Egy szamár(lopás) története

EGY SZAMÁR TÖRTÉNETE.

I.

Egy őszi reggelen bejön hozzám a parasztom, a kinél laktam, s föltünően bús képet vág.

– Mi baj, sógor?

– Szégyellem megmondani.

– Csak ki vele!

– Az éjjel ellopták a szamarat.

– Az istállóból?

– Nem. A kertből.

– Minek hagyja kint éjszakára?

– Az istálló kicsi és meleg. S a szamár mindig rugdalta a teheneket. Mit tegyek, uram?

– Mit? Álljon be az istállóba és rugdalja tovább a teheneket, mert különben ők is megtudják, hogy kend nem tud vigyázni a jószágára.

– Bánom is én, a tehenek akármit tartanak rólam, csak a szamaram megvolna.

– Lásson utána, hogy meglegyen.

– Már megtettem a följelentést a csendőröknél.

– Akkor hát várjunk türelemmel.

Eltelt egy hónap, az én türelmem nem fogyott el, de a paraszté igen.

– Eh, mit lesem én itt a jó szerencsét. Szombaton váci vásár lesz, majd szerzek én ott szamarat.

II.

Szombaton hajnalban Peták János, vállán egy kötőfékkel, elment a váci vásárra. Szamár volt ott elég, de a leghitványabbat is többre tartották, mint a mennyi pénze neki volt. Megette a kenyerét, a zöld paprikáját, a szalonnáját, megivott rá egy pohár bort: a szamarak még mindig nem lettek olcsóbbak. Elszítt egypár pipa dohányt, kiült a napra, a füle tövét vakargatta: mind hiába, a szamarak sehogy se akartak hanyatlani.

De a nap lehanyatlott arra a visegrádi hegyek felé, s már csak a hatalmas fegyház tetejét sugározta be. Innen-onnan beköszönt a sötétség, s neki még mindig nincs szamara. Milyen könnyü annak, a ki el van szánva arra, hogy lopjon. Annak megmarad a pénze s mégis van szamara. Megtudni pedig sohse tudja meg senki: lám ott van az ő esete.

Mire egészen besötétedett, arra ő is készen volt a logikájával. A kinek a törvény nem tudja előkeriteni az ellopott szamarát, annak joga van egy szamarat lopni a maga számára. Ezzel elindult hazafelé.

III.

Ugyanezen az estén két ember ballagott haza a váci vásárról. Helyesebben szólva, két ember és egy szamár. Még helyesebben szólva: három szamár. Mert a két ember, a vásáron megcsalni hagyván magát, önként beállt szamárnak, a harmadik pedig szamár volt, mert annak született.

A két ember testvér volt: Romosz István és öcscse, Ferkó. Azért vettek szamarat, hogy a dunakeszi nyaralóknak vizet hordjanak rajta a Dunából.

– Öcsém! – szólt István.

– Bátyám!

– A szamár drága volt.

– Nagyon drága.

– Hát miért vettük meg?

– Te vetted meg.

– De te helybenhagytad a vásárt.

– Azt hittem, neked, mint idősebbnek, több eszed van.

– Pedig hát szamarak vagyunk mind a ketten.

– Mind a hárman, – egészité ki az öcs.

Ennek konstatálása után nyugodtan haladtak tovább, maguk után huzva a szamarat.

– Hopp! – kiáltott Romosz István, az öregebbik, – tudom már, miért volt olyan drága a szamár.

– Miért?

– Az a gazember, a kitől vettük, keveset adott vissza.

– Mi az ördög.

– Gyere, meg is számláljuk.

Ezzel betértek a Dobogó-csárdába s a szamarat a kapufélfához kötötték.

IV.

Nem telt bele öt perc, arra haladt Peták János az üres kötőfékkel, a melyhez egy szamarat szándékozott lopni. A szamár ott volt a kapufélfa mellett. Peták lekötözte s egy dülőuton oldalt vágott az országutról. A szamárnak csak az tünt föl egészben, hogy most valamivel sebesebb menésre kényszeritik. Azt, hogy becsületes kezekből becstelen kezekbe jutott, nem is álmodta.

Peták Jánost nem bántotta a lelkiismeret A mit érzett, azt egy modern védőügyvéd igy fejezné ki: A társadalom immár nem tartozik neki semmivel. Peták Jánost csak az a gondolat bántotta, hogy meg találják csipni. Mikor aztán szerencsésen hazaért, még ez a gondolat se bántotta. Örült neki, hogy van szamara.

Otthon, az istállólámpás gyér világánál, a szamarat álruhába öltöztette. Beadott-e neki valamit, vagy rákent-e valamit, azt nem tudom, de a szamár egészen megváltozott. Reggelre zebra lett belőle. Igy mutatta be nekünk, mint becsületes szerzeményét.

Romosz Istvánt és Ferkót (a kik a szomszéd faluban laktak) természetesen nagyon bántotta, hogy drágán megfizetett szamaruk másnak a birtokában legyen s szintén jelentést tettek a csendőrségnél a lopás miatt.

A csendőrök majd kidobták. A csendőr vitéz legény. Három fegyvert hord: egyikkel vág, másikkal szur, harmadikkal lő és hatvan halált hord a patrontáskájában. Száz lázadóval egymaga szivesen szembeszáll, de apró tolvajokkal, sunyi parasztok lefőzésével nem szeret foglalkozni.

Mindazonáltal az őrmester kiadta a parancsot s legényei a Vác mellett fekvő falvakban elkezdték vizsgálni, hogy ki hozott haza a váci vásárról pakszus nélkül való szamarat.

Peták Jánoshoz is hamar elérkeztek. Szamarat találtak, de pakszust nem találtak. Mars a községházára!

– Minek? – kérdé Peták János.

– Mert kend lopta a szamarat.

– Hátha az lopta, a kitől vettem s nem tudott pakszust adni?

– Majd kiderül a vallatásnál.

– Nem félek tőle. Mert a szamár az én becsületes szerzeményem.

– Ott beszéljen kend, a hol kérdik.

– Mindenütt beszélek, a hol a becsületemről van szó.

Mindnyájan vonultunk a községházához. És megkezdődött a kihallgatás. Peták János egyre csak azt hajtogatta:

– Ez a szamár az én szamaram, akárki mit mond.

– Kendteké ez a szamár? – kérdé az őrmester a lóhalálában elősiető Romosz testvéreket.

– Szamárnak szamár, de hogy a mienk-e, arra nem mernék megesküdni, – felelt az öregebbik Romosz.

– Mert hát a mienk mintha másféle szint vallott volna, – tette hozzá a fiatalabbik.

Az őrmester tapasztalt ember volt s azon kezdte, hogy tetőtől talpig megmosatta a csacsit. A csíkos zebrából tiz perc alatt egy jámbor szürkefüles lett.

– Most már valamivel szamarabb, – mondá Romosz István, – igy már el merném vállalni.

– Én megesküdni is mernék rá, – tette hozzá Romosz Ferkó.

– Akkor el is kárhoznék kend, – szólt Peták, – mert hogy ez a szamár az én szamaram, az szent.

Előlépett a biró.

– Megálljunk, emberek. Én ösmerem a Peták János szamarát. Annak a hasán egy patkó formája van: ott rugta meg a lovam s azóta nem nől szőr a helyén.

– Végem van! – nyöszörögte Peták, – ez a szamár a régi szamaramról beszél.

E közben a csendőrök már lehajoltak a csacsin levő lórugást megvizsgálni.

– Ez a szamár a Peták Jánosé, – szólt az őrmester, – ott van rajta a patkó nyoma, akárki megnézheti.

Legnagyobbat bámult Peták János.

– Az, istenucscse, ez az én régi szamaram, – mormogá, miután megnézte.

Ha be nem mázolta volna a csacsit, ő maga is ráismert volna.

– Hát miért nincs hozzá pakszus? – kérdé az őrmester.

– Mert lopott szamár, – felelt hetykén Peták.

– Az igaz! Hiszen ellopták kendtől és kend visszavásárolta a tulajdon szamarát! Hahaha!

Mindenki nevetett. Legjobban Peták, legkevésbbé a Romoszok.

V.

Mikor hazafelé ballagtunk, kenetesen igy szólt Peták:

– A törvény bölcsesége véges, de az Uristené végtelen.

– Mit akar ezzel mondani?

– Csak azt, hogy az Uristen még a lopást is tudja ugy intézni, hogy jó legyen belőle.

*

RÁKOSI VIKTOR MUNKÁI
III.

RÁKOSI VIKTOR

SIPULUSZ
HUMOROS ELBESZÉLÉSEI

ELSŐ SOROZAT

BUDAPEST MDCCCCIII.
RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.

TARTALOM

HOFFMANN MESÉI.
OTELLÓ A PROPELLEREN.
TAVASZI RÜGYEK.
NŐM, A KI HÁRFÁZIK.
EGY SZAMÁR TÖRTÉNETE.
HORÁK UR.
BENDERI UR VACSORÁI.
HOGYAN KERÜLT BELE BAGÓ JULIS A TIMESBE.
RÓZSA A LILIOM-UTCÁBAN.
A PÉCSI HÁROM MALOM.
HOGYAN VETTEM ÉN SZAMARAT.
A POLGÁRMESTER ÖTLETE.
VIDOCQ HALÁLA.
A BÁBA-HOMOKI HÓFUVÁS.
A HISZÉKENY GÁSPÁR.
GYÖRGY UR MANDULÁI.
BOJTOR KAMILL UTAZÁSA.
TÖRTÉNET HÁROM FELVONÁSBAN.
A VÉNUSZ-KÉP.
A KARAKASZI ÖZVEGY.
SZENVEDÉSEIM.
EGY KUTYA ÉS KÉT ÓRA.
A RARITAS.
TÖRÖKÖK ÉS TATÁROK.
AZ ÁL-IVÁN.
KIRÁNDULÁS VISEGRÁDRA.
SÁSKA, AZ ORVOSNÖVENDÉK.
CSAMANGÓ PÁL SZERELMEI.