kb. 3 perc olvasás
RÁKOSI VIKTOR
KORHADT FAKERESZTEK
Képek a magyar szabadságharcból
Fiúk és lányok számára
TARTALOM
Előszó
A sztrecsnói piros virágok
Sír az erdőben
A cserkeszkapitány elbeszélései
Zsadony és Kamasz
Történet, amely álom
A legionárius
A zsidó fiú
Gábor diák
A gyönki nemzetőrök
János vitéz
A preszákai árnyak
A transzport
A menekült
A III. zászlóalj muszkája
A kisértet
A cár (1849)
A gyerek
A két testvér
A kis vértanu
A csatatéren
Az őszi ködben
A szenvedők
Dobpergés
Történetek egy kis faluból
A mi lengyelünk
Bőr János
Sokat járkáltam szerteszét a világban. Álltam a San Genaro-templom erkélyén, bámultam a dicső Nápolyt s kék tengeröblét, az olthatatlan tüzü Vezuvval, Sorrento sötétzöld olajfaerdőivel, Castellamare és Posilippo piros-fehér házaival beszegve. A Szent Péter-templom tetejéről hallgattam a harangok zúgását, melyek a föltámadást hirdették az örök város lakóinak. A Mont-Martre csúcsáról bámultam le a világ fővárosának lázas nyüzsgésére. A norvég fjordok közt hallgattam az északi szél üvöltését, mely tán azért fájdalmasabb ott fönt, mert a szélvész testét az éles sziklák megtépik…
És mégis, és mégis… Mikor hazatértem csöndes otthonomba, éjszakai álmaimba nem lopóztak be Nápoly szépségei, Róma nagy emlékei, Páris gyönyörei s Norvégia vad tájai. Ébren, emlékemben sokszor visszavarázsoltam a napokat, melyeket ott töltöttem. De álmaim máshová vezettek.
Évekkel ezelőtt a Hargitán, a nagy székely havason utaztam keresztül. Teljes pompájában állt az erdő, az ég felhőtlen volt s a hálás madarak legszebb dalukkal dicsérték a Teremtőt. S mikor lassan kapaszkodtunk fölfelé, egyszer csak egy sírdombot pillantok meg, korhadt fakereszttel. Azután egy másik sírdomb, harmadik sír… negyedik sír… kereszttel vagy anélkül… A kocsis megemeli kalapját.
– Micsoda sírok ezek?
– Honvédsírok.
– Kik vannak alattuk eltemetve?
– Ki tudná a nevüket megmondani? Negyven esztendeje annak, uram. Elestek a forradalomban. Isten nyugosztalja meg őket haló porukban.
– Amen.
Hallgatagon haladtunk odább, a vadvirágos sírok elmaradtak.
…És amikor Branyiszkó csúcsán átkeltem, megint csak ott láttam a vadvirágos, elhagyott, besüppedt sírokat, korhadt, félredőlt fakereszttel… A fuvaros megemelte süvegét és keresztet vetve magára, imádkozott az ismeretlen halottakért…
Hallgatagon haladtunk tovább, a vadvirágos sírok elmaradtak.
Elmaradtak ébrenlétem óráiban is, de álmaimban ezek kerestek föl a nem a boulevardokon, a korzókon és a galeriák alatt, hanem elhagyott temetőkben és széttaposott sírok közt bolyongtam álomvilágomban.
…Egy holdvilágos tavaszi estén Nagykátáról Pándra mentem parasztszekéren. Szalmán fekve szundikáltam, amikor a kocsi megállt.
– Hol vagyunk?
– A Tápió hídja előtt.
…Ott álltunk a tápió-bicskei csatasíkon. A hold sárga fénye vonta be két oldalt a mezőt. És amint fölemeltem a fejemet, a sárga fényben újra megjelentek a korhadt fakeresztek, a behorpadt sírok… egy… tíz… S mikor fölugrottam és szétnéztem, szemem előtt, jobbra és balra, előttem és mögöttem a névtelen halottak keresztjeinek százai, ezrei sorakoztak egymás mellé… mintha tekintetem előtt megnyult volna a határ… a végtelenségbe láttam… az egész ország megnyílt előttem… s a meredek bércekről, a csöndes völgyekből erdők alól, patakok és zuhatagok mellől névtelen fakeresztek tárták felém száraz, fekete karjukat…
És ekkor megértettem, hogy mit mondanak ezek a fakeresztek.
Az ismeretlen hősök, a névtelen vértanuk, a kicsinyek, az elfeledettek emelik felém száraz csontkarjukat.
Azok, akik ezrével hullottak el a mezőn s jeltelen sírokban alusszák örök álmukat.
Azok, akik kimentek, a hír, a dicsőség legkisebb reménye nélkül… csak szenvedés, csak halál várt rájuk… de a nemzet becsületét megmentették.
Azok, akiknek csontjaikból emelkedtek a hadvezérek és államférfiak nagyságát hirdető emlékoszlopok s akiknek a dicsőségéről talán csak az esti szellő tud, mikor a sírjukon fakadt virágokkal suttogva játszadozik.
És akkor fölemelkedtem, levettem a kalapomat és két ujjamat a sápadt holdvilág felé emelve megfogadtam, hogy ami tehetséget Isten belém adott, azt a tehetségemet arra fogom használni, hogy az utolsó nemzeti éposz kicsiny alakjainak egy szerény monumentumot fogok állítani.
Így született meg ez a könyv.
Vannak benne való történetek, poros aktákból, egykoru levelek megsárgult betűiből, még élő kortársak szóbeli előadásaiból kihámozva. Vannak benne fantasztikus históriák, melyekkel az akkori emberek szilaj lelkét óhajtottam jellemezni… Némelyik történetben a magam merész álmait regélem el… Itt-ott vidámabb húrok pendülnek meg a mindennapi tábori életnek, a jókedvű, egyszerű katonafiúk, nemzetőrök gondolkodásmódjának ecsetelésére…
Szivemből jött. Fogadják a szivükbe.
Budapest, 1899, február 17.
R. V.
*
HANGOSKÖNYV:
| 291 | Rákosi Viktor | Korhadt fakeresztek – | Bodor Tibor |
7 |
http://web.t-online.hu/botbarat250/mvgyosz_hangoskatalogus_200811.html