Életminőség javítás vagy rontás – 226.

ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK

BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA

NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK

I.

Holdviola

AMIT CSAK A DAL FEJEZHET KI

Holdviola

Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom.

Minden madár társat választ.

Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom.

Minden madár társat választ virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak virágom, virágom.

Te engemet, én tégedet virágom, virágom.

Bújjunk egymás árnyékába virágom, virágom.

Bújjunk egymás árnyékába virágom, virágom.

A zöld pántlika könnyű gúnya virágom, virágom.

Mert azt a szél könnyen fújja virágom, virágom.

Ref.:

Szemedben keresem a végtelen óceánt.

Bársony hullámaiban szíved dallamát.

Távoli vizeken, távoli hegyeken.

Tengernyi szerelem szomorú szivemen.

De a fátyol nehéz gúnya virágom, virágom.

Mert azt a bú leszaggatja virágom, virágom.

Ref.

Szomorú szívemen.

Távoli hegyeken.

Minden nap ugyanúgy, mintha hallanám.

Minden hajnalon madár dallamát.

Tavaszi szél vizet áraszt.

Minen madár társat választ.

http://www.youtube.com/watch?v=eOFjrOhXyNM&feature=related

*

Holdviola

Elindultam szép hazámból,

híres kis Magyarországból.

Visszanéztem félutamból,

szememből a könny kicsordul.

Visszanéztem félutamból,

szememből a könny kicsordul.

Búebédem, búvacsorám.

boldogtalan minden órám,

nézem a csillagos eget.

Sírok alatta eleget.

Fúújj hajnali szél,

vigyed a lábaimat,

segíts hajnali szél,

vidd el a bánatomat.

Csak fújj hajnali szél,

viszi a lábaimat,

sodorj csak hajnali szél,

a szívem az otthon maradt.

Én Istenem rendelj szállást,

mert meguntam a bujdosást,

idegen földön a lakást,

éjjel nappal a sok sírást.

Szememből a könny kicsordul,

szememből a könny kicsordul,

szememből a könny kicsordul,

szememből a könny kicsordul.

Fúújj hajnali szél,

vigyed a lábaimat,

segíts hajnali szél,

vidd el a bánatomat.

Csak fújj hajnali szél,

viszi a lábaimat,

sodorj csak hajnali szél,

a szívem az otthon maradt.

Ná-á-á-á-á

Ná-á-á-á-á

http://www.youtube.com/watch?v=NllDZVYwtik&feature=related

*

Cseh Tamás – Republic

Elindultam szép hazámból

Sír az ég felettem

Azt hallottam várnak már rám

Túl a magas hegyeken

Lovam hátán sejehajj

Félrefordult a nyereg

Nem ölelsz már engem többé,

Nem!

Elátkozott föld a szívem

Gyászban vagyok teérted

Árva lettél mindörökre

A harang szól most feletted

Lovam hátán sejehajj

Félrefordult a nyereg

Nem jöhetsz már vissza hozzám,

Nem!

Lovam hátán sejehajj

Félrefordult a nyereg

Nem ölelsz már engem többé.

Nem!

Lovam hátán sejehajj

Félrefordult a nyereg

Nem jöhetsz már vissza hozzám.

http://www.youtube.com/watch?v=JTDShEH9LZ4&feature=related

* * *

II.

A POÉZIS PEGAZUSÁN

PETŐFI SÁNDOR

MI LÁRMA EZ MEGÉNT?

Mi lárma ez megént fülem körűl?

Ki háborítja nyugtomat megént?

Hallgasson el, ki jó sorsán örűl!

Majd megtanítok egy pár kóc legényt.

Ismét fölkelt a kritikus-csapat,

Ismét veszettül zúgnak ellenem.

Hagyjátok el kiabálástokat,

Mig engem el nem hágy a türelem.

Vagy feledétek már a múlt időt?

Nem ég, nem viszket többé hátatok?…

Nem árt meggondolni, hogy ezelőtt

Mi történt? s húzzátok meg magatok.

Tudjátok: durván bánom veletek. –

Hiába, ez már az én modorom:

Ha férfi bánt, majd karddal felelek,

De a kutyákat csak korbácsolom.

Pest, 1847. június 14-30.

*

HOZZÁM JÖSZ-E?

Csillagnak születél

Magasban, fényesen,

Belőled itt alant

Kis mécsvilág leszen,

Mely csak szűk házamat

Világosítja meg;

Leány, hozzám jösz-e?

– „Ifjú, hozzád megyek!”

Hallod, miket beszél

Felőlem a világ?

Hallod, mikép reám

Kigyót-békát kiált?

Ha igaz a hir: én

Nagyon rosz lehetek;

Leány, hozzám jösz-e?

– „Ifjú, hozzád megyek!”

Apád egyetlenegy

Örömsugára vagy,

Eljöttöd kebliben

Rideg, vad éjet hagy,

S haragja, búja mint

Két rém, velünk lebeg;

Leány, hozzám jösz-e?

– „Ifjú, hozzád megyek!”

Pest, 1847. június 14-30.

*

FÖLSZEDTEM SÁTORFÁM…

Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. –

Homályos sejtések munkálódtak bennem,

Hogy, ha elindulok, találok valamit,

Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit?

Még azt sem mondta, hogy mely táj felé menjek?

Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.

Én e benső szónak engedelmeskedtem,

S az apai ház úgy elmaradt mögöttem,

Mint az álom a fölébredt ember mögött,

Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se’ jött.

Apám s anyám pedig búbánatba esék,

De a jó szomszédok őket fölkeresék,

S vigasztalásukra voltak ilyen formán:

„Sose búsuljanak Sándor fiok sorsán!

Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek

Az aggódást ingyen sem érdemli meg.

Viszi, mig viheti, végre pedétiglen

Fölakasztják, amit adjon is az isten,

Mert nem vagyok mai legény a világban,

De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.”

Öreg szülőimet ekkép vigasztalák,

Szegény jó anyámmal fölfordult a világ,

Ráborúlt fejjel az ágy szélére, s ottan

Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.

Édesapám csak egy-két könnyet hullatott,

De azután annál többet káromkodott,

Kicifrázta, mint a szűcs a remek-bundát,

S kegyetlen haraggal im e szókat mondá:

„Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!

Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon!”

Híre ment e szónak, hozzám is elére,

Nem is tettem lábam apám küszöbére,

Mert nagyon jól voltam én annak tudója,

Hogy igéreteit ő híven lerója.

Kedvem kerekedett beszólni sok ízben

Öregeimhez, de biz én be se’ néztem,

Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,

Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.

Tudnivaló dolog, hogy nem lőtt meg apám,

Mikor azután az ajtót rájok nyitám;

Oly örűlt, hogy a szíve is fájt bele,

Sohasem volt szívvel így teli kebele,

S bezeg, nem mondja most, mint egykoron tevé,

Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét.

Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik:

„Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,

Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,

Derék ember válik abbul a Sándorbul!”

Pest, 1847. június 14-30.

*

MÚZSÁM ÉS MENYASSZONYOM

Kopogtatának. Kérdém: ki van ott?

„Leány” felelt kinn, aki kopogott.

‘Leány? ah, úgy bocsánatot,

Ajtómat meg nem nyithatom:

Mit szólna majd menyasszonyom,

Ha megtudná idővel,

Hogy hölgyet fogadék el,

Mint vőlegény is… mert házasodom.’

„Épen azért jövék,” felelt megint

Szomoru hangon a lyány odakint,

„Épen azért jövék;

Nyiss ajtót, áldjon meg az ég,

Számomra csak kinyithatod,

Én régi szeretőd vagyok.”

‘Mit? régi szeretőm? ugy annál

Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál.

Aztán nekem nincs régi szeretőm;

Rútul hazudtam, amidőn

Leánynak azt mondám, hogy szeretem…

Az csak költői szalmaláng vala,

Mely született s ellobbana.

Ez bennem a legelső szerelem,

Büntessen isten engemet, ha nem!’

„Senkit sem szeretél? az nem lehet,

Egyet szerettél, egyet, engemet;

Eressz be, én múzsád vagyok,

Vagy még most is hiába kopogok,

Midőn megmondám nevemet?”

‘Te vagy, galambom, kedves múzsám?

Miért nem szóltál? jer be hozzám,

Jer, nyitva ajtóm és karom,

Ölelj meg, édes angyalom!

Igen, te voltál az egyetlen,

Akit szerettem eddig életemben,

S szeretni foglak síromig,

Te drága szép leány, akit

Mellém a jó sors rendele,

Hogy légyen egy lény, melynek kebele

Hiven ver értem akkor is még,

Midőn a mondhatatlan inség

Korában elhagy az egész világ.

S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák

Baráti, ismerősei.

Te nem tudád csak őt felejteni,

Te voltál hű vigasztalója, társa,

Mig tartott hosszú, kínos bujdosása.

És mostan téged én feledjelek,

Kihez csatolnak oly szent kötelek?

Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben,

Ez a szív nagy, megfértek benne ketten,

S hiszem, tudom,

Hogy egymás mellett békeségben éltek,

Mert hisz te és menyasszonyom

Testvérek vagytok ti, édestestvérek:

Együtt születtetek az égben,

A csillagok legszebbikében,

S onnan le együtt szálltatok

Szivárványból szőtt szárnyakon

Egy szép tavaszi hajnalon,

Hogy engem boldogítsatok!’

Pest, 1847. június 14-30.

* * *

III.

ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ

GÁRDONYI GÉZA: AZ ÉN FALUM

GÓLYÁK, MÉHEK, KISLIBÁK

A rét a patak mentén tele van már sárga, fényes levelű virággal. A gólyavirág az. Mikor a gólyavirág megjelenik, már akkor várjuk a gólyát. Az igazi tavaszt a gólya hozza meg. Tavaly már József napkor virított a gólyavirág, és néhány nap múlva rá megérkezett a gólya. Az idén csak gyümölcsoltókor láttam az első gólyavirágot a Tuli gyerek kalapján. De késett is a gólya.

– Valami bajba kerülhetett – vélekedett Fodor András.

Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik. Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb. Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízből, csak éppen, hogy rájok tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár az őtőle, ijedten kanyarodik föl a magasba. Az nem is jó ember: villámlani tud meg mennydörögni.

Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:

– A gólya! A gólya!

Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg a lábát hosszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel.

A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.

– Hát a feleséged hol marad, hej! – kiáltja fel hozzá a bakter.

– Az később jön – magyarázza Fodor András -, később jön az asszonyokkal.

És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron féllábon táncolva éneklik:

Gólya, gólya, gilice!

Mitől véres a lábad?

Török gyerek megvágta,

Magyar gyerek gyógyítja.

A napfény szelíden árad alá a felhők közül. A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén. Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét a füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.

*

Április első napján egyszerre tíz gyerekem maradt el az iskolából. Elmaradt a kis Tabi Jóska is. A Jóska egy pisze orrú, tüskés hajú, kedves kis vidám kölyök. Azért sajnálom, mert csak most kezdte megérteni, hogy a betűk mire valók a világon. Ha még három napig bejár, a jövő ősszel már olvasni fog, ha pedig most lemarad, úgy elfelejti a betűket, mintha sohase látott volna egyet se.

A többi kilenc gyerekért elküldtem, Tabi Jóskáért meg elmentem magam.

– Jó napot, Tabiné – mondom az udvarra belépve -, már csak eljöttem magam, hogy megnézzem micsoda baj esett maguknál?

Tabiné éppen a vásznait rakta elő, hogy kiterítse a napra. Látszott az arcán meg a szemén, hogy meglepte a látogatásom. Fekete szemű asszony, de jámbor és félénk, mint akinek kék a szeme.

– Nincs nálunk semmi baj – feleli fölkelve a vászon mellől -, tessék besétálni.

– Már hogyne volna baj – mondom az udvaron maradva -, a Jóska gyerek bizonyosan beteg, ne is tagadja.

– Dehogy beteg – mondja az asszony mosolyogva -, olyan az, mint a fürj.

– No, csak ne tagadja, lelkem, beteg az, ha nem eresztették ma az iskolába. Maga okos asszony, Tabiné, maga tudja, hogy jobb kincset nem hagyhat a fiának, mint a sok szép tudást, meg az emberséget, amit az iskolában tanul. Hát csak hadd lássam azt a gyereket, mi a baja?

Tabiné erre még pirosabbá válik. A kezét dörzsöli, a fejét szégyenlősen oldalt hajlítja:

– Hát bizony, lelkem tanító uram, elküldtem ma Jóskát liba-legeltetni.

S mentegetődzve tette hozzá:

– Nincs több gyermekem, tanító úr, aztán a libáimnak most már legelő kell.

– Hát tudom én azt, szegény Tabiné, hogy ahány liba, kétszerannyi forint ősszel, és hogy maguknak kell az adóra, de látja, lelkem, most már csak egy hét, aztán meglesz a vizsgálat. A Jóska gyerek esze meg éppen most indult kinyílásnak, mint ahogy a rózsa kinyílik, angyalom; aztán ha most kifogja az iskolából, visszahúzódik a gyerek esze, mint a csigabiga, lelkem, aztán elő se jön megint egy esztendeig. Szívesen látom, galambom, a vizsgálaton.

Délután már megint ott ült a kis pisze, elevenszemű gyerek is az iskolában. A haja úgy állott, mint egy csomó zsindelyszeg, és meg volt mosdatva, mint valami királyfi. Az arcáról komoly büszkeség sugárzott. Hogyisne: maga a tanító kívánta őt vissza a libalegelőről.

*

A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfám halvány rózsaszínben, a kajszibarackfám meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.

A többi fa is mind rügyezik, bimbódzik. A földből erő és élet hajt fölfelé. Gyönge kis sápadtzöld levelek bújnak ki a rög alól és szétterjesztik a napon remegő vállukat. Élni és lélegzeni óhajt minden. Mert a fa is lélegzik és érzés van benne. A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak, remegnek; mintha tudnák, hogy a pompájuk szép és hogy a nap őket nézi.

Mily kedves a napfény!

Mily gyönyörű az élet!

A virágokat méhek döngicsélik körül. Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyébe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom, sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.

Ezek Varga Ádámnak a méhei.

Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia. A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek. Március első szerdáján föltette a nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe. Valami vörösposztót terített a kas elé. S kinyitotta a kis kasajtót.

– Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!

És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon. Megdörzsölték álmos kis szemüket. Tántorogtak. Jóízűen nyújtózkodtak. Aztán zim-zum, fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynehányszor a kast és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbárkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe. Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor. És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.

Szeretem a méhek muzsikáját. Óh a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet!

Kinek szedik?

Maguknak.

Ki eszi meg?

Varga Ádám csizmadia meg a teremtés többi koronája.

Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban! Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot? Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély, lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöppenet méznél, s napszállat után a kasnak minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.

De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni! Ahogy körüllengik az én virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa két menyasszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai. Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó méla szent zenéjét.

*

A kertek alján zöld pázsit, és, a zöld pázsiton apró sárga libák. Éppen olyan a színük, mint a láncvirágé. Mintha a láncvirág megnőne nagyra és gömbölyűre és egyszercsak elkezdene két piros lábon járni. Még a pihéjük is olyan, csakhogy finomabb.

A libák előtt Tabi Jóska gyerek heverész, meg a kis Vas Rozi. No nagy feladat ez! Királyság! A király Tabi Jóska. A királyné meg Vas Rozi. Koronájuk is van pitypangból. A népség meg: a libák.

Jóska gyerek a tanítás után kihajtotta a libákat. A libák a füvet csipkedik. Az öreg lúd vezeti őket. Nem csekély gond ám lúdnak lenni, ezt meggondolhatja akárki. Lám az öreg lúd minden pillanatban féloldalt fordítja a fejét és fölkacsint az égre. Olyan, mintha valami bölcs mondáson gondolkodna ilyenkor. Pedig nem azon gondolkodik, hanem a héját vizsgálja, hogy nem kóvályog-e a magasban?

A két gyerek meg is bízik benne. Összeülnek a fűben egy cserebogár mellett, amelyik most bújt ki a puha földből. Annak segítenek: fűszálakat raknak eléje, hogy kimászhasson. A kis ostoba mogyorószínű cserebogár bizalommal fogadja a segítséget. Fölkapaszkodik és mászik-mászik a fűszálon fölfelé, aztán meg a Jóska gyerek ujján még feljebb. Egyszercsak szétnyitja gyönge kis barna szárnyait: fölül a két keményet, alul a két finom fátyolszárnyat és – brim-brum – halk búgással tovarepül.

A két gyerek bámulva és tetszéssel néz utána. Jóska legyűri a kalapja szélét, hogy a nap a szemébe ne süssön. Aztán mikor már a cserebogár elkeringélt a messzeségbe, a két gyerek vékony cérnahangon nótába fog:

Zápoj esső, süjü esső, huj a mados edetbü,

Bojdogtajan cat én vadot ededü.

* * *

IV.

POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP

KOVÁCS JÁNOS

Szekták a Duna-Tisza közén

„Elmúltak azok az idők, amikor az embereknek elmondhattunk mindent kegyes szavakkal vagy teologizálva; de él a bensőség ideje is, ami más szóval annyit jelent, hogy a vallás ideje! Teljesen vallástalan kor felé haladunk, az emberek egyszerűen megengedhetik maguknak, hogy vallástalanok legyenek. A vallásosok is gyakorlatilag alig azok, valláson nekik is valami egészen mást kell érteni. Mi az értelme az egyháznak, prédikációnak, liturgiának, keresztyén életfolytatásnak egy vallástalan világban?”

Bonhoeffer vallástalan világképe és felvetett kérdései azt is jelentik, hogy a szekularizált gondolkodásból lassan kiesnek a vallások külső kifejezői formái, és egy mindent összefogó valláskép képződik. Ez a gondolkodás természetes folyamata, mert „vallás tulajdonképpen csak egy van, a valóságnak teljesen megfelelő és szigorúan tudományos értelemben véve. A vallás élmény, és ez az élmény minden vallásos alakulat mélyén egy és ugyanaz, teljesen azonos lelki törvények szerint keletkezik, folyik le, ölt testet és valósul meg.”

Azok az emberek, korok, földrészek, társadalmi formák többféle vallási világnézetet és élettípust hoznak létre. Tájékozódásunk a szekták felé irányul, mert ezzel a vallásos élettípussal találkozik leggyakrabban az ember. Tapasztalatok igazolják, hogy a közösségekben, a történelmi egyházakban élők gyakran véka alá rejtik hitüket, míg a szektákhoz tartozók provokálnak, és téríteni akarnak, vagy éppen profetikus „ítéletet” hirdetnek.

A szekták: „Olyan vallási gyülekezetek, amelyek valamennyien úgynevezett történelmi egyházból szakadtak ki, saját tanrendszerrel és szervezettel rendelkeznek, amelyet a Bibliából vezetnek le és igazolnak.” (Vallástörténeti Kislexikon).

A jobb megközelítés érdekében nevezhetők deviáns vallásos csoportoknak, ami olyan viselkedési formát jelent, amely eltér azoktól a vallási normáktól, melyek a köztudatban a történeti egyházak révén ismertek. 1945 előtt szektának minősült minden olyan vallási mozgalom, amely eltért a bevett egyházakétól. A felszabadulás után a szekták nagy része a Szabad Egyházak Tanácsába tömörült, melyeknek tagjai a „kisegyházak” nevet kapták. A kisegyházak hívei legálisan gyakorolhatják hitüket. Szorosabb értelemben szektának csak azok a csoportok tekinthetők, amelyek nem tartoznak bele a SZET-be. A kisegyháziak egyre inkább orientálódnak a két protestáns történelmi egyház felé. Ilyen értelemben Bács-Kiskun megye területén csak Jehova tanúi a szektások. A köztudatban nem általános még a szekta és a kisegyházak közötti különbségtétel, ezért a szekta gyűjtőnevet alkalmazom. Másrészt azért is, mert egyes kisegyházak hívei még magukon hordják a szekták tagjainak jellemzőit.

A két világháború közötti történelmi idő kedvezett a szekták fellendülésének Magyarországon. Olyan erővel jelentkezett a nyugati vallásimport, hogy a történelmi egyházak komoly szükségét látták, hogy ennek okát kutassák, és ellene védekezzenek. De nemcsak az egyházakra volt veszélyes a szekta, hanem az uralkodó osztályra is.

A szekták keletkezési okát az akkori teológusok egyházuk meggyengülésével, a racionalizmus káros hatásával magyarázták. Makkai a szektát a protestantizmus torzképének nevezi: „…azt mutatják: milyen lenne a Szentírás fundamentumán a személyes élő hit köveiből épült protestantizmus, ha szakítana a kultúrával, a szellemi élet fejlődésének törvényeivel, a múltnak saját históriai kibontakozásában nyert isteni lendítő erejével.”

Csikesz 1931-ben írja: „a mai szekták teljességében külföldi importok, s külföldi anyagi és szellemi erőforrások táplálják… A háború után a szekták részére fantasztikus összegek mozdultak meg, szédületes arányú iratterjesztés és propaganda kezdődött. A szekták anyagi eszközei ma már oly tökéletesek, hogy anyagi gondjaik nincsenek, és bátran mehetnek neki a harcnak.”

Egyesek a szekták keletkezésének lélektani okát a vallásos élmény sajátos természetében keresték. Szerintük szekták azért keletkezhettek, mert a vallásos élmény kielégületlen maradt a történelmi egyházon belül. Úgy vélték, hogy a vallásosság fogalma hagyományos szokássá, egyhangú, élettelen gyakorlattá silányult, és az egyháziasság a külső konvencionális formaságok gyakorlásában merült ki.

Nem elhanyagolandó az a megállapítás sem, hogy a fejletlen világnézet, a világnézeti tisztázatlanság, az intellektuális hiányosság a deviáns vallásossághoz vezet.

A két világháború közötti idő társadalmi feszültségei a történelmi egyházakat is mélyen érintették. A szektásodást az egyházak belső ellentmondásai is segítették. A nyomor tudatának enyhítésére kevés volt az életidegen vasárnapi prédikáció. Megnyugtatóbb volt egy eljövendő paradicsom felé tekinteni s várni a közelgő világ végét, az armageddoni csatát.

A történelmi és a társadalmi okok ismertetése nélkül az egyházak az uralkodó osztállyal együtt nem tudták a szektákat a szocialisták mozgalmától élesen elhatárolni. Veres Péter írja: „A hatóságok, különösen a csendőrök, a hívőket is kommunistáknak tartották. Éspedig, mivel az eszméket nem ismerték, és nem értették, sokszor és sok helyen a papok uszítására. Mert ezek nem tudtak belenyugodni, hogy míg az ő templomaik folyton üresebbek, és már nem annyira a hit, mint a megszokás tartja lábon az egyházakat, addig a hivők gyülekezetei néha kiszorulnak a házakból a tornácra és az udvarra, olyan sokan vannak.”

A szektások nem ültek otthon hitük igazával, hanem faluról falura jártak. „És mindenütt meg is találták a nekik való embereket. Szimatuk volt hozzá. Éppen ezért a hatóságoknál annál inkább úgy tartották, hogy ezek csak a Biblia mögé bújó kommunisták, de alapjában véve Moszkva ügynökei.”

Név- és helymegjelölés mellőzésével néhány idézetben szemlélhetjük, hogyan kapcsolták össze a teológusok, az egyházvezetők a szektát a szocialista mozgalommal.

A szekta a „bolsevista ateizmus előszele… olyan társadalmi rend kialakításán dolgozik, amelyben a pénzemberek és az egyházi emberek uralma megszűnik, és teljes szabadság és testvériség fog uralkodni.”

„Tagadhatatlan, hogy a szekta a legbensőbb rokonságban van a bolsevizmussal.”

„A könyvekből világosan kiérződött, az ige leplén át, hogy a Jehova, aki »fizet«, valahol Moszkvában vagy a környékén székel.”

„Marx egzegetálta a Bibliát” – amelyből a Jehova-testvérek vették a texust.

„Marx felvette Krisztus arcát.”

Némely protestáns körök viszont örömmel üdvözölték: „Nem ellenségeink a szekták, hanem inkább előcsapatunk, melyek előkészítik a talajt a protestáns elv diadalára.”

Vizsgálódásunk a már kialakult gyülekezeteket és csoportokat veszi alapul. A gyülekezeti tagok nagyrészt idősekből és a hatásuk alatt élő leszármazottakból adódnak. A deviáns vallásosságnak a családokon belüli hatása olyan erős, hogy a gyerekek csak nehezen vagy egyáltalán nem tudnak kitörni a „hivő” légkörből.

Jelentős az egyes szektacsoportok térítés útján való növekedése. Találkozunk olyan zárt csoportokkal is, melyek külső missziót nem folytatnak, csak a „beavatottak” zárt életét élik. Ezért egyes hivő közösségek a köztudatban titkos, misztikus alakulatokként élnek, melyekben, ki tudja, mi mindent csinálnak. (Pl. tömegszex. A keresztény talajból táplálkozó szektáknál ez kizárt, mert a paráznaságot súlyos bűnnek tartják.)

Arra nem lehet vállalkozni, hogy minden településen élő szekta keletkezését kimutassuk. Ez több helyen szinte lehetetlen, mert maguk a gyülekezetek sem tudják múltjukat. De néhány szektagyülekezet kialakulását megismerhetjük.

Kiskörös területén a két világháború között az evangélikus gyülekezet belső ellentmondásai miatt tömegestől tértek ki az egyházközségből. Az evangélikusok és nyugatról bejövő dollárok segítségével a megye legnagyobb baptista gyülekezetévé fejlődött.

Anyakönyvi adatok szerint a pünkösdisták csoportja szinte egy nap alatt vált ki az evangélikus egyházból. Ma két csoportra szakadva élnek, közülük a kisebb csoport a „prófétai vonalat” képviseli.

Dusnok községben a nazarénus szekta kialakulásáról pontosat nem tudnak.

– Az én dédszülém építette az imaházat, ahogy számoljuk, vagy százharminc éve. Nézze ezt a hosszú gerendát, egy fából van. (Kb. húsz m.) Valahogy öreg szüleim a Dunán hozták – mondja a gyülekezeti házat gondozó asszony.

Az 1860-as években a hívek meghasonlottak a plébánossal, amihez a nemzeti öntudat is hozzájárult. Ez indíthatta el a nazarénus mozgalmat, amelynek ma 70 tagja él a községben. Számuk egyre csökken.

Érsekcsanádon 1867 után alakult ki a nazarénus gyülekezet. Keletkezése a föld utáni vággyal, az új vallásban nyert vigasztalással – amit maguk értettek és magyaráztak a Bibliából -, valamint a történelmi egyházakkal való elégedetlenséggel magyarázható. A nazarénusok a földművelő rétegekből kerültek ki, a baptisták jórészt az iparosokból.

Érdekes az a következtetés, amivel a települést jól ismerő igazgatónő magyarázza a nazarénus gyülekezet kialakulását. Érsekcsanád népesedéstörténetét figyelve az 1800-as évektől hosszú időn át az „egyke” volt gyakorlatban. A nazarénusokhoz jórészt a negyven év fölötti asszonyok csatlakoztak. Az egyke bűne elviselhetetlen volt sokak számára. „A lelkiismeret megnyugtatását találták meg a nazarénusoknál, mert a gyülekezet színe előtt kellett nyilvános bűnvallást tenni a bemerítkezés előtt.” A bemerítkezés a régi vallásban elkövetett bűnökre a teljes megtisztulást jelentette. Ma népes gyülekezet él a községben. Többek véleménye így összegezhető: életükben semmi kivetnivalót nem találni. A hét-nyolc-tíz gyermekes nazarénus családokat figyelembe véve sok a községben a gyerek. Kialakulóban van az öt gyerek modellje.

– A nazarénus családokból származó gyerekek nagyon kis százaléka jár kisegítő iskolába. Megmagyarázható ez a szülők egyszerű életével. Nem isznak, nem dohányoznak, káros szenvedélyektől szigorúan védik magukat – mondja egy tanár.

– Szorgalmas, becsületes munkások, a gyerekekre gondot viselnek, jól öltöztetik őket, azok nem különböznek más gyerekeitől. Érdemes megnézni lakásaikat – mondja az igazgatónő.

Egy nyolcgyerekes családnál hűtőpultot használnak. Lakáskultúrájuk az átlagos mezőgazdasági munkásoké fölött van. Anyagi életük rendezettsége szigorú életmódjukkal magyarázható. „Közösségszeretők, közmunkában nagyon aktívak.” (Tanácstag.)

Kelebián többféle deviáns vallásos csoporttal találkoztunk. A legnépesebbek és legaktívabbak Jehova tanúi. Ez azzal magyarázható, hogy Kelebia határállomás, és a vasutasok között aránylag sok a jehovista.

Kiskunhalason hatvan-hetven Jehova-tanú van. Főleg a katolikus egyházból szakadtak ki. Nagy részük tanyán lakik. Erőszakos misszióval akarják gyülekezetüket növelni. Egyik vezetőjük kizavart az udvaráról, mert a sátán emberét látta bennem. Úgymond, „rontására lehetek a háznak”.

– Vigyázzon ám magára, ha közébük megy – mondja egy tanár -, nehogy megtérítsék, nagyon rámenősek.

Kunszentmiklóson jelenleg őskeresztény gyülekezet működik. A kun őslakosság megvetéssel nézi őket. A bodakúti tanyákon az 1950-es évek végéig pünkösdista gyülekezet volt. A tanyavilág fokozatos megszűnésével a szektagyülekezet szétszóródott.

A megye területén élő szekták bemutatása összetett feladat. Nem lehet róluk teljes képet adni, mert tárgyalásuknál egyfelől teológiai problémákkal találkozunk, másfelől társadalmi kérdésekkel. Nem célravezető az, hogy a különböző gyülekezeti csoportokat egymás mellé állítva taglaljuk, mert bennük sok az azonosság, a különbségeket pedig csak teológiailag lehetne feldolgozni. A szektákat ezért mint jelenségeket mutatom be, közismert fogalmak alá sorolva. Minden fogalom megtalálható a különböző szektáknál, de nem egyforma hangsúllyal.

Az Apokalipszis fogalmánál elkerülhetetlen, hogy történelmi áttekintést ne adjak. Lényegileg az „Úr visszajövetelét” váró mozgalmak indították meg a szektásodást, amely a történelem során világméretű mozgássá alakult.

(folyt. Köv.)

* * *

V.

MAGYAR MITOLÓGIA

MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG

MESÉLTE BENEDEK ELEK

A ROZMARINTSZÁL

Volt egyszer egy király, akit a népei erősen szerettek, de sokat is búsultak miatta, mert nem akart megházasodni. Mi lesz az országunkból – évelődtek a népek -, ha egyszer meghal a királyunk, s nem marad örököse! Hiszen a király szeretett volna megházasodni, be is járt országot-világot, de sehol sem talált kedvére való feleséget. Nem tudta már, hogy mit csináljon. Egyszer eszébe jut, hogy van az ő vadaserdejében egy soktudó öreg vadászember, attól majd tanácsot kér. Elment az erdőbe, megkereste az öreg vadászt, tanácsot kért tőle. Az öreg vadász egy rozmarintszálat adott neki, s azt mondta, hogy amely leány előtt ez a rozmarintszál meghajol, azt vegye el feleségül.

Visszament a király az udvarába, s kihirdettette ország-világszerte, hogy aki szép leány van, s az ő felesége akar lenni, jöjjön el az udvarába, s amelyik előtt meghajol a rozmarint, feleségül veszi.

Bezzeg hogy jöttek a világ minden tájékáról, gazdag lányok, szegény lányok, báró-, gróf- s hercegkisasszonyok, hogy alig fértek el az udvaron. Ott aztán szépen körbe állottak, s a király kiment közéjük. Sorban megállott előttük, kezében a rozmarinttal, de bizony az egyetlenegy leány előtt sem hajolt meg.

Búsult a király, hogy már a rozmarint sem használ. Kihirdette másodszor, hogy jöjjön, aki szerencsét akar próbálni. S jöttek másodszor még többen, sokkal szebb leányok, de a rozmarint ezek előtt sem hajolt meg. Megpróbálta harmadszor is, s jöttek most annyian, mint égen a ragyogó csillag. S valának köztük olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem, s a rozmarint még ezek előtt sem hajolt meg. De már most igazán nem tudta, mitévő legyen. Hiába feküdt le este, szemére nem jött álom, mert a nép zúgolódott már, hogy annyi szép leány közül nem tudott választani.

Amint így tűnődnék, évelődnek magában, csak beröppen az ablakon egy kicsi madárka, arany volt a lába, arany volt a szárnya, s elkezdett beszélni a rozmarinttal:

– Hallod-e, te rozmarintszál, én tudom, hogy a király szívének nagy bánat ja vagyon, de én majd segítek rajta. Mert a király kétszer szabadított meg engem a sólyom karmai közül, hát jóért jóval akarok neki szolgálni. Az a leány, aki előtt te meghajolnál, tündérkertben lakik. Holnap reggel indulj el az udvarból, hívjad a királyt, hogy menjen utánad, én majd felettetek repülök, s te csak nézzed, hogy merre szállok, arra tarts mindig, szépen elvezetlek a tündérkertbe.

A király jól hallotta ezt a beszédet, s alig várta, hogy megvirradjon. Nem kellett, hogy hívja a rozmarint, amint az elindult, ment utána. Az aranylábú, aranytollú madár mindig ott repült fölöttük. Vezette őket erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen.

Amint mentek, mengedéltek, rengeteg erdő közepében egy lovat találtak, mely az út szélén fetrengett s nyögött keservesen. Odamegy a király, nézi, mi baja a lónak. Még jól rá sem nézhetett, megszólal a ló:

– Te jó ember, segíts rajtam, bizony megszolgálom neked. Egy esztendeje, hogy a bal lapockámban van egy ezüstnyíl, s még nem akadt olyan könyörületes lélek, aki ezt kihúzta volna.

Még azt is elmondta a táltos ló – mert táltos volt -, hogy a nyilat egy vén boszorkány lőtte a lapockájába. A király megfogta a nyilat, szépen kihúzta, s hát abban a szempillantásban a ló felszökött a földről, felágaskodott, s úgy megszépült, hogy a király olyan szép lovat életében még nem látott.

– Na – mondá a táltos -, köszönöm a jóságodat, el sem is felejtem. Jól tudom, hogy mi járatban vagy. Ülj fel a hátamra, s addig meg nem nyugszom, míg feleséget nem találsz.

Felült a király a táltos hátára. Szállott a rozmarint előttük, az aranytollú madár felettük, s repült a táltos, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben.

Hanem egyszer csak hirtelen megáll a táltos. Szertenéz a király, s hát egy üvegvár elé értek. No, még ilyen várat sem látott világéletében! Üveg a fala, üveg a födele, üveg az ajtaja, s akár hiszitek, akár nem, üveg volt még az ablaka is. Még meg sem állapodtak jóformán az üvegvár előtt, hallja a király, hogy valaki odabent éktelenül ordít, mintha nyúznák, s tüzes vassal sütögetnék.

Beszalad a király a várba, s – Uram, Jézus, ne hagyj el! – mit látnak szemei. Egy üvegember ül ott, s ordít keservesen. Azért ordított, mert a hasában egy dongó volt, s az ki akarta rágni. Kérdi a király:

– Hát te miért ordítasz, te üvegember?

– Hogyne ordítanék – mondá az üvegember -, hát nem látod, hogy egy nagy dongó van a hasamban, s ki akarja rágni!

– Hát nem lehet ettől megszabadítani téged? – kérdi a király.

– Dehogy lehet, dehogy lehet – mondá az üvegember -, eleget próbáltam, de nem lehet, míg ennek a dongónak az anyja, a kétkardú pók él. Az pedig, míg a világ s még két nap, mindig él, nem lehet azt elpusztítani. Volt egy táltos lovam, az talán el tudta volna pusztítani, de az ördögadta kétkardú pók ezt is meglőtte.

Még jóformán el sem panaszolhatá ezt az üvegember, hát ereszkedik le a padlásról a kétkardú pók, s leül az üvegkanapéra, éppen a királyné mellé, mert hogy szavamat össze ne keverjem, ott ült a királyné az üvegkanapén, de tetőtől talpig be volt fonva pókhálóval. A királynén mindig rózsaruha volt, de ezt a pók minden órában befonta az ő hálójával, a másik órában pedig egy tövismadár letépdeste róla a hálót. Na, leereszkedett a pók az üvegkirályné mellé, és elkezdette fonni a hálót a rózsaruhára.

– De ilyen-olyan teremtette – rikkantott a király -, ezt már tovább nem nézhetem!

Kirántotta a kardját, s nekivágott a póknak. De az a fertelmes állat a két első lábával, amely olyan volt, mint két kard, úgy-úgy visszacsapott, hogy a királynak mindegyre kiesett a kard a kezéből. Csak úgy csengett az üvegvár a nagy erős viaskodástól, hogy a táltos is meghallotta odakint. Hopp, nekiugrott a garádicsnak,* fel az üvegvárba, be a szobába, s úgy oldalba rúgta a kétkardú pókot, hogy meg sem moccant többet. A dongó, mikor látta, hogy az anyja veszedelemben van, hirtelen kirepült az üvegkirály száján, de hiszen ha kirepült, vége is lett az életének, úgy rátappantott a táltos az első lábával.

S hát amint a pók meg a dongó megdöglött – halljátok csak, mi történt. Az üvegemberből igazi szép ember lett. Az üvegasszonyból igazi szép asszony – de milyen szép asszony! -, s a ruháján egyszeriben kinyílottak a rózsák. A kicsi tövismadár leánnyá változott, mert leány is volt azelőtt, az üvegkirályné szobaleánya. Az üvegvárból pedig aranyvár lett ismét, mert arany volt ez is annak előtte.

Na, mikor minden ilyen szépen jóra fordult, az üvegkirály elbeszélte, hogy s mint lett belőle üvegember, hogy került dongó a hasába. Az úgy volt, hogy egy vén boszorkány el akarta vetetni vele a leányát. Mikor aztán tündérvárból hozott magának feleséget, a boszorkány nagy bosszúságában dongóvá változtatta leányát, őt pedig üveggé, s beléje küldötte, hogy rágja, kínozza. Ő, a boszorkány, kétkardú pókká változott, hogy a királyné rózsaruháját pókhálóval bevonhassa. A szobaleány pedig tövismadárrá, aki mindig letépi a pókhálót róla, hogy aztán ismét befonhassa. Hanem ez még nem volt elég, meglőtte a táltost is.

Mikor így elmondott mindent az egyszeri üvegkirály, mondja a királypajtásának:

– No, pajtás, te velem annyi jót tettél, hogy én azt neked soha meg nem tudom szolgálni.

– Nekem ne is szolgáld – mondá a király -, csak azt mondd meg, hol van a tündérkert.

– Ó, az nincs messze ide – mondá az üvegkirály -, egy szempillantás sem telik belé, odarepít az én táltos lovam.

Még vacsorára sem maradt ott a király, pedig ugyancsak marasztalták. Felült a táltos hátára, s hipp-hopp, ott voltak a tündérkertben.

Haj, Istenem! Nagy szomorúság lehetett ottan, mert gyászba volt borítva az egész tündérkert, tündérkert közepén a gyémántpalota. Kérdi a király a tündérektől:

– Kit gyászolnak itten?

Felelték a tündérek:

– A királykisasszonyt. Szegény, amiatt való nagy bánatában, hogy a nénjét a kétkardú pók minden órában befonja a hálójával, fehér liliommá változott.

Mondja a király a tündéreknek: vezessék el őt ahhoz a fehér liliomhoz, hadd nézze meg. Odamennek, s hát a rozmarint csak meghajlik a fehér liliom előtt. Az aranytollú madár rászáll, elkezd énekelni, s ím – halljatok csodát! – ebben a pillanatban megrázkódék a fehér liliom, s olyan gyönyörűséges leánnyá változott, amilyet még emberi szem nem látott.

Hej, nagyot kiáltott a király örömében. Azt mondta:

– Enyém lesz az a leány, ha addig élek is!

De a tündérkisasszony sem húzódozott tőle, s mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, aztán fölkerekedtek, meglátogatták a sógorságot is, ott is volt dínomdánom, lakodalom. Aztán megint fölkerekedtek, hazáig meg sem állottak. S ott volt még csak az igazi vendégség, de olyan, hogy hét országra szólott, hét hónapig tartott, rostával hordották a bort, ki kapott enni, ki nem, de mindenki jóllakott. Én is ott voltam, egy nagy csontot kaptam, menj oda te is, adnak neked is.

* * *

VI.

BÖLCS MONDÁSOK, SZÁLLÓIGÉK

BÁNK JÓZSEF LATIN BÖLCSESSÉGEK

Szállóigék, velős mondások latinul és magyarul

C

(folytatás)

Certum est, quod is committit in legem, qui legis verbum complctens contra legis nititur

voluntatem. (Reg. iuris 88.) = Nem vitás, hogy az sérti meg a törvényt, aki betűjét megtartva,

annak szelleme ellen vét.

Cervus lilia calcat. = A szarvas liliomokat tapos. (Jelmondat)

Cessante, sublata causa: Cessat effectus. = Ha megszűnik az ok, megszűnik az okozat (az

eredmény) is.

Ceteris paribus. = Egyenlő feltételek mellett.

Ceterum censeo… = Egyébként úgy gondolom, hogy…

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. (Plutarchos szerint Cato) = Egyébként az a

véleményem hogy Karthágót el kell pusztítani.

Charitas petiens est, benigna est, charitas non aemulatur, non agit perperam, non inflatur, non

est ambitiosa, non quaerit quea sua sunt, non irritatur, non cogitat malum, non gaudet

super iniquitate, conguadet autem veritati… (1 Kor 13,4-6) = A szeretet türelmes, a szeretet

jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a

maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az

igazság győzelmében leli.

Chistianos ad leones! (Tertullianus) = A keresztényeket vessétek az oroszlánok elé!

Christus mihi lux – Maria mihi dux! = Krisztus nekem világosságom – Mária a vezérem.

(Jelmondat)

Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat. = Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus

kormányoz.

Cicero pro domo sua. = Cicerónak saját érdekében tartott beszéde, saját érdekében szóló…

Cineri gloria sera venit. (Martialis) = Halál után már késő a dicsőség. (Eső után köpönyeg…)

Cinis et umbra. = Por és árnyék (vagyunk). (Jelmondat)

Circulum absolvere. = A kört bevégezni (valamely munkát befejezni).

Circulus vitiosus. = Hibás kör, hibás okoskodás, mely azzal bizonyít, amit be kellene bizonyítania.

(Olyan helyzet, amiből nincs kiút.)

Citius usura currit quam Heraclitus. = Sebesebben futnak a kamatok, mint Heraclitus (híres görög

gyorsfutó). (A könnyelmű adósságcsinálóra nézve a törlesztés napja, mindig nagyon hamar

elérkezik.)

Citius, fortius, altius… = Gyorsabban, erősebben, magasabban… (Az olimpiai játékok jelszava.)

Civilis ratio naturalia iura corrumpere non potest. (Gaius) = A polgári gondolkodás a természeti

jogokat nem semmisíti meg. (A tételes jog, alá van vetve a természeti jognak.)

Civis Romanus sum! (Cicero) = Római polgár vagyok! (A Rómához tartozás büszke öntudata és

megvallása. Szent Pál apostol is erre hivatkozik, amikor a császárhoz fellebbez.)

Civitas Dei. = Az Isten országa. (Szent Ágoston híres történetbölcseleti művének címe.)

Clara pacta, boni amici. = Világos megállapodás – jó barátság.

Clarorum virorum senectus inviolata et tuta sit. (Livius) = A híres férfiak öregsége töretlen és

biztos legyen.

Claudus eget baculo, caecus duce, pauper amico. = A sántának botra, a vaknak vezetőre, a

szegénynek barátra van szüksége.

Clausis thesauris incubare. (Quintus) = Bezárt kincseken aludni… (fösvény ember)

Claves Petri, claves coeli. = Péter kulcsai, az ég kulcsai. (Jelmondat)

Clerici portantes flores, aut stulti, aut mundi amatores. = A pap – ha virágot visz – vagy ostoba,

vagy világfi.

Clericis laicos semper infestos esse, tota docet antiquitas. = A világi hatalmak az egyháznak mindig

ellenségei voltak, a történelem tanulsága szerint. (VIII. Bonifác, Unam sanctam c. bullájának

kezdete, melyet Szép Fülöp spanyol királlyal szemben adott ki.)

Clericus absque libris est tanquam miles inermis. = Pap könyv nélkül – katona fegyver nélkül.

Clericus clericum non decimat. = Pap a paptól nem szed tizedet. (Egyik holló a másiknak nem vájja

ki a szemét.

Clericus et laicus sibi semper sunt inimici. = A pap és a világi sokszor ellenség. (régi mondás)

Clericus in libris, miles censetur in armis. = A papot könyveiről, a katonát fegyvereiről ismerjük

meg

(FOLYT. KÖV.)

* * *

VII.

ARCKÉPEK – ÉLETPÁLYÁK

BENEDEK ELEK

NAGY MAGYAROK ÉLETE

WESSELÉNYI MIKLÓS

(folytatás)

8.

Wesselényi hűtlenségi perében a vádlevél többek közt bűnül írja fel a Kossuthtal való viszonyát is. A két nagy ember az 1832-36-iki országgyűlés kezdetén ismerkedett meg, s az ismeretség csakhamar meleg barátsággá fejlődött. Nemcsak az ország javát célzó elveik egyeztek, de ez elvek megvalósításának módjaiban is egyetértettek. Wesselényi útja már Kossuthtal való ismeretsége előtt távolodni kezdett a Széchenyiétől, s attól kezdve, hogy közte és Kossuth között benső barátság szövődött, mind nagyobb lett az ellentét Wesselényi és Széchenyi között. Midőn Kossuth megindította az Országgyűlési Tudósításokat, Wesselényi lett annak a leglelkesebb támogatója. Támogatta erkölcsileg s ha szükség volt: anyagilag is. Többször kisegítette Kossuthot néhány száz forint kölcsönnel. Az országgyűlés feloszlása után Kossuth Pozsonyból Pestre költözött s ott más lapot indított, a Törvényhatósági Tudósításokat. Bár ez is írott újság volt, a kormány csakhamar rátette a kezét. A nádor egyenesen megtiltotta a veszedelmes újság szerkesztését, mely bő tudósításokat közölt a vármegyék gyűléseiről, fűszerezve Kossuth megjegyzéseivel. Hiába tiltakozott Kossuth; hiába bizonyította, hogy ő nem szerkeszt újságot, egyszerűen magánlevelezést folytat barátaival; hiába vette védelmébe Pest megye: a kormány, mikor látta, hogy Kossuth a tiltó rendelet ellenére tovább szerkeszti az újságot, 1837. május 5-ikére virradó éjjelen elfogatta s a budai József-kaszárnyába záratta. Az újság utolsó számát már Kossuth apja adta ki, jelentvén az előfizetőknek, hogy mi történt. Kossuth szegény ember volt, esze és keze munkájával tartotta fenn magát és szüleit. Most, hogy börtönbe hurcolták, szülei támasz nélkül maradtak. De Wesselényi nemes szíve nem engedte, hogy jó barátjának szülei nélkülözzenek, s mintegy kilencezer forintot gyűjtött össze barátai közt. Ebből az összegyűlt pénzből Kossuth három évig tartó fogsága alatt Wesselényi 6500 forintot adott át Kossuth szüleinek, évnegyedenként, rendszerint személyesen. Ő maga is üldözött, hisz akkor már ki volt adva ellene Erdélyben az elfogatóparancs s megindult a pozsonyi táblán a hűtlenségi pör, – s íme egész lélekkel támogatja, vigasztalja a bebörtönzött Kossuth szüleit!

Az 1840-ik évben szabadul ki börtönéből Kossuth, szabad hazajönnie Wesselényinek is Gräfenbergből. Amint Kossuth kiszabadul börtönéből, első dolga, hogy levelet írjon Wesselényinek. A hálatelt szív áradozása e levél. Ebből tudjuk meg, hogy Wesselényi, midőn szóba került Kossuth esetleges elfogatása, „szemében férfias könnyel” mondá neki: „ha megtörténnék, ki fogom a fiúi helyet szüleinél pótolni”. S bár Wesselényi felett is megsúlyosodtak a gondok végtelenül, „maga vállaira vette az ő gondjait is”. S nemcsak a fogság idején, de mikor már visszanyerte szabadságát Kossuth, nem szűnt meg a hű barát gondoskodása. Szent fogadalmat tesz Kossuth: „ha kegyednek még útjába állít valamely keresztet a sorsszeszély; keresztet, minőt még ember sohasem viselt emberért, én rohanni fogok, hogy elviseljem azt kegyedért”. Majd ezt mondja: „miként a hű kutya nem távozik gazdája lábaitól, ez őtet hogy elrugdosta bár, akként nem távoznék én kegyedtől sohasem”.

Kossuth e leveléből kitűnik az is, hogy Wesselényi felajánlotta neki uradalmában a jószágigazgatói állást, míg más úton szerezheti meg kenyerét. Ám Kossuth az ajánlatot nem fogadta el, tudván, hogy Wesselényinek van jószágigazgatója, de késznek nyilatkozott arra, hogy mint ügyvéd egy s más dolgát elintézze. Ugyane levélben írja, hogy még egy-két hónapig kénytelen igénybe venni maga részére a családjának összegyűjtött pénzt, de természetesen, amint oly helyzetbe jut, az összeget valamely közcélra fogja felajánlani. Már meg is van a terve. Iparegyesületet akar teremteni 5-10 frt-os részvényekkel, s annak alapját megvetné azzal a nyolcezer forinttal, melyet az összegyűjtött pénzből szüleivel igénybe vett. Egy évvel a kiszabadulása után Kossuth megalapította a Pesti Hírlapot, s csakhamar oly helyzetbe jutott, hogy az adományokat a jelzett célra fordíthatta.

Kossuth lapjának Wesselényi lett leglelkesebb munkatársa s ezzel még jobban eltávolodott Széchenyitől. Midőn Széchenyi híres akadémiai beszédét tartotta, Wesselényi volt az, ki leghevesebben támadta meg ifjúkori barátját. A cikket Kossuthhoz intézett nyílt levél formájában írta, alaptalannak nyilvánítva, hogy a szláv mozgalmat a magyar nyelv túlbuzgó terjesztése okozta volna. A nyílt levelet Kossuth bevezető sorokkal közölte, s egyben mutatót is közölt Wesselényi Szózat a magyar és szláv nemzetiségek ügyében című könyvéből, mely akkor még csak kéziratban volt meg. A szakadás ezzel teljessé lett az ifjúkori barátok között. Széchenyi – amint azt az ő életrajzában megírtam – hosszabb cikksorozatot tett közzé a Jelenkorban Kossuth és Wesselényi cím alatt. „Wesselényivel írja Széchenyi e cikkek egyikében nemcsak barátsági láncolat, de politikai hit is kapcsolt össze.” Részéről – mondja tovább – a barátság sohasem gyengült, de politikai hite abban az arányban ágazott el az ő politikai vallásától, amely arányban mutatta ki az udvar, hogy szilárd szándéka kibékülni népével mind alkotmány, mind nemzetiség tekintetében. Ez lévén az ő meggyőződése, nem tetszhetett neki Wesselényi modora. Széchenyi szerint: Wesselényi ha nem is ölte meg éppen magát politikailag, mindenesetre hosszabb évekre bilincsekbe verte oly szép tehetségeit. Majd felszólítja Wesselényit, hogy „miután a zordon élet oly keserves iskoláján ment keresztül s komoly sorsát oly bajnokilag viselte” – frigyesüljön vele. „Jöjj tehát minél elébb közénk! Nemcsak falusi és városi lakom, de karjaim is tárvák számodra. S ha igaz, hogy szemed világa elhagy, mi lehető legsúlyosabb isteni látogatás, ámde sok mégis vidor elszántsággal tűri azt, és így te sem fogsz, tudom, e csapás súlya alatt, jóllehet borzalmas, leroskadni – akkor hadd ápoljunk tégedet. Hű feleség és nem egy nyájas remény és kisded alak van házkörömben; s így ha pillanataid nem is lesznek édesek, fogadom, legalább nem lesznek keserűk. Mi ketten pedig játsszuk a két megcsonkultnak meseviszonyát. Én még jól látok, ámde testem napról napra gyengül, alig bírnak lábaim; lépjünk ennélfogva, mint a mese tartja – mert hiszen neked viszont erőd van váltig, látásod ellenben gyenge – a sántának és vaknak szövetségére; s ki tudja. Így tán egymással vajmi nemes célt érünk még el; hiszen, tudom, emlékezel reá, mikor La trappe monostorból, miután hetvenkét óráig legkisebb táplálékkal sem élénk, elgyengültségemnél fogva, te, mint annyival erősebb, szinte hátadon vittél el”…

Megindulással olvassuk, az ifjúkori barát mint akarja újra felmelegíteni a régi nemes barátságot; megindulással olvasta bizonyára Wesselényi is, de a politikai meggyőződés ereje nagyobb az ifjúkori barátság emlékénél, s Wesselényi tovább halad Kossuthtal egy úton. Nemcsak az elvek, a törekvések, de a szenvedések közössége is forrasztja össze a két nagy embert, s bár egymástól távol élnek, állandó köztük az érintkezés: sűrűn mennek a levelek Freywaldauból meg Zsibóról Pestre és Pozsonyba meg viszont. Nem szűnik meg e levelezés akkor sem, midőn Wesselényi teljesen elveszti szemevilágát. Attól kezdve tollba mondja leveleit, kezdve azon, melyben bejelenti barátjának a nagy csapást. Ez a levél 1844. július 31-én kelt Zsibón. Kossuth akkor már megvált volt a Pesti Hírlap szerkesztésétől s a Pest megyei Tinnyére vonult vissza, azzal az elhatározással, hogy búcsút mond a politikai pályának. „Falusi magányodban fogod hihetően venni ezen levelemet – írja Wesselényi -, melyet én a teljesen rám borult örök éj borzalmai közt mondolok. E borzalmak, barátom, rémítőbbek és gyötrőbbek, mint amilyeneknek azokat még én is képes voltam előre gondolni, ki pedig azokra évek óta készültem s azokat eléggé feketéni festésére képzelő tehetségemet a lehetőségig felcsigáztam. Azonban erős vállak sokat bírnak, s az enyimek még nem roskadnak, s roskadni, remélem, nem is fognak. Igenis, barátom, remélem, hogy lelkem és idegeim szilárdsága megmentend a szenvedések legsúlyosabbikától, ti. hallásától azon gúnykacajnak, mely a huzamosig rendítlenül állott törpülésekor a pokol diadalma. Ha a pokolnak e diadalt nem engedem is, de részesül abban, mi annak, ha nem fontos győzelme is, de valódi öröme lehet, azaz sötétségbe taszíthatni a világot keresőt és imádót. Talán én nagyzástól szintoly távol, mint hízelgéstől, méltán állíthatom, hogy az én örök éjbe taszíttatásom s a te világító fényednek láthatárunkról kiszorítása a gonosznak egynemű örömet okozó, csakhogy engem illetőleg öröme maradandó, téged illetőleg pedig remélem múlandó leszen, s ha az én éjem a sírboltig nyúl is, de a te világod nemsokára élesztve s melegítve fog újra feltűnni.”

A vak ember világosan látott. Látta, hogy Kossuth rendkívüli tehetségét holmi alacsony cselvetésekkel ideig-óráig tétlenségre lehet kárhoztatni, de elnyomni nem. Korán felismerte Kossuthban a jövő emberét, s mindent elkövet, hogy a jövő emberének útját egyengesse. Midőn Kossuth újság nélkül marad, erdélyi barátaival sűrű levelezésbe kezd, hogy nyerjék meg Kossuthot az Erdélyi Híradó munkatársának, teljesen átérezve a nagy veszteséget, mely a hazát érte, midőn Kossuthot leszorították az újságírói tevékenység teréről; Kossuthot „amilyen emberrel csak jó kedvében szokott a menny egy-egy nemzetet olykor megajándékozni s milyen másutt a fény és jólét s a használás fokán állana bizonnyal”. Azt akarja, hogy Kossuth, ha egyebütt nem teheti, az Erdélyi Híradón át beszéljen a nemzethez, s egyben legyen meg a mindennapi kenyere. De a világtalan ember aggódó gondoskodása feleslegessé vált: Kossuthnak sikerült új lapot alapítania, a Hetilapot, s országos akciót indít a magyar ipar védelmére.

Wesselényi levele, melyben teljes megvakulását jelenti, mélyen megrendíti Kossuthot. „Mélyen tisztelt szerencsétlen Barátom” – megszólítása a levélnek, melyet e szomorú alkalommal ír Wesselényinek. „Reszkető kézzel fogok tollat kezembe – így szól a levél eleje – július 31-ikérőli boldogtalan levelednek megérkeztét tanúsítani. Egy egész nap késtem a válasszal, – idegeim eltompultanak, eszem szívemnek, kezem eszemnek megtagadják a szolgálatot. Tehát csakugyan? Te vak? Te, te vesztéd el szemed világát, ki szegény hazádnak világot adtál, ki – de hagyjuk ezt, te férfi vagy, erős s határozott, mint tán senki más, s barátaid is csak férfiak lehetnek. Láttalak derült, láttalak borult napjaidban egyenlőn nagynak mindenkoron. Láttalak vészek közepette, miként állottál; mint egy szikla hegy, rendíthetetlenül, megtörhetetlenül, nem hiú dacból, hanem az erők büszke érzetében, melyek kebledben egyesültének, s ha leélt napjaimból nekem is nyújt valamit az emlékezet, mire némi önérzettel szabad gondolnom: a te példád volt erőm forrása; de nagyobbnak sohasem láttalak, mint minőnek a levél tanúsít, mely vakságodat hírül hozá. Légy nekem idvez, nagy férfiú, légy nekem idvez, világtalan óriás, hazámnak így is első bajnoka. Szegény árva magyar, de nehéz súllyal fekszik hazádon a fátum keze, hogy legjobb fiaidban annyi csapás ér. Azonban légy te vezérünk ezentúl is, mint eddig voltál; éleszd kettős lángra lelked szellemi szövétnekét, hogy kipótolja testi szemednek vesztett világát: légy magad egy világító oszlop, mint volt, mely a vándor Izraelt vezeté; és istenem engem akként áldjon meg, miként híven követni fogom a vak vezérnek fényszövétnekét; talán hogy meghallod egy jobb jövőnek hajnalhasadását; ha látni nem fogod is – hisz e nép nem lesz talán érzéketlenebb Memnon szobránál, mely megkondult, midőn a napsugár reálövellt.”

Midőn Kossuth e levelét írta, akkor már fentjárt volt Bécsben a mindenható kancellárnál, Metternichnél, hogy új lap indítására engedelmet eszközöljön ki. A két nagy ember barátságának mélységét, bizalmasságát talán semmi sem bizonyítja jobban, mint az a nagy terjedelmű beszámolólevél, melyet Kossuth Wesselényinek a Metternichhel való rendkívül érdekes beszélgetéséről írt. Kossuth életrajzában lesz helye e beszélgetés ismertetésének,itt csak jelzem annak bizonyságaként, hogy még mindig Wesselényi a „vezér”, ő az, kivel Kossuth bizalmas természetű dolgait, terveit közli, és sohasem szűnik meg vigasztalni, buzdítani a vezért, kit világtalansága mindjobban elkedvetlenít. Akiben mind erősebbé válik a szomorú hit, hogy az ő ideje már lejárt… „Jól tudom s keserv nélkül érezem – írja Kossuthnak 1846. január 27-én Zsibóról, hogy én már alig tehetek, alig használhatok valamit, nemcsak azért, mert béna és vak vagyok, hanem mivel lejárt időm.”

Valóban, a gyorsan rohanó események ha nem is szorítják le a világtalan embert teljesen a cselekvés mezejéről, de már vezére nem lehet a nemzetnek. A vezérséget Kossuth Lajos ragadja magához s csakhamar igazolódik Wesselényi mondása: az ő ideje lejárt.

(folyt. Köv.)

* * *

VIII.

KORSZELLEM – VILÁGTREND – ZSIDÓKÉRDÉS

VILÁGHÓDÍTÓK

AZ IGAZI HÁBORÚS BŰNÖSÖK

ÍRTA:

MARSCHALKÓ LAJOS

III. FEJEZET

A zsidóság mindent megpróbált, hogy kétségbe vonja a „Sion bölcsei jegyzőkönyveinek” hitelességét. Ma már műveletlen, babonás és barbár lénynek tekintik azt, aki a Jegyzőkönyvekről említést merészel tenni.

Az Alliance Israelite Universelle 1935-36-ban próbapert indított a német Weltdienst ellen Baselben, hogy a bíróság előtt bizonyítsa be, miszerint a Jegyzőkönyvek közönséges hamisítványok. Ulrich Fleischhauer, a Weltdienst akkori vezetője volt a vádlott. A per több tárgyaláson keresztül majdnem két évig húzódott. A Baseli bíróság felmentette Fleischhauert. Indoklásában azt mondja, hogy nem tudja eldönteni: vajjon a Jegyzőkönyvek hitelesek-e vagy sem. A kérdés nyitva maradt. A világzsidóság hallgatott s azóta is mélyen hallgat, holott előzőleg minden egyes alkalommal bizonyítani kívánta, hogy a Jegyzőkönyvek a cári Ochrana hamisítványai, amelyek a pogromhangulat felszítására készültek.

Annyira bizonyos, hogy Sion bölcsei jegyzőkönyveinek eredeti héber szövege már 1890-ben járt az odesszai zsidók kezén. Azokat 1905-ben az orosz Nilus tette közzé. Egyes verziók szerint szerzőjük a keleti Asher Giznberg, héber írói nevén Achad Haam, vagyis „egy a népből”, akinek célja az volt, hogy a könyvvel ébresztgesse a zsidó nemzeti öntudatot. Nilus könyvének egy példánya már 1906-ban bekerült a British Múzeumba, ahol a mai napig katalogizálva van.

A Jegyzőkönyvek hitelességéről addig-addig vitatkoztak, amíg azok valódiságát minden bírónál hatalmasabb bíró igazolta. Maga a világtörténelem! Az 1906-ban regisztrált zsidó program azóta szóról-szóra megvalósult. Akárminek tekintjük tehát a Jegyzőkönyveket: Sion 33-ik fokon lévő vénei világprogramjának, a baseli cionista kongresszus titkos jegyzőkönyveinek, akár csak egy túlzó zsidó nacionalista pamfletjének, mindez nem érdekes. A döntő tény – ami vitathatatlan – hogy a program csaknem teljes egészében valóra vált. Sőt! Több is beteljesedett, mint amennyit a cionista vének előre láthattak. A világhódítók meghódították a világot. A terméketlen hitelességi viták helyett mi csak azt akarjuk bizonyítani, hogy a sionista vének beváltották a programjukat. A zsidóságot már csak egyetlen lépcső választja el attól, hogy nyíltan is bfont-size: 12pt;evallja: a világhatalom az ő kezébe került. Az emberiséget kormányzó politikai, gazdasági, szellemi erők mögött egyelőre még csak a második vonalba húzódva, de ugrásra készen állva ott áll a zsidóság. Készül rá, hogy megtegye azt a bizonyos lépést, amely után a vörös csillag és az amerikai fehér csillag ötödik ágára felteszik a hatodik ágat, a megvalósult világkirályság nyílt szimbólumát: a hatágú Dávid-csillagot!

A Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban egyetlen kérdés, hogy létezett-e a zsidóságnak olyan nyílt, vagy titkos szervezete, amely az egész nép számára kidolgozhatott egy világprogramot? Van-e titkos zsidó „kormány”, amely a Tóra és a Talmud, esetleg a Jegyzőkönyvek alapján a világ zsidóságát irányította?

Nem kétséges, hogy a zsidó államon belül már Krisztus születése előtt regisztrált a Kahal, vagy a Cahilla, amely a teokratikus zsidó állam politikai szervezetét képezte. Fel lehet és fel kell tételezni, hogy a zsidó nép száműzetésbe is átmentett valamit ebből a szervezetből.

Már rámutattunk arra is, hogy még a szétszóródás előtt mint valóságos kormányzati és politikai hatalom dolgozott az alexandriai és a római diaszpóra. A szétszóródás után tulajdonképpen minden zsidó hitközségnek megvolt a maga miniatűr Kahalja, melynek az volt a célja, hogy intézze a zsidók peres ügyeit, különösen azokat, amelyek intézése nem volt kívánatos keresztény bíróságok előtt. A zsidóság által sűrűn megszállott országokban mindenki tudott ezeknek a Kahaloknak létezéséről. Azonban feltétlenül lennie kellett egy magasabb zsidó kormánynak, vagy mint ma mondanánk, „emigrációs bizottságnak”, amely a zsidóságot összetartotta, politikai kérdésekben egy célra irányította. Okmányok bizonyítják, hogy ez a titkos zsidó kormány különféle nevek alatt, de mindig fel-felmerült a történelem évszázadaiban. Sanhedrin néven régebben Konstantinápolyban székelt és a zsidók feje a „nagy satrapa” volt. Később a különféle mozgalmakban, a francia szabadkőmívességben, az első világháború irányításában mindenütt nyoma volt annak, hogy ilyen titkos világkormány működik. Wilson elnök, midőn 1920-ban hazatért az eredménytelen versaillesi béketárgyalásokról, nyíltan kimondotta:

– Európában volt egy titkos erő, amelynek nem tudtunk a nyomára jönni.

D’Israeli 1844-ben a Conningsby című munkájában kertelés nélkül megírta, hogy:

„A világot nagyon különböző személyek kormányozzák, akik soha nem jelennek meg a színpadon.”

A zsidó Walter Rathenau ugyanerről írt a Weiner Preeben, 1921. december 24-én, midőn azt mondotta:

„Mindössze 300 ember, akik jól ismerik egymást, intézik Európa sorsát. Ezek utódjaikat saját környezetükből választják ki. Ezeknek a német zsidóknak kezében olyan eszközök vannak, melyekkel véget vethetnek bármely államformának, amelyet ésszerűtlennek tartanak.”

New-Yorkban egyáltalán nem titok, hogy a Cahilla (Kahal) működik, hiszen különböző városrészekben a zsidók gyakran rendeznek Cahilla-partiekat. Minderről nagyon érdekes leleplezéseket közölt 1946-ban a The Hidden Empire című könyv, amely többek között ezeket írja a 35-ik oldalán:

„A világzsidóság a földet két hemiszférára osztotta: keletire és nyugatira…

A Cahilla (a titkos zsidó kormány és bíróság) köztudomás szerint a hét jelkép szerint van összeállítva. A keleti hemiszférának védnöke nem tartozik ide, noha mindkét hemiszféra szponzora felelősséggel tartozik az ismeretlen és koronázatlan zsidó királynak, akinek személye féltve őrzött titok.”

Nem vitás tehát, hogy volt, lehetett zsidó központi szervezet, kormány, – vagy bárminek nevezzük, – amely kidolgozta Sion bölcseinek világprogramját. Azonban akár volt, akár nem volt, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a program megvalósult. És ez mindennél sorsdöntőbb bizonyíték. A világzsidóság – mint ki fogjuk mutatni – ott áll a második lépcsőfokon, a Sion bölcsei által előírt helyen és minden készen áll arra is, hogy hamarosan megtegye a hiányzó utat és elérje a harmadik lépcsőfokot.

Ötven évvel ezelőtt, vagy akár még a baseli perben is kétségbe lehetett vonni a Jegyzőkönyvek hitelességét. A Jegyzőkönyvek programja azonban égett, lobogott az ószövetségi nacionalizmusban. A Jegyzőkönyvek létezését lehet tagadni, de ennek a nacionalizmusnak létezését nem.

A Jegyzőkönyvekben, amelyek – minden valószínűség szerint – csupán az igazi program kivonatai, kissé homályosan és elmosódottan jelentkeztek azok a módszerek, melyek segítségével a zsidóságnak meg kellett valósítania a világuralmat. A ködös, misztikus szövegből a felületes olvasó csak azt látja, hogy a Jegyzőkönyvek egyszer nyílt diktatúráról, egyszer szabadelvűségről beszélnek. Egyszer a tőke és a sajtó segítségével vélik elérni a világhatalmat, másszor a félreismerhetetlen bolseviki módszerekkel. Amikor Sion bölcseinek jegyzőkönyvei már ott forogtak az odesszaiak kezén, a lenini tanítás még nem volt ismeretes. Mégis a Jegyzőkönyvekben olykor már a tökéletes lenini ideológia, a kisebbségi uralom harci technikája nyilatkozik meg. Meglepetve látja az olvasó, hogy a zsidó politikai módszer végeredményben mégis a tőkén keresztül végrehajtott tökéletes világuralom felé hajlik.

A Jegyzőkönyvek áttanulmányozása után még inkább rádöbbenünk, hogy a bolsevizmus és kapitalizmus közötti ellentét csak látszólagos. Sion vénei világosan látták, hogy a bolsevizmus csak a liberális kapitalizmus kiegészítése, egyazon totális uralom két formája, de mindkettő ideológiája a materializmus, a kisebbségi uralom, a csekk könyv, vagy géppisztoly lényegileg azonos terrorizmusa. Az utólag átvizsgált események megfejtik a Jegyzőkönyveknek azt a részét, amely homályos volt. Sion vénei három lépcsőfokot építettek meg Salamon király trónusáig, a világuralom kiterjedéséig.

Az első lépcsőfok: a pénz, a kapitalizmus, a sajtó hatalmának zsidó kézbe vétele, szüntelen növelése, ezzel egyidejűleg a nemzsidó társadalom elitjének lerombolása, félreállítása, kompromittálása. Ugyanekkor a szabadelvűség eszméjének, mint faltörő kosnak felhasználása, a nemzsidó társadalmak lerombolása, a római jognak és minden jogrendszernek meghamisítása, a munkásság irigységének, elégedetlenségének felkeltése, a gyűlölet állandósítása a társadalmakon és államokon belül.

Az első lépcső: a keresztény országok szembeállítása egymással, háborúk, forradalmak kirobbantásával, de még mindig a szabadelvű rendszer keretében; „le kell törnünk minden oppozíciót, megüzenvén a háborút szomszédai által annak az országnak, amely feltámadni mer ellenünk. Erre világháborúval kell felelnünk. Ha mind ellenünk támadnak, akkor amerikai és kínai ágyúkkal felelünk nekik” – írják a Jegyzőkönyvek.

Az első lépcső küzdői számára a Jegyzőkönyvek előírják a keresztény családba való behatolást, a vallás elleni óvatos küzdelmet, a sajtó birtokba vételét, a munkásság forradalmasítását, a keresztény társadalmak lassú destruálását. Előbb a királyságokat kell megszüntetni, aztán az arisztokráciát lerombolni, a földbirtokos osztályokat elszegényíteni, a tömegekben felkelteni a lázadás szellemét. A természetes és születési arisztokrácia romjain – hangzik az utasítás – megalkottuk a mi osztályunk pénzarisztokráciáját. Ezen új arisztokrácia alapja a tőlünk függő gazdaság és tudomány, amelyet a mi tudósaink hirdetnek. (Lásd Amerikában: az atomtudósok.)

A Jegyzőkönyvek szerzői világosan látják, hogy a liberális kapitalizmus korában a szabad verseny a legbiztosabb út a második lépcső felé.

„Mi a munkások megmentőjének mutatjuk magunkat, – írják – kik azért jöttünk, hogy felszabadítsuk őket az elnyomás alól. Felajánljuk nekik a szocialista, anarchista, kommunista hadseregünkbe való belépést, amelyet a szabadkőmívesség által mindig követelt emberi szolidaritás alapján mindenkor támogatunk.”

Ne feledjük, hogy mindez 1906-ban került nyilvánosságra. Vajjon azóta nem valósult-e meg a világprogramnak minden részlete?

Az első lépcsőfokon más a stratégia és mások a harci eszközök. „Hatalom és hypokrizis” – hirdetik a Jegyzőkönyvek farizeusai, és egyben hozzáteszik: „Hatalmunk lényege – főként az első fokon – a titkosság.”

A Jegyzőkönyvek szerzői előtt nem voltak ideológiai akadályok. Ők teljes világossággal előre látták azt, ami azóta bekövetkezett, tudniillik hogy a tőke elnyomásából az út egyenesen a bolsevizmus felé vezet.

„A tudatlan nép – írja a Jegyzőkönyvek – vakon hisz a nyomtatott betűnek, az általunk sugalmazott rossz gondolatoknak engedve, gyűlöletet érez az összes néposztályok iránt, melyeket magánál felsőbbrendűnek érez. Nem érti meg azok jelentőségét.”

„Ez a gyűlölet még inkább kiszélesedik a gazdasági krízis által, amely akadályokat gördít az összes pénzügyi tranzakciók és az egész ipari élet elé, azonban a mindenfelé, titkos eszközök által megszerzett általános gazdasági krízisben az egész, kezeink között lévő arany segítségével, az összes európai országokban a munkások nagy tömegét fogjuk az utcára vetni. Ez a néptömeg örömmel fogja kiontani azok vérét, akikre tudatlan együgyűségében gyermekkora óta irigy, akiktől javaikat elrabolhatja. Ezek nem fognak rosszul bánni a mi népünkkel, minthogy pontosan tudja a támadás megindulásának kezdetét.”

Elég visszagondolni az európai és a világtörténelem elmúlt húsz-negyven esztendejére és akkor látni lehet: Íme, ez már a második lépcső kezdete.

Ez már a bolsevizmus. A fellázadt embert, az irigységtől, gyűlölettől fűtött proletár tömeget ugyanazok a komisszárok, agitátorok vezetik majd, akik a kapitalista államok bankjait, parlamentjeit, sajtóját kormányozzák. Hiszen egyetlen vérszövetség leszármazottjai! Egyetlen kétarcú nacionalizmus képviselői valamennyien.

Itt már felmerül a Talmudba rejtett arc, a vérszomjtól eltorzult sadduceus, aki vérontás árán is el akarja pusztítani a többi népeket és aki 1945-ben épp oly lázas szemmel járt elől a nagy keresztény-pogromokban, mint Bar Kochba vitézei a Krisztus után 130-ban történt nagy földközi tengeri zsidó lázadás során.

„Az arisztokráciának – írja a 3. számú jegyzőkönyv – amely jogosan húzott hasznot a nép munkájából, érdekében állott az, hogy a munkások jól tápláltak, erőteljesek legyenek és jó egészségnek örvendjenek. Nekünk ellenkezőleg ezzel szemben álló érdekünk van: a gójok degenerációjára törekszünk. Hatalmunk a munkás állandó rossz táplálásától és gyöngeségétől függ, mert akkor nem lesz elég ereje és energiája ahhoz, hogy minket támadjon.”

Mi más ez, ha nem a bolsevista rendszer kísérteties víziója? Három évtizeddel a bolsevizmus kitörése előtt! Mi más ez, ha nem az illuminátusok korai, de szintén zsidó eredetű programja: ínség és meggyőzés! Ez már a Sztalini-kaganovicsi állam látomása, amelyben – a Jegyzőkönyvek szerint – meg kell lennie a titkos rendőrségnek, a népbírósági intézménynek, a tökéletes és teljes elnyomatásnak, a munkásság kihasználásának.

Ez már a második lépcső! Oroszországban láthattuk, hogy a kolhoz rabszolgájának le kell térdelnie a komisszár előtt. A Szovjetben a zsidó művezető, vagy „munkásigazgató” megvonhatja az élelmiszerjegyet attól, aki nem tudja teljesíteni az előírt normát, a kiszabott robotot. Az ukrajnai éhínség hatmillió halottja, az élelmiszerjegy megvonása miatt éhen halt magyar, német, román, olasz hadifoglyok hekatombája igazolja, hogy ez a programpont is beteljesedett és beteljesedik mindenütt, ahol – „Izrael a király”.

Azonban a Jegyzőkönyvek szerzői jól látták, hogy még ez sem minden. A bolsevizmus csak arra való, hogy végleg megtörje, eltömegesítse, emberszabású csordává alakítsa a népeket. A kapitalizmus és a bolsevizmus, a biológiai osztályharc azonban csak eszközök. Ez még mindig nem jelenti az általuk elképzelt tökéletességet, biztonságot egy lerázhatatlan zsidó világuralom számára. Még nem biztosítja az élet korlátlan élvezetét és a totális hatalmat a kiválasztott kisebbség számára.

„Emlékezzetek csak vissza a nagy francia forradalomra, amelyet „nagynak” neveztünk, jól ismerjük előkészítésének titkait, mert a mi munkánk volt. Azóta vonszoljuk a tömegeket csalódásból csalódásba, annyira, hogy lemondanak egy, a mi cionista vérünkből származott, olyan despota javára is, akit a világ számára mi készítünk elő.”

Ez a harmadik lépcső. Az utolsó és legfontosabb! A Jegyzőkönyvek szerzői megmondják, hogy amikor a zsidóság elérkezett ehhez a végső pillanathoz, akkor egyetlen tollvonással megsemmisíti mindazt, amit a gojimok számára hirdetett. A szabadelvűség és a szocializmus helyébe odalép a teljes és tökéletes despotizmus. A kifelé patriarkális, de lényegében kegyetlen és terrorisztikus zsidó világkirályság, amelyet most már nyílt terrorral és nyíltan is csak a zsidók fognak kormányozni.

„A népnek szüksége van arra, – írják a 23. számú jegyzőkönyvben – hogy uralkodójában a hatalom és tekintély megtestesülését lássa. Ez az Isten választotta fejedelem, akinek küldetése összezúzni a romboló erőket, amelyek nem az értelemből, hanem az ösztönökből, sem nem az emberi, hanem az állatias szellemből erednek. Ezek az erők ma győzedelmeskednek, a szabadság és jog nevében űzött mindenféle erőszaknak és tolvajlásnak alakját öltik fel. Ezek rombolják szét a társadalmi rendet, hogy végre felállítsák Izrael királyának trónját. De mihelyt ez hatalomra jutott, az ő szerepük véget ért. Akkor el kell söpörni útjából ezeket az erőket, mert útjában a legkisebb kavics, vagy szalmaszál sem maradhat.”

Később látni fogjuk, hogy mindaz, ami 1890-ben vagy 1906-ban nagyon távoli jövendölésnek látszott, azóta kísérteties biztonsággal megvalósult, a zsidó nacionalizmus győzött, Ma már arra sincs szüksége, hogy titokban írja jegyzőkönyveit.

Alig hat évtized telt el az emancipáció óta, amikor elkövetkezett a századforduló. Nyugaton ekkor már készen állott a világhódítók legfélelmetesebb rohamcsapata: a burzsoá, kapitalista, vagy kispolgári zsidó középosztály, az „asszimilált” intellektuel – író, újságíró – által irányított agresszív zsidó réteg. Ez a nyugati zsidó is végeredményben a Talmud neveltje volt. A Volga és a Duna térségében elszórt több mint ötmillió főnyi zsidóság, az oroszországi és kelet lengyelországi zsidó tömeg még a belzi, breszt-litovszki, máramarosszigeti, Talmudok és Tórák fölé hajolva álmodta a világkirályság álmait.

A budapesti származású zsidó tudós Fehér Lajos jól látta a valóságot, amikor a „Zsidóság” című nagy munkájában megírta, hogy a Talmud valósággal leigázta a zsidóságot. A szigorúan megkötött rítus a nap minden szakára előírta a vallásos cselekményeket. Runebs a „Der alte und der neue Glaube” című művében megállapította, hogy a zsidónak naponta fél napra van szüksége ahhoz, hogy elvégezze a vallásos cselekményeket. Egyedül Mózes halálának emlékére háromezer előírás teljesítését rendelte el a Talmud. Mindez lehetetlenné tette a hithű zsidó számára, hogy komoly termelő munkával foglalkozzék. Nem lehetett ilyen körülmények között, a lengyel, orosz, vagy magyar paraszt napi tizennégy órás munkáját végeznie. A parasztság hiánya azonban nemcsak hátrány volt, hanem előny is. Adott pillanatban a zsidóság középosztállyá, nagy intellektusú szellemi réteggé tudott alakulni. A föld nem kötötte le. Egész életében intellektuális cselekménnyel, a szent könyvek olvasásával foglalkozott s bármilyen egyoldalú szellemi tevékenység volt ez, de mégis csak az volt! S kétezer évre visszamenőleg vizsgálva ezt, könnyebb megérteni, hogy miért került ki ebből a népből oly sok intellektuel, író, költő, újságíró, politikus és atomtudós.

A zsidóság így valósággal meghatványozta önmagát. Csak meg kellett tanulnia a nyelvet és rögtön más népek középosztályává, burzsoáziájává, vagy pénzarisztokráciájává válhatott. Sokkal több kulcspozíciót foglalhatott el, mint bármely nép, amelynek munkás, paraszt rétegei voltak. Innen már csak egy rövidke lépést kellett megtenni a nagyobb, királyibb, messiásibb gondolat felé. Miért ne lehetne ez a tizenötmilliós faj az egész földkerekség népeinek vezető rétege? Angol, orosz, amerikai vagy francia mázzal, de belsejében a zsidó nacionalizmus egyforma öntudatával?

Ennek a nacionalizmusnak egyetlen örömünnepe volt: a Purim, amikor le kellett részegedni annak emlékezetére, hogy az első „antiszemitát”, Hámánt és tíz fiát megölték és Susán várában meggyilkoltak 70 000 nemzsidót. Jan és Jerome Tharaud „A kereszt árnyékában” című, teljesen filoszemita beállítottságú könyvükben megdöbbenten mutatnak rá, hogy a zsidó nép soha nem ismerte ezt a szót, „szeretet”. A „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” mózesi parancs volt ugyan, de ez csak a zsidó nép tagjaira, sőt azon belül is a legközelebbi hozzátartozókra – mint a latin nyelvű Szentírás mondja: aproximos tuos, tehát a te legközelebbijeidre – korlátozódott. A keleti zsidóság a gyűlölet népévé, a gyűlölet keleti rezevoárjává változott és egy, maga körül mindent felégető gyűlölet hordozójává alakult.

S eközben, – Nyugaton ugyan – még pedig Brüsszelben fél évszázaddal ezelőtt, csaknem romantikus körülmények között, megalakult az orosz kommunista párt. Az alapítók között volt „orosz” kisnemes, georgiai kicsapott papnövendék, oroszországi nagykapitalista lánya és progresszív újságíró. Egy-kettő kivételével valamennyien zsidók voltak.

Másfél évtized múlva a zsidó nacionalizmus porba omlasztotta Szent Oroszországot, ahol egyenesen a második lépcsőfoknál kezdett hozzá a Sion bölcsei által ajánlott terv kivitelezéséhez: a zsidó királyság megvalósításához.

(folyt. Köv.)

* * *

IX.

SZEGÉNYSÉG ÉS GAZDAGSÁG

Szegénység és iskola

Tartalom

AJÁNLÁS

ELŐSZÓ

A PROBLÉMA

Iskolai szelekció és /kontra társadalmi beilleszkedés

Kérdések

A tanulás feltételei

Szegénység a tanulás iskolán belüli feltételeiben

Tárgyi feltételek (tanterem-ellátottság, osztálylétszám, területi-lakóhelyi tényezők, felszereltség)

Személyi feltételek

Az egy tanerőre jutó tanulók átlagos száma és az osztálylétszám

A pedagógusok képzettsége

A pedagógusok egyéb jellemzői

Az általános iskolai pedagógusok véleménye az integrált nevelésről, a megvalósítás helyi lehetőségeiről és az enyhén értelmi fogyatékosok neveléséről-oktatásáról

A gyógypedagógusok szakmai közérzete

A szegénység és az iskolai szelekció összefüggései

Tanulási akadályozottság és társadalmi származás

A szociokulturális háttér és a mentális alulteljesítés összefüggései

Szegénység a tanulás iskolán kívüli feltételeiben

A tanulásban akadályozott gyermekek családi szocializációjának sajátosságai

Milyen iskolatípusba jár a gyermek?

Milyen a tanulásban akadályozott gyermeket nevelő családok életmódja?

Hogyan valósul meg a tanulásban akadályozott gyermek családi szocializációja a családtagok tevékenységeinek és együttműködésének rendszereiben?

Milyen a család és az iskola kapcsolata?

Szegénység a „köztes létben”

Fiziológiai szükségletek

A biztonság, a helyzet bejósolhatóságának szükséglete

A szeretet szükséglete

A kompetencia szükséglete

Az önmegvalósítás szükséglete

GONDOLATOK A TANULÁSBAN AKADÁLYOZOTT GYERMEKEK TANULÁSÁNAK EREDMÉNYESSÉGÉRŐL

A tanulás eredményessége az iskolai beválás szempontjából

A tanulás eredményessége a továbbtanulás (a majdani munkaerőpiaci beválás) szempontjából

A pályaválasztásról

A pályaválasztás után

A tanulás eredményessége a „magánéleti” beválás szempontjából

AZ EREDMÉNYEK ÖSSZEFOGLALÁSA

Az iskolai-intézményi működési feltételekkel kapcsolatban

A működések tartalmával és minőségével kapcsolatban

A működések eredményességével kapcsolatban

Két rendhagyóan gyógypedagógiai alapmű kapcsán: Mill (1859) és Huxley (1932) munkáiról

PEDAGÓGIAI ÉS SZOCIÁLIS SZOLGÁLTATÁSOK

Egy általánosabb iskola kialakításának lehetőségei

A beavatkozások szintjei, lehetőségei, módjai a diákotthonban

UTÓSZÓ

IRODALOM

*

Előszó

(részlet)

Kellemes és kellemetlen emlékek, tépelődések.

1986. szeptember. K. város, enyhén értelmi fogyatékosok általános iskolája. Negyedéves hallgatók összefüggő iskolai tanítási gyakorlata. 3. osztály, matematika óra. Tizenkét kicsit piszkos, kopott gyermek, a fele cigány, ők egy-két évvel nagyobbnak tűnnek. Szép arcú, rendezett hajfonatú anyányi cigánylányon akad meg a szemem. Biztosan büntetésből küldték át a szomszéd osztályból. Pereg a gyakorlóóra. Változatos módszerek, míves eszközök.

A padjából majd’ kieső Vilma mindent tud. Ő kapja a legtöbb piros pontot. Óra után sorakoztatja az osztálytársait, elviszi őket kezet mosni, majd reggelizni. Nagyon büszke rá a tanító néni, és nagyon dicséri kiválóan felkészült hallgatónk is.

Vilma két évig alig járt az általános iskolába, megbukott, a következő évben pedig gyengén teljesített, áthelyezték a kisegítőbe. Jól érzi magát. Azért nem kitűnő tanuló, mert akkor úgy tűnne, kiderülne, világossá válna, hogy nem kisegítő iskolába való. Pedig valójában csupán arról van szó, hogy az általános iskola – mármint az igazi általános iskola – kevésbé vagy nem biztosítaná személyiségének harmonikus és differenciált fejlesztését. Így K. városban – de nagy valószínűséggel sok más városban és faluban is – Vilma nevelési-oktatási szükségleteit jelenleg az enyhén értelmi fogyatékosok általános iskolája képes jobban kielégíteni. Akár organikusan károsodott Vilma, akár nem.

Az utóbbi évtized kutatásai feltárták, hogy a pedagógusok realitásérzéke nem a fogyatékosság létéhez-nemlétéhez kötve, hanem az alsófokú oktatási rendszer lehetőségeihez igazodva definiálja az „oda nem illést”. (Bánfalvy-Bass, 1986). A tanítók nem tudják (vagy inkább nem veszik figyelembe), hogy a kisegítő iskolába enyhén értelmi fogyatékos (organikusan károsodott) tanulók valók, de igyekeznek megszabadulni a gyenge teljesítményű és egyben alacsony szociális státuszú, alacsony intelligenciájú, rossz magaviseletű és egyéb véletlenszerű vélekedések alapján szelektált gyermekektől. A kisegítő iskola pedig nem, vagy nem szívesen válik meg jól teljesítő, húzóerőt biztosító tanítványaitól.

1988. február. O. város. Enyhén értelmi fogyatékosok általános iskolája. Az iskola második éve vesz részt a nyelvi, irodalmi, kommunikációs program „kisegítő iskolai” megvalósításában. A várost elsőként csapta meg a munkanélküliség szele. Ütött-kopott épület, vaskályhák, sápadt arcú szegénygyerekek, átható pisiszag. A tanítónő halkan mesél, mindenki hallgatja. Utána csend. Egy bogárszemű szólal meg először: „Nekem az a véleményem, hogy…” Az osztályból két gyermek apja munkanélküli. A bogárszeműé is. Öt testvére van. Szép, kerek, egyszerű bővített mondatokkal fogalmazza meg a véleményét. Most a történetről. Még nyirkos a mackója, mert a mackójában aludt és télen minden éjjel bepisil.

1989. március. Budapest. Enyhén értelmi fogyatékosok általános iskolája. 8. osztály, bemutató óra matematikából. Tíz cigánygyerek, két nem cigány gyermek. A tanárnő szerint két organikusan károsodott gyerek van az osztályban.

Műveleteket végeznek különböző nevezőjű törtekkel. Törzsanyag. Majdnem mindenki prímán tudja.

Karácsonykor kimaradt egy kislány az osztályból. Terhes lett az élettársától. Rendszeresen küldi Marika néninek a megoldott házi feladatokat, mert nagyon szereti a matematikát és Marika nénit.

Az 50-es évek lelket, gondolkodást és autonóm cselekvést gúzsba kötő, feszes tantervi utasításait egy lassú liberalizáció követte. A Kisegítő Iskolák – ma is érvényben lévő – Nevelési és Oktatási terve (1979, 1980, 1982) törzs- és kiegészítő tananyagot és differenciált követelményrendszert írt elő, alternatív oktatási módszereket tett lehetővé. Az új tanterv a kisegítő iskola feladatát az egész személyiség – az értelem, az érzelem, a fizikum, a jellem – harmonikus és differenciált fejlesztésében határozta meg. Tette mindezt úgy, hogy a nevelés feltételrendszerét, a szubkultúrák létét, a személyek, a csoportok, az életkörülmények, a települési viszonyok stb. különbségeit, valamint a fejlesztendő népesség kiválasztásának gyakorlatát figyelmen kívül hagyta. Nem alakított ki új szemléletmódot: megmaradt a nevelést az egyénre való tudatos ráhatásként definiáló értelmezésnél. A környezet szervezése, a fejlesztésben érdekelt szülők bevonása sem történt meg. A tananyagot nem idomította célkitűzéseihez: ismeretközpontú maradt, osztályfokokhoz rendelt ismeretanyagot közöl, nem a célok elérésének egy-egy szintjét jelöli meg.

[…]

http://mek.niif.hu/09500/09534/index.phtml#

* * *

X.

ANYANYELV – SZÓKINCS

NE SAJNÁLJA A SZÁJÁT KINYITNI

TÁRSADALMI SZOKÁSOK A NYELVKÖNYVEK TÜKRÉBEN

Az ételnek módjáról s egyszersmind húsról, vadhúsról, bépácolásról,

kertbéli gyümölcsről és ami ezekhez illő

– Micsoda húst esznek az urak naponként?

– Vasárnap leginkább vagy tyúk, vagy csirke, galamb, vagy más szárnyas állat húsát, vagy pástétomot vadhús sülttel, vagy lúddal, vagy pulykával, vagy tyúkkal avagy kappannal együtt.

– Micsoda vadhússal?

– Néha vaddisznó vagy szarvas, vadkecske, nyúl hússal, vagy fogoly-madárral, vadkácsával, húros madárral, pacsirtával vagy másfélével.

– Mikor kerülnek fel nyúl belső részek vagy lúd aprólékok?

– Nincs szerencsénk hozzá, úgy gondolom, a szolgálók eszik meg az ollyat.

– Van-e egy címer berbécshús néha vagy egy fertály borjú, vagy vesepecsenye, vagy savanyú lévre készíttetett sült, vagy borjúszegy?

– Igen is, de csak csütörtökön.

– Fa-hajjal és szekfűvel van-e megspékelve a sült?

– Igen is, de néha meg is van még hintve megtörött szerecsendióval vagy megkavart szerecsendió-virággal, vagy paradicsommaggal.

– Adnak-e ürgét is enni?

– Nem, uram, azt nem eszik ebben az országban.

– Hát sütemények vagyon-e?

– Igen is, uram, néha kicsiny pástétomunk, néha kalácsunk, néha levélen sültünk, ottan-ottan lepényünk, sőt még mézes pogácsánk is van.

– Kendteknek salátájok is van a sült mellé?

– Többnyire saláta helyett van damaszkuszi szilvánk, vagy csipkerózsa gyümölcs apró szőlővel elegyítve, asszú pogácsánk, vagy zsemlyénk borral meglágyítva, amelyre hintenek nádmézet fa-hajjal, és ezt papagájlevesnek hívják.

– Micsoda salátát szoktak az urak parancsolni?

– Néha saláta endivia, rabunca lapu, zeller torma lapu, kövér porcsin és keserű lapu, sőt ugorka vagy veres répa is tétetik fel.

– Igen jó, mert a változtatás kellemes.

– Jól mondja kegyelmed, én is megnyugszom azon.

– Hát a saláta olajjal-e vagy szalonnával van készítve?

– Közönségesebben fa olajjal és ecettel.

– Hát hétfőn mi szokott lenni az ebéd?

– Leves után legalább minden tizennegyedik nap savanyú káposzta disznóhússal vagy káposztavirággal (kartfiollal), vagy öregrépával, vagy peszternákkal, vagy spárgával, petrezselyemmel, vagy kaporral, vagy köménnyel, vagy metélttel.

– Vagyon-e vaj, sajt vagy gyümölcs a vendégség végén?

– Mindenkor van vaj, de ritkán sajt vagy gyümölcs.

– Mit szoktak kedden ebédelni?

– A tehénhúsleves mellett téj, ser, borlevest, a vagy árpalevest, vagy árpakását, vagyon e’ felett közönségesen szokott lével, vagy murokkal juhhús, vadszőlővel, hagymával, kerti veteménnyel, fejér káposztával, tövises paréjjal, majoránnával, parhagymával és foghagymával.

Ezenkívül vagyon szagos vesénk vagy füstölt húsunk, befőzött hús, mustos pecsenye, véres hurka, bolognai májas hurka, fodor mustárral vagy gyömbérrel.

– Hát szerdán?

– A leves után borjú vagy más hús nevezetes lével, ottan-ottan bépácolt hús rozmarinttal, levendulával, borostyánlevéllel, fenyőmaggal és zsájával, azután vagyon kása vagy tojás, e’ pedig vagy keményen vagy lágyon főve, vagy készülve, vagy vajjal rántva, vagy tojásos lepény, vagy fagylalt, vagy pedig rostélyos pecsenye.

– Csütörtökön kétségkívül van hal és sült az asztalon?

– Kitalálta az úr.

– Micsoda halakat visznek az urak asztalára?

– Néha csukát, néha potykát, osztán keszeget, majd márnát, sigér halat, compót, hollószín halat, kövi halat és gob halat.

– Nem esznek-e néha az urak semling halat is vagy angolnát, vagy pisztrángot, vagy mennyhalat, süllőt, vagy szardella nevű tengeri kis halacskát, vagy rákokat vagy solea nevű tengeri, igen lapos halat, vagy csigákat?

– Rákokat, lapos halakat és tőkehalat eszünk néha, a második fogáson, de a többi némüeket nem.

– Tekenős békácskákat sem észnek hát?

– Nem, soha is.

– Mi az ebéd pénteken?

– Bé csinált csuka, lével, és borsó heringgel, olykor pedig e helyett gölödör* vagy vágott tészta, vagy egyéb ollyas.

– Tehát szombaton is két ételt tesznek fel?

– Igen is, minden ebédkor, és nékünk mindég több vagyon egy tál ételünknél.

*gölödör – (gölödény) gombóc

Paap János: Hathangú ének… 1796. 82–86. l.

(folyt. köv.)

* * *

XI.

NÉPSZOKÁSOK- JELES NAPOK

eklézsiakövetés, egyházkövetés

egyházi eredetű büntetés, amelyet a ref. vallás elterjedési területén országszerte alkalmaztak kezdetben a házasságtörőkkel, később szinte minden bűncselekmény elkövetőivel szemben mellékbüntetésként. Abból állt, hogy a bűnöst a templomban istentisztelet alkalmával különálló fekete székre ültették vagy a szószék mellé állították és fekete terítővel leborították, majd a pap a szószékről bűnbánatra hívta fel. Ekkor hangosan meg kellett vallania bűnét és bűnbocsánatért esedeznie. Az eklézsiakövetés büntetésre ítéléssel rendszerint a viselt közfunkció elvesztése is járt, pl. az esküdtet a tanácsból „kiszámlálták”. Aki e büntetésnek nem vetette magát alá, az egyházból és egyúttal a községből is kiközösítették. Az eklézsiakövetést II. József eltörölte, ennek ellenére még századunk közepén is alkalmazták Erdély némely vidékein. (→ még: szamártemetés) – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).

*

szamártemetés

az egyházzal szemben nagy bűnt elkövetett személy régen büntetésül szamártemetést kapott, amely abból állt, hogy a temető szentelt földjén kívül, a temető árkában, egyházi szertartás (harangozás, pap stb.) és a szokásos kikísérés nélkül temették el. Szamártemetést elsősorban öngyilkosok, de sokszor az egyház megsértői (pl. akik megtagadták az → eklézsiakövetést), a részegen meghaltak stb. kaptak. A kifejezés bibliai eredetű (Jeremiás, 22. rész 19. pont); a zsidóknál ugyanis a szamár volt a teherhordásra használt állat és ha elhullott, nem temették el, hanem kivitték a városból és a kapukon kívül temetetlenül vált a dögmadarak és állatok martalékává. Ebből származik a szamártemetés jelentése. – Irod. Csefkó Gyula: Szamártemetés (Népünk és Nyelvünk, 1934).

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON

* * *

XII.

MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK

(Erdélyi János gyűjtéséből)

6802.

Csendes mint a sir.

6803.

Siromban is megfordulnék.

6804.

Mintha sirból huzták volna ki.

6805.

Ki hamar sir, hamar nevet.

6806.

Sirás aszonyi fogás.

6807.

Semmit nem használ a sirás.

6808.

Sirás lesz belőle.

A gyermek szerfölötti vigaságára szokták mondani.

6809.

Sirással jövünk a világra, sirással megyünk ki.

6810.

Sirásnak is van ideje.

6811.

Olyan sirhatnám van.

a) Skarlát, gránát, nyuszt, Léva, Tata, csuszt.

6812.

Kiesett a sodrából.

6813.

Sodrófa nem disznóláb.

6814.

Soha napján.

6815.

Soknak sok kell.

6816.

Jó ugyan, de a mi sok, megárt.

6817.

Sok se tarthat örökké.

6818.

Sokat héjáz magának.

Sokat képzel magárul.

6819.

Sokkal kell annak harczolni, ki sokat akar meggyőzni.

6820.

Ki sokba fog, keveset végez.

6821.

Sok van annak, ki többet nem kiván.

6822.

Soknál több.

6823.

A mi sok, csak sok.

6824.

A mit sok ember mond, vagy megvan vagy meglesz.

6825.

Néha soknak fele is elég.

6826.

Sokból sokat, kevésből keveset.

6827.

Lehet a sokból keveset is venni.

6828.

Sokbul a mennyit akarsz, kevésbül a mennyit lehet.

6829.

Kevésből sokat.

6830.

Nincs oly sok hogy el ne keljen, ha nem kimélik.

6831.

Ki sokba avatja magát, egynek sem felel meg.

6832.

A sok játék, a sok bál nekem ugyan sokban áll.

6833.

Marhának is sok volna.

6834.

Sokat szekér sem bir.

6835.

Sok nem használ, kevés nem árt.

6836.

Somfánál főző.

6837.

Somogyi ember.

Ha lakomában férj a feleség mellé ül asztalnál, szokták reá mondani: somogyi ember.

6838.

Megölte mint somogyi embert a nadrága.

A somogyi ember épen halálra futotta magát nadrágátul.

6839.

Nyugszik mint a somogyi gyerek.

6840.

Ránczos mint a somogyi pendely.

6841.

Szép mint a tulsó sor.

6842.

Kiki tudja a maga sorát.

6843.

Sorban, uram isten!

6844.

Nagy annak a sora./sora van annak.

6845.

A kin a sor, menjen.

6846.

Kinek szegény sorsa, eleven megholt az.

a) Dusnak és szegénynek sorsát isten választja.

6847.

Elégedj meg sorsoddal.

6848.

Gyors mint a sors.

* * *

XIII.

KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE

Bűnözés, bűnüldözés

−  Ön a panaszostól elsikkasztott kétszázezer forintot. Hajlandó ezt az összeget megtéríteni?

−  Igen, tisztelt bíró úr, de ehhez nekem idő kell.

−  Rendben van. Kap két évet.

*

Vádlott a bíróságon:

−  Kérem engem egy felfedezés miatt tartóztattak le.

−  Miféle felfedezés miatt?

−  Felfedezték a hiányt.

*

A szokás hatalma.

Két vádlott áll a bíróság előtt. A bíró megkérdezi tőlük:

−  Maguk rabolták ki a Rezeda utca sarkán álló italboltot?

−  Igen – felelik egybehangzóan a vádlottak.

−  És mit csináltak azzal a sok itallal? – kérdezi a bíró.

−  Hát eladtuk, bíró úr.

−  És mit csináltak az árával?

−  Hát elittuk.

*

Vádlott:

−  Bíró úr, nem voltam részeg, csak ittas.

Bíró:

−  Ebben az esetben nem egy hónapra ítélem el, hanem csak harminc napra.

*

Egy ékszertolvaj kifigyeli, hogy újgazdagék mikor járnak el otthonról, és rájön, hogy minden szombaton este partira mennek. Ahogy a család elhagyja a házat, azonnal munkához lát, és az egyik ablakon át betör. Éppen bemászik az előszobába, amikor megszólal egy recsegő hang:

−  Jézus figyel téged!

A betörő szétnéz, de nem lát senkit. Bemegy a hálószobába, amikor megint meghallja a recsegő hangot:

−  Jézus figyel téged!

Körülnéz, de most sem lát senkit. Nekifog kipakolni az ékszerdobozokat, de a hang ismét félbeszakítja.

−  Jézus figyel téged!

Most már nagyon kíváncsi, hogy honnan jöhet ez a vészjósló figyelmezetés, ezért bejárja a lakást. Amikor a nappaliba ér látja, hogy a kalitkában ül egy papagáj. Amint a papagáj észreveszi, megint rákezdi:

−  Jézus figyel téged!

−  Ja, téged hívnak Jézusnak? – kérdi megkönnyebbülten a betörő.

−  Nem, engem Nauszikának hívnak.

−  Nauszika? Ki adta neked azt a hülye nevet? – kérdi csodálkozva a betörő.

−  Az, aki ennek a pitbullnak itt a Jézus nevet.

*

Társadalmunk jelenlegi elitjének erkölcsi színvonaláról is született egy vicc:

Az újgazdag milliárdosnak bemutatnak az Operabálon egy másik multimilliomost.

−  Ha nem tévedek, én önt már ismerem valahonnan…

−  Téved elnök úr. Akivel ön együtt ült, az a bátyám.

*

−  Napjainkban hogyan szólítanak meg egy újgazdagot?

−  Kérem a vádlottat, álljon fel!

*

−  Mondja, nem ismerjük mi egymást véletlenül?

−  Nem… De különben is már rég elévült a követelése.

*

A tőzsdén a bankár figyelmezteti társát, hogy egy suhanc kiemelte a farzsebéből a pénztárcáját.

−  Hagyd futni! – legyint a másik. Mi is kicsiben kezdtük!

*

Gondoskodó családapa:

−  Hol töltik az idén a nyarat?

−  A fiam Svájcban, a lányom Indiában, a feleségem Párizsban.

−  És maga?

−  Azt hiszem, hogy a börtönben…

*

Engesztelő istentisztelet után a templomból kijövet a két régi ellenség kezet nyújt egymásnak.

−  Béküljünk ki – mondja az egyik. Minden jót kívánok neked az ünnepre.

−  Rendben van – feleli a másik. – Szívből kívánom neked ugyanazt, amit te nekem.

−  Erre az előbbi felháborodva:

−  Már megint kezded?

*

Hivatalos fogadáson egy karrierista hölgy így hízeleg a parlamenti képviselőnek:

−  Sokat hallottam már önről!

Mire a honatya:

−  Lehetséges, de van rá bizonyítéka?

*

−  Tudod barátom, a pénzszerzésnek rengeteg módja van, de csak egyetlen olyan, amelyik becsületes.

−  Melyik az?

−  Tudtam, hogy fogalmad sincs róla.

*

Két piti bűnöző beszélget:

−  Te, mégis csak kifizetődőbb becsületesnek lenni! – mondja az egyik.

−  Ugyan, bolond vagy? – néz rá döbbenten a másik.

−  Komolyan. A múlt héten loptam egy kutyát. Már száz forintért is eladtam volna, de nem kellett senkinek. Erre visszavittem a gazdájához, és kaptam tőle ezer forintot.

*

A pénz az ördög találmánya, de ha sok van belőle, az maga a mennyország.

*

−  Jó napot kívánok. Kérem önök keresnek főpénztárost?

−  Igen… De keressük a régit is.

*

−  Hány éves? – kérdezi a tanúként megidézett éltesebb hölgyet a bíró.

A tanú úgy tesz, mintha a kérdés el sem hangzott volna.

−  Ha nem válaszol – mondja a bíró fenyegetően – megbecsültetem a hallgatósággal.

*

Tárgyaláson a bíró:

−  Ön valótlanságot állított, amikor az életkorát megadta!

−  Nem volt az valótlanság, csak kicsit már veszített az aktualitásából…

*

−  Magát Kovácsné azért tartóztattuk le, mert meggyilkolta a férjét.

−  De uraim, hát szabad így bánni egy szegény özvegyasszonnyal?

*

Bíró a vádlottnak:

−  És miért ásóval és kapával verte agyon a feleségét?

−  Hát, mert annak idején megfogadtuk, hogy minket csak ásó és kapa választhat el egymástól!

*

Az egyik cimbora panaszkodik a másiknak:

−  Manapság lehetetlen az embernek a két keze munkájából megélni.

−  Na azért, ha valaki megpróbálja…

−  Ugyan kérlek, én vagyok az élő példa. Akárhogy is akarok, nem tudok a két kezem munkájából megélni.

−  Sehol sem találsz munkát?

−  Éppen találnék, de mindig visszatart valami.

−  Micsoda?

−  Hogy a rendőrségen ismerik az ujjlenyomatomat.

*

Két rabló áll az ékszerbolt előtt, és egy különleges gyémánt nyakláncot néznek a kirakatban .

−  Szerinted mennyit kapnánk ezért a gyönyörű nyakláncért?

Mire a másik:

−  Hááát, úgy 6-7 évet…

*

−  Van egy jó hírem, és egy rossz – mondja az ügyvéd a védencének. – A rossz az, hogy a helyszínen talált vérfolt vizsgálata kimutatta, hogy maga követte el a bűntettet.

−  Ajaj! – sóhajt fel a férfi. – És mi a jó hír?

−  Hogy alacsony a koleszterinszintje.

*

Az ügyvéd védi a kliensét a bíróság előtt:

−  Kérem tisztelt bíróság, vegyék tekintetbe, hogy itt nem rablásról, hanem egyszerű lopásról van szó…

Védence bosszúsan felpattan:

−  Mi az, hogy egyszerű? Próbált már valaha kirabolni valakit?

*

Kovácsné sírva panaszkodik Szabónénak, hogy kétévi börtönre ítélték a fiát.

−  Aztán megérdemelte a büntetést?

−  Jaj, dehogyis, hiszen a világ legjobb gyereke volt. Amit lopott, mindig hazaadta.

*

Büszke anya:

−  A nevelés mindig megtérül. A fiam jó magaviselete miatt hét hónappal hamarabb szabadul a börtönből.

*

Levél a hitvesnek:

Tökéletes ember lettem drágám. Minden reggel hatkor kelek. Nem iszom, nem dohányzom, soha nem csavargok. Nem futok nők után. Este kilenckor ágyban vagyok. Csak attól félek, nem tudok megmaradni ezen az úton. Tartok tőle, hogy letérek róla, amint kiengednek a börtönből…