kb. 5 perc olvasás
Február 4. Corsini Szent András püspök és hitvalló
Corsini Szent András élete kitűnő példa arra, hogy a Gondviselés miképp hajlítja magához a veszni indult lelkeket s miképpen fakaszt a száradó ágakon is illatos virágokat és ízletes gyümölcsöket. Szent András a bűnök gyermekének indult s a kegyelem egyetlen érintésére magába tért és könnyelmét világfiból úgyszólván napok alatt szentéletű aszkétává alakult át.
Atyai részről az előkelő és gazdag firenzei Corsini-családból származott, Jámbor szülei, kiknek házassága hosszú éveken át gyermektelen volt, sok és buzgó imádsággal esdekelték ki születését. Különösen anyja, a jó Pellegrina asszony ostromolta könyörgéseivel állhatatosan és kitartóan az Ég urát. Nap-nap után felkereste a karmeliták templomát s ott a csodatevő Mária-kép előtt órák hosszat kérte a boldogságos Szűz hathatós közbenjárását és szent fogadást tett, hogy elsőszülött fiát Isten és a Szent Szűz különös tiszteletére adja. A sok imádság és könny felhatott az égbe s a 1302 november 30-án megszületett a várva-várt gyermek. Születését különös álomlátás előzte meg. Pellegrína asszonynak ugyanis álmában úgy tetszett, mintha farkast szült volna; mely azonban egy idő mulva kezes báránnyá szelídült.
A boldog szülők természetesen a legnagyobb gonddal nevelték gyermeküket. Egy ideig minden a legjobb rendben is ment. A tehetséges és szelíd gyermek a legszebb reményeket ébresztette. De tizenkét éves korában mintha kicserélték volna: szüleivel szemben engedetlen és durva lett és úgyszólván minden idejét léha szórakozásokkal, játékkal, civakodással és vadászással töltötte. Ünnepnap és hétköznap mindegy volt neki és még vasárnap is szívesebben hódolt vadász-szenvedélyének, hogysem templomba ment volna. A jó Pellegrína asszony hiába kérlelte, intette és fenyítette; ő haladt tovább a bűn és könnyelműség kényelmes útján. De az erőshitű anya egy pillanatra sem veszítette el reményét. Újból nap-nap után elzarándokolt a csodatevő Mária-kép elé és forró könnyeket hullatva kérte a Szent Szűz kegyes közbenjárását tékozló fiáért. És az Úr újból meghallgatta esdeklését.
Egy alkalommal, mikor András léha társaival ismét valamilyen mulatságra készülődött, Pellegrína zokogás közt így szólt hozzája: „Valóban farkas vagy te, mint álmomban láttam. Vajon mikor jön el már az idő, hogy farkasból báránnyá változol!” Andrást, aki ekkor már tizenhetedik életévében járt, szíven találta síró anyjának kérdése. A kegyelem fényénél egyszerre ráeszmélt bűnös voltának tudatára; mély bánatot és szégyent kezdett érezni eddigi élete miatt. Rövid habozás után a karmeliták templomába sietett, odaborult a csodatevő Mária kép elé, mely előtt anyja annyiszor imádkozott érette, és forró bánatkönnyek közt kérte közbenjárását, hogy szent Fia tegye őt alázatos báránnyá. Amilyen váratlanul jött a megtérés, olyan mély és őszinte volt. Még ott a templomban elhatározta, hogy gyökeresen szakít eddigi életmódjával és belép a karmelita rendbe. Egyenesen a rend elöljárójához, Jeromos atyához sietett, és nagy alázatossággal felvételét kérte.
Ezalatt szülei nem tudták mire vélni András hosszú elmaradását. Már mindenfelé kerestették, mikor váratlanul betoppant hozzájuk két karmelita, hogy a rend elöljárójának megbízásából megkérdezzék tőlük, hajlandók-e hozzájárulni fiuk szerzetbelépéséhez. A jámbor öregek természetesen a legnagyobb örömmel adták beleegyezésüket.
A szerzetbelépés új korszakot nyitott András életében. A léha örömök keresését a szigorú vezeklés és a kemény lemondás gyakorlatai váltották fel. Különösen az alázatosságba iparkodott minél mélyebben belegyökerezni, Kész-örömest vállalt minden olyan munkát, melyet a közfelfogás terhesnek vagy éppen lealázónak tartott. Egymás után volt kapus, konyhaszolga, folyosó-tisztogató és alamizsnagyűjtő. Alamizsnagyűjtő útjain nem egyszer volt alkalma találkozni korábbi barátaival, akik gúnyos nevetgéléssel és csípős megjegyzésekkel zaklatták. András azonban lehajtotta fejét és ilyenformán bátorította magát: „Lám, az én Uram, Jézus Krisztus, mikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmakat, s mikor szenvedett, nem fenyegetőzött. Így kell tennem nekem is. Hiszen én kéregető barát vagyok; az én koronám és mesterségem a koldulás”. Komoly igyekezetének mihamar meg is lett a foganatja; fokról-fokra annyira vitte a szerzetesi tökéletességben, hogy rövidesen mintaképe lett szerzetestársainak.
De nem kevesebb buzgalommal vetette magát a teológia tanulmányozására, s elsősorban ennek köszönhette, hogy elöljárói 1328-ban felszentelése után a világhírű párizsi egyetemre küldték. Itt három esztendőt töltött és mint kész tudós visszatért szülővárosába, ahol elöljáróinak bizalma nemsokára a perjel tisztébe emelte. Mint elöljáró még fokozottabb mértékben iparkodott jó példával ragyogni szerzetes-testvérei előtt. De nagy hatással működött kifelé is. Mint egyházi szónok évről-évre feltűnőbb eredményeket ért el; a haragosokat összebékéltette, a felfuvalkodottakat alázatosságra, a zsugorikat alamizsnaadásra, a megátalkodott bűnösöket magukbatérésre indította.
Már az egész környék apostolaként tisztelte őt, mikor 1360-ban meghalt a Firenzével szomszédos Fiesole püspöke, s a káptalan a nép általános örömére a szentéleté karmelita perjelt választotta utódjának. András nagy alázatosságában méltatlannak érezte magát a magas méltóságra, s mindenképpen ki akart térni előle. Nagy titokban kiosont a városból s egy időre a határban levő karthauzi kolostor (Certosa di Firenze) szerzetesei közt vonta meg magát. Már több napon át lappangott rejtekhelyén, mikor egy kis gyermek csodálatos módon felfedte titkát. Erre a fiesoleiek tömegesen hozzája sereglettek és sürgetve kérték őt a választás elfogadására. András a történtekben Isten ujját látta, s nem ellenkezett tovább.
Elfogadta a püspöki méltóságot, de életmódjában továbbra is a régi szigorú szerzetes maradt. Úgyszólván állandóan böjtölt, mindig vezeklőövvel járt s nap-nap után elimádkozta a hét bűnbánati zsoltárt. E mellett valóságos apostola volt híveinek. A szegényeket hétről-hétre maga köré gyűjtötte, gazdag alamizsnát osztott nekik s alázatosságból megmosta lábukat. De még a szegényeknél is szívesebben foglalkozott a megátalkodott bűnösökkel és szinte csodákat művelt velők. Mikor egy alkalommal Firenze, Fiesole és Bologna polgárai felzendültek az arisztokraták erőszakos uralma ellen, ő puszta megjelenésével lecsendesítette a veszedelmesnek ígérkező zenebonát.
Így múltak az esztendők szentünk felett serény munkában és kemény önfegyelemben. Már a hetvenedik életévén is túljárt, mikor 1372 karácsonyán kijelentést vett a Boldogságos Szűztől, hogy a következő év vízkeresztjén meg fog halni. Gondosan előkészült a halálra. Január 5-én este maga köré gyűjtötte papjait, fennhangon elmondotta velük az apostoli hitvallást s azután buzgó imádságba merült. Hajnal felé csendesen felsóhajtott: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben” s kiadta lelkét. Tetemét utolsó kívánságához híven küzdelmeinek és dicső győzelmeinek színhelyén, a firenzei karmelita templomban helyezték örök nyugalomra. A nép mindjárt halála után szentként tisztelte őt, s IV. Jenő pápa 1440-ben a boldogok, VIII. Orbán pedig 1629-ben a szentek sorába iktatta.
Kollekta. Deus, qui in Ecclésia tua nova semper instáuras exémpla virtútum: da pópulo tuo beáti Andréae Confessóris tui atque Pontíficis ita sequi vestígia; ut assequátur et praémia. Per Dóminum nostrum Iesum Christum, Fílium tuum: Qui tecum vivit et regnat in unitáte Spíritus Sancti, Deus: per ómnia saecula saéculórum. Amen.
Szentlecke. Sír 44,16-27; 45,3-20
Evangélium. Mt 25,14-23