kb. 29 perc olvasás
BOLDOG(TALAN)OK ÉLETMINŐSÉGE
ÉGI/FÖLDI POKLA ÉS PARADICSOMA
SZABAD ÖTLETEK/IDÉZETEK/DOKUMENTUMOK
Reményik Sándor
Művészet
Ütött az élet? durva, póri hadnak
Tűrted orcátlan, győztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.
Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.
Emésztő láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szűröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.
A lehetetlent űzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!
Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!
Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?
Kövess és lássa bámuló szemed,
Hogy úr vagyok én millió halálon!
Én megérintem hűvös szürkeséged,
Én új Midás s e bűvös kéz alatt
Izzó arannyá lesz, amihez érek.
Ha van halott virágod, add ide,
Mártsd medencémbe száraz szirmait
S im, mindnek üde, bársonyos színe!
Ha gondod van még, szegény, beteg árva:
A léghajómból rendre kihajítjuk,
Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.
Tudom, követ a köznap: porkolábod –
De én ragadlak ünnepi tetőkre
És fenn – egy percre – eloldom a láncod.
+
Ahogy lehet
Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal –
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel –
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet…
Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:
Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet…
Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet…
Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter – amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés…
Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel –
Ahogy lehet…
Ahogy lehet…
1935 április 11
+
Az ige
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!
* * *
Nyírő József örök útja
Szőke István Atilla versét
Űzetve sokaktól című lemezéről
Csurka László Jászai Mari-díjas színművész adja elő
Keresztes Nagy Árpád zenei közreműködésével.
http://www.youtube.com/watch?v=yvJeGZzkFSc
* * *
16:40, Vasárnap (május 27.), DUNA Televízió
Uz Bence
fekete-fehér, magyar romantikus film,
73 perc, 1938
rendező: Csepreghy Jenő
író: Nyírő József
forgatókönyvíró: Orbók Attila
zeneszerző: Pongrácz Zoltán
operatőr: Eiben István
dramaturg: Orbók Attila
szereplő(k):
Jávor Pál (Uz Bence)
Bordy Bella (Julis)
Szilassy László (Bagyoni László)
Mály Gerő (Moduván jegyző)
Ölvedy Zsóka (Leticia, a lánya)
Bilicsi Tivadar (Lajos vadász)
Greguss Zoltán (Jonescu)
Bihari József (Marci bácsi)
Tompa Sándor (Mózsi)
Feliratozva a teletext 333. oldalán.
Bagyoni László menekülni kényszerül, mert a kis székely faluban engedély nélkül adott ki újságot. Barátja, a hegyekben élő Uz Bence szeretettel befogadja. A jegyző lánya, Leticia egy vadásztársasággal érkezik a hegyekbe. Vőlegénye, Jonescu féltékenykedni kezd Bagyonira, ezért a kirándulás haraggal végződik. Uz Bence a vadászat révén pénzhet jut és el akarja venni régi szerelmét, Julist, aki azonban már máshoz ment férjhez. Bence közbenjárására a jegyző törölteti Bagyoni büntetését. Időközben meghal Julis férje, és az asszony egyedül marad a csecsemővel. A gyereket Julis Bencére bízza, míg szolgálni megy a városba.
Idő szerint | Hely szerint
Vetítik: DUNA TELEVÍZIÓ: Vasárnap (Május 27.) 16:40
DUNA WORLD: Hétfő (Május 28.) 3:45
* * *
Hazám, hazám, csendes hazám
előadó:
Kallós Zoltán
hazám hazám csendes hazám
bárcsak határid láthatnám
látom füstjét de csak alig
hogy az égen lengedezik
azt gondolom hogy a füstje
csak az erdő borult ködbe
búsul a madár az ágon
én is idegen országon
mikor hazul elindultam
színem se volt úgy búsultam
a lábam meg porosodott
időm sem volt hogy lepalljam
idegennek jövevénynek
nincsen becsüje szegénynek
idegen földre siettem
mert hazámba nem élhettem
édesanyám ha most élne
hozzám látni csak eljönne
csontjaimat összeszedné
koporsóba betétetné
rakáskába rakogatná
keservesen megsiratná
jajszavakkal megsiratná
senki azt meg nem kacagná
album:
Idegen földre ne siess
* * *
Nyírő József: Az én népem
Hangoskönyv
http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Az-En-Nepem-19100/
NYÍRŐ József
AZ ÉN NÉPEM
A regény laza szerkezetét Botár Béla, a fiatal református lelkész életíve tartja össze. Beiktatásától kezdve követhetjük nyomon az ő és a kisebbségi sorsra jutott székely faluja életét. Az ő mindenütt jelenlévő alakja fogja össze ezt a rengeteget szenvedő, naponta megpróbált népet. Az inuk szakadtáig küszködő barmokat vezető szekeres gazda észre sem veszi, hogy mindenórás felesége a boglya tetején életet ad gyermeküknek; a félholtan beteg kislányt édesanyja a nagykendővel a székhez köti, hogy gyógyulását mímelhesse haragos apja szemében; a Magyarországon végzett orvos, akinek a román állam nem honosította diplomáját csak az éj leple alatt keresheti föl a betegeket, akik a vizsgálat díját amúgy sem tudnák a körorvosnak kifizetni; az öreg székely, aki ökreit adta el fia iskoláztatására, az öngyilkosságba kergeti a gyerekét, mert folyton elbukik a román nyelvvizsgákon. Naponta és minden szereplő életében dráma zajlik a Székelyföldön, miközben a jóvágású román főbíró, Pompelu elcsavarja a falusi életbe belesavanyodó papné fejét, miközben az állását vesztő református tanító megtagadja nemzetét és hitét, hogy álláshoz jusson a román állami iskolában, miközben a tehetetlen falu szeme láttára árvíz sodor el egy házat anyástól, gyermekestől… Az író epizódról epizódra haladva, folyvást egy-egy novellát alkotva fest körképet a román fennhatóság alá került Székelyföld életéről, ugyanakkor azt is bemutatja, a székelyek sem bűntelenek, ahogyan a románságra is jellemző az emberség, az empátia, a nemzeti különbségeken fölülemelkedő szolidaritás: a prahovai román parasztok a maguk halottjaként gyászolják azt az idegen magyar fiút, aki nyelvvizsga kudarcai miatt már-már eszelős kóborlása közben az ő falujukban végez magával. Katartikus hatású olvasmány.
Legeza Ilona – OSzK
____________________
Nyírő József: Az én népem
Két székely beszélget:
– Te, Áront mégsem holnap temetik, hanem pénteken.
– Miért, jobban van?
A harmóniáról rég lemondott, szívszaggató nyomorban tengődő erdélyi magyar kisebbségi sorsról írta megrendítő regényét Nyírő József. A J. P. Morgan és Rockefeller századának is tekinthető huszadik századi időszakból a két világháború közti sínylődő, szegénységbe nyomorult székely falu élete a „vezértéma”, a meghatározó mozzanat. A regény központjában a magyar származású, református pap, Botár Béla küzdelme áll, családja, hivatása, egyházközsége megmentéséért. Az író laza szerkesztésű epikája siralmas emberi sorsok epizódját szövi a nyomorultul tengődő magyar faluban megismert szánalmas alakok, sorsok köré. A regény értékrétegei egymásra épülnek, egymást átszövik, kiegészítik egymást, és erre lehetőséget épp az előbb említett laza, epizodikus cselekményszerkesztés teremt lehetőséget. A regényben küszködő székely szegényparasztok, kisemberek lelki horizontjáról hiányzik a HOLNAP, ennek perspektíváját az iskola- nyelv-templom szentháromság tekintélyével, az ég irgalmával épp csak el nem bukó, tragikus hős, Botár Béla református pap mutatja meg.
Ha a szabadság a szükségszerűség belátása ( Hegel), akkor a természettel, románokkal, szükséggel, ínséggel egyaránt védekező viszonyban élő székelyek soha nem voltak szabadabbak, mint a Nyírő által ábrázolt, két világháború közti Erdélyben. Egész nyomorúságos életük nem más, mint a szükségszerűség belátása, abban az értelemben, hogy soha nem volt totálisabb háború, mint ebben a totális békében.
Az elnyomottságot, vigasztalanságot a regény képi világa is tartalmazza, nemcsak a cselekményből bonthatjuk ki. A regény nyitósorai megteremtik a borzongató atmoszférát, amiből már csak az isteni kegyelem menthet ki. ”A szél fújja a fenyők haját, és borzolja a tollat a templom gerincére szállott varjún. A fekete, vedlett toronyban sejtelmesen sírnak az ércvirágok, a harangok. A templom hegyen van, és őrzi a kicsi falut. Az apró székely házak némák, mint az egymás mellé tett kicsi, fehér koporsók.”
A komor társadalomszemléletű író talán csak az Istentől kapott méltóságunkban hisz (erre utal az epizód, mely azt ábrázolja, hogy a románok temetik el a területükön talált székely legényt és vigasztalják a sírjához vándorló édesanyát, s a másik, amikor a főhős a román szolgabíró keresésére indul a hóviharos ítéletidőben az erdőbe, noha az tönkretette a házasságát, fenyegeti a magyar iskola létét. Még jó, hogy Nyírő világképében van némi esély, hogy az irgalmatlan szegénységen és nemzetiségi torzsalkodásokon felülemelkedve győzhet a belénk plántált isteni szolidaritás.
Megdöbbentő regény.
Kerekes Tamás
__________________________________________
Nyirő József
Az én népem
(hangoskönyv)
Zordonabbul és mégis megbékéltebben, megrázóbban és megnyugtatóbban még nem rajzolta meg soha senki a magyar kisebbségi élet sorsát, mint Nyirő József Az én népemben. A regényben két világ feszül szembe egymással a két háború közötti Székelyföldön: a román jegyzők, csendőrök, szolgabírók és pópák uralma, amely mohón igyekszik elorozni mindent a székelyektől, és a mélységekben ott munkál az emberekben az ösztönös humánum, amely az ellenséget is emberszámba veszi, segíteni próbál rajta. A regény főhőse, Botár Béla, küszködő, megcsalt, meghurcolt református pap, havasi viharban indul annak a román szolgabírónak a keresésére, akinek személyes indokból a halálát kívánhatná. Elszerette a feleségét, a kétgyermekes papnét, és úri modora ellenére a legagyafúrtabb és legaljasabb módszereket veszi igénybe a pap elpusztítására. Botár Béla nem tehet másként, erre kötelezi a lelkiismerete, Isten parancsai, az emberi hagyomány. Olvashatjuk a regényt szerelmi történetnek. Olvashatjuk költői vallomásnak az anyaföld iránt érzett szeretetről, a csak azért is helytállásról. De ott rémlik mindezek mögött a magyar tanítóból románná lett renegát emberi tragédiája is. Nyírő, a realista, érzékelteti, hogy milyen szörnyű nyomás nehezedik a tanítóra, valósággal az éhhalál elől menekül a románosodás csapdájába, de a román hatalomnak csak addig van szüksége a felajánlkozására, az ő románságára, amíg sikerül megszereznie a magyar iskolát, megsemmisíteni az anyanyelvű oktatást. Az iskolájukból kiebrudalt magyar gyermekeknek nem marad más fegyverük, csak az imádság. Mondják a Miatyánkot, újra mondják, ebbe kapaszkodnak. A felnőttek másként válaszolnak az örökös kisemmizésre, megaláztatásra. Megszületik bennük és elmélyül a kisebbrendűségi érzés, mintha ez védelem lehetne a hatalommal szemben. A székely pap nem tud ebbe beletörődni, népmentő terveket melenget, ezek hívják ki ellene a román elnyomás bosszúját, és majdnem a halálba kergetik. Ám ez a könyv mégsem gyűlöletre, hanem szeretetre tanít. Nyirő József elénk tárja a székely nép csalódások és megpróbáltatások ellenére is töretlen és törhetetlen hitét, amely a regény végén iskolaépítő kedvbe szökken, és biztosan mutatja az irányt a jövőbe.
* * *
Lakatos Mihály
Befejezetlen múlt
Gondolatok két Nyírő József-regény
(Mádéfalvi veszedelem, Néma küzdelem)
időszerűségéről
http://www.barkaonline.hu/kritika/1967-nyir-jozsef-ket-regenyerl
* * *
Herczku Ágnes:
Hazám, hazám…
Hazám, hazám, csendes hazám!
Bárcsak határid láthatnám!
Látom füstjét, de csak alig.
Az ég alatt zengedezik.
Az ég alatt, a föld színén
Olyan árva nincsen, mint én
Az ég alatt a föld színén
Olyan árva nincsen, mint én.
Testvér, mikor az úton jársz
Szíved fáj-e, ingem nem látsz?
De ha fáj es, mit tudsz tenni?
Egyszer ennek így kell lenni.
Egyszer ennek így kell lenni,
Ketten két útra indulni,
Meg kell egymástól válani,
Meg kell egymástól válani.
Úgy elválunk mi egymástól,
Mint a lapi az ágától
Úgy megválunk mi egymástól,
Mint a lapi az ágától.
***
A fekete hattyú
Gyászt visel magáért,
Én is gyászt viselek
A régi babámért.
Istenem, Istenem,
De sok ennyi idő,
Hogy telik el búval
Ennyi gyászesztendő?
Nyárba nyíl a szegfű,
S e sok piros rózsa,
Nem tudnálak, rózsám,
Felejteni soha.
Nem tudnálak, rózsám,
Soha megátkozni,
Nagy átok van rajtam,
Mért tudlak szeretni?
Hosszú az éjszaka,
Nincs kivel aludjak,
Bánatos a szívem,
Nincs ki vigasztalja.
Sokan lefeküsznek,
Víg álmokat látnak,
Csak az én szemeim
Párnákat áztatnak.
Fúvom az éneket,
De nem jókedvemből,
Csak a bú fúvassa
Szomorú szívemből.
***
Ha folyóvíz volnék,
Bánatot nem tudnék,
Hegyek-völgyek között
Zengedezve járnék.
Hegyek-völgyek között
Zengedezve járnék,
Kaszáló rétekre
Porondot hajtanék.
Kaszáló rétekre
Porondot hajtanék,
Kövicses víz martján
Violát nevelnék.
Vetettem violát,
Várom kinyílását,
A régi babámnak
Visszafordulását.
Kinyílt a viola,
Ki is virágoza,
S az én régi babám
Vissza nem jött soha.
Kövecses víz martján
Páratlan gerlice,
Annak es édesem,
Én voltam egyike.
Annak es édesem,
Én voltam az oka,
Kinek ez világhoz
Nem volt része soha.
http://www.youtube.com/watch?v=U7dlNAB6pQ0
* * *
Perújrafelvétel
Nyirő József:
A csillagig érő emberek
Czegő Zoltán
2010. április
Annak a pernek nem szakadt vége Nyirő Józsefnek Spanyolországban, 1953-ban bekövetkezett halálával. Tulajdonképpen Nyirő első írásaival megindult már ez a per az erdélyi magyar s abban a székely élettér visszaperlése okán, per a küsebbségi sors képtelensége ellen, ugyanakkor elindult okoskán okoskodó irodalmárocskák padjaiból a per a székelykedő Nyirő ellen is. Így leve a vádló íróból vádlott is egyben, s állja életműve a sarat mindmáig.
Igazán nem jellemző mostani abszurd napjainkra, hogy éppen Budapesten áll a tárgyalás, és Medvigy Endre irodalomtörténész és -kutató emeli a vádat a Nagy Elásók ellen Nyirő műveinek kiadásával, de helyesebb azt mondanom: azok újbóli fölmutatásával véteti föl újólag a pert az író életének, életművének és egykori, mai igazának védelmében.
http://www.kortarsonline.hu/2010/04/perujrafelvetel/3697
* * *
„Addig megyek míg a szememmel látok…”
Messze földre bujdosott a galambom
Meg se látom vagy még hírét se hallom
Csak az esik a szívemnek nehezen
Hogy még nem is beszélhetek én vele.
Addig megyek míg a szememmel látok,
Ameddig egy sűrű erdőt találok
Sűrű erdő közepébe kaszárnya
Odaleszek édes rózsám bezárva.
Holdvilágos csillagos az éjszaka
Kisangyalom gondolsz-e rám valaha
Tanúm az ég és a fényes csillagok,
Hogy én babám mindig csak rád gondolok.
+
„Udvaromon aranyvályú, aranykút…”
Udvaromon aranyvályú, aranykút,
Abból iszik aranykakas, aranytyúk.
Aranykakas mind azt kukorékolja,
A szeretőm Kolozsváron katona.
Dombon van a kolozsvári kaszárnya,
Akármerről fújja a szél, találja.
Fújj a a szél a kaszárnya tetejét,
De sok kislány siratja a kedvesét.
Három kislány kimegy a temetőbe,
Mind a három letérdepel a földre.
Egy közülük felsohajt a nagy égre:
Mért is lettem katona szeretője.
Budapest, 2008. szeptember
http://www.youtube.com/watch?v=bsS-8OFMRO0&feature=related
* * *
Pomogáts Béla
A búcsú regénye
A mögöttünk lévő másfél évtizedben Nyírő József, aki valamikor Tamási Áron mellett, sőt előtt a legnépszerűbb erdélyi magyar írónak számított, legalább műveivel visszatért szülőföldjére, és népszerűsége ma vetekszik azzal, ami a harmincas-negyvenes években (egészen a második világháború befejezéséig) Erdélyben és Magyarországon körülvette. Jóvátétel ez a népszerűség azért a hatalmi szóval elrendelt hallgatásért és kirekesztésért, amelyben 1945 és 1989 között része volt. Könyveit ma (Csíkszeredában és Budapesten) két életműsorozatban is kézhez kapja az olvasó, személyes emlékezések és tudós tanulmányok vetnek számot életével és műveivel, s 2004. július 18-án szülőfalujában: Székelyzsomborban népes részvétel mellett állították fel emlékművét. Mindazonáltal ez a kései jóvátétel és népszerűség sem feledtetheti, hogy élete utolsó nyolc esztendejében milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülvergődnie: szülőföldjének, otthonának, az öt körülfogó és nagyra becsülő közösségnek az elvesztése miatt.
http://www.helikon.ro/index.php?m_r=635
* * *
Fordulj kedves lovam
Kallós Zoltán
fordulj kedves lovam napszentület felé
úgyse jövünk többet soha visszafelé
messze földre megyek elbujdosok innet
szép szülőhazámat nem látom meg többet
fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát
hosszú útnak porát fakó lovam nyomát
jó ló volt a fakó jó a viselete
áldja meg az isten aki felnevelte
porladozik csontja fekete főd nyomja
az én bús szívem is csak a bú rongálja
árva vagyok árva mint réten a tarló
kinek ékességét elvette a sarló
az idegen földön olyan beteg vagyok
szomszédim házáig alig elámbolygok
szomszédim azt mondják talán meg is halok
én is azt gondolom meg sem is maradok
idegen országban idegen emberek
járok az utcákon senkit nem ismerek
szólanék hozzájuk de ők nem értenek
ezen az én szívem de nagyon kesereg
http://www.youtube.com/watch?v=EcEqWiTD-7c&feature=related
* * *
Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám
NYIRŐ JÓZSEF: GYÓNOM A MINDENHATÓ ISTENNEK
Hullafoltos, vénhedt, homályos imádságház ez a mi kis templomunk, melyben első bírói ítéletemet ki kell mondanom. Szürke, kietlen kőcsontváz, nedves falain kiütött a zöld nyirok. Repedezett, vedlett, szúette, homályos, amelyben minden porba szakadt. A vörösre mázolt faszentek idétlenül előrenyujtják kezeiket, melyekről letöredeztek az ujjak, s a primitiv képek szemeit megette a salétrom. Az oltár feletti ismeretlen szentbarát szobor kámzsájában félvak verébfiókák tátogatnak sárga csőrükkel. Egyik tövében a harangozó, másik tövében a halál alszik a hívesben. A gyámfalak erőtlenül dűlnek a százados épület oldalának, s a piszkos ablakokon soha nem hull be a napfény. Ódon, terhes látvány. Egész élethosszra kimerül, aki csak látja.
A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást elvégezzem. Szombat délután van. Az emberek már hazajöttek a mezőről. Nehány vénasszony térdel a padokban és az esteledés homályában olyanok, mintha a kriptából korán feljött szellemek volnának. A gyóntatószék homlokán sárga bendő-lámpa ég ernyedt, gyér fénnyel. Ez is micsoda ijesztő bűnkoporsó, recsegő, ódon, vak trónus. Úgy látszik, még a sevillai zsinat idejéből való. A szakadozott láncú üvegluszteren egyetlen gyertya veti rá szomorú fényét a vén padokban ülők bűnbánati csendjére. Némán jönnek, mintha nem emberek, csak árnyak volnának.
Ki lesz az első? – izgat a gondolat és különös érzések között ülök, stólával árnyalt szemeimet nem merem a közeledőre emelni.
Egyik árny felemelkedik, lassan közeledik, mélyet sóhajtva térdre ereszkedik. Fülemet a gyónószék rácsához hajtom, de szívem izgatottan dobog. Félek is és azt hiszem, sápadt vagyok. Csodálkozom saját vakmerőségemen, hiszen Isten helyett ültem le bocsátani, büntetni ismeretlen életek és sorsok felett ítélni. Szeretnék elfutni, de a belső izgalom leigáz, két térdem egymáshoz verődik és feszülten várok… Forró lehellet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog:
– Gyónom a mindenható Istennek… és neked, lelki atyám, ki Isten helyett vagy…
Ismeretlen, meglett, komoly férfi beszél, kinek fia lehetnék. Alázatos, megtört, nyugtalan és bűnös. Bajsza fülemet csiklandja. Röpke büszkeség fut át öntudatomon, de olyan elevenen, hogy még a testem is egyenesre szilárdul tőle és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem… Az egész világon milliók fognak lábaimhoz hullani, kik vígasztalást és bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem mozdulatával, örömöt gyujthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki. Egyetlen ökölcsapással bezúzhatom a vigyorgó ördög fogait, pár latin szóval letörhetem a tragédiák világsötétítő szárnyát, porba dönthetek és porból teremthetek éppen, mint Ő, az – Isten… Belső elégtételt érzek és titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a bűnvallásra szánja magát.
– Loptam…
Kissé megtorpan és keserűt nyel utána. Ez a kedvező pillanat, hogy rácsapjak a bűnre:
– Mit lopott?…
– Pénzt.
– Szegénytől, vagy gazdagtól?
– Elég szegénytől.
– Sokat… lopott?
– Öt forintot.
Szaggatottan felel, arcaink egymás mellett vannak és érzem, hogy az övé minden kérdésemre forróbb, szinte átsüt a köztünk levő farácson.
– Miért lopott? Nem félt az Istentől?
Az utolsó kérdés rossz volt. Az ember hallgat, elzárkózik: Mikor lopott, nem jutott eszébe, de most fél az Istentől, mert nem a Jóságost, a Büntetőt látja.
– Ki kell tárni őszintén a lelkét, – bíztatom, – hiszen Ő úgyis tud mindent.
A vallomás önkéntelen, mindent sodró elszántsága már eltünt. Akadozik és kendőzi, szépíti, titkolja önmagát. Szavai hidegebbek lesznek és végül, vagy elromlik a bűnbánat mély, megnyugtató hangulata, a gyónás újjáteremtő, erőtadó megnyugvása, vagy – hazudni fog. Megrettenek, hogy az első lélek, ki hozzám fordult, csalódni fog. Meleg, együttérző, bátorító hangon, kis lelki kelepcét állítok neki. Tudom, hogy észre sem veszi, hiszen tanulatlan, egyszerű, falusi ember.
– …De ugy-e, az a szándéka, hogy az okozott kárt megtéríti és a pénzt visszajuttatja mert csak úgy bocsátja meg a Jóisten a bűnét . . A férfi homloka lemondóan megkoppan a gyónó rácson:
– Nem tudom visszaadni.
Nehezen szakad fel a szó melléből.
– Akarnám, de nem tudom. Esett, szegény ember vagyok én, lelkiatyám. A Csedő úr marháit őrzöm a havason. A mult hétön valami erdőlő emberek mentek szekérrel a vágottba, s egyik azt kiáltsa neköm, hogy: – «János, hé, eridj haza, mert meghót a feleségöd!» – Nagy szaporán hazamegyek, s hát látom, hogy igazat mondtak. Két árvám maradt, s mind kicsidek. Egy falat kenyér a háznál nem vót… Két napig néztem, hogy éheznek az ártatlanok, s akkor éccaka… elmentem hazulról… Loptam, mert heába kértem, nem adtak… Nem adtak… S ha már fel nem ódoz, én menyek is, tisztelendúr, mert én ez ántivilágban azt a pénzt visszaadni nem tudom… Nem én…
Mozdult is nehezen, leverten, hogy távozzék. Ijedten szóltam rá:
– Maradjon…
Visszaereszkedik térdeire és vár. A valóság előtt tudományom cserben hagyott. Törtem a fejemet, hogy megoldást találjak.
– Egyszerű, – vidultam fel a mentő ötletre és a zord életű bűnöshöz fordultam.
– A kárt meg kell téríteni és ha nem tudná, – én lehetővé teszem, hogy lelki vígasz nélkül e szent helyről ne távozzék.
Az ember minden idegszálát megfeszítve várakozik: Mosolyogva, drága, meleg lelkikényszertől hajtva nyúlok a zsebembe és előveszem majdnem minden pénzemet, egy papir ötforintost. Ujjaim közt összesodrom és áttolom a sárga, töredezett rácson.
– Itt van az öt forint – és adja vissza a károsultnak…
A gyónó ember mohó örömmel kap utána, kisimítja, megnézi, szemei a sötétben felvillannak. A pénz látása megzavarja, szólani sem tud. Titokban figyelem és – belül büszke vagyok magamra.
– Sorolja csak fel tovább a bűneit.
Katonásan kihúzza magát, mint akit álmából költöttek fel és hirtelen összeszedi gondolatait. Már csak mímeli a magavádló gyónót, szórakozott és tisztán tudom, hogy máshelyt jár az esze. A pénz tette. Majd elmúlik – gondolom – és figyelőn visszaereszkedem a gyónószék könyöklőjére.
– Kárinkottam – dörmögi az ember.
– Hányszor?
– Nem es tudom, istállom.
– Sokszor?
– Abbiza, elég sokszor…
Újabb sóhajtással jelzi a bánatot, s utána hidegen darálja:
– A hatodik parancsolat ellen es vétköztem…
– Gondolatban?
– Búmot se mondanám, ha csak gondolatban…
Magam is elpirulok, mikor felteszem a kérdést, de elő van írva, hogy a bűn minőségét tisztázzuk:
– Más feleségével?
A rongyos baromőrző ember alázatos hangja megércesedik, s keményen visszavágja:
– Magamot vádolom, de mást nem…
És összeszorított szájjal megátalkodik. Csak a következő bűnöknél mutatja, hogy újra megtört, még bensőségesebb, de csak színleg és alig várja, hogy a konfessziót befejezze. Nem láthatok a veséjébe és szinte megkönnyebbülten hallgatom, hogyan igyekszik a bűnbocsánat partjaira kapaszkodni.
«Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet… Fogadom életem jobbulását, kérek ezért idvességes penetenciát és felódozást…»
Most rajtam a sor, de – Istenem – mit mondjak? Néhány hideg, iskolás intelmet elrebegek. Érzem, hogy szavaim erőtlenek, nem világítják be a mély árkú élet titkait s e havasi pásztor vasidegei meg sem rezdülnek tőlük. A durva testből képtelen vagyok a lélek erőtlen szárnyait kitépni, s az erdei tüzektől szőrös, fekete mellkasban megátalkodott szívet új, tiszta életritmusokra indítani. Robusztus, darabos ember ez, kit, ha a legteljesebb megigazulás percében meg is halna és üdvözülne, csak arra lehetne használni, hogy izmos testével húzza Isten szekerét, de angyalként felette lebegni képtelen volna.
Az első gyóntatásom az én vereségem és kissé tehetetlenül recitálom a feloldozás formuláját:
«A mi Urunk Jézus Krisztus oldozzon fel téged és én az ő tekintélyével feloldozlak a bűnök minden bilincséből…»
Az ember megcsókolja a kicsüngő stólát, lassan eltűnik és új árny ereszkedik lábaimhoz.
«Gyónom a mindenható Istennek…»
A bűvös faköpeny recseg a bűnök terhétől, melyek durvák, darabosak, együgyűek és meztelenek. Mindenik egy-egy ökölütés az Isten mellén. Szürke sziklák, melyek komoran fekszenek az emberi életen. Egyszerűek. Hiányoznak a démoni szándékok finom kultúrájú, szédítő távlatai a lélek labirintusainak titka, nem az intellektussal megtámadott Isten elleni harc raffináltságainak kábító lehetőségeivel kell birkóznom, hanem csak primítív harapás mindenik a szíven. Nyomukban mégis az életrejtelmekbe látok, az emberek sötét munkája mögé. A gyóntatószék lassan átforrósodik a szűzességsiratásoktól, a boldogság, nyugalom utáni kemény törtetéstől. Aljasságok, gazságok, házasságtörések, kenyéréhség; ismeretlen veszedelmek szállanak felém a forró szavak gőzéből. Mindenik egy-egy viperacsípés a lelkemen. Beleborzongok és önkéntelen elítélem. Nem tudom megérteni, hogyan lehet a végtelenül jó Istent ennyire bántani és haragomban szeretném kárhozatra taszítani őket. Korholom és kinzom szegényeket túlhajtott buzgalomból, a csak betűkből ismert élet tudatlanságával, könyv-bölcsességgel.
– Csaltam, raboltam, paráználkodtam, hamisan esküdtem, rágalmaztam, más becsületébe gázoltam, gyűlölködtem, haragot tartottam, gyujtogattam, kárt tettem, ahol csak lehetett, mindenütt ártottam, Istent számba se vettem, mértéktelen voltam, soha nem imádkoztam, embert, állatot kínoztam, gyilkoltam… – és ki tudná, hogyan folyt tovább a szájakról a fekete patak.
Ezeket a vétkeket is jórészt csak könyvből ismerem. Csak nevüket hallom és valójában azt sem tudom, hogy miket bocsátok meg Isten nevében. Amig el nem követtem, nem tudom, hogy mi az. Honnan sejtsem, hogy mit jelent késsel lesni hónapokon keresztül azt, akit gyűlölök és a siket, vörös vérzúgásban reszketni a bosszúvágytól, eladni testet, lelket, nem törődni sem földi, sem égi büntetéssel, csak szomjazni a vérre, élete, megkínzása, meggyötrése, összezúzása után; érezni öklünkben a túlhabzó, kielégítetlen erő édes fájdalmát és a szenvedély romboló extázisában rávetni magunkat embertársunkra és a vérétől lecsillapodni?… Honnan tudom, mi az: futni a kijózanodás félelmében, erdőkön bujkálni ólmos arccal, kaini lelkiismerettel, bitanggá vetett sorsban és végül elsorvadt testtel, borzasztó belső ronccsal odazuhanni egy fekete reverendácskával takart gyermek-pap lábaihoz és egyszerüen azt mondani: – Öltem… Mit is sejtem, hogy mi van a házasságtörés szégyene mögött? Mi az a szűnni nem akaró kín, a meggyalázott test lemoshatatlan szennye, a folytonos titkolás nehéz félelme és mindig rágondolni, mert mindig látom, akit megcsaltam, a hitvesi hűség összeomlása, magam megvetése, egy eljátszott élet sívársága, pusztulás, amikor még az imádságot is hazugságnak érzem, melyre ártatlan kicsinyeimet tanítom?… Hogyan mérhetném meg a szakadékokat, ahol az emberek belső útjai vezetnek, amelybe öngyilkosok beleugranak, a végtelen nyomor és szenvedés viskói között járók kínját, kiknek minden lépésre egy-egy hajszála megőszül?… Egyetlen mentségem, hogy Istenre bízhatom őket. Én csak felemelt kezű, feloldozási formulát mondó, gyenge gyermeke vagyok.
Istenem, milyen borzasztó ez a gyóntatószék!
«Gyónom a mindenható Istennek», – hallom újra.
Bűne sincsen annak, aki mondja. Az élet ismeretlen áldozata, eltiprott névtelen, az emberi jóság összetört drága edénye, akin tragédiák viharzottak végig, szegénységében elégette már a betlehemi jászol-fáját és Krisztus keresztjét is. Minden este szemfedővel takarózik és övéinek pár sírhalma minden vagyona. Elfogyott erejű, tehetetlen drága jó lélek, kinek testileg is csak az a kicsire szabott, kerek ostyadarab a tápláléka, melyet reggelenként buzgón megáldozik. A hit csodája, hogy még él. Nem bűnbocsánatért, új erőért gyónik. Már életében öreg imádságos könyvvé vált. Elhagyatott, társtalan, szomorú és olyan finom, hogy a legkisebb szellőre is vérzik a lelke… Egy összeomlott világ alatt vergődik, s a némasága a legszörnyebb jaj, mit valaha hallottam… Mit mondjak neki? Kifogy a szó a számból, lelkem didereg és semmi súlya, melege, kegyelme nincsen igémnek:
– Bízzék Istenben!… Ő nem hagyja el…
– De hiszen csak ez tart életben, – suttogja elhalón.
Szent ő, a szegénység szentje, kit soha szentté nem avatnak… De talán a poraiból nőtt virágocska mégis ékesebb lesz, mint a többi. Bizony elhagyta őt az Isten, úgy érzem és elsápadok a gondolattól, hogy mikor másoknak bűnöket bocsájtok, magam vétkezem.
És minden egyes gyónó-gyermekem újabb vereségem.
Érzem, hogy nem tudok belekapcsolódni rejtett világukba. Minden sóhajtáshoz testvért kellene sóhajtanom, szívük terhét velük viselni, erős karjaimba emelni őket, hitet hittel, kínt kínnal, testet testtel, lelket lélekkel, sorsot sorssal támogatni. Át kellene ölelni mindannyiokat és a saját varázslatomba vonni. Hiszen a halott is csak úgy tudna pihenni, ha mellé fekhetném. Már nem én élek, hanem ők élnek énbennem és én élek őbennük… De ingatag kicsi fiú vagyok, ki tehetetlenül tátom a számat a vezérletemre bízott nyájacska élén.
Milyen szerencse, hogy nem én, hanem Isten gyóntat!…
Ernyedt, fáradt vagyok. Valaha izgatott a kíváncsiság, hogy miket gyónhatnak meg az emberek. Vágytam belenézni a rejtett titkokba, a leleplezett emberbe, férfibe, nőbe, – különösen a nőbe, – mikor leteszi az álarcát és fölébük akartam kerekedni ezzel az egyetlen szóval: – Ismerlek. Előttem nem hazudhatod magád kiválónak, önmagadnál többnek, a test külső varázsa mögött, kultúrád, tudásod, művészeted, csaló modormázad mögött látlak. Elszakíthatatlan viszony szövődik köztünk és érezni fogod a lelki függőséget… És most látom, hogy minden megvallott bűn, halott bűn, alighogy kimondták, már el is feledem, és alig várom, hogy vége legyen az egész tortúrának. Bár soha se kellene gyóntatnom. Csak a magam tehetetlenségét érzem és a belém írt panaszok, bűnök, kínok, küzdelmek fájnak, kiábrándultam az emberből és ha személyesen beszélhetnék a Teremtővel, azt mondanám róla: – No, nem nagy dicsőségedre válik, hogy megteremtetted.
Magammal azonban mégis meg vagyok elégedve. Szentül meg vagyok győződve, hogy sok jót tettem, embereket vígasztaltam, megnyugtattam, lelkeket támogattam és új erőkkel megajándékozva útnak indítottam. Kevés pap tudná ezt megtenni rajtam kívül. Szorongásaim elmúlnak és érzem, hogy a gyónási titok komoly szigiluma mögött ritkán állott olyan nagy ember őrt, mint én. Szinte sajnálom is már, hogy az utolsó gyónó jön. Csak jöjjön. Hamar megölöm kis fekete bolháit, melyek az ördög irhájáról lelkére szökdöstek. Már morgom is az előkészítő áldásformulát, de az ember hallgat, nem siet mondani: «Gyónom a mindenható Istennek…» Vár, küzködik. Segítségére sietek barátságosan megejtő kedvességgel:
– Mikor gyónt utoljára?
– Az előbb.
– És valamit elfelejtett meggyónni?
– Nem én, istálom.
– Akkor miért jött?
Az ember még mélyebbre süti le szemeit.
– Visszahoztam a pénzt.
– Miféle pénzt?
– Az öt pengőt, amit a tisztelendúrtól kaptam, hogy a lopást adjam meg. Tessék! – És már erőlteti is át a gyónószék rácsán.
Tájékozatlanul kérdezem.
– De miért hozta vissza?
– Én csak azért, – sírja a havasi ember, – hogy amig a penetenciát imádkoztam a padban, eszembe jutott, hogy Ferenckének kiszakadt a bocskorkája, Márikámnak kicsi rékli kéne, s én abbahejbe tudtam, hogy a lopást soha meg nem adom. Tessék a pénze, tisztelendúr; mert én újból nem akarok vétközni, és ha már így van, vegye vissza a felódozást, és az én Istenem segélje meg, vezérelje, hogy haladhasson a pályáján és fizesse meg irántam való jóságát, mert mi többet nem találkozunk. Még az éjjel megyek a havasba. No, engedjen meg az alkalmatlankodásért…
Nagy, nehéz léptekkel elment.
Úgy éreztem, mintha villám ütött volna a szívembe. A vén templomban már senki sem volt. A gyónók elfogytak. Szégyenkezve letettem a violaszín stólát, kiemeltem nyakamból a karinget és egyedül, elhagyottan állottam.
A luszteren még párat pislogott a leégett gyertyavég és azután elaludt az is.
Ráborultam az utolsó padra, s lázasan mondani kezdtem a Vespere himnuszát:
«Expelle noctem cordium
Absterge sordes mentium.»
«Űzd el a szívek éjjelét, töröld el hát fejünk szennyét…»
A templomra csend borult és fölöttem álmában sejtelmesen sóhajtott a nagyharang…
*
Úgy mentem haza, hogy senki se lásson.
Az ég felettem csillagot virágzott, a csendes parasztházak fehéren aludtak. A hegyek felől távoli dörgés morajlik, a munkától fáradt nép már pihen, a havasok fölé komor, fekete fantáziák szállanak.
Sokáig elnézem a szobámban, hogyan muzsikál a lámpám üvegje és lassan megnyugszom, izgalmam lecsendesedik. Lefekszem és ágyamból hallgatom, hogy az ajtó küszöbén fekvő kutyám úgy horkol, mint egy breváriumát végző vén kanonok.
Jóval éjfél után megverik az ablakomat. Felriadok.
– Ki az?
– Az egyházfi. Tessék jönni, mert beteghez kell menni. A kicsi tisztelendurat kívánta…
– Menjen csak előre, Mihály bácsi a templomba és készítsen elő mindent. Pár perc mulva én is ott leszek, – kiáltom vissza.
Gyorsan öltözködöm. Halálveszély van, hogy ilyen későn hívnak és esetleg csak pillanatok választanak el egy lelket a pokoltól, vagy mennyországtól… Rohanva igyekszem a templomba. Az oltáron a szentségház tövében már két szál gyertya ég. Izgatottan veszem magamra a szent ruhát. Nyakamba akasztom a szentséghordozó selyem zacskót és a vattával bélelt ezüst szelencében elhelyezem az oltári szentséget. Mihály bácsi viszi a szent olajokat és tartja a kézilámpát.
Födetlen fővel haladunk a néptelen úton, csak a kis csengettyű szól, hogy az Úr Jézus haldoklóhoz siet. Az egyházfi megpróbál beszélgetni:
– Az este még semmi baja nem volt. Hátra ment a havasba, s a sötétben valahogy félrelépett és lezuhant a mélységbe. Úgy hozták haza lepedőben…
Rászólok, hogy hallgasson, s csendben megyünk tovább.
Lent a falu végén, egy kicsiny házban ég a lámpa, fénye küzd a sötétséggel, mint a kihúnyó élet. Itt várnak rám. Öles léptekkel sietek, szinte rohanok, mellemen Krisztussal és végre elfúlt lélekzettel megérkezünk.
«Békesség e háznak:»
«És a benne lakóknak», – felelik a könyörületes szomszédok. A festetlen szalmaágyon véres férfi fekszik. Hörög és küzd, birkózik a kínokkal. Nem ismerem, sohasem láttam, de a pap és halál ne nézzék a nevet. Egy ember, egy haldokló. Az oltári szentséget elhelyezem a szegényes fenyőfaasztalon és mindenkit kiküldök a szobából. Egy asszony megfogja a kanapén kuporgó, szepegő két kis gyermek kezét:
– Gyertek, Ferencke, Márika!
A nevekre megrendülök. Nem ismerem, de tudom, hogy az én első gyónóm. Fejéhez telepszem és ő már mondja is magától, utolsó erejének halálos megfeszítésével:
– «Gyónom… a… mindenható… Istennek…»
Halvány vérbuborék zárja el ajkait.
– Ne, ne beszéljen, – intem, – csak bánja meg életének összes bűneit és sietek feloldozni.
Arra sincs időm, hogy a virrasztó embereket beszólítsam, mert meg kell előznöm a halált, míg az öntudat el nem alszik.
– Magához tudná-e még venni az Úrjézust?
Alig észrevehetően igent int és a véres szájnak átnyujtom a viatikumot.
«Accipe frater… Vedd, testvérem, az útravalót…»
A száj hatalmas rándulásán látom, hogy lenyelte. Melle a kínoktól megdudorodik, bajszán sós verejtékgyöngyök csillognak és alig hallható szó hagyja el ajkát:
– Azt az öt forintot… tessék…
Ereje elhagyta. Melléje roskadok és átölelem.
– Azzal az öt forinttal Ferenckének új bocskorkát, Márikának kicsi réklit veszek… Értette-e?
A haldokló elmosolyodik és megnyugszik.
A csengettyűvel jelt adok. Az emberek újra bejönnek. Figyelmeztetem, hogy a haldoklónak az utolsó kenet szentségét adom most fel, mire zajosan letérdelnek.
«Lépjen be a házba Krisztus, – csendül fel a hangom. -… Töltse be víg öröm, termékeny szeretet… Fussanak a démonok… Jöjjenek a béke angyalai…»
De nincs idő az imádkozásra. Ujjamat a szent olajba mártva, keresztalakkal jelölöm a haldokló szemhéjjait:
«Ezen szent kenet és saját legkegyelmesebb könyörülete által bocsássa meg neked az Úr, amit látás által vétkeztél.»
A szemek zárva maradnak.
A füleket kenem meg és többé nem hallanak.
Az orr két szárnya többé nem repes, mihelyt megérintem.
A száj a ráhintett kereszt után örök némaságba dermed.
A kezek is meghalnak érintésemre…
A lábak kihülnek…
Az ember meghalt…
Uram, irgalmazz nekünk!…
(Kolozsvár)
*
Nem ismertem az örömet
Kallós Zoltán
nem ismertem az örömet
azt se tudom milyen lehet
nem ismertem az örömet
azt se tudom milyen lehet
a bánatot jól ismerem
mer az itt van mindig velem
a bánatot jól ismerem
mer az itt van mindig velem
elosztották a bánatot
ott se vótam mégis jutott
ha még egyszer elosztanák
talán mind is nekem adnák
feljött a nap elhaladott
búval kapott búval hagyott
bús anyának bús gyermeke
én vagyok annak egyike
este napszentület után
könnyemmel áztatom párnám
nem virradok örömömre
nem sötétülök kedvemre
minden nap feljötte előtt
könnyemmel megmosdom előbb
mosdóvízre nincsen gondom
mer a könnyembe megmosdom