S kikepesztettek a túlsó emelkedőre. Lassabban mentek tovább.
Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként álltak a fák a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna…
– Megint az óerdőben vagyunk – szólt megdöbbenve a fiú.
Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült és szepegett.
– Sohse ríjj – vigasztalta a fiú. – Addig megyünk, míg ki nem találunk.
– Sohse találunk ki!
– Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold is.
– Megvernek otthon…
– Engem meg a süvegemért vernek meg. De hát majd megmondjuk, hogy… Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél is tört eleget. Még az is meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is…
Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé iparkodtak az óerdőből. De merre van „kifelé”?
Már nem fáztak annyira. Sőt, meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna.
De a szél csak nem akart csillapodni.
Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyúltak bele a homályba.
– Nem lehet tovább!
A fiú megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt ott. Leült.
– Ülj ide – szólott -, itt nem ér a szél.
A leány melléje kuporodott.
– Most már mindegy – mondotta vigasztalón a fiú -, meg kell várnunk a holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk.
Szorosan összebújtak. A leány megoldotta hátul a kendőjét s rátakarta a fiú fejére is.
– Hogy ne fázz – mondotta.
S a kendő végét átvetette a fiú mellén.
– Ugye, jó így?
– Jó – felelte hálásan a fiú. – Irtó mód fázott már a fejem.
Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejüket összetartották, hogy ne fázzanak.
– Csak volna gyufám – mondotta a fiú -, tüzet raknék itt a fa oldalában.
– A szoknyám is lehasadt – felelte aggodalmasan a leány.
A fiú egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni.
– Kutyául szomjas vagyok.
– Én is – mondta szomorúan a leány.
S ették a havat.
– No, nem lesz ez mindig így – szólalt meg idő múltán a fiú -, én ugyan nem töltök több telet itthon.
– Hát?
– Fölmegyek Pestre.
– Csak nem?
– De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyű az élet. Az ő bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él.
– Hogyhogy?
– Hát újságot árul az utcán. Ahány újságot elad, annyi fillér az övé. Száz újságot is elad egy nap, de néha kétszázat is.
– Igaz az?
– Megesküdött szentuccséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több újságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van meg jó lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva! Mindennap zsemlét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonként hazajövök… Rám se ösmersz.
Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiú behúzta a nyakát.
Aztán a leány szólalt meg:
– Hozz nekem valamit.
– Hozok, amit akarsz.
– Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a jegyző úr lányának van. Azt mondják, nem drága…
– Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked. Aztán, ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit, Éva: elviszlek magammal. El én. Elveszlek feleségül.
– Ó, hazudsz.
– De Isten uccse, nem hazudok.
– Osztán elviszel Pestre?
– El. Te is árulsz újságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni minden reggel.
– De te… hát te… iszen te engem sohse szerettél…
– Nem? Hát nem emlékszel?… Igaz, hogy régen volt… Mikor iskolába jártunk…
A leány még szorosabban simult a fiúhoz. A sötétségben szinte fénylett a szeme. Arcát a fiú arcához szorította. A nyakát félkarral átölelte.
– Te, Imre… – gügyögte boldogan.
A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két gyermek fázása elmúlt. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket.
– Te, Imre – mondta lágy hangon a leány -, osztán hogyan fogunk esküdni?
– Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz… Uras. Olyan, mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a vadonatúj.
– És nekem is veszel?
– Hogyne.
– Fehér ruhát?
– A legfehérebbet.
– És hosszú fátyolt?
– Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy… Elviszem a bádogskatulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel.
– Istenem… Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled… Mert az drága.
– Drága? Akinek pénze van, annak semmi se drága. Veszek én neked, Éva, selyemcipőt is, meg selyemkesztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egy párt addig. Lesz egy szép úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, mint falun van. Oszt esténként összeülünk a kályha mellett. Dalolunk. Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani.
– Istenem, de szépeket beszélsz…
Megcsókolta a fiú arcát kétszer.
A fiú egy perc múlva visszacsókolta. S kis ideig hallgattak.
– De nem ellenzik-e majd? – szólalt meg azután a leány.
– Miért? – felelte álmosan a fiú. – Ki ellenezné?
– Anyád.
A fiú vállat vont:
– Anyám? Miért ellenezné? Te jó leány vagy.
– De szegény vagyok.
– Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk rajta almát.
– Az ablakra csipkekárpitot veszünk.
– A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, szent Imrét, meg egy csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor búcsún voltam keresztapáméknál.
És ásított.
Ismét hallgattak.
A leány bágyadtan rebegte:
– Ne végy selyemruhát… mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer… Nekem még bőrcipőm se volt soha.
És ismét hallgattak.
– Haj, de álmos vagyok – szólt a fiú, a szempilláját emelgetve. – Keljünk fel tán, és… Azt mondják nem jó elaludni…
– Én is hallottam – felelte bágyadtan a leány.
– Megfagy az ember.
De azért ülve maradtak. Időnként egyik is, másik is rebegett valamit. De már csak a maga gondolatát mondta mindegyik. – A királyhoz is bemegyek – rebegte a fiú. – Látni fogom a koronát… a fején…
Egy percnyi csend…
– Az oltár csupa égő gyertya… – gügyögi a leány.
Percekig tartó csend.
– A korona igazi aranyból van… – mondja a fiú.
És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan rebegte:
– Te… Éva… el ne aludj…
– Nem. Hallod… Muzsikálnak… Valahol messze… Csupa vékony hegedű…
A fiú lecsüggesztette álomtól nehezült fejét.
– A király koronája milyen fényes… – motyogta behunyt szemmel.
A leánynak már alig mozgott az ajka.
– Hallod, milyen szépen… szépen… muzsikálnak…
S feje a fiúnak a vállára hajlott…
A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz simultan, fejüket összehajtottan.
A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas.
Sokágú koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hópor. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról és legelgetett.
Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét.
Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő zúzmarával.
A szarvas rájok bámult.
Aztán nyugodtan legelt tovább.
Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő, 1873.