kb. 23 perc olvasás
ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
A POÉZIS PEGAZUSÁN
ARANY JÁNOS
A LEPKE
Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.
Nincs feltünő bársony meze,
Csilló-pora, fény-lemeze;
Virágkorát most éli bár:
Oly színhagyott köntösbe’ jár.
Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy izlelt ő szerelmet is;
Most a jövőnek hint magot;
Nem fél, hogy a láb rátapod.
Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék;
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?…
Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.
Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.
Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
Nem látom az ég madarát,
Csak téged itt s útam porát.
Nem a pacsirtát, aki szánt;
A napnak áldott fénye bánt;
De az anyaföld szintelen
Fakóján megnyugszik szemem.
Sorsom pedig, s egy méla gond
Egemből már a földre vont;
De nem remény-magot vetek:
Azt nézem: hol pihenhetek?
(1877 júl. 3)
*
EPILOGUS
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’
S hány reményem hagyott cserbe’!…
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(1877 júl. 6)
* * *
ÉLETKÉPFESTŐ ÉS JELLEMRAJZOLÓ
Nagy Ignác: Dunaparti élet
1.
Itt a csirkevásár; midőn ezt mondjuk, akkor tulajdonképp azt akarjuk mondani, hogy azon szekerek hosszú sora előtt állunk, miken mindenféle aprómarhán kívül tojást és vadat árulnak a közel helységekből, s itt-ott keréknyi nagyságú kenyereket is, miken legalábbis három napig küzdhet kilenc éhes csizmadialegény.
Tekintsünk kissé körül, s alkalmasint nem fognak szemeink unatkozni.
Íme, ezen öregúr két pár kappant s egy pár ludat vásárlott, mert, mint ő hiszi, rendkívül olcsón jutott hozzá. Öltözetéből s magatartásából ítélvén, nyugalmazott tisztnek vagy tőkepénzesnek kell őt tartanunk, ki gyomrát és forintocskáit egyenlően tiszteli, mert a vásárlott pecsenyénekvalót maga cipeli haza. Ezen takarékossága miatt rá fognak ugyan a hídnál kiáltani a pénzszedők:
– Hej, fizessünk!
Ámde ő büszke öntudattal válaszoland:
– Nemesember vagyok; mégsem ismernek kendtek?
És bántalom nélkül fogja útját folytatni, megvetve a balgák kacaját, mely utánahangzik, éspedig méltán; mert a kacagók alkalmasint száraz kenyeret fognak enni, míg ő legalábbis félarasznyit hízik a kövér pecsenyétől.
Azon mosolygó arcú és terjedelmes testű polgár alig fér már egylovas kasszekerén, annyira meg van rakva mindenféle élelmiszerekkel. Hasznos polgár ez, mert sok embernek ad munkája után kenyeret.
Ej, mily csinos menyecske ez itt a virágos szalmakalapban és kék selyemruhában; ah, ennek karjára már csakugyan nem illik ám a kosár. Talán szerfölött fösvény új menyecske, és így akarja magát kitüntetni?
Oh, nem, csak szakácsné! Ő azt gondolja, hogy bérével szabadon rendelkezhetik, s azért kedve szerint cifrázgatja magát, nem gondolva arra, hogy legkisebb betegség esetén is tüstént kórházba kell majd vándorolnia, s végnapjait alkalmasint koldulva fejezendi be.
Ott alkalmasint furcsa vásárlás fog történni, mert nagyon kellene csalatkoznunk, ha azon szerfölött egyszerű öltözetű kancsal asszony rendkívül tiszta célból közelítne a kocsihoz. Lássuk és halljuk, hogy mit csinál, és mit szól.
A kocsi előtt vénasszony kucorog férje subájában a borító mellett; a kancsal asszony két igen kétes külsejű némber kíséretében, kik mögötte maradnak, a borítóhoz lép, és kellemetlen orrhangon szól:
– Jó napot, anyjok.
– Fogadj isten!
– Kövérek-é a kappanok?
– Olyanok, mint a hájfalat, csillagom.
– Lássuk csak.
– Itt van két pár.
– Nemigen nehezek.
– De bizony lúdnak is beillenének.
– Mi az ára párjának?
– Egy tallér.
– Micsoda?
– Csupa drága szemmel éltek ezek, nemzetes asszonyom.
– Lássunk csak még két párt.
– Itt van.
– Na, nézzék, minő könnyűk.
Most két párt a mögötte álló kétes külsejű némbereknek nyújtott, míg maga a másik két párt emelgeté, és nem győzé eléggé ócsárolni, miben említett segédei is derekasan támogatók őt.
– Anyjok, hát ha mind a négy párt megveszem?
– Egyetlen batkával sem adhatom olcsóbban, csillagom, úgyis a kocsibérem sem kerül most ki.
– Na, itt van, vegye hát vissza.
A vénasszony vissza akarja a két pár kappant venni, de a kancsal asszony kicsúsztatja kezeiből, s mind a négy állat futásnak ered. Legalábbis hat rongyos fiú, kik csupán ez okból ácsorognak e helyen, azonnal utánok rugaszkodik, s lezavarja a Duna partján a kappanokat, hol körömre kerítik azokat, és eltűnnek velők.
Hát a kancsal asszonyból mi lett?
Ő az ily zavart ügyesen tudja használni, s elvesz a sokaság közt, a legközelebb utcasarkon pedig a kétes külsejű két némberrel találkozik, kik nem mások, mint nála tartózkodó szolgálat nélküli cselédek, és az elorzott két pár kappannal hazafelé ballag. Ily jelenetet minden hetivásári napon láthatni, s a szegény együgyű földmívelő ily esetben azután egész csekély nyereségét elveszti.
Hát azon sovány úr ugyan mit keres a kocsik hátulja körül? Talán csak nem akar lopni? Oh, nem, hiszen szolga van vele iszonyú nagy bőrszatyorral. Ah, mindjárt megtudjuk, mit keres. Egy paraszt hozzásompolyog, és meghitten üdvözli az ismeretlen urat.
– Jó reggelt, korcsmáros úr!
– Adjon isten, atyafi! Hát van-é?
– Van bizony! A nagy hőség sok kárt okozott.
– Lássuk hát hamar.
– Itt van nyolc pár csirke, hat pár kácsa és öt pár liba.
– Na, földi, nincs időm hosszas alkudozásra, itt van három pengő forint.
– Ezüstben?
– Igen hát.
– Isten neki, legalább nyele kerül meg a veszett fejszének.
– Minden jót, atyafi.
– Hasonlóképpen.
Ugyan miképp vásárolhatott ily rendkívül olcsón a korcsmáros? Hiszen ezen sok baromfi legalábbis tíz pengő forintot ér meg!
Úgy van, de csak – élő állapotban. Azonban a tikkasztó hőség megfosztá őket ártatlan életöktől, következésképp igen természetes, hogy becsök nagy csökkenést szenvedett, ámbár a korcsmáros szintoly drágán fogja azokat föltálalni vendégeinek, mintha legegészségesebb állapotban vásárlotta volna a szerencsétleneket.
De ugyan lehetséges-é ez?
Kérjük a szíves olvasót, méltóztassék valamely nyári kedden vagy pénteken a Duna partján végigsétálni, és saját élő szemeivel fog állításunk igazságáról meggyőződhetni.
(Megjelent: Nagy Ignác: Hajdan és most. I–II. Bp. 1845.)
(folyt. köv.)
* * *
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
Dr. Victor János
református lelkész, teológiai tanár
(1888-1954)
„Ne legyenek néked idegen isteneid…”
Lekció: II. Mózes 20, 1 – 17.
Textus: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” II. Mózes 20, 3.
Amikor Kálvin János Genf városában véghezvitte a reformáció nagy munkáját, ehhez hozzá tartozott az istentiszteleti rendnek a reformációja is. Kiküszöbölt belőle mindent, amit az Isten Igéje szerint való istentisztelet az ő meggyőződése szerint nem kívánt meg, és beleiktatott mindent, ami szerinte az istentisztelet lényegéhez az Ige szerint hozzátartozik. Így alakult ki az az istentiszteleti rend, amelyet „genfi liturgiának” nevezünk. Mi, magyar reformátusok azt nem vettük át szolgai másolat módjára. Az is hozzátartozott a reformáció meggyőződéseihez, amint ezt a mi „Helvét Hitvallásunk” is határozottan és kifejezetten vallja, hogy „nem a ceremóniákban és külsőleges szokásokban áll” az egyház egysége, „hanem inkább a közös hit igazságában és egységében”, amely mellett lehetnek az istentiszteleti formák egymástól eltérők is.
Volt ebben a „genfi liturgiában” mégis valami, aminek a mi magyar református istentiszteleti rendünkből való elmaradását sajnálhatjuk: a Tíz Parancsolatnak minden istentisztelet elején való felolvasása. Arra való volt ez, hogy mindjárt az Isten színe elé való odajárulás küszöbén mindenki szembetalálkozzék a szentséges Isten tökéletes követelményeivel; azoknak tükrében újra ráismerhessen bűnös voltára, és egyetlen lépést se tehessen tovább az Istennel való társalkodásban, mint az Ő ingyen való kegyelmére utalt és csakis abban bizakodó bűnös ember.
Mi ezt a módját az Isten előtt való megalázkodásnak nem gyakoroljuk vasárnapról vasárnapra. Annál inkább ajánlható, hogy egy-egy ünnepi alkalomra való felkészülésünknél vegyük használatba. Aki a közelgő karácsonyi ünnepnapok áldásaiban igazán és bőségesen részesedni akar, nem tehet jobbat, mint a hátralévő adventi napok alatt elővenni a Tíz Parancsolatot, és annak mértékét pontról pontra alkalmazva magára, alászállani a bűnbánatnak mélységeibe. Onnan majd felségesen felmagasztalja akkor Istennek a karácsonyi evangéliumban feléje nyúló kegyelmes keze!
Mivel e mai utolsó adventi elmélkedésünkben nem foglalkozhatunk így az egész Tíz Parancsolattal, foglalkozzunk legalább a legelsővel a tíz közül. Hiszen ebben úgyis benne van valahogy mind a többi. Ez nem csak egy a többiek közül, hanem valamennyinek a summája. Az a feltétlen és kizárólagos odaadás, amelyet ebben megkövetel tőlünk Isten, természetszerűleg maga után vonja a többi parancsolat iránt való engedelmességünket. Viszont mit érne a többi parancsolatok megtartására való minden igyekezetünk, ha benne nem az Isten iránt való az a teljes odaadás jutna kifejezésre, amelyet Ő itt, parancsolatainak a legelején, követel meg tőlünk?
Hadd hívjam fel a figyelmeteket rá: van ebben az első parancsolatban egy kifejezés, amely feleslegesnek látszik. Nem volna-e elég csak ennyi: „Ne legyenek néked idegen isteneid!”? Miért van ott a végén még ez is: „én előttem”? Valójában éppen ez a feleslegesnek tetsző függelék adja meg az egész parancsolatnak az életteljességét, – úgy, hogy a parancsolatban megszólaló követelmény értelmében egyenesen jó kulcsnak használhatjuk fel ennek a függeléknek az értelmét.
Mit jelent hát? Erre nem lehet egy szóval felelni. A keleti ember szemléletes beszédmódja szólal meg benne, amely plasztikus volta miatt más-más szempontból nézve más-más gondolatokat sugall.
I.
Mindenek előtt azt jelenti ez az „én előttem”, hogy minden más annak vélt vagy tisztelt „isten” szerepe felségsértés az egyedülvaló, igaz, élő Isten ellen. Mi hajlandók vagyunk azt hinni, hogy lehetnek utóvégre „idegen isteneink” Őmellette is. De itt megtudjuk, hogy nem lehetnek. Mellette, vele egy rangban, megosztva a hódolatunkat ide is, oda is – nem tisztelhetünk más isteneket, csakis „Ő előtte”, vagyis úgy, hogy azokat elébe helyezzük Őneki, és Őt leszállítjuk arról az első és főhelyről, amely Őt életünkben megilleti. Ilyen alárendelt szerepet pedig Ő nem fogad el!
Érdekes megfigyelni: ahogy ez a parancsolat annakidején megszólalt az Izrael népéhez, nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon azok az „idegen istenek” valóságosak-e, vagy pedig csak képzelmények? Csak arra helyezte a súlyt, hogy Izrael népének semmi köze ne legyen hozzájuk, mert ezzel már megfosztaná a maga Istenét az Őneki kijáró feltétlen tisztelettől. Mintha még nem is a monoteizmus világos igazsága szólalna itt meg, hanem az a fajta, akkor Izrael szomszédságában más népeknél uralkodó vallási felfogás jutna itt is kifejezésre, amelyet „henoteizmusnak” szoktak nevezni. El tudta képzelni, hogy más istenek is élő valóságok, de csak egynek szolgált. Isten, amikor a maga ismeretének az iskolájába befogta Izrael népét, mintha későbbre hagyta volna azt a leckét, hogy Őrajta kívül nincs Isten, csak a pogány népek balgatag képzelete teremti meg valamennyit. Ez így magában véve elméleti felismerés lett volna csak. Ennél sokkal fontosabb volt az a gyakorlati eredmény, hogy az a nép, amelynek életét formáló kezébe vette, egészen adja is át magát az Ő kezébe. A fő uralmat, a feltétlen elsőséget követelte felettük, s az „idegen isteneknek”, bármit tartsanak is felőlük, azért kellett eltűnniük az életükből, mert okvetlenül elébe tolakodtak volna.
Ebből az világlik ki, hogy a mi pusztán „egyistenhitünkkel” mi sem megyünk sokra. Gyakorlatilag, a valóságban lehetünk azért még a legélesebb ellentétben az első parancsolattal. Valójában az a mi Istenünk, aki, vagy ami az első helyen áll számunkra. – Kérdezd csak meg magadtól, amin, vagy akin – mi, vagy ki az? – úgy csüng az életed, hogy ha elvesztenéd, üres és értelmetlen maradna számodra az egész világ? Hova fordulsz a szíved legforróbb vágyaival, legszebb reménykedéseivel, végső bizakodásaival? Honnan várod a boldogságodat, hol keresed a megtartatásodat? Nem veszed észre, hogy milyen sok „idegen istened” van? És közülük már egy is elég ahhoz, hogy Istent letaszítsa arról a csúcsról, amelyen állni akar az életedben, mint legfőbb jód, legigazabb segítséged és egyetlen Urad? „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem”
II.
De ez az „én előttem” azt is jelenti, hogy nem lehet Istentől megvonni az Őt megillető feltétlen hódolatot az Ő tudta nélkül. Emberek egymásközti viszonyaiban megtörténhet, hogy az egyik fél hűtlenné válik a másikhoz, s azért látszólag minden változatlanul marad közöttük. Megcsalhatják egymást egymásnak a háta mögött. De ha valaki „idegen isteneket” tűr meg az életében, az sohasem történhet meg Istennek megkerülésével, hanem mindig csak „Őelőtte”. Ő csalhatatlan, örök tanúja minden Őellene elkövetett hűtlenségnek, és ezért annak mindig megvannak az elmaradhatatlan következményei.
[Megjegyzés: A kézirat itt véget ér.]
* * *
GÖRÖG-RÓMAI MYTHOLOGIA
(összeállította Csiky Gergely)
A GÖRÖG TRAGÉDIÁK MESÉI.
Sophokles.
(folytatás)
III. ANTIGONE.
Theba királyi palotája előtt kora hajnalban találkozik Antigone Ismenével. Az elmult nap látta az argosi ostromló sereg vereségét, Theba diadalát és felszabadulását. A két ellenséges testvér egymás kezétől esett el, mint a haldokló Oedipus átka jósolá, s a trónt nagybátyjuk, Kreon foglalta el. A csatát követő éjjel elmenekült az argosi sereg s a felszabadult város királya kihirdetteté, hogy Eteokles királyi pompával temettessék el, de Polynikes holtteste temetetlenül maradjon s a vadak és orvmadarak zsákmánya legyen. E kegyetlen parancs ellen fellázad Antigone testvéri szeretete s bár a tilalom megszegőjére halál van szabva, kész vele daczolni. Ezért hivatta húgát a palota elé s felszólítja, legyen részes kegyeletes tettében. De midőn a nőiesebb lelkű Ismene csak keseregni tud, tettre azonban nincs elég ereje, Antigone szenvedélyes lelke haraggal fordul el tőle, s egyedül indul szent kötelességének teljesítésére. Nemsokára jelenti az őrök egyike a Theba nagyjai előtt megjelent királynak, hogy ismeretlen kéz eltemette Polynikes holttestét. Kreon nagy haragra lobban, titkos összeesküvés jeleit látja tilalmának megszegésében s halállal fenyegeti az őröket, ha a tettest elő nem kerítik. A fenyegetés használ, az őrök szétszórják a hantot a holttest felől, s lesbe állva, elfogják a visszatérő Antigonét. Kreon elé vezetik s a kettejök közt keletkező felséges párbeszédben a hőslelkű leány kijelenti, hogy az isteni törvényt magasabbra becsüli az emberi parancsnál. Vele ellentétben Kreon az állami mindenhatóság képviselője s a kettő között levő elvi ellentétet gyógyíthatatlanná teszi mindkettejük szenvedélyessége és makacssága. Kreon halálra itéli a merész leányt s a városon kívül sziklabarlangba záratja, hogy éhen veszszen el. Hiába lép közbe fia Hæmon, Antigone jegyese; az indulatos király vakságában még őt is gyanúsítja s az atya és fiú keserű szavakkal válnak el egymástól. A király elvakultsága annyira megy, hogy még a jós Tiresiast is sértő szavakkal veszi gyanúba, s csak akkor kezd megdöbbenni, midőn a megbántott jós iszonyú átkot mondva családjára, eltávozik. A király megdöbbenését felhasználja a jelenlevő aggastyánok kara s végre irgalomra hajlítja szivét. Sietve összehívja szolgáit s elrohan, hogy a megfertőztetett holttestet eltemesse s a sziklába zárt leányt megszabadítsa. De már késő; hibájának végzete utólérte. A mint a hirmondó elbeszéléséből hallja a megrémült kar, a király Antigonét már fátyollal megfojtva holtan találta s mellette kétségbeesett fiát, ki saját kardjával végezte ki magát atyja szemei előtt. Eurydike királyné jelen van az elbeszélésnél, s hallva utolsó fiának gyászos végét, szó nélkül néma kétségbeeséssel elrohan. A Labdakidák átkos végzete az utolsó sarjadékig beteljesült, s a nagyszerű tragédiát Kreon fejezi be, késő megbánással keseregve fia és neje holtteste között.
IV. ELEKTRA.
Hajnal van, Mykenæ királyi palotája elé megérkezik Orestes, nevelője és Pylades kiséretében. Delphiből jő, hol Apollótól parancsot kapott, hogy álljon bosszút atyja gyilkosain. Azon cselt szövi társaival, hogy a nevelő phokisi jövevénynek adva ki magát, Orestes halálhírével fog Aegisthos és Klytæmnestra elé lépni. Tervök megállapítása után elvonulnak s fellép a kesergő Elektra, bús panaszokban törve ki atyja halála és a bosszú késedelme fölött. Nem tud enyhületet találni a mykenæi nők karának vigasztaló szavaiban, s szenvedélyes lelke fellázad szelidebb és gyöngébb nővére Chrysothemis ellen, ki anyja megbizásából áldozati adományokat visz Agamemnon sírjára. Mert Klytæmnestra meg van rémülve, álmában meggyilkolt férjét látta, a mint jogarát a tűzhely mellé állítá s gazdag lombok hajtottak belőle. Áldozattal akarja e rossz álom jóslatát elhárítani, de Elektra rábirja húgát, hogy anyja adományait ne áldozza fel a síron s helyettük nénje hajfürtjeit és övét helyezze reá. Chrysothemis távozása után fellép kiséretével Klytæmnestra, s az anya és leány gyűlölete szenvedélyes szavakban tör ki, midőn megérkezik a nevelő, az ál phokisi hirnök s hosszú elbeszélésben tudtul adja a királynőnek Orestes halálát. Míg Klytæmnestra rosszul rejtve örömét, vendégszeretőleg palotájába vezeti a hirmondót, Elektra fájdalma hangos panaszokban tör ki, s nem nyugtatja meg a sietve fellépő Chrysothemis sem, ki örömmel jő jelenteni, hogy Orestes él és megjött, mert atyjok sírján találta hajfürtjét. Elektra lehetetlennek tartja ezt a hallott elbeszélés után s végső kétségbeesésében felszólítja húgát, szövetkezzék vele Aegisthos meggyilkolására s megvetéssel fordul el tőle, midőn a gyenge és szelid lelkű leány nem mer e véres tettre vállalkozni. De ekkor előlép Orestes, megismerteti magát Elektrával s a viszontlátás örömének kitörései után kisérőivel a palotába lép, hogy megkezdje a bosszú művét. Elektra kívül marad s szilaj örömmel hallja Klytæmnestra halálos sikoltását, mely több ízben hangzik a palotából. A mint Orestes a szörnyű tett végrehajtása után feltünik a palota küszöbén, szembe jő vele Aegisthos, kit Orestes halálhire hozott ide. Bővebbet akar hallani a phokisi hirmondótól, midőn kitárul a palota ajtaja s egy lepellel födött holttestet lát mögötte. Azon hitben, hogy Orestes holtteste, képmutató könyekkel feléje siet, s fölhajtva a leplet, bűntársára ismer. Ekkor látja, hogy nincs számára menekvés, őt is utolérte Atreus fajának átka s a palotába követi Orestest, hogy ott elfogadja kezéből halálát.
* * *
KÖLCSEY FERENC: PARAINESIS
(Folytatás)
Küzdés az élet!
Ez igazságot még azok is érezik,
kik a mindennapiság nagy országútán
a sokaság közt
egy napról másra
megrögzött formák határvonalain belől
bolyonganak,
anélkül hogy szemeiket felemelnék,
s tekinteteiket új és szokatlan pálya felé röppentenék.
Mi nem fog még történni azzal,
ki a sokaságot elhagyván,
kevesektől járt útra tér,
vagy egészen új pályát nyitni készül!
Minden ily törekedés ezer meg ezer ellenséget támaszt.
Ez gyűlöl,
mert régi szokásait megvetve s háborítva látja;
amaz,
mert törekvésed véleményt állít elő,
az övével ellenkezőt;
némelyek ok nélkül nyugtalankodónak tartanak;
mások irigylik,
hogy kitetszővé teszed magadat,
holott kitetszeni csak ők vágynának.
Mindezek s több ilyenek
ezer módon igyekeznek célra jutásod megsemmisíteni;
s ha megsemmisíthették, jaj neked! –
a sokaság nem lát egyebet bukásodnál;
s dolgaid rossz kimeneteléből kész gyávaságodat,
oktalanságodat, gonoszságodat
s száz meg száz ilyeneket következtetni.
A pórnép ítélete a szerencse után jár.
Bukásodban megvet és átkoz;
lehető kiemelkedésed bámulat és öröm zajával ünnepli.
E jegyzet mindennapi példákból van merítve;
de nem kell általa elrettenned.
Ellenség s ellenkezés nélkül
az egész természetben semmi nincs.
Elveted a gabonát,
s mennyi veszély nem vár arra
a kikelés pillantatótól fogva aratás idejéig;
s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni?
És jól adá isten,
hogy sokszor s legtöbbszer
a nemes küzdő elébe vetett akadályok
éppen néki szolgálnak:
mint Heraklesről* mondja a mítosz,
kit a zsarnok veszteni akarván,
halálos merényekre küldött ki,
veszély helyett örök dicsőséget hozókra.
Meggyőzött akadály mindég a tett becsét neveli;
s a pórnép zajgó kiabálása,
légyen az ellened vagy melletted,
minden esetben megvetésre méltó.
E közt
s a való hír és dicsőség közt
óriási a különség;
s ki azt nem érzi,
és méltánylani nem tudja,
az nem is érdemel más bért
utcai sokaság megtapsolásán kívül.
Harsogva zúg az;
a tapsok hőse vállakon hordoztatik;
de kevés idő múlva
méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad;
boldog, ha sárral nem mocskoltatik be!
A bölcs szánni fogja őt szenvedéseiben,
de panaszára csak így szólhat:
tenmagad választád jutalmadat, s azt, íme, elvevéd!
Mindég és mindenütt vagynak,
bár kevesen,
kik a jót és szépet szeretni
s az arra törekvő tetteit méltánylani tudják.
E kevesekhez csatold magadat,
s mennél szorosabban.
Egyesült erejök
célra jutásod könnyítni,
részvételök bukásodat vigasztalni fogja.
A sokaságért híven munkálj,
de ítéletével ne törődjél.
Ha küzdéseidet szerencse koronázandja,
úgyis melletted leszen az.
Fáradalmaid jutalmát
önérzéseden kívül a kevesek jóváhagyásában keresd;
csak ezek körében alapul meg a maradandó hír,
s a nemcsak maradandó, de megérdemlett hír.
Aminek okai előre elhintettek,
s csírájokban meg nem fojtattak,
annak kerülhetlenül meg kell történni;
s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan;
de egyszersmind lépcsőnkénti haladását
rohanássá változtatják;
mint lassú patak folyását az elébe vetett kődarab.
Az emberiség történetei,
valamint az egész természet,
szakadatlan láncon függenek egymásba;
s bölcs az,
ki a láncot ismerni s követni tanulta.
A pályaküzdő bukása
gyakran, s talán mindég
a lánc naponként egymásra nevekedő szemeihez tartozik;
s talán éppen azon szem,
mely a következő küzdő szerencsés célra jutását
múlhatlanul vonja maga után.
Ennek meggondolása bátorítson
a pályán kedvetlen körülmények közt is.
* * *
KI NEVET A VÉGÉN?
(Kun Ákos viccgyűjteményéből)
− Miért aszfaltozzák a buszmegállókat?
− Hogy az emberek ne eresszenek gyökeret, mire megérkezik a busz.
*
− Tessék mondani, melyik az utca túlsó oldala?
− Hát az ott, szemben!
− Érdekes, onnan jövök, mert ott meg azt mondták, ez az.
*
A kora reggeli órákban az út szélén álló családi ház falát nagy robajjal áttöri egy autó, és megáll a család reggelizőasztala előtt. A gazda a legnagyobb nyugalommal megkérdi az autóból rémülten kinéző vezetőt:
− Hová igyekszik? Debrecenbe?… Akkor forduljon mindjárt jobbra, a gyerekszobán keresztül, de ne adjon sok gázt, és ne dudáljon, mert a kislányom még alszik!
*
A farmer bemegy a helyi bankba, és kölcsönt akar felvenni a birtokára.
− A kölcsönnek nincs semmi akadálya, de ki kell mennünk a farmra, hogy felbecsülhessük az értékét.
Mialatt a bankigazgató ezeket mondja, hirtelen vihar támad, szörnyű tornádó tör ki. Az ügyfél megjegyzi:
− Felesleges kimenni, már jön a farm.
*
Egy férfi kétségbeesetten rohangál a folyóparton. Meglát egy horgászt.
− Mondja uram, nem látta errefelé a feleségemet?
− Hogy nézett ki?
− Szőke, rövid szoknyában, piros blúzban.
− De igen! Alig néhány perce láttam…
A férj megkönnyebbülten sóhajt fel.
− Jó, akkor még nem lehet messze.
− Szerintem se – feleli a horgász. – Most nagyon gyenge a víz sodrása.
*
Kovács először utazik hajón.
Idegesen sétál a fedélzeten. Találkozik a kapitánnyal.
− Mondja kapitány úr, az ilyen hajók gyakran elsüllyednek?
− Ugyan! – feleli a kapitány. – Legfeljebb egyszer.
*
Távoli sziget mellett halad el az álomhajó.
A szigeten egy szakadt, rongyos férfi ugrálni kezd, mindkét kezével integet. A luxushajó egyik utasa megkérdezi a kapitánytól:
− Azzal az emberrel ott mi van?
− Nem tudom, mondja a kapitány –, de mindig nagyon örül, amikor erre járunk.
*
A kapitány felmegy a hajóhídra, és leszól a gépháznak:
− Mennyi?
− Harminc!
− Mi harminc?
− Mi mennyi?
*
− Ha látod a fényt az alagút végén, rossz irányba nézel.
*
Matektanár a patikában:
− B12 vitaminra lenne szükségem.
− Sajnos csak B6 van.
− Sebaj, akkor két csomaggal kérek!
*
Apa a kisfiának:
− Petike, lekapcsoltad a tévét?
− Igen apa. Kétszer is megnyomtam a gombot, hogy biztos legyek benne.
*
− Alma van?
− Nincs.
− Banán van?
− Nincs.
− Körte van?
− Nincs.
− Citrom van?
− Nincs.
− Hát akkor mi van?
− Kérem, ez itt egy gyümölcsbolt, és nem információs iroda.
*
− Mi a rosszabb annál, mint amikor beleharapsz az almába, és egy kukacot látsz benne?
− Ha fél kukacot látsz benne…
*
Egy autóbusz száguld a lejtőn lefelé, és egy ember lélekszakadva szalad utána. Meglátja egy utas, és kikiabál az ablakon:
− Mit fut, majd jön a következő busz.
− Igen, de ennek én vagyok a sofőrje!
*
Ejtőernyőket válogat a pilóta.
− Remélem ezek jó ejtőernyők. – mondja.
Mire a raktáros:
− Ha nem működik, tessék visszahozni, kicseréljük.
*
− Fekszik holtan egy ember a sivatagban. Mellette a zsákja. Ha a zsákját kinyitotta volna, nem halt volna meg. Mi van a zsákban?
− Ejtőernyő!
*
Újsághirdetés:
Eladnék egy feleslegessé vált, egyszer használt, még bontatlan ejtőernyőt, kis hibával.
*
A Télapó repülőgépen érkezik Etiópiába.
Ahogy leér a lépcsőn, sok ezer etióp gyerek rohan oda hozzá:
− Szervusz Télapó! Szervusz Télapó!
− Jók voltatok gyerekek? – kérdi a Télapó.
− Igen! – válaszolják kórusban a gyerekek.
− Jól tanultatok?
− Igen! – hangzik újra a kórus.
A Télapó körülnéz, és látja, hogy az összes gyerek nagyon sovány.
− Miért vagytok ilyen soványak? – kérdi csodálkozva.
− Mert mi nem eszünk rendesen.
− Micsoda, Nem esztek rendesen? No, akkor nincs ajándék!
*
Nagy darab kamionos betér a fogadóba.
Látja, hogy egy vézna ürge ül a sarokban, előtte egy pohár sör. Odamegy, felkapja a poharat, és kiissza. Az ürge sírva fakad. A kamionos megsajnálja:
− Ugyan már csak vicceltem, kérek helyette másikat. Miért sír?
− Már hogyne sírnék, amikor ma semmi nem jön össze. Reggel nem csörgött az órám, ezért elaludtam, és elkéstem a munkahelyről. A főnököm észrevette, és kirúgott. Indulnék haza, de nem találtam az autóm, ellopták. Hazamentem taxival, hát a legjobb barátomat az ágyban találom a feleségemmel. Erre lejövök ide a csehóba, kérek egy sört, belerakok egy csomó arzént. Erre maga jön, és kiissza…
*
Egy szegény vándor megy az erdőben, és már nagyon éhes.
Meglát egy házikót, ahol egy öreg néni éppen főz. Bekopog hozzá, és azt mondja:
− Öreganyám! Egy hete nem ettem, adna egy kis ennivalót?
− Hát perszem fiacskám. Tegnapi leves jó lesz?
− Hogyne, öreganyám, köszönöm.
− Akkor gyere vissza holnap!
* * *
MAGYAR KÖZMONDÁSOK BÖLCSESSÉGE
2697.
Nagy a feje, kicsiny a veleje.
a) Nagy a feje mint a beledi ebnek.
2698.
Ha fal mellett ülne, rá futna a feje.
Azaz tök a feje, mert a tök szokott felfutni sövényre, növényre.
a) Inkább beszélek a fejével mint sem a lábával.
b) Feje mint egy véka.
c) Feje mint egy hordó, esze mint egy dió.
d) Nehéz fej; nehéz fejü: tompa elméjü.
e) Vasfej; vasfejü: kemény akaratu.
f) Tökfej; tökfejü: ostoba.
2699.
Milyen a fejedelem olyan a jobbágy.
2700.
Ki keményen fej, vért ereszt.
2701.
Fejesnek kell lenni, kit felakasztanak.
2702.
Ha feje nem volna, mégis fejes volna.
2703.
Veszett fejszének nyele fordul.
2704.
Minden fejszének akad nyele.
2705.
Fejszével kell agyon ütni hogy meghaljon.
2706.
Ha öreg fejsze esik is, eljövök.
2707.
Rossz fejsze el nem vesz a faragórul.
2708.
Fejszével lát hozzá, ha kézzel nem árthat.
2709.
Van ott kis fejsze, nagy fejsze.
Jó karban levő, vagyonos házra értetik.
2710.
Tudja isten, ki lopta el még a kis fejszét is.
2711.
Uszik mint a fejsze.
2712.
Ki fel, ki alá.
2713.
Mennyit fel, annyit le.
Az ember sors változandósága szerint, néha jól, néha roszul.
2714.
Üres a felház.
Felház azaz fej.
2715.
Akkor felelj, mikor kérdeznek.
a) Felelek én arról.
b) Megfelel magaért.
2716.
Minő a kérdés, olyan a felelet.
2717.
Feles feletlent játszik.
Gyermek módra cselekszik. – Ludere par impar.
2718.
Feleség félellenség.
2719.
Feleség, félsegitség.
2720.
Nem mindenkor nyereség a feleség.
Hej feleség, feleség,
Beh nincs benned nyereség.
Népd.
2721.
Ki feleségét nem félti, nem igen szereti.
Latin: Qui non zelat, non amat.
Uj házasoknál (a magyar nép közt) igen gyakran a szeretetnek egyik jele, ha férje megveri feleségét, legalább ha kérdezed az uj aszonyt: szereti-e férje? meglehet, szomoruan fogja válaszolni: nem tudom, mert még nem vert meg.
2722.
Ifju feleségem, malmon mindig van igazitani való.
2723.
Okos feleség nagy istenajándéka.
2724.
Sokszor egy kis felhő nagy esőt vet.
2725.
Nem minden felhőbül leszen eső.
2726.
Fehér lónak, világos felhőnek nem kell hinni.
2727.
Ha felkötötted, rázzad.
Ha felkötötted a kolompot, azaz valamibe kezdtél, rázzad, azaz légy utána.
2728.
Kiszöktek a fellegvárból.
Fellegvár vagy felső vár, azaz fej.
2729.
Fene is szereti a kis malaczot.
2730.
Ha én fene volnék!
2731.
Egye meg a fene, meddig kivan a csizmájából.
2732.
Jó a fene, a ki megeszi.
Akkor és az mondja, ki nem helyesli, ha valakit előtte jónak mondanak, dicsérnek.
Következő szólásmódok „mindegy fene; vigyen a fene; kell a fenének; fészkes fene; a fenét,” (tagadás) gyakoriak a népnél, s a „fene” szó értelmét valami gonosz lény, tagadó, rontó szellem (principium negativum) fogalmával azonítják.
2733.
Nagy feneket kerít a dolognak.
2734.
Fenekére tekint a kancsónak.
a) Fenékfészek.
Legkisebb és utolsó gyermek a családban; mondják vakarónak is.
2735.
Halkkal jár, mint fenkő a kaszán.
2736.
Fennszóval gondolkozik.
Arra mondják, ki elfelejtvén magát, elárulja gondolatit.
2737.
Ki sokat fenyeget, soktul félhet.
a) Ki ártani akar, nem fenyegetőzik.
2738.
Pattog mint a száraz fenyü.