Elvész a nyom

HANGOSKÖNYV

Elvész a nyom (MP3 CD)
Szerző: Wass Albert
Előadó: Szersén Gyula
Kiadó: Kráter Műhely Egyesület
Játékidő:17 óra (1 MP3 CD)

Közép-Európa hat nemzetének, hat társadalmi rétegének és II. világháborús nemzedékeinek egzisztenciális válaszkereső regénye ez! A remekmű erkölcsi üzenete útravaló a 21. század nemzedékei számára is.Ahány ember – annyi sors. Ezerszeresen igaz e mondás a II. világháborút átszenvedőkre. S mégis, miért éli túl az egyik a sorsdöntő vészhelyzetet, s később a háború kiszolgáltatott hányattatásait, a világválságot – s a másik miért nem? Mit akar Isten az életünkkel? Ezt a nagy kérdést vizsgálja megdöbbentő igazságérzettel Wass Albert ebben a rendkívüli könyvben.Szersén Gyula Jászai Mari-díjas színművész a mű komolyságához és jelentőségéhez méltó előadása tökéletesen és változatosan hangsúlyozza az epikus, az intellektuális és a tájleíró részek harmonikus egységét.

*

Wass Albert – Elvész a nyom I/II (hangoskönyv) – YouTube

*

IRODALOM TÉTEL

Elvész a nyom

Csak halála után fedezték fel az erdélyi magyar irodalom eme kiemelkedő alakját. Wass Albert 1908-ban született Kolozsvár mellett, nemesi nagybirtokos családban. Gazdasági Akadémiát végzett, Németországban majd Párizsban tanult. A II. világháború alatt katonai szolgálatot látott el, végül az USA-ba emigrált. Romániában halálra ítélték, de Amerika megtagadta a kiadatási kérelmet. 1998-ban öngyilkosságot követett el.
Wass történelmi témájú regényeket írt, leginkább Erdélyről, s az ott élők sorsáról (nem véletlenül próbálták meg elhallgattatni). Szemlélete azonban más: az értékválság közepette, a személyes tragédiák és a világban dúló szörnyűségek ellenére is értékrendje van, melyhez tartja magát, s melyet sokszor megjelenít szereplői által. A farkasverem című regénye hozta meg számára az irodalmi sikereket, megkapta érte a Baumgarten-díjat.
Az Elvész a nyom párhuzamos szerkesztésű: hat élettörténetet bemutatva jut el a regénynyitó jelenettől a záró fejezetig, ráadásul a szálak több alkalommal érintik is egymást, hogy aztán ismét külön utakon fussanak tovább. (pl bankár-művész). A különböző társadalmi rétegek bemutatása által – a szereplők közt találhatunk arisztokratát, értelmiségit, kispolgárt – megtudhatjuk, hogy milyen a háborúba sodródó Európa apokalipszise, hogyan borul fel a rend és pusztulnak el a hagyományos értékek.
Az író ezúttal kilép műveinek megszokott teréből – a hat élettörténet közül csak az egyik játszódik Erdélyben, de Németország, Lengyelország, Prága vagy épp Párizs egyaránt a történetének helyszínéül szolgál.
Egy kis székely faluban a Monarchia legkülönbözőbb tájékairól verbuválódott cserkészek közül hatan elkötnek egy csónakot. A tákolmányt elragadja az ár, azonban mielőtt alázuhanna a zúgóba, megáll a víztömeg fölött, s csak akkor bukik a mélységbe, amikor a gyermekeket a helybéliek mind kimenekítették. A falubeliek csodát emlegetnek, és a hitét vesztett halász, Hiribi úgy dönt: ő is a víz szeszélyére bízza magát, megtapasztalandó, van-e Isten. Ha megmenekül, akkor bizonyára földi erő akasztotta meg a cserkészek csónakját is, azonban ha nem, akkor Isten csodája óvta meg a gyermekeket. Végül Hiribi belevész a zuhatagba – és élete utolsó pillanataiban felülkerekedik kétségein az Isten létéről szóló bizonyosság. Ezzel a történettel indul Wass Albert Elvész a nyom című regénye, s természetesen ennek a hat gyermeknek az élettörténetével ismerkedhetünk meg.
A történetek szövevényes szálait a szerző a székelyföldi pap, Baradlay tiszteletes alakjának segítségével fogja össze, aki egy darabig még követi a csodás módon életben maradt fiatalok sorsát, majd csak az ötvenes évek derekán, amerikai emigránsként dönt úgy: visszatér Európába, és felkutatja az egykori cserkészeket, bizonyságot szerzendő a felől, valóban volt-e valami célja az Úrnak megmenekítésükkel.
A regény mondanivalójában ott van Wass Albert istenkeresése is nem csak a szereplőké: nyom: szimbóluma a szereplők életútjának -> az út-toposz jelenik meg benne, s ez az út a szereplők sorsának, az azt kísérő választási lehetőségeknek a metaforája. Ez esetben pedig a nyom elveszett: bizonytalanságot sugall, s valóban: ez a bizonytalanság jellemzi mindannyiuk életét.
Wass egyfajta teológiai magyarázattal szolgál: Istennel hozza párhuzamba a békességet, a boldogságot, magát az életet. Hiribi halász az életét áldozta azért, hogy megbizonyosodjon róla, van Isten. És Baradlay tiszteletes, ahogy beteljesíti feladatát, meghal. De holtában ő is gazdagabb lesz azzal a bizonysággal, hogy Istennek valóban célja van az emberi sorsokkal. Így a regény mottója akár Hiribi sírfelirata is lehet: „Belehalt istenbe, akit nem hitt, de megtalált. ’’
Hat életutat ismerhetünk meg, összesen nyolc fejezetben, az első és az utolsó keretet alkot. Az elsőben Hiribi, az utolsóban a pap nyer bizonyosságot Isten létezéséről, szándékairól. Az író pedig azáltal, hogy keretbe foglalja az ő felfedezésüket, nyomatékosítja az üzenetet: mintha a saját maga megbizonyosodását erősítené meg.

Megismerhetjük többek között annak az Eperjes mellett született magyar birtokosnak a hányattatásait, aki gazdálkodóként a „minőség forradalmát” végrehajtva próbálja állni az idők viharát, s akinek sorsában a felvidéki magyarság huszadik századi történelmének minden tragédiája benne foglaltatik, s aki örökké hű maradt elveihez, erkölcseihez, s így a borzadalmak nem tudták megtörni méltóságát.
A prágai boltos, Vrana Basil története pedig a mindig a többségbe simulni próbáló kispolgár kisszerűségének szimbóluma.
Wass Albert azt a bravúrt is sikeresen viszi véghez a műben, hogy egy kisebb ikerregényt is belecsempész a nagyregénybe, ugyanis egyfolytában egymásra reflektál az elegánsan bohém, ám a későbbiekben magánéleti tragédiáktól sújtott lengyel festőművész, valamint a vélt ifjúkori sérelmek okán rajta rögeszmésen bosszút venni vágyó bankár története.
A regény főhősei között találhatunk még román politikust is, aki csak súlyos sorscsapások árán tapasztalja meg, hogy nemzetünket szeretni más nemzetek kárára csak ideig-óráig lehet. Wass Albert a regény utolsó fejezetében annak a német tudósnak a fiktív alakját is megrajzolja, aki felfedezi az atombomba működési elvét, azonban a világ sorsára való tekintettel nem adja ki titkát a hatalomnak – és a háború alatti és utáni pokoljárását megtapasztalva a legkevésbé sem biztos abban, hogy jól tette ezt.
Wass Albert hús-vér emberek sorsát kíséri végig a regényben, nem mellőzve a mindennapokat, valamint a szerelmi szálakat sem – hiszen a tudós történetét leszámítva, mindegyik fejezetben – kisebb vagy nagyobb- szerepet kap a szerelem is.
Van egy közös vonás a szereplőkben: a történelmi változások hatással vannak életükre, a háború áldozataivá válnak, elbizonytalanodnak az értékeikben. És így felmerülhet a kérdés, hogy a szörnyűségek között sikerül-e megvalósítaniuk a normális életet. Azonban nekik nem sikerül – legalábbis a regény ezt sugallja: tönkre megy az életük, s így nem meglepő, hogy végül mind igent mondanak a tiszteletesnek, aki Amerikába hívja őket. A regény zárlatában egy németországi vonat fülkéjében találkozik a tengerentúli új élet felé tartó hat egykori cserkész. Ezáltal Amerika egyfajta menedékhelyként jelenik meg, az író ide menti át az értékeket. (Életrajzi párhuzam: Wass is emigrált)

Forrás: kidolgozott irodalom tételek | Érettségi

*

Elvész a nyom?

(Wass Albert és Thorton Wilder regényei)

Elvész a nyom?

címmel kedvenc olvasmányaikról

(Wass Albert és Thorton Wilder regényei)

beszélgettek a Mária Rádióban

Sárközi Sándor piarista atya és Ferencz Kornélia.
2012. február 29

http://www.youtube.com/watch?v=0fXi7ZxtbaA

*

A csoda nyomában

(WASS Albert: Elvész a nyom) 1/2

Nyiri Péter – A…, cs, 05/24/2012 – 00:04

Wass Albert: az erdélyi havasok krónikása, a Trianon utáni keserű (nem csak) magyar sors megéneklője, az igazság, szeretet, hit, magyarság és becsület dalnoka. Ezek a megnevezések nem valamiféle kultikus beszédmód elemei, hanem próbálják körülírni azt az írói-irodalmi tevékenységet és küldetést, melyet Wass Albert regényeivel, életművével teljesít. A fenti megnevezések arra utalnak, hogy Wass Albert valóban elbeszéli a magyar történelem bizonyos korszakainak eseményeit, bemutatja a társadalom lelkiállapotát, hitelesen láttatja az ábrázolt világot. Egy olyan narratívában szólal meg tehát, melynek elsődleges célja a szavakban való rögzítés és a szavakkal való átadás. Hogy elmondja, s ezáltal átélhetővé tegye azt, ami volt. Így teremt folytonosságot a múlt és a jelen között, így teszi megtapasztalhatóvá az olvasó számára az egyébként – az időbeli vagy térbeli távolság miatt – megtapasztalhatatlant. S így teszi a történelmet múlttá, a magyarság közös élményévé. Mindez – az irodalmi alkotás ilyetén működése – nem kizárólag Wass Albert regényeinek sajátsága, hanem egyáltalán a „magas irodalom”, az üzenetorientált, az érzésből-gondolkodásból, eszméből fakadó-születő, olvasóbarát irodalom ismérve. Meggyőződésem, hogy ezért is ilyen népszerű ma Wass Albert. Mert ad: szépet és igazat ad. S ezzel kitűnik a ma előnyben részesített posztmodern írók közül, a nyelvet csak formának és játéknak tekintő, jelentésnélküli, valójában semmit sem mondó s adó alkotók közül. Ezért olvassák a valami többre és másra, igazra és szépre vágyó könyvbarátok Wass Albert akár évtizedekkel ezelőtt írt, de többségében napjainkban is aktuális regényeit.[1]
Wass Albert – egyébiránt korántsem mostanában kezdődő, hanem már regényei keletkezésekor is meglévő[2]– népszerűsége talán abban is rejlik, hogy művei igen közel állnak ahhoz a szövegtípushoz, melyet az olvasók „a” regénnyel azonosítanak. Wass Albert azt a fajta elbeszélői hagyományt követi, mely – akárcsak Jókai, Mikszáth vagy Móricz művészete[3]– a csiszolt és kiváló forma mellett a tartalmat, a jelentést is fontosnak tartja, bátran vállalja az alkotás irányzatosságát, gondolatokkal telítettségét, azt, hogy a mű nem csupán elbeszélői játék, szerzői autokommunikáció, hanem üzenet, mely befogadóra vár. Wass Albert életműve kétségtelenül ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, ezt bizonyítja az olvasmányos, gördülékeny stílus, az igényes, költői nyelvezet, az érzékletes, láttató-látó képek, a kor és idő szellemét megidéző hangulat, a gondolatiság, az igazságkeresés és –átadás vágya, továbbá – mint a legfőbb mérce és bizonyíték – az olvasói fogadtatás, a közönség „az olvasás által gazdagodunk” érzése. Ez az „élményirodalom” hiánycikk a mai magyar irodalomban, s Wass Albert regényei ezt a hiányt, űrt töltik be. A Wass Albert-műveknek világosan körvonalazható világképe van, kiolvasható belőlük egy határozott, meggyőződésen alapuló állásfoglalás a világról, egy sajátos – Wass Albert hitét ismervén nem túlzó a szóhasználat –, a kereszténységben gyökerező, személyes tapasztalatú teológia. Mely egyértelműen kimondja, állítja a szeretet határokon átívelő, népcsoportokat egyesítő, egy nagy közösséggé formáló, de nemzeti sajátosságaikat egymás épülésére létfeltételként meghagyó erejét, megfogalmazza a lélekben és erkölcsökben egész ember eszményét.[4]
A mai irodalomtudomány úgy véli, hogy a művet függetleníteni kell a szerzőjétől, a szöveg a lényeges, nem az alkotó. A mai (irodalom)kritika egy része ugyanakkor mégis minduntalan beleesik abba a hibába, hogy az életmű helyett az életrajzról, a személyről vitázik. Így van ez Wass Albert esetében is, bár a helyzet nem egyoldalúan kétségbeejtő. Mert az igaz, hogy az egyik oldalon háborús bűnösként igyekeznek beállítani Wass Albertet, tiltakoznak szobra felállítása ellen, és életművét nem tartják méltónak ahhoz, hogy bekerüljön a magyar irodalmi kánonba. Viszont a másik oldalon igen komoly és elhivatott munka folyik, melynek célja, hogy elhelyezze Wass Albert művészetét a magyar irodalom történetében, alapos és tudományos elemzésekkel értékelje regényeit és megértse az üzenetet, melyet az író következetesen, szeretettel, hittel és jóindulattal átadni kívánt. Azt az üzenetet, melynek megértése önmagában cáfolná a Wass Albertet illető vádakat. Mert bármit is állít a modern irodalomelmélet, a műve igenis megmutatja, jellemzi az embert. Wass Albert regényei azt a gondolatot közvetítik, miszerint az emberiség bajainak orvoslására a legfőbb gyógyír a szeretet. Ahogy a Rézkígyó című művében írja: „Mindenki testvér. És aki előbb van és többet tud, az segítségére kell legyen annak, aki hátrább van. Sohasem önmagának, hanem mindig annak, aki hátrább van. Mindenki a mögötte lévőnek segít.”
Ezt az összefogást, a szeretet összekapcsoló, láncszerű és a boldogság felé vezető voltát tematizálja az erdélyi gróf Elvész a nyom című, szintézisregényként, írói hitvallásként értelmezhető alkotása is.[5]
A történet kiindulópontjául egy csodának is tekinthető esemény szolgál: egy ki s erdélyi faluban, egy nemzetközi cserkésztáborozáson egy evező nélküli csónakot hat gyerekkel elragad a víz, a jármű azonban egyszer csak megáll a vízesés fölött, ott, ahol nincs semmi, ami megakassza. Aztán a csónak addig áll ott, amíg mind a hat gyereket kimentik. Ekkor egy öreg, hitét vesztett halász, Hiribi úgy gondolja, ő is próbát tesz, hogy megtudja, van-e Isten. Beül egy csónakba, s hagyja, hogy úgy sodorja a víz, mint a gyerekeket. Ha ugyanis az ő csónakja is megáll azon a helyen, az azt jelenti, hogy valamilyen tárgy megakasztotta. Ha azonban ő a szakadékba zuhan, úgy az annak a bizonyítéka, hogy isteni közbeavatkozás miatt állt meg a gyerekek csónakja. A halász a vízesésben lelte halálát.
S mintegy negyven év múltán, a második világháború utáni években egy öreg pap, a falu egykori papja elhatározza, hogy megkeresi az azóta már felnőtt hat gyereket, mert az nem lehet véletlen, hogy Isten életben hagyta őket. Bizonyára valamilyen célja van velük.
A regény ezt a keresést, illetőleg nagyobb részben a hat ember életútját mutatja be. A mű keretes felépítésű, mert a történet végén újra együtt van a hat ember. Mindez előlegezi, hogy a csoda – más időben és más körülmények között – újra megtörténhet. Az időnek különös jelentősége van az alkotásban. Maga a csoda, az a tény, hogy a csónak a nyílt vízen megáll a vízesés fölött egy rövid időre, az állva maradás, a pillanat mítoszát beszéli el. S mindez összefügg a nyommal is. A feladat ugyanis éppen a pillanat megragadása, a rohanó-robogó történelem megállítása: annak a csodás pillanatnak a végtelenné nyújtása, melyben a hat ember együtt volt, s a fizikai törvényeknek ellentmondva életben maradt. Az Isten jelenléte eredményezte a csodát, s ezt a pillanatot kell megragadni, minden erővel, különben elvész a nyom. Isten nyoma. Mert a nyom nem más, mint hogy a Teremtő megmutatja magát: e nyomot követve az ember az üdvösségbe juthat. De nem figyel rá, ez az oka a nagy történelmi katasztrófáknak is. A szöveg azt sugallja, hogy a történelem során az emberiség letért a megfelelő nyomvonalról, utat tévesztett, elveszítette Isten nyomát, ebből fakadtak a világháborúk, a fasizmus, a kommunizmus. Az egymás mellett elrohanó emberekkel szemben áll a csónakban ülő gyermekek csodájának pillanatnyisága. Jelképes, hogy amint kiszállnak a csónakból, az megy tovább, és lezuhan. Csak addig tart a csoda, amíg együtt vannak. Ezért nem véletlen, hogy az öreg halász, az egyedül evező ember elpusztul. Ennek az együttlétnek a célja a történelem folyamán bontakozik ki: a történelem mintegy megokolja az összefogás szükségességét. Az egymás ellen forduló emberek ellentétei a hat szereplő közösségének. Mert a regény üzenete szerint az „együtt” a cél. A „minden egész eltörött” világában, a töredékesség, a darabokra hullás korszakában az „Egész” helyreállítása a feladat. 
A hat ember hat különböző nemzet képviselője: egy magyar hercegnek, egy cseh kispolgárnak, egy lengyel festőnek, egy zsidó bankárnak, egy román politikusnak és egy német tudósnak kell összefognia a magyar pap eszményei alapján. Az embereket összeköti a közös sors: a világháborús szenvedés és a szeretetvágy. Mindez egybekovácsolja őket, s lehetővé teszi, hogy a különféle népek megértsék egymást, akár a pünkösdi Szentlélek-kiáradáskor. Az emberek ugyanis, bármilyen nemzethez tartoznak is, egyformán áhítják a béke galambjának eljövetelét.[6]A hat szereplőt összefogásra biztató papot a testvérré válásba vetett hit vezérli: a hit abban, hogy csak a dekainizálódás, az egymás gyilkosából az egymás testvérévé való szívbéli átalakulás hozhatja el az óhajtott boldogságot. A szöveg narrációja, a narratíva eszmei horizontja maga legalizálja a biblikus olvasatot, és teret ad az elemzés számára egyfajta teológiai beszédmódnak. A narráció ugyanis Istennek tulajdonítja a csodát, s ezzel a történetet teológiai kontextusba helyezi. A pap emberkeresése, az a törekvése, hogy újra egybegyűjtse a hat embert, valójában Isten keresésével, pontosabban az Istenhez vezető út keresésével azonosítható. Hiszen az erő, mely különböző, akár egymással ellenségesen viselkedő embereket is – akár a festő és a bankár – békít össze, egyszersmind a Mindenhatóhoz is elvezet.[7]

[1]„Wass Albert művészetéből olyan erő sugárzik, amivel az őt olvasó felvérteződik hétköznapi apró-cseprő önös gondok leküzdéséhez.” (Szutor Ágnes, Miért jó Wass Albertet olvasni? Képes Extra, 2001, február=Isten kenyere. Wass Albert élete a sajtó tükrében. 1998. február-2004. október, összeállította és az előszót írta Turcsány Péter, Kráter, Pomáz, 2004, 105.  [A továbbiakban: Wass Albert utóélete])                                                  

[2]Wass Albert népszerűsége a harmincas években kezdődött, kötetei tízezres példányszámokban keltek el, és a kritika is igen kedvezően fogadta műveit. Olyannyira, hogy első, Farkasverem című regényéért Baumgarten-díjat kapott, melyet Babits Mihály ítélt oda neki.

[3] Jól igazolja ezt az 1998 júniusában, Erdélyben végzett olvasásfelmérés, melynek eredményei szerint a legtöbbet olvasott szerzők: 1. Jókai, 2. Wass Albert, 3. Biblia, 4. Mikszáth, 5. Móricz, 6. Gárdonyi… (Magyarországon sajnos 1996 júniusában kevésbé volt kedvező a helyzet, a sorrend itt és ekkor ugyanis a következő volt: 1. Lőrincz L. L., 2. Cook, R., 3. King, S., 4. Steel, D….) Vö. Katsányi Sándor, Magyar olvasáskultúra túl a határokon, ../../index.html. 46. évfolyam, 200. 4. szám=Wass Albert utóélete, 86.

[4]1999. szeptember 18-án Wass Albert Isten és a haza szolgálatába állított lírájáért megkapta a Magyar Örökség címet. (A Magyar Nyelv Múzeuma kapcsán – Csete Ildikó kiállítása okán – megemlítendő, hogy ugyanekkor a hagyomány és a korszerűség ötvözésével végzett ópusztaszeri alkotóművészetéért Csete György építész és Csete Ildikó textilművész is megkapta a címet.)

[5]Wass Albert, Elvész a nyom, második kiadás, Kráter, Pomáz, 2003. (A továbbiakban: Elvész a nyom)

[6]A keresztény szimbolika a galambot a Szentlélekkel és Krisztussal azonosítja, vagyis a szeretet és hit és béke megtestesítőjének tekinti. A népművészetben a galamb gyakorta az összetartozást jelképezi.

[7]Wass Albert életművében gyakoriak azok a szövegek, melyek a hit és a szeretet csodatévő minőségét tematizálják. AHagyaték című kötet minden egyes története a hegyeket megmozgatni tudó igaz hitről beszél, s erről szól a Hagyatékvilági jellegű párdarabjaként értelmezhető Csoda történt című novellacsokor (Wass Albert, Csoda történt. Elbeszélések, válogatás 1945-1998, szerk. és az előszót írta Turcsány Péter, Kráter, Pomáz, 2006. [A továbbiakban: Csoda történt]), melynek üzenete szintén az, hogy – miként Turcsány Péter, a kötet szerkesztője fogalmaz – „a hinni tudó lekeknek és nemzeteknek még a legmélyebb poklok napjaiban is megadatnak a csodák. Témánk szempontjából is jelentős ebben a kötetben Az almafa kivirágzik című novella, melyben az elcsatolt Erdélybe hazatérő, oda Amerikából visszatérő asszony érkeztére az addig száraz, terméketlen és kivágásra szánt almafa kivirágzik. A hit, az otthonhoz fűződő érzelmekből fakadó erő ugyanis a terméketlenséget életté képes változtatni. Ezt sugallja az Elvész a nyom is: az elpusztult Európa összefogással újra élő Európává tehető.

*

BALÁZS ILDIKÓ:

WASS ALBERT ISTENKERESÉSE 

(Elvész a nyom,

Az Antikrisztus és a pásztorok, Hagyaték)

Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

1.lbj.

Wass Albert Zsoltár és trombitaszó című novellájában frappánsan megfogalmazza emberi, írói, közéleti ars-poeticáját: élete során az egyház és a haza szolgálatát látta el. Életét, mióta csak eszmélt, képletesen zsoltár és trombitaszó kísérte. 
Katonai érdemei ismeretesek – a második világháborúban I. és II. fokozatú Vaskeresztet kapott -, ám azt kevesen tudják, hogy különösen fontos szerepet töltött be az erdélyi református egyházban: 1936-ban, nagyapja halála után átveszi az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnokságát 2. lbj. Kivételes teológiai tudása megmutatkozik regényeiben is (Rézkígyó, Elvész a nyom, Hagyaték), így érthető, hogy szükség esetén lelkészi szolgálatot is ellátott: 1949-ben Hamburgban világi lelkész volt a magyar menekültek kis református közösségében; 1950-ben a németországi Wentorf-táborban, ahol az amerikai kivándorlásra készült, a református közösség – magyarok, lettek, litvánok, észtek – világi papja volt. A General Muir hajón, amellyel 1951. szeptember 21-én megérkezik New Yorkba, ugyancsak a református utasok világi lelkésze és a hajóújság szerkesztője volt 3.lbj.
Élete későbbi szakaszában abban a kivételes megtiszteltetésben lehetett része, hogy a templomosok lovagrendje és a Szent László lovagrend tagjává fogadta.
Ezek az életrajzi események az író látókörét tágabbá tették: hatásuk alatt, az embert próbáló 20. század történései közepette Isten útjait próbálta kifürkészni. Ötvenedik életévéhez közeledve, a világfordulás káoszában valamifajta „rendet”, logikát, értelmet keresve Wass Albert sajátos istenkeresése dogmatikává, hitrendszerré kovácsolódik. Az 1950-es években, a hidegháború kezdetén írja azokat a regényeit, amelyekben fogódzót keres a világban – bár szinte minden regényében kutatja a fensőbb értelmet, amelyet hitben, szeretetben határoz meg. Istenhitének elemeit a következő regényeiből állíthatók össze.

Elvész a nyom (1952.)

Göröngyös istenkeresés az Elvész a nyom című regénye. Különös történet, mely a megmaradás törvényét tanítja, nem székely vagy román, sem nem szlovák, azaz hatalom nélküli, saját furfangjukban bízó kis népek, népcsoportok mintáján, hanem az Istenbe vetett hit bizonyosságának példáján.
Már egy korábbi művét, az 1947-ben megjelent Rézkígyó kötet Sodoma népe csodálkozik című elbeszélését is hasonló képlet szerint építi fel: hat szereplő életútját végigkísérve az isteni gondviselés milyenségét jeleníti meg. A katona, a polgár, a tisztviselő, a paraszt, az úr és a pap mind-mind valakinek a felelőségét próbálja megállapítania a Város elpusztulásáért. Míg az első négy – arctalan, alaktalan – típus önmagát igazolja, s bűnbakot keres, közülük talán az úr lát a legmesszebb (hisz neki volt a legmagasabban a palotája, s neki volt a legtöbb szabad ideje az elmélkedésre), s talán a pap látja át a történés, a tragédia mibenlétét: hogy nem ellenség tört a Városra, nem pusztító kalamitás, hanem az Úr működött; az az Úr, akinek nem telik öröme az ember örömében – állítja a pap. Egy gyermek, az elbeszéléskör utolsó felbukkanó figurája az, akinek fohásza azonnali meghallgatásra talál Előtte: „Édes Jóistenem, most adhatnál egy kis esőt, ami azt illeti, hogy gyökeret verhessen a fám! – S az Úr esőt ad. 
Az Úrnak csak a panasztalan, folytonos újrakezdésben, a hangyaszorgalommal való, szakadatlan munkálkodásában telik öröme – sugallja a történet. Wass Albert a Rézkígyót a második világháború után, a németországi száműzetésében írja. Az elbeszélés – akár a Rézkígyó más darabjainak, ezen ószövetségi történet-parafrázisok füzérének – kicsengése fanyar, kissé megkeseredett. A végső következtetést – az emberek, a világ iránti jóindulat és megértés útjának egyetlen lehetőségét – az unokához visszatérő nagyapa tanítja.
A képlet: a hat szereplő életútjának vázlatos bemutatása az isteni gondviselés függvényében – melyre a következőkben tárgyalt regényében az Elvész a nyom-ban is épít – ismert a világirodalomból. Thornton Wilder világhírű The Bridge of San Luis Rey (1927) című regénye, melyet Kosztolányi Dezső Szent Lajos király hídja címmel fordított le 1929-ben, azt a kérdéskört kutatja, hogy egy kötélhíd leszakadása véletlen vagy isteni rendelés volt-e. Az áldozatul esett személyek életútjának rövid felvázolása során kiderül, hogy mind válságos helyzetbe kerültek, s a halál egyfajta megoldás volt számukra. 4.lbj.
Az Elvész a nyom-ban a „leszakadó híd”-at egy hegyi pataktól elragadott csónak, majd egy robogó vonat helyettesíti. A történet kimenetele épp a fordítottja a Wilder-regényének: a hat szereplő élete nem végződik katasztrófával, hanem az isteni gondviselésbe vetett hit kisugárzásával. A szereplők ugyanis csodával határos módon megmenekülnek. A történet épp azt mutatja meg nekik, hogy válságos életükben nem megoldásokat kell keresni vagy azokra várni – legyen az a megoldás akár egy leszakadó híd -, hanem kutakodás nélkül hinni. Áldozata csak egy van a szilaj pataknak: egy féleszű öregember, aki élete sok keresztjét nem viselte békességgel, és haragot tartott Istennel. Az ő hitre jutása egyben halálának pillanata is. A másik kutakodó épp a hat szereplő életét egybeterelő, összefogó lelkész: Baradlay tiszteletes. Régmúlt idők krónikáját – egy cserkésztábori naplót – böngészve elhatározza, hogy felkeresi a régi idők eseményeinek szereplőit: vajon mi célja lehetett Istennek a megtartatásukkal. Kutakodása neki is az életébe kerül. 
A cselekmény egy erdélyi cserkésztáborral indul a Kommandón, melynek során a hat fiú egy lélekvesztőn egy patak sodrásától elragadva közvetlen életveszélybe kerül, majd csodás módon megmenekül. Majd egy utazással fejeződik be, mely az egybegyűjtött hat szereplő életében új perspektívát nyit. Baradlay lelkész, aki ifjúkorában lelkipásztorként szolgált a cserkésztáborhoz közeli településen, feljegyzi az érdekes történetet, majd miután történelem-tépázta életútja Amerikába kanyarodik, nyugállományba vonulása után eszébe jut e csodálatos történet, és megkeresi a hat, immár férfivá lett egykori cserkészt. A regény témája tehát hat életút. Tétele pedig – melyre a szonátaműfaj hasonlatosságára hat variációt írt Wass Albert – egy lélekben Istentől elszakadt öregember, Hiribi hitre jutásának története. Mert ha a csónakban az ártól elsodort hat gyermeket nem Isten csodatétele mentette meg, hanem egyszerűen fizikai ok – például egy víz alatti gally vagy kő -, akkor más ladik is megáll a vízesés előtt – így gondolkozik a történetről az öreg Hiribi. De mi van akkor, ha mégis Isten munkálkodott? Hiribi kipróbálja. A gyerekek életét nem víz alatti gally vagy zátony mentette meg. S a csoda nem ismétlődik. Hiribi a vízesés felé sodortában Istenhez énekel – és lesodródik a szakadékon. Isten létezésének bizonyosságát mindössze néhány másodpercig tudhatta, birtokolhatta: míg a ladik zuhant, s ő maga el nem merült az árban. Hiribi tudta, több mint sejtette, hogy így fog történni. Mégis bizonyságot keresett – és talált. Elveszejtette földi életét, s megtalálta az örök életet.
Baradlay tiszteletes pedig nyugdíjba vonulva megkeresi a hat felnőttet: vajon mivé lettek azok, akikkel Istennek terve lehetett gyermekségükől fogva. A második világháború utáni időben gyűjti egybe őket, és győzi meg mindnyájukat – kik ínséget szenvednek, ki így, ki úgy -, hogy életüket Amerikában folytassák. Szimbolikus a gyerekek nemzeti hovatartozása: egy magyar, egy cseh, egy lengyel, egy zsidó, egy román és egy német gyerek ült hajdan a csónakban – a háború sújtotta Közép-Kelet-Európa népeinek egy-egy képviselője. Amerika képe a történet során valamifajta Kánaánként villan fel, ahova ők immár pásztor nélkül érkeznek, mert Baradlay tiszteletes útközben vonatszerencsétlenség áldozatává válik. Hatuk közül Jon Bursanu román politikus sorsa válik ki hangsúlyosan az istenkeresés témára írt hat variáció közül.
Néhány szót a regény címe is megérdemel: tudvalevő, hogy Wass Albert nemcsak főúri származása, de tanult foglalkozása révén is szenvedélyes vadász volt. Agrármérnöknek tanult a debreceni mezőgazdasági akadémián, majd családi birtokán, az egykori Szolnok-Doboka megyei (a két világháború közötti román világban, Szamos, jelenleg Kolozs megyei) Vasasszentgotthárdon (románul Sucutari) gazdálkodott. A vadászattal kapcsolatos témák szinte minden írásában felfedezhetők. A funtineli boszorkány című regényében, A titokzatos őzbak című elbeszélésében, valamint más elbeszéléseiben és meséiben (Mese a kék hegyekről) az őz és a nyom magasabb, jelképes jelentéssel telítődik – ezek Wass Albert írói világának sarkalatos elemei. Az őz: mint a megfoghatatlan szépség az ember életében, mely után vágyakozunk, amelyet üldözünk, de amelyet valójában nem érhetünk el, mert ha le is lőjük, az erdők pompás királya, a szarvas szánalmas, kis, lelkefosztott tetemmé süllyed. Kultúrkörünkben az őzben megtestesült Megváltó motívuma több helyen felfedezhető. A nyom általános jelentése: csapás, melyet a vad hagy maga után – ám jelen esetben a nyom az, amit az ember földi életében hátrahagy: az emberi élet tartalma, hagyatéka. Legyen az vagyon, utód – vagy írói mű.
A regénynek van egy másik visszatérő motívuma is: a korábban, 1948-ban írt Üzenet haza című versének gondolatát fejti ki itt regény-terjedelemnyi példázatban. A vers minden versszakának végén refrénszerűen visszatérő gondolat egy román közmondás: Apa trece, pietrele rămân (A víz elfolyik, a kövek maradnak). Wass Albert ebben a versében a helytállás szimbólumává, vezényszavává emeli ezt a közmondást.
Az Üzenet haza című vers a bibliai Prédikátor könyvének a német Andreas Gryphius (XVII. század) és Kölcsey Ferenc azonos című versében feldolgozott vanitatum vanitas-tanulságát fejti ki, miszerint minden mulandó és hiábavaló e földön. A mulandóságot, hiábavalóságot érzékeltető szakaszokat ellenpontozza a költő refrénként megszólaló, sztoikus megállapítása, csakazértis biztatása:

A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

A nyomatékos megállapítás három szakaszon át ismétlődik. A negyedik-ötödik szakasz refrénje mellérendelő kötőszóról ellenétes kötőszóra vált:

A víz szalad, de a kő marad, 
a kő marad.

A hatodik szakasz – mint a zenemű kadenciája – a zárást előkészítő befejezés:

A víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Majd a záróakkord így hangzik:

Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

A „de” ellentétes kötőszóval nyomatékosítja a kő funkcióját: a megmaradás szimbólumát.
Ez a román közmondás autentikus szövegkörnyezetben jelenik meg a regényben: a román politikus cselekvési, életvezetési elveként.
Jon Bursanu ugyan Bukarestben nevelkedett, de gyökerei a Keleti-Kárpátok pojánjaira (tisztásaira) nyúlnak vissza, lelke valahol a Piatra Negara (Feketekő) hegycsúcsa alatt és a Parau Ursului (Medvepataka) „tajtékos vadvizei”-nek világában kezdett eszmélni. Ugyanis nagyapja, „Bács Traján kétszáz birkával kezdte annak idején” s fiai közül a legkisebbnek küldetést szánt: „abból urat neveltetett a zsíros sajtok és hótiszta gyapjúk árán. Így lett Dr. Kosta Bursanu, a Jonel apja, ügyvéd Bucurestiben”. Küldetése pedig ebből állt: „legyen odalent közülünkvaló is, aki megvédje a nép igazát”. 5.lbj.
Fiának, Jonelnek is ez volt a feladata. Csakhogy e zavaros században az ifjabb Bursanu nem tudott eligazodni. Diplomatikus forgolódását eleinte siker koronázza, Jonel képviselő lesz, mert az egész havas népe rászavazott. S amikor Románia belebonyolódik a második világháborúba, s Jonel magyarellenes politikát folytat a németek oldalán, ekkor tűnik fel a regényben a halálba készülődő nagyapa, Bács Traján, aki halála előtt megesketi az unokáját, hogy csak az igazat szolgálja.
Az „Erdély román”-kérdésben, amelyet Jonel vall, a nagyapa nem kíván állást foglalni, kitér előle, bár hallgatása állásfoglalásnak minősülhet. Az öreg itt alighanem az író szócsöve. „Nem tudom […], hogy miért mondod ezt így. Talán ott voltál és láttad. Vagy talán te is csak az iskolában tanultad, mint a többi” – fejtegeti az öreg juhász. Majd a regény kereteiből kilépő tanításban foglal állást az egyetemes az egyetemes humánum mellett, mellékessé minősítve a nemzetiségi kérdést: Mert látod, Jonel, nem az a fontos, hogy román, vagy nem román. Az a fontos, hogy ember. […] ezért mondom én, hogy az igazság a legfontosabb ezen a világon”. Az erdélyi magyar parasztok ugyanis segítettek az öregnek, s ezt nem felejti el: „Juhokat hajtottam át telelni, mert lent nálunk, a bojároknál, kiégett a széna a nagy szárazságtól abban az esztendőben. Sok völgyet és sok falut láttam ott és sok embert. És az emberek más nyelven beszéltek, mint mi. De ilyen emberek voltak azért ők is, kis házakban élők, juhot tartók, szántó-vetők és szegények. Csak éppen, hogy más nyelven beszéltek. De azért jók voltak hozzám és szívesek, és adtak szénát a juhaimnak”. 6lbj. És ez a fontos. Minden egyéb csak politika, amely megmérgezi a népek közötti együttélést, gyűlöletet terjeszt közöttük, holott csupán egy szűk haszonélvezői réteg érdekeit szolgálja – sugallja az öreg juhász. „Mert amióta azt tanítják az iskolákban, hogy az a föld ott túl a hegyen román föld, azóta gyűlölet támadt köztünk és azok között, akik akkor a szénát adták nekem. Mert a hazugságból gyűlölet lesz mindig, ezt tanuld meg, Jonel, s a gyűlöletből halál, pusztulás és szegénység. Amíg igazságunk volt, addig békességünk is volt, mert az igazság és a békesség, az ugyanaz, […] amit meg odalent összekiabálnak az emberek, az minden, csak nem igazság. Az lehet politika, az lehet, harag, az lehet irigység, az lehet elfogultság, az lehet butaság, az lehet szenvedély, gyűlölet, kapzsiság, minden: de nem igazság” 7.lbj. – foglalja össze mondandója lényegét az öreg, s miután megesketi unokáját az igazság szolgálatára, Jonel Bursanu politikusi pályája megakad. 
Nem lehet egyszerre hazudni is, és az igazságot is hirdetni. Nem lehet egyszerre soviniszta, genocid (népirtó) politikát folytatni, s a népek békés együttélését szolgálni. Ez Wass Albert regényének ideológiai mondanivalója.
A második világháború elszabadult poklában már semmilyen tanításhoz nem tudja tartani magát Bursanu. A háború elveszett, lassan a nép is pusztul, s a politikusok most már kezdik megérteni, hogy nem a pártállás a fontos, hanem a nép. Bursanut, a szélsőjobb politikust megkeresi egykori ismerőse, egy szélsőbal nézeteket képviselő politikus. Ekkor egyetlen politika a fontos: jó románnak lenni, aki megmenti a népét.
Itt jelenik meg a helytállás motívuma, a fent idézett vers tanulsága: „a víz szalad, a kő marad. A vihar meghajlítja a füveket, de ki nem dönti”. Ezt a gondolatot kibővül a következő sorokban: „És mindez azt jelentette: a német jött, voltak emberek, akik fogadták őket, a nép meghajol előttük s jó volt úgy. A német elmegy. Jön az orosz. Lesznek, akik fogadják majd, a nép meghajlik előttük s jó lesz úgy is. Az orosz is elmegy egyszer. A fontos, hogy elsősorban románok legyenek a politikusok, akik ezt vagy amazt a külső hatalmat kiszolgálják, s csak másodsorban ezek vagy amazok. Fasiszta, kommunista: mindegy. Csak jó románok legyenek. Hazaáruló nincs, csak fűszál, ami meghajol. Csak kő, ami marad s megvárja, amíg elfut a víz s elül a vihar. Aki ellenáll, csak kidől oktalanul, mint a fenyő a szélben. S a nép nem szabad kidőljön, a népnek élni kell, hősiesség nélkül, ha kell alázatosan, de élni. Mindegy, hogy milyen áron”. 8.lbj.
Tehát ez Wass Albert szerint a második világháború idején a román politika lényege. A magyar és román politika közötti lényeges különbség a két nép gondolkodásmódja közötti különbségben rejlik. A magyar közmondás, mely így hangzik: „A tölgy kettétörik, a fű lehajlik a szélben”, pontosan ezt a szembenállást fejezi ki. A magyar gondolkodás inkább a hősi kerékbetöretést üdvözli. Nem a mindenáron való, alázatos túlélését. 
Wass Albert ugyanúgy nem foglal állást e kérdésben, mint az öreg juhász. Nehéz megállapítani, melyik gondolatsorba sorolható Wass Albert okfejtése. Távlatilag mi lenne üdvözlendő? A mindenáron való elvtelenség vagy a halált vállaló elv? Mi a helyes? Az István király bölcsessége: a megmaradásért felvenni egy idegen, temérdek saját véráldozatot követelő vallást, vagy bátran elpusztulni, mint a Wass Albert szerkesztésében megjelent Válogatott magyar mondák besenyő hőse, Tonozuba, akit lován, ifjú feleségével együtt temetnek el élve, mert nem volt hajlandó felvenni a kereszténységet? Tonozuba gyerekeit mégiscsak az idegen, emberéletet követelő vallás szerzetese neveli majd fel. Érdemes hát hősi halált halni?
Wass Albert látszólag nem foglal állást, csak kérdéseket ébreszt. Bemutatja a hagyományosan rugalmas román politikát, melynek vezérelve: kiszolgálni látszólag mindenkit. Látszólag hűnek lenni minden hódítóhoz, valójában senkit komolyan nem venni. Az a fontos, hogy a nép túléljen. Ez az egyetlen, szem előtt tartandó elv.
A történet során a szerző továbbviszi e gondolatot. Jon Bursanu megszervezi az oroszok látszólagos fogadtatását: „valóban robbant is néhány félreeső híd és a hangulat kedvéért itt-ott egy-egy értéktelen deszkaépület is tüzet fogott”. Ám a hódítók előtt menekültáradat özönlik nyomorúságosan: „Asszonyok, gyerekek, kóberes szekereken, melyeket kis sovány lovacskák vonszoltak lehorgasztott fővel. És a gyermekek sírtak és az asszonyok kenyeret koldultak és a toprongyos férfiak, akik a szekerek mellett baktattak, sötéten és kétségbeesve néztek a világba. […] és ez a látvány iszonyattal töltötte el a falvak és tanyák népét. Mert ezek a menekülök nem németek voltak. És nem is urak. Hanem parasztok, szegény, koldus parasztok, akárcsak ők maguk. Besszarábiából és Bukovinából futottak, és amiket az oroszokról mondtak, attól reszketni kezdett az emberekben a lélek.”
A népnek, mely a „jó román” prefektus parancsát követi, meginog a bizalma. De aztán helyreáll: „aztán mégis úgy látszott, hogy a prefektus jól csinálta” – itt a szerző hangja ironikusra vált. „Az oroszokat vörös zászlókkal és ünneplésekkel fogadták. Felszabadítóknak nevezték őket és néhány berúgott katona erőszakoskodásától eltekintve aránylag jól megúszta az egész vidék ezt a felszabadítást”. 9.lbj. Mennyire más ez a felszabadítás, mint ahogy az zajlott – a Wass Albert többi regényének leírásai alapján – a magyar vidékeken! Wass Albert több más regényében írja le azokat a vérengzéseket, amelyeket a bevonuló „felszabadítók” vittek véghez a magyar vidékeken (Adjátok vissza a hegyeimet, Egyedül a világ ellen, Elvásik a veres csillag, Az Antikrisztus és a pásztorok stb.).
Még ál-szabotázsokat is szerveztek, s a falvaknak mondvacsinált hősei is támadtak, akik ünnepeltették magukat. S hogy a rugalmassághoz ravaszság is kell, ezt nyugtázza a következő részlet: „Sőt az egyik élelmes falunak mártírjai is akadtak: hatalmas tömegsírja, ahol állítólag a németek által lemészárolt ellenállók nyugodtak. Az egyik meghatott orosz parancsnok még díszőrséget is adott a vértanúk sírja mellé és nem is álmodott arról, hogy a hatalmas gödörben, mely fölött Sztálin képével díszített oszlop hirdette a fölszabadulást, a falu elásott gabonája várt nyugalmasabb időkre”. 10.lbj.
Érdekes ötlet: a hódító vezér, Sztálin védelmébe helyezni a megmaradást jelképező gabonát. Úgy, hogy erről ne is tudjon a megszálló hatalom. Ilyen ötletességgel legfeljebb Wass Albert góbé-regényeinek hősei gondolkoznak, pl. az Elvásik a veres csillag és a Tizenhárom almafa Tánc(z)os Csuda Mózese. Azok az agyafúrt székely figurák, akiknek a fent említett regények végén mégiscsak fel kell adni az alakoskodást, furfangoskodást, s el kell ültetni az almafát: a megmaradás szimbólumát. S akiknek vállalni kell a rosszat a túlélés érdekében.
A szovjet megszállás küszöbén Bursanu miniszter lesz, de hamarosan leköszön. „Valami mélységes belső undor töltötte el”. Kételyek gyötrik, hátha mégsem jól csinálták. „Hátha mentés helyett a pusztulásba vitték a népet”. 11.lbj. Házassága tönkremegy, felesége egy orosz tiszttel él, apját elhurcolják az oroszok, amiért gyalázta a szovjet hadsereget.
Nagyapja már nem él, de kiterjedt rokonságában mindig van egy rangidős juhász, aki nemzetségének szószólója: ekkortájt Bács Tanase, a legidősebb Bursanu. Ő keresi fel a szemrehányással: „Némák a legelők […], nem szól a kolomp”. 12. lbj. 
Jonel ismét védekezik: „a fű meghajlik a szél alatt”. Ám Bács Tanase rávilágít arra, hogy nem minden fű hasznos: „megeshetik az is, ha soká tart a gonosz idő, hogy hitvány rossz füvek erőre kapnak s a jó fű rendre kivész. És akkor nem lesz, ami felálljon, ha változik az idő. S fű, se fa, se ember. Csak gyom”. 13. lbj. (Wass Albert meséiből az a gondolat rajzolódik ki, hogy az emberi gonoszság nyomán gaz és csalán lepi el a földet.)
Az életet, növekedést, szaporodást jelképező fű minőségére oda kell figyelni. Meg kell tudni különböztetni a füvet a gaztól, az elburjánzó gonoszságtól. Könnyen lefordítható allegória ez: „Sok volt a gyom, valójában. És egyre több lett. Új arcok bukkantak föl a politikai életben és nem lehetett tudni, hogy honnan jöttek. Izgágák voltak és követelődzők, a nép nevében beszéltek mindég, de semmi közük sem volt a néphez. A nép nevében követeltek, de a néptől akartak elvenni mindent. Nem is románok voltak. Zsidók és mindenféle idegenek. Előbújtak, megnőttek, szájaskodtak és a demokrácia nevében mindenkit lehurrogtak, aki másképp gondokozott, mint ők”. 14. lbj. A kommunista ideológia terjesztőiről lehangoló képet fest tehát. Ezen a ponton nem kerülhetjük meg a Wass Albert írói világában a zsidóság helyértékét. Noha igyekszik egyensúlyt tartani, mert regényeiben egyaránt megtalálható a pozitív szereplő vagy éppenséggel a hős zsidó alakja (pl. Samu boltos Az Antikrisztus és a pásztorok című regényében), nem mellőzhetjük Wass Albertnek azt az utalását sem, hogy a kommunista diktatúra vérengzéseiben milyen szerepet vállaltak azok a zsidóemberek, akikre, a hosszú szovjet kommunista történelem tanúsága szerint, többnyire csak ideiglenes, mellék-, illetve kiszolgáló szerepet osztottak (pl. Az Antikrisztus és a pásztorok főszereplője, Emmánuel).
Ebben az egzisztenciális válsághelyzetben Jonel Bursanu felmegy a havasba. Nem menekül, inkább csak csalódottan visszavonul a politikai csatározások színhelyéről. S gondolatban nagyapja tanításán tépelődik: igazság és békesség ugyanaz. Meg azon, hogy: „Nincs külön román igazság, csak egy Igazság van, mint ahogy Isten is csak egy: románnak, magyarnak, mindenkinek”. Majd a politika szerepén töpreng: van-e olyan politika, mely egyáltalán az igazságot és békességet szolgálja? – máig megválaszolatlan kérdés. Hiszen a „politika csupa ravaszkodás, színlelés, csupa tekervény. Az ember mondja ezt, teszi azt, hogy a végén amaz legyen belőle. Az ember erre indul, hogy amarra megérkezzék, az ember csal, és hazudik […]. Juthat-e egyáltalán diadalra az igazság hamis utakon? Ez a kérdés”.15. lbj. 
S mintha csak tépelődésére jönne válaszként ifjúkori szerelme, Mariora látogatása, akit annak idején el kellett hagynia, hogy teljesíthesse küldetését: legyen a nemzetsége szószólója. S „tartozott az ördögnek a házasságával, mint ahogy mindenki tartozik valamivel az ördögnek” – a román hiedelem szerint, hiszen házassága nem sikerült. Felesége nem szült gyereket neki, s végül elhagyta. Nehéz küldetés az, mely magánéletileg ellehetetleníti a küldetés teljesítőjét, mert épp személyes boldogságától fosztja meg. Mariora időközben hat gyerekes asszony lett, Jonel Bursanu pedig mit nem adott volna, ha Mariora és a hat gyerek az övé lehetne! „Azt hiszem, valamit rosszul csináltunk, Mariora”. Mintha csak a Valaki tévedett elbeszéléskötet címadó novellája feleselne e kijelentéssel. Egykor aa kollektivizálást folytató Éliás zsidó fia ugyanúgy elhurcoltatta az asszony férjét, ahogy annak idején Jonel a csendőrökkel fogatta le Éliást. Ószövetségi fogat fogért-történet.
Mariora összefoglalja a tévedéstörténet tanulságát: ha akkor nem áldozzák fel boldogságukat, talán nem történik tévedés. Mert az életben minden esetlegessé válhat: karrier, pénz, hatalom. Csak az ember személyes boldogsága, az utódai adják az emberi élet értelmét: „Ma már öregek vagyunk, de hogy másképpen történt volna-e minden… ezt én nem tudhatom, Jonel. Én csak azt tudom, hogy te azért nem maradhattál itt, hogy minden jó legyen nálunk. Ezt mondta nagyapád és ezt mondták az emberek is, mind. És mégis rossz lett. És látod, Jonel, ha erre gondolok, szomorú leszek és sajnálom, hogy akkor elmentél. Mert így nem csak azt kell megsirassam, ami most van, hanem azt is, ami már akkor elveszett: a kettőnk életét, Jonel…”. 16. lbj. Majd ismét feltűnik Bács Tanase alakja, aki megkeseredetten inti rokonát: „Én azt hiszem Jonel, hogy idáig eljutottunk volna akkor is, ha nem szidjuk a zsidókat és a magyarokat, nem adjuk oda állatainkat a németeknek, és nem lövünk utána közéjük és ha nem fogadjuk testvérként az oroszt”. 17. lbj. Majd rávilágít arra, hogy a hazudozás tudományán, vagyis a politikán kívül semmit lényegest nem tanítottak odalent az urak ifjabb rokonának: mert pontosan a pásztorkodás mesterségét felejtették el megtanítani neki. Amit már maguk sem tudnak: jó pásztornak lenni, terelni a népet, akár a zsoltáros papok. Jonel erőtlenül védekezik: a világpolitikai fejlemények nem kedveznek azoknak, akik a népet maguk köré kívánnák gyűjteni: várni kell egy olyan hatalom által indított háborúra, mely megtámadja a kommunista Oroszországot. Ám Bács Tanase szerint nem világpolitikai fordulatra kell várni, hanem emberi mentalitás-változásra: „És mi lenne, Jonel, mit gondolsz, mi lenne, ha valamennyi tisztességes ember összefogna”. Nem aszerint, hogy román, vagy nem román. Hogy ilyen párthoz tartozik, vagy olyan párthoz. Csak aszerint, hogy tisztességes?” 18. lbj. 
Ez a politikai-ideológiai üzenete a regénynek. Csak tisztességesen lehet politizálni. Nem egymás ellen, hanem egymásért.

*
Amikor ennek a fejezetnek a végén is megérkezik az öreg amerikai pap, hogy magával vigye a kiválasztottat Amerikába, ő is ezzel a fogyatékos érvvel próbálja meggyőzni Jonel Bursanut annak szükségességéről, hogy Amerikában a helye, akkor amikor Amerika fegyveres háborút készül indítani a kommunista Szovjetúnió ellen. Tisztázatlan, hogy ebben a „készülődésben” mi lett volna a kiválasztottak szerepe Amerikában. Mint ahogy ezt megindokolni nem tudta – talán Jonel Bursanunál a legkevésbé. Hiszen a kereskedni vágyó szatócs számára például az Újvilág új lehetőségeket kínált, vagy a gazdálkodni szerető gróf estében, de akár a tétlenségre kárhoztatott tudósnak is, nem beszélve a zsidó bankárról, akinek Amerika kiváló előmenetelt kínált. De mi lehetett a feladata egy fasiszta, majd ideológiát-vesztett román politikusnak Amerikában a második világháborút követően? Ismerve Wass Albert gondolkodásmódját, élettörténetét, hogy hogyan küzdött országa hamis képének megváltoztatásáért Amerikában, arra következtethetünk, hogy Bursanunak az igazságot kellett volna szolgálnia az újhazában. Azt kellett volna helyrehoznia, amit otthon elrontott, lerontott – ő, aki a szereplők között negatív ellenpárnak minősül. 
A magyar arisztokrata Drágffy Gergely mintagazdász ellenpárja a cseh kispolgári származású szatócs, a prágai Vrana Basil. Egyikük életében minden történés nagyszerű; s amilyen magasztos érzelmek kísérik mindvégig életútját Drágffynak, ugyanolyan kisszerű, szánalmas és megmosolyogtató Vrana Basil élete. Még kardot sem ránthat, amikor feleségét megtámadja egy részeg orosz katona. Hisz erre nincs családi példája. S felesége ugyanolyan gyalogjárón, gyakorlatiasan intézi el az incidenst: elhessegeti férjét, hogy ne legyen a hódító útjában. Egy másik szereplőpáros is felállítható: a léha, de megfélemlíthetetlen lengyel művész, Lubovszki Kazimír ellenpárja, – aki annak életébe is belefonódik, és akivel kölcsönösen szerencsétlenné teszik egymást -, a bécsi zsidó bankár, Porisch Gottfried, „a sün”. A román politikus Jon Bursanu, valamint a königsbergi német tudós, Habicht Herbert professzor párosának összeillesztése elgondolkoztató: a tudós feláldozza életművét az emberiségért viselt felelősségében, a román politikus viszont népe felemelkedésén fáradozva elvtelenül politizál. Ők nem alkotnak igazi páros-ellenpárost.
Az Elvész a nyom című regény befejezését 1967-ben Wass Albert újraírja. Az első verzió befejezése furcsa, elgondolkoztató. Wass Albert egykor a hat kiválasztott gyermek megtartatásával, életútjával, igazságkeresésével, félresiklásaival, a megtévedt bárányok akolba érkezésével meg akart mutatni valamit. Talán azt, hogy az ‘Úr csodásan működik, de útja rejtve van” az ember előtt. Talán azt, hogy az ember számára felfoghatatlan az isteni cselekvés. Talán azt, hogy igazságkeresésünk közben gyakran jutunk olyan helyzetbe, hogy csak melléje járunk az igazságnak. Hogy mi az igazság, ember nem tudhatja. Abszolút, isteni igazság csak egy van. Balga dolog embernek azt vallani, hogy Isten igazságát képviseli.
Ha ebből indulunk ki, érthetővé válik az, hogy a vasúti szerencsétlenségben senki más nem hal meg – az első regényverzió szerint -, mint a hat kiválasztott. Mint ahogy az öreg Hiribi is lezuhant egykor a vízesésen. A regény befejezése számtalan kérdést ébreszt. Mi lett volna a dolguk az újvilágban? Miért gyűjtötte össze őket a krónikaíró pap? S miért nem történt meg a két halálos ellenség, Porisch és Lubovszky kibékülése? Miért maradt ez is el? Isten szeszélyességét, kiszámíthatatlanságát illusztrálandó? 
Az átdolgozott változatban pedig a keretes műfajnak megfelelően keretet alkot a regény elején kételkedő Hiribi sorsával a kísérletező Baradlay tiszteletes sorsa, ugyanis a vasúti szerencsétlenségben egyedül ő veszíti életét, a hat szereplő pedig életben marad. „Látják, egy kicsit én is olyan vagyok most, mint az a Hiribi volt, az a halász, akiről beszéltem. Összeszedtem magukat újra egy csónakba, hogy megtudjam: van-e Isten? Mert a hitbe belefárad az ember, mire az élet végére jut, és tudni akar”. 19. lbj. – magyarázza az öreg tiszteletes a robogó vonatban, maga vonva meg a párhuzamot az ő kutakodása és az öreg Hiribi istenkeresése között.
A szereplők mindegyikébe belerajzolta saját alakmását a szerző: családi származása, neveltetése, idealista elvei folytán, melyeket követett, maga volt Drágffy, de maga volt a kislelkű, szorongó szívű, nem politizáló cseh szatócs is, Vrana, vagy a léha, könnyed életű Lubovszky is, de a pénzével tivornyákat, bacchanáliákat, asszonygyötrést és sanyargatást, sőt asszonyhalált is előidéző Porisch is. S a tudós is ő maga volt: hisz tanár volt, író volt felelőséget viselt másokért. De leginkább a Titkok tudója, a természet gyermeke, Bursanu volt. Bursanu beavatott volt: ember számára rejtett tudás tudója, aki a természettel harmóniában élt. Akárcsak nagyapja egykor, Bács Traján. Kérdés, hogy Wass Albert tudatosan választotta-e számára az isteni titkok tudójának, Jánosnak a nevét? Tudta-e, hogy a monda szerint valaha egy Oannes nevű ember kelt ki a tengerből, s vágta ki az égig érő fát, mely oly magasra nőtt, hogy koronája elhomályosította a Napot és a Holdat? Az írónak a Magukrahagyottak című regényében Johannes Transilvanicus nevet visel az az aggastyán is, aki az elhagyatott, háború pusztította Balkánon templomszolga volt Isten templomában. E víziót jeleníti meg Az Antikrisztus és a pásztorok című műve végén is, amikor az agg sírásó, Pattanás bácsi Isten madarait élteti. Vagy csak gyermekkora meséiből tudta, hogy János minden mesehős, aki világtudó, titkok viselője? 
A Biblia szerint János a tanítványok közül a legfiatalabb – ám a regénybeli Jon minden szereplő közül a legtöbbet tud Isten országáról. Hogy miért válik ebben a megvilágításban a regény elején magyarellenes Bursanu pozitív figurává? Talán amiért a bajorerdei tartózkodása alatt megkezdett, 1956-ban németül megjelent (Es sind die größten Schmerzen nicht worüber Frauen weinen), majd 1959-ben magyarul is olvasható híres regényének, A funtineli boszorkány-nak is román főszereplőt választ a szerző – a népek közötti megbékélés és a saját, világgal, Istennek való megbékélése jegyében.

Balázs Ildikó,

Főiskolai tanár
Confessio, XXVII/2. (2003. június 20.) – p. 22-36.

Lábjegyzetek: 

1. lbj: Látható az Isten. In: Virágtemetés, 1927. In: A bujdosó imája: összegyűjtött versek. Budapest: Püski: 1998. 112 p.
2. lbj: A vádlott neve Wass Albert! Dokumentumok és önéletrajz a Wass Albert-dossziéból. = PoLíSz, 69, Melléklet, 2003. február-március, 1-16 p.
3. lbj: i.m.
4. lbj: Világirodalmi lexikon: tizenhetedik kötet, Vie-Y. [Szerk. Szerdahelyi István et al.] Budapest: Akadémiai Kiadó, [1994.] – 739 p.: 559 p.
5. lbj: Elvész a nyom, 1952: 231.
6. lbj: Elvész a nyom, 1952: 241.
7 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 241.
8 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 246.
9 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 247.
10 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 248.
11 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 249.
12 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 249.
13 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 249.
14 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 250.
15 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 251.
16 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 253.
17 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 254.
18 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 255.
19 . lbj: Elvész a nyom, 2000: 388.

http://www.krater.hu/krater.php?do=aloldal&action%5B1%5D=1050

*

Wass Albert: Elvész a nyom

(a könyv olvasása az interneten)

http://hu.scribd.com/doc/24918174/Wass-Albert-Elvesz-a-nyom

+

Wass Albert: Elvész a nyom

PPEK szám: 479

Az erdélyi Wass Albert, irodalmunk kimagasló egyénisége 1948-ban, Clevelandban (USA) írta Az elvész a nyom című regényét. Hat cserkész egy erdélyi kis faluban, egy csónaktúra során életveszélybe kerül, és csodálatos módon életben marad. Hányszor találkozunk az életben olyasmivel, amit nem értünk, amit nem tudunk megmagyarázni, ami a logika ellen szól. A miértre keressük a választ, akár egész életünkön át, de a miért Istennél van. S hogy mi a terve Istennek az életünkkel? A könyv a hat fiatal életét követi végig a második világháborút megelőző, az az alatti és az azt közvetlenül követő időszakban. Látjuk, hogyan élik át a szenvedéseket, veszítik el szinte mindenüket, hogy újra kezdjék életüket egy új, s talán reményekkel teli világban. A hat ember élettörténetén keresztül láthatjuk Európa sorsfordulóját, melyet a társadalmi, történelmi változások és a háború okozott az emberekben, nemzetekben és országokban. Azt is láthatjuk, hogyan dől romokba hazájuk és egész Európa. Az Erdélyből származó, Amerikában élő, magyar pap segítségével újra összekerülnek a brémai gyors fülkéjében, és felvillan a remény, hogy talán van még valami fontos feladatuk az életben, melyet az Úristen nekik tervezett. Együtt magyar, cseh, román, lengyel, német és zsidó, „egy csónakravaló kis Európa”, hogy új életet kezdjenek. 
Németh László így ír Wass Albertről: „Stílusa olyan természetes, mint a lélegzetvétel, s szelleme éppoly kevéssé nélkülözhető, mint a levegő”. – „Olyan volt, mint Isten kenyere…” 

A könyv elektronikus változata

http://www.ppek.hu/k479.htm

I. A pap

II. A herceg

III. A kispolgár

IV. A művész

V. A bankár

VI. A politikus

VII. A tudós

VIII. A vonat

I. A pap

Egy fadöntô látta meg elsônek a rohanó csónakot a hat idegen gyerekkel. Ahogy késôbb kiderült, a gyerekek a nemzetközi cserkésztáborhoz tartoztak s a Csiribókról jöttek alá a folyóra, játszani. Meglelték az öreg Hiribi csónakját az égerek között, beleültek s beeveztek vele a víz közepéig. Ott eltörött az ócska evezô s az ár sodra elkapta a csónakot. Mikor a fadöntô meglátta a bajt, már alig negyven-ötven lépésnyire volt a csónak az átszakadt gáttól. A vízesés dübörgésétôl nem lehetett hallani, hogy kiáltoztak-e a gyerekek vagy nem és látni sem lehetett tisztán az arcukat, olyan iszonyú sebességgel ragadta a víz a csónakot. A fadöntôbe beleakadt a rémülettôl a szó. Csak szürkére vált arccal meredt a látványra. A csónak a hat gyerekkel rohant neki a vízesésnek és az ember ott a parton tudta, hogy nincs földi erô, ami megállíthatná.

És ekkor történt a csoda.

Késôbb így mesélték el a szemtanúk: a csónak szédítô sebességgel rohant, már ott volt a vízesés fölött szinte, már a következô pillanatban alá kellett volna zuhanjon a mélységbe… és akkor hirtelen megállt. Megállt a harsogó víztömeg közepén, mintha megakadt volna valamiben. És állt mozdulatlanul. A fadöntô kiáltozására felrohantak a tutajosok a gát alól és kimentették a hat gyereket. Nem ment gyorsan a mentés, beletelt egy óra is, de a csónak állt mozdulatlanul, csak remegett minden deszkája a víz erejétôl. Hanem abban a pillanatban, amikor az utolsó gyerek is kimászott belôle a fölötte átdobott kötélen: megrázkódott, elejével a magasba emelkedett és alázuhant a mélységbe. Forgáccsá ment szét alul a sziklákon. De a gyerekek akkor már biztonságban voltak.

Még aznap elterjedt a csoda híre a környezô kis havasalji falvak babonás népe között. Baradlay tiszteletes este tudta meg a kovácstól. Érdeklôdve hallgatta végig a történetet és bólogatott hozzá, ahogy ilyenkor szokás.

— Isten — mondta — az Úr hatalma végtelen.

— Jó-jó — mosolyodott el a kovács a papos beszéden — de ha nincs ott az a karó, vagy sziklakô, vagy mi a fene, ami a ladikot megakasztotta, ha nincs véletlenül pontosan azon a helyen, akkor az Úristen se sokat tehetett volna!

A fiatal pap szokva volt már az ilyen beszédhez és meg se hallotta jóformán. De másnap reggel valahogy eszébe jutott megint. Véletlen? Vagy Isten? Valaki húsz évvel ezelôtt bevert egy cölöpöt a gátba és valamivel erôsebben verte be, mint a többit. A gátat elvitte közben az árvíz, de az egy cölöp ott maradt. Talán azért kellett erôsebben beverje annak idején éppen ezt az egy cölöpöt, hogy húsz év múlva megmenthesse általa hat gyermek életét? Véletlen? Vagy Isten? Vagy mind a kettô ugyanaz?

Napközben többször visszatért hozzá ez a gondolat és olyankor mindég valami furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha valami célja lett volna ennek a gondolatnak, mintha valami feladat kapcsolódott volna hozzá, csak nem tudta még, hogy mi. Délután elindult szokott sétájára. Két éve, amióta a teológiáról ide került, ebbe az elhagyatott kis hegyifaluba, minden délután megtette ezt a sétát. A tiszta, éles levegô, az erdô illata s a csönd, mely úgy borult alá a hegyekre, mint egy áttetszô finom üvegbúra, világos és józan gondolatokat ébresztett benne a séták alatt és szüksége volt ezekre a világos és józan gondolatokra. Szüksége volt, mert rá akart jönni minden áron arra, hogy mi a papi élet feladata ezen a földön. Azzal tisztában volt, hogy maga az egyházi szolgálat még nem feladat, csak kötelesség. Mint ahogy a tisztviselônek is kötelessége napi nyolc órát akták eligazításával eltöltenie egy irodában. Azonban ezen a kötelességen belül egy feladatnak is lennie kell, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata ebben az életben — kötelességen belül, vagy azon felül is talán — mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentôl való.

Baradlay tiszteletes az Istenre gondolt, aki ott van valahol minden titok mögött és lassan haladt megszokott ösvényén a folyó felé. Jó langyos nyári délután volt. Valahonnan a Csiribók felôl pásztorkürt búgását hozta a szél s a zöldeskék égen pufók felhôdarabok úsztak, fehérek mint a szappanhab. A völgyhajlat mögött halkan zsongott a folyó, zsongását szelíddé szűrték az erdô fái és hallani lehetett túl a hegyoldalban a fadöntôk kurjantásait: ,,huuuj-ho… huuuj-ho…” s a tompa roppanásokat, amikor egy-egy tutajnak való szálfa kidôlt.

Az ösvény rendre bekanyarodott a fôvölgybe. A folyó zúgása fölerôsödött, morajjá nôtt s az ösvény fölötti fenyôkrôl ideges percegéssel száraz tűlevelek hullottak. A fiatal tiszteletes megállt és végignézett a jólismert képen. A haragoszöld fenyvesoldalak meredeken szakadtak alá mindkét oldalon és lábuk alá selyemszônyeget terített a rét egészen le a folyóig. A folyó mint egy fiatal óriás tombolt sziklapartjai között s a délutáni napfény aranyveretként csillogott nyugtalan vizén. Lentebb, a malomnál, kis tóvá szélesedett s a vízre fekete égerek hajoltak. Az átszakadt duzzasztógát sebén többölnyi sugárban zúdult alá a víz, akár az olvasztott üveg s zúgása remegéssel töltötte meg a levegôt. Az átszakadt gát megmaradt csücskéhez úgy tapadt hozzá a kis rozoga malom, mint egy széltôl cibált szomorú fészek. Isten elhagyta a malmost — gondolta a pap, ahogy ott állt az erdôszélen és alánézett a völgyre. — Vagy a malmos hagyta el az Istent? Ki tudja azt, hol kezdôdik el az ilyesmi…?

A vízesés alatt tutajosok kopácsoltak. Rönköket csúsztattak alá a hegyoldalon s a hántolt fenyôtörzsek nyers illatát fölhozta a szél a völgyön s meglengette, mint egy napszítta, aranysárga lobogót. A pap lassan megindult a malom felé. Fehér margaréták és kék harangvirágok között haladt lefelé a réten, néha megakadt a szeme egy-egy rezgô füvön és arra gondolt: mennyi zsenge kis szív, egyetlen száron. És arra gondolt: így remegnek az emberi szívek is az élet szelében s a szár, amin csüngnek, Isten kis ujja. De vajon miért rezegteti ôket? Mi a célja velök? Mi a célja velem?

A part elhagyott volt. A duzzasztótó vizén a malmos fehér libái úszkáltak. A víz zúgása elnyomott minden hangot s a folyó fölött illatos kék pára lebegett, mint maga a békesség. A malom mozdulatlanul állt és élettelenül, mint egy koporsó, amit elfelejtettek betenni a földbe. A pap az ajtóhoz ment, de zárva volt. Egy pillanatig tanácstalanul állt ott és szeme a vízesés felé kalandozott. És akkor újra az eszébe jutott a csónak dolga, amirôl a kovács beszélt volt. Hát itt, persze, itt történt a dolog. Valami furcsa kíváncsiság a gát felé irányította a lépteit. S akkor a szeme egyszerre csak megakadt valamin. Az átszakadt gát túlsó csonkján, egészen elôl, a harsogva alázúduló víz fölött valami szürkeség gunnyasztott. Egy ember. Egy ember ült ott mozdulatlanul és a vízbe bámult.

Ahogy közelebb ment, megismerte. Az öreg Hiribi volt, a halász. Mint egy vén hajlotthátú gém, úgy kuporodott a földsánc szélén és meg se mozdult. Csak amikor szemben vele, a kettétépett gát túlsó csücskén, megjelent a pap alakja, csak akkor emelte föl lassan a fejét. Hunyorgatva nézett, ahogy a vénemberek szoktak, aztán kalapjához emelte a kezét és a szája mozgott. De nem lehetett hallani a zúgásban, hogy mit mondott. Késôbb újra mondott valamit és alámutatott a vízre. A pap megrázta a fejét, kezét a füléhez emelte és a vízre mutatott. A vén Hiribi megérthette, mert nem mondott többet semmit, csak legyintett. Aztán lassan fölállt és döcögve megindult a parton lefele, a tutajosok pallója felé.

Vajon mit akarhat? — tűnôdött a tiszteletes. Tudta, hogy az öreg több mint húsz esztendô óta nem járt templomba. Történt vele valami akkor régen, s azóta haragban állt az Istennel, úgy mondták az emberek. Kíváncsi volt és várt. Nézte a hatalmas víztömeget, ahogy mint egy kristálytiszta tömb alázúdult a mélységbe és dübörögve zúzódott porrá odalent a fekete sziklatarajokon. Újra eszébe jutott a csónak, amirôl a kovács mesélt. Ha alázuhant volna, gondolta, ma hat gyerek nem élne. Hat gyerek: hat emberi élet… Isten kegyelme végtelen.

Idôbe telt, amíg a vén Hiribi átkerült a pallón. Amíg döcögve végigjött a gáton s megállt a pap mellett.

— Adjon Isten, Hiribi — köszönt reá a pap.

Az öreg csak morgott valamit, hangját elnyelte a zúgás. Aztán elôrehajolt és görcsös, száraz kezével odamutatott a rohanó ár közepére.

— Lát ott valamit?

Majd közelebb hajolt a paphoz és úgy ordította a fülébe a kérdést:

— Lát valamit ott?

A pap odanézett, ahova Hiribi keze mutatott. A vastag, sima víztömb zöldessárga volt és átlátszó, mint az üveg. Látni lehetett alatta a simára csiszolt köveket s a kövek között megkapaszkodó sötét vizifüvet, melyet csapkodva lengetett a víz ereje.

— Nem! — ordította bele a vénember fülébe. Semmit se látok!

— Na azért! — recsegte vissza az öreg Hiribi és szeme jelentôsen nézett a pap arcába. Egyenesen a szemébe nézett, sokáig. Különös nézése volt, a pap nyugtalan lett tôle.

— Mi kellene ott legyen?

Az öregember tekintete titokzatos lett. Aztán odahajolt egészen közel a pap arcához.

— Ott akadt meg tegnap a csónak! Pontosan azon a helyen! Hát miben akadt meg, azt mondja meg nekem!

A pap újra odafordult a vízhez. Szeme kutatva fúródott az átlátszó, zöldessárga tömbbe és felszántotta a talaját. Sima kövek. Fűcsomók. Újra sima kövek. Más semmi. Talán a harsogás okozta, vagy a sebesen rohanó víz, de a papot valami furcsa szédülés fogta el egy pillanatra és meg kellett fogodózzék az öregember vállában.

— Na? — horkant rá az öreg — hát mit szól ehhez?

— Biztos, hogy ott akadt meg a csónak?

De érezte, hogy gyerekes és félszeg ez a kérdés. Az öreg erôsen ránézett.

— Máshol talán lát valamit, amiben megakadhatott volna?

Nem, máshol sem volt semmi. Se cölöp, se szikla, se egyéb. Csak a rohanó vízoszlop s alatta a simára csiszolt talaj.

— Jöjjön — mondta a pap és megijedt a saját hangjától.

Megmarkolta a vénember zekéje ujját és húzta maga után.

Mikor már eltávolodtak annyira a gáttól, hogy nem kellett kiabálni, szembefordult vele.

— Mit akar mondani?

Az öregember meghökkent.

— Én? Itt a tiszteletes úr kell mondjon valamit, nem én.

A pap néhány pillanatig rámeredt a barázdás, fakó arcra, a fogatlan csorba szájra, mely félig nyitva állt és úgy mutogatta feketére vénült ínyét, mint aki csodára vár. Aztán elfordult és a földet kezdte szemlélni.

— Az Úr csodálatosan működik — mondta gépiesen a szája, de ugyanakkor érezte, hogy amit mond, az élettelen és üres.

— He! — reccsent egyet az öreg Hiribi hangja — ha mást nem tud, akkor hallgasson ide: van Isten, vagy nincs Isten? Lássa, ez a kérdés. És ezt nem lehet csak úgy elintézni, hogy betanulok mint a mátyásmadár néhány szót, amit mások leírtak s azt aztán mindég elmondom. Mert ide hallgasson: én valamikor azt hittem, hogy van. Ez még akkor volt, régen, gyermekkoromban. Aztán fölnôttem, megházasodtam, családom lett s akkor már nem voltam többé biztos a dolgomban, hogy van-e, vagy nincs. Na és aztán akkor történt az velem. Tán hallott róla maga is. Több mint huszonöt éve már annak. Betegség verte le mind a három fiamat egyszerre. A doktor, akit kihoztunk volt a városból, azt mondta: olyan ragályosság esett beléjük, ami ellen nem találtak föl szert. A pap is eljött hozzánk és azt mondta: Isten az egyetlen segítség.

— Tudja, én akkor nem voltam ám ilyen ágrólszakadt, mint most. Volt egy ügyes házam, százhúsz juhom, három tehenem s valami kaszálóim az erdô alatt. Azt mondtam a papnak: ide hallgasson. Van Isten, vagy nincs? Van, felelte a pap. Hát ha van, akkor mit kíván tôlünk ez az Isten? Hogy jókat tegyünk és segítsünk a szegényeken, meg miegyéb, felelte a pap. Elég sok mindent mondott, én biza nem emlékszem már rá, de azt magának úgyis tudnia kell, hogy miket mondanak ilyenkor a papok. Elég az hozzá, hogy én a végin megkérdeztem azt a papot: s ha én Isten kedvében járok, ô is megsegít engem? Meg, felelte a pap. Én pedig még azon a napon szétosztottam mind a százhúsz juhomat a legszegényebbek között, mind a három tehenemet odaadtam egy-egy sokgyermekes özvegyasszonynak, akinek az urát leütötte a fa. Ami kis pénzem volt, szétosztottam azt is s aztán azt mondtam: na Isten, én megtettem a magamét úgy, ahogy te kívántad. Most aztán rajtad a sor! S azon az éjszakán meghótt mégis mind a három fiam.

— Hát lássa, én akkor azt mondtam: nincs Isten. Hazudnak a papok. És egészen jól megéltem a magam módján huszonegy-néhány évig úgy, hogy nem volt Isten. Mert tudja, az úgy van, hogy csak akkor nem lehet elbírni az életet, ha az ember nem biztos abban, hogy van-e, vagy nincs. Ha az ember ide-oda töpreng ezen. Hiszi is, meg nem is, hogy nincs. De ha egyszer tudom azt, hogy nincs, akkor már éppen olyan jól meg lehet élni mellette, mintha azt tudnám, hogy van. Békességben éltem húszegynéhány évig, mert tudtam azt, hogy nincs. És most itt van ni: hat ilyen idegenbôl idevetôdött gyerek ellopja a csónakomat, a csónakot odahajtja a víz a gáthoz s a hat gyereknek a csónakkal együtt el kell pusztulnia, mert nincs Isten, aki megállítsa azt, ami egyszer a pusztulásba indult. És mégis megállt a csónak. És addig áll, amíg kimentik belôle a hat gyereket. S akkor továbbmegy és vége. És nincs se karó, ami kiálljon a vízbôl, se cölöp, se egy valamirevaló kô, ami megakaszthatná a csónakot. Hogy az ember azt mondhatná: fene nagy szerencséjük volt! Semmi nincs. Hát lássa, tiszteletes úr, ez itt a baj. Nincs Isten. Jó. Az én három fiam meghalt akkor, mert nincs Isten. De akkor miért nem pusztult el ez a hat is? Mitôl akadt meg a csónak ott, ahol semmi sincs, ami megakassza? Erre feleljen!

A vénember savószínű szemei úgy tapadtak a pap arcára, mintha ki akarták volna szívni belôle a választ.

— Nem ismerhetjük az Úrnak útjait — felelte akadozva a tiszteletes — gyarló emberi elménk nem foghatja föl az Ô szent nagyságát…

Az öreg ember sóhajtott.

— Ide figyeljen. A tutajosok egy része odalent azt mondja, hogy minden csónak megakadna azon a helyen, ha hat gyermek súlyával megterhelnék. Ôk tehát azt mondják, hogy nincs Isten, csupán a víz sekély azon a helyen. A többi tutajos nem mond semmit, csak vonogatja a vállát. Ezek azok, akik nem biztosak benne, hogy van-e, vagy nincs. Hát most, ha lenne nekem még egy csónakom, végire járnék a dolognak. Ha velem is megakadna ugyanazon a helyen, akkor azoknak lenne igazuk, akik azt mondják, hogy nincs Isten, csak a víz sekély. Ha pedig odavesznék, akkor ez azt jelentené, hogy van Isten s hogy ez az Isten valami oknál fogva megmentette azt a hat gyereket. Érti ezt, tiszteletes úr? De az a baj, hogy nincs másik csónakom s így az igazat egyéb úton kellene megtudni. De hogyan? He?

Majd, hogy a pap nem felelt azonnal, még hozzátette:

— Mert ha se kô nincsen ott, se cölöp nincsen ott, akkor mi az, ami megakaszthat egy csónakot, hacsak nem …?

— Az Isten — felelte a pap csöndesen és bólintott — az Isten nem egy csónakot, de egy hajót is megakaszthat, Hiribi. Nem egy hajót, de egy egész világot. Ha úgy van kedve…

A vénember felmorgott.

— He. Ha úgy van kedve! Ezt akkor mondják a papok, ha nem tudnak felelni arra, amit az ember kérdez tôlük. De mondok én valamit a tiszteletes úrnak — és itt az öregember kiegyenesítette hajlott derekát, s görcsös ujjával megbökte Baradlay mellén a kabátot — én nekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha van, nem lehet. Érti? Ô kell tudja, hogy mit csinál s mit miért csinál. Azért Isten. Ha van. Már pedig ezt tudni kellene, hallja. Mert amíg tudom azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt tudnám, hogy van. De ha tudom is, meg nem is, hogy van és tudom is, meg nem is, hogy nincs: úgy, tiszteletes úr, sem élni, sem meghalni nem lehet.

Azzal megfordult s szóköszönés nélkül otthagyta a papot a víz partján. Vissza se nézett, csak ment, döcögött, míg el nem nyelték a folyóparti égerek.

Baradlay tiszteletes azon a napon semmit sem aludt. Egész éjszaka fel s alá járt a szobájában. Másnap, úgy alvatlanul, karikás szemekkel, fölkapaszkodott a Csiribókra, a cserkésztáborhoz. A hatalmas tisztás tele volt sátrakkal. Tizenhat nemzet lobogója lengett az árbocrudakról. Csak úgy nyüzsgött a sokféle gyerek. Baradlay megkereste a tábor parancsnokát. Egy komoly, idôsebb úr volt, akit maga a miniszter rendelt ki erre a feladatra. Baradlay bemutatkozott.

— Hallottam az esetrôl, lent a gátnál… — kezdte.

A táborparancsnok összevonta a szemöldökét.

— Az ember nem lehet eléggé elôrelátó ennyi gyerekkel — felelte — kétezer gyerekre ügyelni nem kicsiség. Egyébként a mentést végzô embereket bôségesen megjutalmaztuk — tette hozzá sietve — és gondoskodtam arról is, hogy a halász, akié a csónak volt, szintén kártalanítva legyen…

Baradlay idegesen fészkelôdött.

— Szabad lenne megtudnom annak a hat gyereknek a nevét — kérdezte félszegen. — Mint a község lelkipásztora följegyzéseket vezetek a fontosabb eseményekrôl…

— Kérem, nagyon szívesen — udvariaskodott a parancsnok és elôvett egy nagy könyvet — ez a tábornapló.

Baradlay följegyezte az adatokat a noteszébe, váltott még néhány szót, aztán elbúcsúzott. Búcsúzás közben, mintha csak úgy mellékesen tenné, megkérdezte:

— És mi a véleménye parancsnok úrnak? Mi okozta, hogy a csónak éppen az utolsó pillanatban, közvetlenül a mélység fölött megállt?

A derék úr meglepôdve nézett a papra.

— Hogy mi okozta? Az igazat megvallva még nem is gondolkoztam ezen. Bizonyára egy kô, vagy egy olyan cölöp, vagy valami. Ami az ilyen átszakadt gátak helyén mindég akad.

— És mit szólna, ha azt mondanám, hogy azon a helyen nincs se kô, se cölöp, se semmi, csak a sima, rohanó víz?

A parancsnok egy pillanatig megütközve nézett a papra, aztán elnevette magát.

— Akkor azt felelném, hogy bizonyára rosszul tetszett megnézni a helyet. Mert ahol semmi sincs, ott nem is akadhat meg semmi. Ez csak világos, nem?

— Hogyne, nagyon is világos. Köszönöm a türelmét, parancsnok úr.

Meghajolt és elment. A parancsnok fejcsóválva nézett utána. Aznap este Baradlay tiszteletes elôkeresett egy vadonatúj iskolásfüzetet és annak elsô lapjára gondosan, tintával bemásolta a noteszében lévô adatokat:

1.         Drágffy Gergely, herceg. Született Kassán 1900. február 16-án. Harmadik gimnazista Budán, a Ferencz József nevelôintézetben. Otthona: Eskô, utolsó posta Eperjes. Apja nagybirtokos.

2.         Vrana Basil, született 1899. április 18-án, Prágában. Negyedik gimnazista. Apja kereskedô. Lakás: Prága, Gotthelfstrasse 193.

3.         Lubovszki Kazimir, született 1897. augusztus 22-én, Varsóban. Bécsben tanul, negyedik gimnazista. Apja állami hivatalnok. Otthona: Varsó, Wolowska Ulica 87.

4.         Pohrisch Gottfried, született 1899. június 6-án, Bécsben. Negyedik gimnazista. Apja bankár. Otthona: Wien, XII. Rosengasse 11.

5.         Bursanu Jon. Született 1899. december 2-án, Bucurestiben. Apja ügyvéd. Otthona: Bucuresti, Str. Toma 2.

6.         Habicht Herbert. Született 1899. január 4-én, Königsbergben. Apja orvos. Címük: Königsberg, Landstrasse 56.

Mikor ezzel megvolt, becsukta a füzetet és a fedôlapra fölírta nagy betűkkel:

Malomgát, 1913. július 21.

Aztán hosszasan ült a csukott füzet elôtt és gondolkodott. A kis petróleumlámpa kanóca halkan sercegett az asztalon és a sápadt fény hosszú, fekete árnyékokat vetett a bútorok mögé. Hirtelen elhatározással bemártotta a tollat a tintatartóba és lassú, gondos kézzel odaírta föléje, mintha címet írna: Isten.

Aztán gyorsan belökte a füzetet az asztalfiókba, elfújta a lámpát és lefeküdt aludni.

De másnap újra elôvette a füzetet és sokáig nézte a címlapot. Aztán hirtelen egy kérdôjelet rajzolt az ,,Isten” szó elé. Majd mintha megszégyellte volna magát, gyorsan kinyitotta a füzetet és a tegnapi bejegyzések alá odaírta még a következôket: — ,,Saját szememmel gyôzôdtem meg, hogy azon a helyen, ahol a csónak megakadt volt, sem kô, sem cölöp, sem egyéb kiálló tárgy nincs, ami megakaszthatta volna. Hiribi szerint…”

Itt megállt az írásban és sokáig gondolkodott. Majd gyors mozdulattal kihúzta az utolsó két szót és így folytatta: ,,Egy helybeli öreg halász vallomása szerint a víz azon a helyen mindenképpen túlságosan mély ahhoz, hogy egy bármennyire is megterhelt csónak zátonyra futhasson. Egyetlen lehetôség tehát…”

Itt újra abbahagyta az írást. Az ajtón kopogtak, valaki megzavarta. Késôbb kihúzta ezt a három szót is és helyette ennyit írt csak oda: ,,Az Úr útjai csodásak.”

Néhány nap múlva kifulladt fadöntôk hozták meg a papilakhoz a hírt, hogy mi történt az öreg Hiribivel. Az urak, akik fent a Csiribókon tanyáztak a sok zöldinges gyerekkel, egy vadonatúj csónakot küldettek neki valahonnan, kárpótlásul azért a másikért, ami ott veszett a gát alatt. Az öreg úgy nézte az új csónakot, mint aki elvesztette az eszét. Akik ott voltak, amikor a csónakot a szekérrôl leemelték, esküsznek, hogy egyre csak az Úristent emlegette. Hogy az Úristen küldi neki ezt a csónakot, hadarta folyton. Bizonyára el kellett veszítse az eszét, mondták az emberek, mert csudálatos dolgokat művelt. Elôször is megtöltött öt zsákot kôvel s egyenként beemelte azokat a csónakba. Aztán beleült maga is és beevezett a malomtó közepéig, odáig, hol a sodrás elindul. Ott eldobta messzire az evezôt, leült a padra és elkezdett hangosan énekelni. Csupa zsoltárokat énekelt. A víz pedig ragadta a csónakot, egyre sebesebben, a gát felé. Csak énekelte a zsoltárokat s a csónak egyre sebesebben siklott a vízesés felé. Mikor odaért, pontosan arra a helyre, ahol annak idején a gyermekek csónakja csodálatosképpen megakadt volt, akkor felállt az öreg Hiribi a vadonatúj csónakban. Akik látták, esküdtek rá, hogy olyan volt az arca mint az apostoloknak. Még akkor is énekelt, amikor a csónak aláfordult vele a zúgón. Belekerült jó néhány órába, amíg a holttestét ki tudták horgászni lent a tutajosok. A szép új csónak is pozdorjává tört. Biztos, mondták az emberek, hogy eszét vesztette az öreg Hiribi s úgy ment a halálba.

Baradlay tiszteletes végezte a szertartást az öreg Hiribi temetésén. Nagy dolog volt, mert tulajdonképpen nem járt volna neki papi temetés, úgy vélték sokan a szenteskedô vénasszonyok közül. Hiszen maga végzett az életével. De a legtöbben úgy forgatták a dolgot, hogy szerencsétlenség történt vele. Elvesztette az eszét s úgy történt a baj. Így aztán helyet adtak neki a köztemetôben.

Az emberek nem sokat értettek abból, amit a fiatal tiszteletes azon a napon a vén Hiribi sírjánál mondott. De ez nem is tűnt föl nekik különösebben. Megszokták már, hogy a papoknak külön nyelvezetük van, ami a templom számára készült s nem arra, hogy az egyszerű népek is megértsék. Ami feltűnt nekik, az a tiszteletes hangja volt inkább. Valaki meg is jegyezte, talán maga a kurátor:

— Nagyon érti a dolgát ez a mi papunk, meg kell hagyni. Úgy megadja a módját, mintha a tulajdon édesapját temetné.

Bizonyos fokig szerencséje volt Baradlay tiszteletesnek, hogy a vén Hiribi temetésén csak egyszerű hegyiemberek voltak jelen s a szavak között hibát keresni kitanult úri fül nem hallotta ezt a beszédet. Mert bizony könnyen meggyűlhetett volna a baja a fölötteseivel. Így is nagyot nézett két évre rá az öreg esperes, amikor egy vizitáció alkalmával áthaladva a temetôkerten, szeme egy fejfán akadt meg, melyen ez állott, égetett betűkkel:

,,Itt nyugszik

Hiribi Pál

halász

élt 66 évet

s belehalt

Istenbe

akit nem hitt

de megtalált”.

— Hát ez miféle pogányság? — hökkent meg a derék úr, — ki íratta ezt a szörnyűséget ide? Hogyan engedhet meg ilyesmit a tiszteletes úr?

A temetôôr is ott volt és a papra nézett, mert ô íratta volt föl ezeket a szavakat a vén Hiribi fejfájára. De amikor látta, hogy a tiszteletes miként veresedik el, csak megköszörülte a torkát és kihúzta a bajból.

— Már tessék elhagyni, esperes úr — mondta — ômaga kívánta, hogy ez álljék a sírján, a vén Hiribi. S münk meg úgy gondoltuk, hogy egy halott atyánkfia utolsó kérésit mégis csak teljesíteni kell, nem igaz? Na meg aztán, mondottuk a tiszteletes úrral, ki a rossz nyavalya ér rá, hogy fölmásszék ide a hegyre s pont azt olvassa el, ami a vén Hiribi fejfáján szárad …?

Hát így húzta ki a temetôôr a papot a bajból azon a napon. Az esperes nem is tett róla késôbb sem említést, annyira megtetszett neki az öreg temetôôr felelete. Meg is feledkezett rendre mindenki az öreg tökéletlen halászról, aki maga hajókázott bele a halálba. Történtek egyéb, nagyobb és szörnyűségesebb dolgok a világban. De Baradlay tiszteletes belsô szobájában, mélyen a könyvek alatt, a polcon, egy kis fekete füzet emlékezett az öreg Hiribire, pedig a neve nem is volt beleírva sehol. Azonban voltak ott sorra egymás alatt egyéb adatok. Ilyenek mint:

,,Eskôi lelkipásztor levele szerint a fiatal Gergely herceget ötéves korában egy megvadult hátasló levetette. Csodával határosan maradt életben.”

Vagy: ,,Eskôi lelkész levele szerint Drágffy Gergely kezében hétéves korában elsült egy vadászfegyver. A golyó horzsolta az arcát és csak hajszálon múlt, hogy nem végzett vele. Ugyanebben az évben leesett egy húsz méter magas jegenyefa tetejérôl, ahonnan szarkafiókát akart lehozni és lábficamodáson kívül egyéb baja nem esett.”

,,1914. január 19. Eskôi levél szerint a fiatal Gergely herceg vidrára vadászva beesett a jég alá és csodával határosan menekült meg.”

Alatta zárójelben: ,,érdekes lenne tudni, vajon a többi ötöt is ennyiszer védte meg a Láthatatlan Kéz?”

Majd tovább: ,,Eskôi lelkész levele szerint Gergely herceg nem valami jó bizonyítványt hozott haza. Istennek tehát nem lehet terve vele a tudás terén. De vajon hol?”

De akadtak följegyzések a többiekrôl is:

,,Lubovszki Kazimirról sikerült megtudnom annyit, hogy nyílteszű, értelmes fiú, azonban csínyjei miatt már két iskolából kitették. Ügyesen rajzol.”

,,1914. június 6. Pohrisch Gottfriedet apja Angliába küldte további iskoláztatás végett. A bécsi magyar ref. lelkipásztori hivatal válaszából arra lehet következtetni, hogy a család nem túlságosan népszerű. Zsidók. Rokonságban vannak a Rotschild-házzal.

,,1914. július 1. Habicht Herbert Berlinben egy ifjúsági pályázaton elsô díjat nyert. Tudományos jellegű pályaművel. A fiú 15 éves.”

Végül az utolsó bejegyzés:

,,1914. december 6. Ma kaptam levelet az eskôi kollégától, aki értesít, hogy Drágffy Lajos herceg tartalékos huszár fôhadnagy az oroszok ellen vívott elsô ütközetben hôsi halált halt. Adjon az Úr békés nyugodalmat neki és valamennyinek, aki még következik utána.”

Ezután a füzet úgy látszik bekerült valahova a láda fenekére, könyvek közé, vagy ki tudja hova. Mindenesetre Baradlay tiszteletes nem írt belé többet semmit. A világtörténelem sodró eseményei más irányba terelték figyelmét. Az 1914 utáni esztendôk borzalmas katasztrófái elhomályosították a malomgáti csónak epizódját.

A tiszteletes életének arról a szakaszáról annyit tudunk még, hogy a község, ahol lelkipásztorkodott, 1919-ben román megszállás alá került. Két évre rá összeesküvés címén a román rendôrség letartóztatta és több lelkésztársával együtt a fogarasi várbörtönbe került. Innen tizennégy hónap múlva szabadult ki. Fogait közben kipofozták a szájából a vallatások során, szeme meggyöngült, haja ôszülni kezdett. Szabadonbocsátása után néhány budapesti napilap megemlékezett róla, sôt egy, az igazságért lelkesedni tudó fiatal angol újságíró riportot is közölt valamelyik másodrangú londoni lapban a megkínzott prédikátorról. Aztán elmerült ô is a feledésnek abba a feneketlen sötétségébe, amelybe Európának azokban a lázas konjunktúra-éveiben az otthontalanná váltaknak annyi ezrei elmerültek. 1929-ben tűnt föl újra a neve, egy ,,Levél haza” című írás alatt, melyet az egyik Erdélyben megjelenô egyházi lap közölt. Így állt ott: Baradlay Károly, Littletown-i ref. lelkész.

Hogy miképpen került Baradlay tiszteletes ebbe a Montana állambeli kis bányavároskába, arról nem sokat tudunk. Valószínűleg az egyházi szervezetek útján. 1926-ban jelent ott meg, mint segédlelkész, majd két év múlva, 1928 tavaszán, amikor fônöke 24 esztendô szolgálatának súlyával a vállán nyugalomba vonult, ô lépett az örökébe. Hívei egyszerű emberek voltak. Bányászok. Nagyobbára Európa hajótöröttei szintén, hiszen Littletown egészen új alapítású városka volt. Mindössze 1922-ben nyilvánították várossá az alig tíz évvel azelôtt létesült bányásztelepülést. Szép számban éltek ott magyarok is és Baradlay tiszteletes úr — vagy ahogy akkor nevezték: Reverend Charles Baradlay hosszú estéin elbeszélgetett velök a régi emlékekrôl, az óhazáról és ami rossz volt, az lassan feledésbe merült s csak a szép maradt meg és élt tovább valahol a lelke legmélyén, fájdalmas honvággyá nemesülve.

Baradlay tiszteletes agglegény maradt. Magányos, furcsa ember. Így történhetett, hogy 1948-ban, húszéves littletowni lelkészi jubileumakor már annyi megtakarított pénze volt, hogy élete végéig kényelmesen megélhetett volna belôle. A fárasztó jubileumi ünnepség után, este, dolgozószobájának karosszékében ülve el is gondolkodott ezen. Hogy mi telt el és mi van még hátra. Hogy mi volt az értelme annak, ami eltelt s mi értelmét lehetne még adni annak, ami hátra van. S ahogy így a számadáson tűnôdött, a számadáson, amit egyszer majd valahol be kell nyújtani: valami különös, nyugtalan érzés fogta el. Mintha mindannak, ami történt, nem lett volna célja és értelme. Mintha mindaz az idô, ami eltelt, fölöslegesen telt volna el. Valahogy úgy érezte magát hirtelen, mint a versenyfutó, aki az utolsó tíz percben döbben rá, hogy még semmit sem futott és ijesztô izgalom fogja el, hogy miképpen éri el a célt. De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap-nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövôt és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és … és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi, egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt s ami történt?

És akkor, ahogy ott ült a karosszékben, késô éjszaka és ezeken gondolkozott, egyszerre csak eszébe jutott a vén halász Hiribi. Úgy látta maga elôtt ráncos arcát, mintha néhány perccel azelôtt mondta volna csak: ,,ha tudom, hogy nincs Isten, éppen úgy meg tudok élni vele, mintha tudom azt, hogy van. De ha tudom is meg nem is, hogy van és tudom is meg nem is, hogy nincs: akkor sem élni, sem meghalni nem lehet úgy, ahogyan kell… ”

Igen, hallotta tisztán a szavakat, az utolsó szavakat, amiket a vén Hiribi szájából azon a régi-régi nyáron hallott volt. ,,vajon én tudom-e hogy van …?” döbbent meg az öreg tiszteletes ott a karosszékben, emlékbeli vén Hiribi szavain ,,vagy csak hiszem? Hinni nem annyit jelent-e: tudni is, meg nem is? Lám, vén féleszű Hiribi azért élt, hogy földerítse magának ezt a titkot s amikor megtudta, amit tudni akart, belehalt a titokba. De én… én miért éltem…? Vajon nem mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy földerítsük életünk nagy titkát, az Istent? S mit tettem én, hogy megoldjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higyjem, hanem tudjam is…?”

S ahogy ott ült és ezeken töprengett, egyszerre csak eszébe jutott mindaz, ami az öreg Hiribivel összefüggött. Mindaz, ami harmincöt évvel azelôtt ott abban a messzi kis erdélyi falucskában történt. Mindaz, amit akkor gondolt és érzett… s hirtelen, mint valami rettenetes, pánikszerű fölismerés szakadt reá hirtelen a tudat, hogy harmincöt éven keresztül elmulasztott valamit. Elmulasztott továbbmenni egy megtalált nyomon, mely talán Isten nyoma volt s mely elvezette volna a tudáshoz. Elmulasztotta azt, ami életének a feladata volt talán: bizonyságot szerezni arról, kézzelfogható bizonyságot, hogy van Isten! Hogy van, mert nyoma van, amit követni lehet. Hogy van, mert akar valamit. Mert cselekszik, fizikai törvények ellenére is, ha szükséges, hogy életben tartsa azokat, akikkel terve van!

Izgalmában fölugrott. Fel-alá járt, hátán összetett kezekkel. Emlékezett, hogy annak idején adatokat írt bele egy füzetbe s hogy ezeknek az adatoknak a nyomán kellett volna tovább kutatni Istent, mint ahogy egy bonyolult képlet után kutat lombikjai között a vegyész, az elemek titkait nyomról nyomra követve. Isten is egy bonyolult képlet, melynek elemei az emberi életek s aki az ôáltala megjelölt életek titkát megfejti, következtetni tud a megsejtett egészre. S neki szeme elôtt jelölt meg az Isten hat emberi életet s ô hűtlenül megfeledkezett errôl! Izgatottan túrta össze fiókjait a füzet után. Remegett a keze: ha elvesztek az adatok, Isten nyoma is elveszett! Isten harmincöt évvel ezelôtt otthagyta szeme elôtt lába nyomát a gáton, csak követnie kellett volna s ô Istent hirdetve megfeledkezett a nyomról, mely mögött Isten maga rejtôzött, titok ködébe burkolva. Ezt a ködöt, ezt kellene eloszlatni! Talán nem késô még! Talán ez a nagy feladat, amiért élnie kellett s lám ô is csak vénségére döbbent rá, akár a bolond Hiribi!

A füzet nem volt sehol. Feltúrta a könyves szekrényeket, a fiókokat, mindent. A füzet nem volt sehol. Hajnalodott már, amikor eszébe jutott egy ócska öreg láda fent a padláson.

A littletowni segédlelkész, egy vidám, fiatal amerikai fiú, éppen reggeli tornáját végezte a gyepen, amikor meglátta az öreg Baradlayt lefele jönni a padláslépcsôn. Döbbenve meredt reá. Még ilyen öregnek nem látta soha. Arca fakó volt és ráncos, ôsz haja borzolt. Görnyedt tartással ereszkedett alá a meredek lépcsôn, egyik keze a korlátot markolta, másik görcsösen szorított valami ócska fekete füzetet. A segédlelkész úgy tornaruhában odaszaladt hozzá.

— Jó reggelt, nagytiszteletű uram! Nem jól érzi magát?

Az öreg pap fáradt arcán különös, gyerekes mosoly rángott végig.

— Dehogynem, kedves fiatal barátom, dehogy is nem! Soha ilyen jól nem éreztem magamat, higgye el! Megtaláltam valamit, amit harmincöt évvel ezelôtt elvesztettem! Mintha csak magamat találtam volna meg!

Csillogtak a szemei, akárha könnyek lettek volna benne. A keze is olyan különösen reszketett. A segédlelkész hosszasan nézett utána és arra gondolt, amire minden fiatal gondol néha: milyen rossz lehet öregnek lenni. És aztán arra: ha nyugdíjba menne az öreg, én lennék a littletowni lelkész …

És úgy is történt igazán. Még hamarabb, mint gondolta volna. Reverend Baradlay nyugdíjazását kérte. Vett magának Littletown fölött, az erdôk szélén, egy kicsi házat, oda átvitette minden holmiját. Önmaga pedig útlevelet kért Európába. ,,Átmegyek kissé, hogy megnézzem még egyszer azt a földet, amelyiken születtem. S ahol élnem kellett volna, ha az emberek országa Isten országa lenne.” Barátai igyekeztek lebeszélni errôl. ,,Nem jó az” mondták ,,visszatérni oda, ahol az ember fiatal volt. Ahol az ember valamikor otthon volt. A világ változik, az emberek változnak és szomorú az, ha idegennek érezzük magunkat ott, ahol valamikor otthon voltunk. Európa nagyot változott azóta s akinek honvágya van a régi Európa után, az ne térjen vissza az újba.” Így mondták a barátok. De az öreg Baradlay tiszteletes csak mosolygott. ,,Valamit elmulasztottam volt annak idején” mondta ilyenkor ,,s azt most jóvá kell tegyem. Meg kell keressek hat embert.” ,,Ki tudja, hol vannak azóta” csóválták a barátok a fejüket ,,nehéz ennyi idô múlva megtalálni valakit, két világháború után… ” De az öreg Baradlay csak mosolygott titokzatosan. ,,Istennek minden lehetséges” mondta és egy szép napon hajóra ült.

Ez történt 1949 júniusában.