Carl Sternheim: A bugyogó

DUNA TELEVÍZIÓ:

Szombat (Március 24.) 19:30

Carl Sternheim: A bugyogó
színes, magyar színházi felvétel, 140 perc, 1994

rendező: Márton István

szereplő(k):
Gáspár Sándor
Tóth Ildikó
Kerekes Éva
Rátóti Zoltán
László Zsolt
Kiss Jenő

Mi történik, ha egy feddhetetlen hivatalnok felesége az egész város szeme láttára elveszti a bugyogóját! Felesleges mérlegelni az emiatt megbillenő családi béke esélyeit!

Idő szerint  | Hely szerint
Vetítik:  DUNA TELEVÍZIÓ:         Szombat (Március 24.) 19:30

*

TÉPETT BUGYOGÓ
Carl Sternheim: A bugyogó / Veszprémi Petőfi Színház, Vidor Fesztivál 2010
2010.09.05.

Van az úgy, hogy egy előadás az alkotók odaadása, a beléfeccölt munka s a közönség jóindulatú empátiája ellenére mégis tökéletesen hatástalan marad. Mint a veszprémiek produkciója a Vidor Fesztiválon. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Úgy tisztességes, ha a színi referens mindjárt az elején előre bocsátja: A bugyogó rossz előadás. Sőt, szerinte, nagyon rossz: üres, modoros. Pedig játszanak benne remek színészek és elhangzanak a darabban pompás mondatok.

A színes és rangos nyíregyházi mezőnyben bemutatott előadásról még azt sem merném megkockáztatni, hogy tehetségesen lenne tehetségtelen. Nem valamiféle kimunkált rendezői koncepció félresiklásának lehettünk ugyanis ezúttal tanúi: Valló Péter rendezése átgondolatlan, slampos, odakent munka. Fércmű a javából. Ugyanazokat a bosszantóan maníros epizódokat ismételgeti újra meg újra, főképp olyankor, ha látványosan elfedni próbálja a játék üresjáratait.

Példának okáért, mikor az egyik szereplő, a szerencsétlen páriának ábrázolt borbély, Mandelstam rendre szóba hozza Wagnert s az ő zenéjét, a rendező élénkzöld vagy vörös színbe borítja a színpadot, fölharsan a muzsika, a fodrászt adó Kőrösi Csaba heves karmesteri mozdulatokat imitál elszánt révületében, a pillanat kimerevedik, a nézőtér pedig csak bámul, hogy akkor most mit is akarnak éppen és sokadszor is a szájába rágni. De ugyanígy jár darabbeli főhősünk, a derék könyökvédős hivatalnok, Theobald úr is: a rivalda elejére parancsolva, alulról megvilágítva, vakító, fehér ellenfényben mondhatja el újra meg újra aktuális gondolatait és bölcselmeit életformájának előnyös vonatkozásairól. Apropó világítás: bár a színlap nem jelöl meg világítástervezőt, annyit talán célszerű megemlíteni, hogy a különféle erőteljes színekbe (úgymint méregzöld, bíborpiros, mélylila, satöbbi) úsztatott színpadképeket azonmód vakítóan fényes jelenetsorok követik; kapcsolgatják a fényszórókat, mint a villanylámpát. A világítás a rendezés fényjele.

Valló színpadán (a színteret is ő tervezte) valamiféle édes-bús, békebeli nosztalgia ironikusnak elképzelt víziója mozgatja a szereplőket; az eleven sorsok, a habzó, valódi élet hátrébb sorolódnak. Mikor a játék kezdetén a zárt szürke uniformisba öltöztetett korosodó szürke hivatalnok ebédlőasztalra döntve elfenekeli az ő kikapós és fiatalka feleségét (mert elveszítette az utcán az ominózus fehérneműjét), a tündéri Mariska popójának elnáspángolása jut eszembe Menzel halhatatlan Sörgyári capriccio-jából. Nosztalgiák, megfakult raszteres képek idéződhetnek, igen. Ám a nyers testi attrakció most nélkülözi az üde bájt, a játékosságot és kecsességet. Paradox módon még akkor is, ha a két játékos, a rigorózus, mafla férjet kitűnően formázó Szalma Tamás s a piruló asszonykát adó Dobra Mária hibátlanul oldják meg a szituáció kínálta feladatokat. Dobra Luiséje minden leüléskor óvatosan ereszkedik lejjebb és lejjebb, nemcsak a sajgó popsi fiziológiáját jeleníti meg leleményesen, hanem gesztikus poénokká transzponálja az ismétlődő mozdulatokat.

A sárga lécekkel szürke kazettákra osztott színfalakat magasba nyúló K und K-fotókkal rakták tele úgy, hogy a téglalapok közei ajtót, átjárást is képeznek. A nyárspolgár Theobald s a többi szereplők távoztukban-érkeztükben egy-egy pillanatra megállnak a szemközti résben, rálátást adva helyzetükre. S az egérszürke, vigyorgó ábrázatú csinovnyik egy ugyancsak dúsan színezett és turbózott jelenetben szalutálva masíroz el eszményképei portréi előtt. Mintha csak örömét lelné a rendező abban, hogy elferdítse, kifacsarja, karikírozza figurái lelkületét. Lehetne persze mindez a bigott nyárspolgáriság nagyszabású karikatúrája is, ám az elrajzolt, torz arcok ritkán válnak hús-vér alakok tartozékaivá. Kőrösi Csaba hibbant borbélya fejét furcsán félrebillentve tartja; maga a két lábon járó szerencsétlenség, lúzer a köbön. Nemcsak szánalomra méltóan elvakult és ostoba, de jószerével emberi mivoltából is kivetkezett mesebeli gnóm. Leegyszerűsödik ekként a dráma konfliktusszerkezete: ha az egyik szerelmi vetélytárs gügye fajankó, az álszent kispolgárnak s a rutinos hódító bérlőtársnak, Scarrannak (Gere Dénes Ákos) minden egyszerűvé válik.

Sternheim nem különösképpen rétegezett szerkezetű és rafinált hatásmechanizmusú drámája többek között arról szól, hogy a jól begyakorolt szokásrendbe merevült mulya tisztviselő olyannyira elmerül a polgári élet mindennapos rutinjában s a kiadott szobákért kasszírozható jövedelem bűvöletében, hogy észre sem veszi ifjú felesége vágyait, epekedő szereleméhségét. Azt sem érzékeli, hogy az egyik (fiatal) szobaúr történetesen asszonykája szeretője. Gere Dénes Ákos kackiás bajszú albérlőként afféle snájdig bájgúnárt játszik, hivatásos udvarlót, aki minden szituációban megbízhatóan hozza a szerelmi csábító karaktervonásait. Pontosabban annak elnagyolt vázlatát, hisz az ő alakja is az elképzelt múltbeli aranykor képeiből rajzolódik elénk, s csak kevéssé megélt érzelmekből, indulatokból. Rutinosan gimnasztikáznak a háziasszonnyal asztal tetején vagy bárhol, bármely testhelyzetben, kalimpáló lábak meredeznek az ég felé a hangulatos életképekben. Mikor ruhaméretet vesznek a ház kikapós úrnőjéről, a körbeforgatások, méricskélések, érintések, tapogatások közepette a ficsúr egyszer csak leplezetlenül belemarkol Luise tomporába, kezét nyugtatva a bizsergető testrészen. Közben a szabónő, a szenvedélyes Gertrud (Terescsik Eszter) is akcióba lép, s imádott barátnőjére nyomul: a hosszúra nyújtott, aprólékosan abszolvált mintavétel kész érzéki bohózat.

A színészi játék ihletettebb pillanatai mentik valamelyest az ezer sebből vérző előadást. Két kidolgozott alakítást is láthatunk: Dobra Mária női vonzerejében pompázó butácska Luiséját és Szalma Tamás kissé elemelt, iróniába áztatott masszív Theobaldját. Dobra Mária, aki számos szép és fajsúlyos szerepet formált már meg Veszprémben az Édes Annától Egressy Balesetének fiatal lányáig, most is remekel. Csupa ideg minden érzéki mozdulata. Elhanyagolt hitvesként áhítozva piheg. Kipirultan lelkesedik. Megadóan szolgálja uracskáját (csizma lecibálása, papucs fölhúzása, asztal körüli sürgölődés), de minden tétova gesztusa perzselő vágyakról árulkodik. Aztán alig győzi hűtögetni magát. Ártatlan kicsapongó. Magnetikus erővel vonzza magához a férfiakat (meg a nőket is, mint láttuk a szabónő-barátnő esetében). Mindenkit, csak a szerencsétlen buta férjet nem, aki mindennel foglalatoskodik, csak viruló asszonykájával nem. Kisugárzása egyszerre éteri és érzéki. Szalma Tamás begyakorolt formákhoz és rutinhoz ragaszkodó délceg férje a nyárspolgáriság reflektáltan ironikus tükörképe. Nem lát, nem hall, csak működik, mint a gép. Konszolidált érzelemmentessége persze férfiúi hatalmi gőgöt és elvakultságot takar.
A darab címéül szolgáló intim ruhadarab természetszerűleg kalandos utat jár be az előadásban. Batisztból készült, vörös szalagokkal ékesített példányát úgy kapkodják, hajigálják, lobogtatják, mint valami szerelmi lobogót. S mire elhangzik a tüneményes mondat a játékban: „Öreg bárka nem bont selyemvitorlát” (fordító: Szántó Judit), már ki-ki ízlése és vérmérséklete szerint meditálhat az efféle dolgok metaforikus vagy valóságos természetéről.
Szerző: Kovács Dezső

*

Nem leng a lobogó

Zappe László A bugyogóról (2010. május)

A mélyében izgalmas, felszínén ma már se nem polgárpukkasztó, se nem különösebben erotikus hatású történetet a rendező kedélyesen mulatságos játékstílussal próbálja szórakoztatóvá tenni…

A veszprémi színház plakátjain és szórólapjain minden szó igaz. A gyanútlan és nem túlzottan tájékozott nézőt mégis alaposan átverik. A cím valóban A bugyogó, a műfaj valóban vígjáték. A darabnak mégis kevés köze van mindahhoz, amit ezek így együtt sejteni engednek. A nem túl tájékozott, de nem is egészen gyanútlan nézőnek persze feltűnhet, hogy a szerző nem francia, hanem német. Carl Sternheim mintegy százesztendős műve nem könnyed, sikamlós, nevettető darab. Nem párizsi eleganciával leplezi le a nyárspolgári erkölcsöket. Ráadásul a kényszeres stílusbesorolás szerint még expresszionista is. Humora súlyos, akkor is mélyen elemző, amikor látszólag csak a felszínt kapirgálja. Szellemessége nem az események és a szövegek ügyes bonyolításában rejlik, hanem azok ideológiai, világszemléleti lényegének abszurditásában. A bugyogó lényege szerint nem pikáns szerelmi sokszögtörténet, hanem a kis-, illetve nyárspolgári világkép elemző ábrázolása. Nem annyira szokványos erotikus kalandok, mint inkább a férfiak (férj és udvarlók) lapos ideológiai-morális vitái állnak a középpontjában. Jó lenne tudni, hogy azok, akik 1911-ben, majd később is botrányt kavartak a darab körül, vajon a címből sejthető „erkölcstelen” témát vagy a német polgári szellemiségnek a darabból kiolvasható képét kifogásolták-e. Mindenesetre igazabb lett volna, ha a „vígjáték” műfaji megjelölés helyett a szerzőtől való cikluscímet írják a plakátokra: „A polgári hősi életből.” A darabról többet mondott volna, bár valószínűleg kevesebb nézőt ugrat be.

Dobra Mária (Luise Maske) és Kőrösi Csaba (Benjamin Mandelstam) / Szegedi Gábor felvétele
Igaz, Valló Péter rendező minden tőle telhetőt megtett azért, hogy igazolja a plakátot. De nem eleget. Nem döntötte el igazán, hogy mit is akar vagy tud kezdeni Sternheim történetével, szövegével. Meg akarja-e idézni a száz évvel ezelőtti német világot, alaposan fel akarja-e tárni azt a hivatalnokmentalitást, mindazt a morális és gondolkodásbeli felszínességet, amelyről a mű szól, s amelyben nem nehéz fölismerni a későbbi fasizmus csíráit, illetve tömeghatásának, sikerének tényezőit, vagy a témában és egy-egy jelenetben lapuló primer szórakoztatás lehetőségeit próbálja kiaknázni. Valló köztes megoldást választott, valószínűleg abból az egyébként ? szerintem ? naiv meggondolásból, hogy „igényes” mulatságot, „színvonalas” bohóságot nyújtva, a mai nézőt mintegy rávezeti a mélyebb történelmi-ideológiai kérdésekre, amelyek mai érvénye is tagadhatatlan.
A rendező maga tervezte díszlete jelzi a játszási időt. A XX. századelő jeleseinek hatalmas fotói veszik körül három oldalról a Maske család ebédlőjét, amelybe a szerző a teljes cselekményt képzelte. Ez önmagában nem jelentene sokat, hiszen a történet szinte önmagát helyezi el az időben annak a számára, aki tud olvasni belőle, aki meg nem, annak a képek sem feltétlen mondanak sokat. A korszakot egyébként a Zelenka Nóra jelmeztervező alkotta bugyogók is sejteni engedik. Maguk a ruhák kevésbé karakteresen időhöz kötöttek. A múlt század eleji képtár egyetlenegyszer jut szerephez, amikor Theobald Maske főhős és családfő az előadás vége előtt nem sokkal tisztelettel körbemasírozik a korabeli nagyságok előtt. Mintegy összefoglalja kispolgári alázatát a hatalom birtokosai előtt.
A mélyében izgalmas, felszínén ma már se nem polgárpukkasztó, se nem különösebben erotikus hatású történetet a rendező kedélyesen mulatságos játékstílussal próbálja szórakoztatóvá varázsolni, amivel eleve lehetetlenné teszi, hogy groteszk dimenziói megmutatkozzanak. Másfelől olyan beszédmódot dolgoz ki a színészek tiszteletre méltó igyekezetével, amelyből ordít az álságosság, a hamisság, a képmutatás. Mindkét eljárás csökkenti az igazi tartalom kibontását, s még inkább éles, kritikai exponálását. A korlátoltság játékosságba fullad, a szellemi zűrzavar, a kontroll nélküli erőtisztelet puszta ostobaságnak, összevissza beszédnek tűnik föl.
A nyitó jelenet, amikor a felháborodott hivatalnok elveri a bugyogóját a nyílt utcán elveszítő s ezzel botrányos feltűnést keltő feleségét, már-már bájos. Szalma Tamás pedagógusi műgonddal veri a térdére fektetett Dobra Mária fenekét. Brutalitásnak nyoma sincs még a későbbi, komolyabb ütlegekben sem. Komikus viszont a sérülések ápolása. Igazi bohózati hatást azonban csak egy haskötő meg a családfő által viselt fűző kelt. A sokat emlegetett és mutogatott bugyogó meg csak akkor, amikor Szalma Tamás sapkaként a fejére kap egyet, és körözve lengeti a magasban. A darab valóságos erotikus vonulata, a két nő kielégületlensége, nyilvánosan leplezett, de egymás közt leplezetlen kéjsóvársága eltompul az említett álságos beszédmód következtében. Dobra Mária és a szomszédasszonyt játszó Terescsik Eszter éppen olyan megjátszottnak mutatja a szerelmi tüzet, mint a tisztesség látszatát. Az persze igaz, hogy ezek a nők csakis szerepklisék mentén képesek megfogalmazni mindkét magatartásformát, de valamilyen különbségnek mégis lennie kellene a között, amikor magukra kényszerített szerepet játszanak, és a között, amikor
Szalma Tamás (Theobald Maske), Gere Dénes Ákos (Frank Scarran) és Dobra Mária / Szegedi Gábor felvétele
legrejtettebb, de legbensőbb vágyaikat próbálják kifejezni.
Szalma Tamás (Theobald Maske), Gere Dénes Ákos (Frank Scarran) és Dobra Mária / Szegedi Gábor felvétele
Elsikkad a bugyogó vagy éppen a bele valók látványától feltüzelt két udvarló sajátos szerepe is a történetben. Gere Dénes Ákos nem nyújtja lehengerlő szívtipró látszatát, bár erre talán szükség sem lenne, ha a nők eljátszanák, hogy anélkül is tűzbe jönnek. Rajongó ifjúnak inkább vélnénk, akinek még aligha van szüksége rendszeres hajfestésre, amint azt vetélytársa, a borbély emlegeti. Semmi esetre sem igazán nagyot csattanó poén, hogy a szerelemmel valóban csak elméletileg foglalkozik, ahogyan azt a férj tudja róla. Kőrösi Csaba a zsidó mivoltát öntudatosan letagadó, göthös, beteges vagy hipochonder, ám fanatikus Wagner-rajongó borbélyt a szerencsétlen és szerencsétlenkedő kisember ábrázolásának mértéktartóan, szakszerűen alkalmazott kliséiből állítja elő, ráadásul jóval idősebbnek is látszik a szerepnél – így minden hiányzik belőle, ami a legkevésbé is hitelesítené, hogy a bájos, ábrándos bugyivesztő akár végső kétségbeesésében is ráfanyalodna. El is sikkad a – különben eredménytelen – ráfanyalodás jelenete. Dobra Mária a szerepépítést nagyjából ott hagyja abba, amikor az első jelenetben kiderül róla, hogy Luise Maske álmodozó kislányból rendetlen háziasszony lett. Ezt tisztességesen megcsinálja, de végig ennyiben marad. Mintha a nemi vágyról is csak gyermeki ábrándjai lennének. Terescsik Eszter a szomszéd vénlányt, aki végül összejön a derék és erkölcsös hivatalnokkal, e tekintetben egy árnyalattal meggyőzőbben adja, bár az ő vágyai is inkább a lányregények világában mozognak, és persze csúfabbra, ellenszenvesebbre kellene maszkírozni ahhoz, hogy igazán groteszk légkör kerekedjen körülötte.
Szalma Tamás színészi eszközökkel csaknem ledolgozza azt a hátrányt, amit elegáns termete, megnyerő külseje jelent a nyárspolgári korlátoltság és álerkölcs megtestesítőjének szerepében. Szinte sikerül magát Maske hivatalnok eszméinek illusztrációjaképpen az egészség utálatos szobraként megjelenítenie. A rendezés egyetlen igazán sikerült ötletét, hogy bizonyos szentenciózus mondatait a színpad elején, alulról megvilágítva a közönségnek mondja, jól működteti. Ilyenkor egy rémítően vigyorgó ördög vágja képünkbe veszedelmes közhelyeit.
A Sternheim darabjában ábrázolt korban és társadalmi közegben a címbeli ruhadarabot még a varrónők is csak suttogva emlegették, de legszívesebben körülírták. Fennhangon beszélni róla, pláne mutogatni szabadságharcos zászlólengetéssel ért fel. Manapság ez csak úgy magában viccnek is gyenge. Sokkal több pedig nem jön ki a veszprémi előadásból.

Carl Sternheim:
A bugyogó
(Veszprémi Petőfi Színház)

Fordította: Szántó Judit. Jelmez: Zelenka Nóra. Díszlet-rendező: Valló Péter.
Szereplők: Szalma Tamás, Dobra Mária, Terescsik Eszter, Gere Dénes Ákos, Kőrösi Csaba, Baranyi Péter.

http://www.szinhaz.net