Byron: Don Juan

REMEKÍRÓK KÉPES KÖNYVTÁRA

SZERKESZTI
RADÓ ANTAL

BYRON

DON JUAN

FORDITOTTA
ÁBRÁNYI EMIL

BUDAPEST
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDV. KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT
BELEEGYEZÉSÉVEL.

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
BEVEZETÉS.
AJÁNLÁS.
ELSŐ ÉNEK.
MÁSODIK ÉNEK.
HARMADIK ÉNEK.
NEGYEDIK ÉNEK.
ÖTÖDIK ÉNEK.
HATODIK ÉNEK.

MÁSODIK RÉSZ
HETEDIK ÉNEK.
NYOLCZADIK ÉNEK.
KILENCZEDIK ÉNEK.
TIZEDIK ÉNEK.
TIZENEGYEDIK ÉNEK.
TIZENKETTEDIK ÉNEK.
TIZENHARMADIK ÉNEK.
TIZENNEGYEDIK ÉNEK.
TIZENÖTÖDIK ÉNEK.
TIZENHATODIK ÉNEK.

ELSŐ RÉSZ

BEVEZETÉS.

Don Juant, a híres spanyol nőcsábító névrokonát és sok tekintetben követőjét (több idealizmussal fölruházva és modernebb köntösben) Byron énekek hosszú során át akarta végig vezetni a világon. Huszonnégy énekre szabta verses regényét és az volt a terve, hogy Juánt – Angliából kiragadva – Németországba, majd Franciaországba viszi, ahol a forradalmárok doktor Guillotine ügyes gépén fejét veszik. Legutoljára – hogy a tréfa teljes legyen – az alvilágba vitte volna, ahová előde is lekerült. Ez volt a terve, de a halál közbe kontárkodott. Tizenhat éneket készített el Byron 1818-tól 1824-ig. Akkor Görögországba ment, hogy a török iga ellen fellázadt görögökért harczoljon. Elvetette tollat, de a kardot nem sokáig forgathatta. Nem harc, – mocsárláz ölte meg Missolunghiban, éppen husvét szombatján, mikor a föltámadást kezdték hirdetni a föltámadó szabadság földjén. Don Juan tizenhat éneke így is többet ér, mint sok teljesen bevégzett eposz. Monumentális mű, mely magasan kiemelkedik az idők árjából és mint góth stylben emelt remek építmény: a fenség és a kellem, a komorság és a kecses czifrázatok, a csillogó színek és a groteszk figurák keveréke.

Don Juan szatirikus korrajz, de valamennyi – még ezután következendő – kor számára készült, annyi benne az élet-igazság. Erős, hatalmas, mint a római klasszikusok szatyrai, de szebb és vonzóbb azoknál, mert a modern költészet pompás színeivel van elárasztva. Juvenál rajza Hugo Viktor ecsetével kifestve. Széles és változatos, komoly és víg, bájos és borzalmas, mint az élet maga. Reflexiók, képek, leirások pazar-gazdagon követik egymást. Minden emberi szenvedély megnyilatkozik benne a legmagasztosabbtól a legaljasabbig. Szerelem és diplomáczia, hűség és kaczérság, kalózok és miniszterek, szultánok és udvari költők, hadvezérek és diadalmas dandyk sürögnek előttünk tarka rajokban. Viharos tengerek és eszeveszett háborúk megdöbbentő sorozatát kapjuk. A cselekvény folytonosan csapong, de a szétfutó részleteket a styl eredetisége, felűlmúlhatatlan virtuózitása tartja össze; egységessé teszi az a csodálatos hang, melyben Rousseau érzelmessége Voltaire iróniájával párosúl. Van benne éppen annyi költészet, mint Childe Harold-ban, de fölötte áll Haroldnak élethűség, változatosság és humor tekintetében. Aki olvassa, érzi, hogy Shakespere óta nem volt nagyobb költője Angliának, helyesebben: az emberiségnek; senkisem gyűjtött annyi életigazságot, senkisem nyúlt mélyebben és biztosabb fogással az emberi természet rejtekeibe. Igaz ugyan, hogy Byron életbölcsessége a saját alanyiságán szürődik keresztül és abban a félig komor, félig tündöklő színvegyületben, mely egyéniségéből árad, az általános igazság nem mindenütt domborodik ki oly plasztikusan, mint a britt óriásnál, aki egy – idők és emberek fölött álló – istenség magas elfogulatlanságával mérlegel; de ami benne hiánynak látszik, még az is erénynyé lesz: a szubjektiv költő erényévé, aki annál érdekesebb és lebilincselőbb, mennél közvetlenebbül tükrözi önmagát és önmagában a világot.

Harmincz éves korában fogott bele Byron Don Juan irásába. Ez a kor másoknál is a tapasztalások gyarapodását jelenti, de Byron – géniuszából, helyzetéből és életmódjából kifolyólag – százszor annyit átélt, százszor annyit tapasztalt, mint mások. Harmincz éves koráig átélte a legnagyobb dicsőséget és a legnagyobb megaláztatást, amiben ember valaha részesült. Az érzések mily változatossága, az ellentétes benyomások mily roppant tömege tárul elénk, ha élettörténetére csak futó pillantást vetünk is!

Nemes és gyöngédségre hajló kedélyét már gyermekkorában megmérgezi az elvált szülők viszálykodása; ránehezedik a könnyelmű apa léhasága és a túlszenvedélyes anyának őrültségig fokozódó féktelensége, mely egyik pillanatban szerelmes csókokkal borítja, másik pillanatban kalapácscsal, fejszével dobálja meg fiát, sőt – ami jobban fáj minden ütlegnél – csúfolja sántasága miatt, elferdült lábát veti szemére, mely a rosszul nevelt, szenvedélyes, hiú gyermeket úgy is végtelenül bántotta és forrása volt annak a melanchóliának, melytől a »szatírlábú Apolló« soha szabadúlni nem birt.

Hét éves korában beleszeret egy 14 éves leányba (Duff Mariba) és epedve bolyong Skóczia bérczei közt. 15 éves korában tartósabb és nagyobb szerelemre gyúlad pár évvel idősebb rokona, Chaworth kisasszony iránt, aki a szerelmes diákot természetesen nem veszi komolyan és férjhez megy egy Musters nevű derék gentlemanhez. Byron keserve határtalan, de bánata egyúttal megnyitja poétai erét és a szívtelenhez egy pár szép verset ír. Első zsengéit Hours of Idleness (»Henyeség órái«) címen 19 éves korában bocsátja közre, még a cambridgei kollégium porát sem rázva le saruiról. A versek többnyire gyöngék, bár egyes darabjai a későbbi nagy költőre vallanak, de a versekhez írt bevezetés az önérzetes szenvelgésnek oly kihívó hangján van írva, oly gőgös szerénységgel emlegeti, hogy társadalmi állásánál fogva más kötelességek várván rá, e kisérlete valószinűleg első és utolsó, hogy a demokrata kritikusok dühbe jönnek és kiméletlenül megtépik, különösen a liberálisok rettegett irodalmi közlönye, az Edinburgh Review, mely nevetségessé teszi a kiskorú lord szárnypróbálgatását.

1809-ben nagykorú lesz és 21 éves korában elfoglalja helyét a lordok házában; az illusztris testület – nem sejtve, mily géniusz lépett közéjük – lenézőleg fogadja; ugyanakkor jelen meg Angol költők és skót kritikusok czímü verses pamfletje is, mely páratlan gorombasággal első sorban az edinburgi szemle íróit páholja, de amellett nagyokat csíp vagy üt az akkori angol irodalom összes elismert tekintélyein és ellenségévé teszi valamennyit.

Nagybátyja halála megszerzi részére a Byronok ősi fészkét, a newsteadi apátság kolostorából átalakított kastélyszerű házat, rengeteg folyosóival és nagy termeivel, ahol vagy mélán kotol egymagában, vagy pajtásaival dőzsöl bachans szilajsággal. Eladósodva bár, de nagyobb összeg készpénzhez jutva, évekig tartó külföldi útra indul 1809 junius havában, Hobhouse-zal, aki fidus Achatese volt koporsója zártáig. Lissabonon, Sevillán, Maltán, Albánián keresztül Athénbe megy, ahol hónapokig mereng a romba dőlt görög világ örök szép omladékain; kalandos exkurziókat tesz Konstantinápolyig; fölmegy a Parnasszusra és nagy bravourral ussza át a Hellespontot; kirándulásai közben megirja Childe Harold I. és II. énekét.

Két évi távollét után, 1811-ben visszatér Angliába, eltemeti édes anyját és Londonba költözik, hogy a falusi bacchanáliákat világvárosias tivornyával cserélje föl. 1812-ben, február 27-én megtartja szűzbeszédét a lordok házában, közepes hatással, de ugyanakkor megjelen Childe Harold két éneke és Anglia másnap a 24 éves lord-poéta lábai előtt hever. Feltárul előtte minden ajtó, bálványa lesz a londoni társaságnak, térdig gázol dicsőségben, babérban. Még azok is hódolattal, engesztelődve közelednek, a kik érezték az »English Bards and Scotch Reviewers« epés marását. (Ezek közé tartozott Scott Walter és Moore Tamás, a nagy ír költő, kivált az utóbbi, a ki ettől kezdve hűséges barátja lett.)

Huszonhét éves korában házasságra lép Millbanke Annával, dúsgazdag család egyetlen leányával, részint őszinte érdeklődésből, részint számításból, rongált anyagi viszonyaira való tekintettel. Tűz és víz lépett itt házasságra; lobogó lángú, féktelen poétai szeszély párosult hűvös, pedáns rendszeretettel, korlátolt felfogással. Byron képtelen legyőzni magát, felesége képtelen megérteni férjét és egy év leteltével a házasság felbomlik. Nem Byron bontja fel, hanem az asszony. Alig szűli meg leányát, mindent összepakol (a gyermeket is) s a gyanútlan férjet váratlanul a faképnél hagyja. Gyöngéd levélben tudatja vele, hogy többé ebben az életben nem kivánja látni, és orvosokat küld hozzá: vizsgálnák meg, vajjon helyén van-e az esze? Ugyanekkor Anglián kannibáli bőszültség vesz erőt; ugyanaz a társadalom, mely bálványként emelte vállaira, most űzőbe veszi és kirugja, mint egy »rühös kutyát« s gúnykaczajjal hajítja utána összedöntött családi oltárának omladékait. Aki egy álerkölcsében megvadult nemzet rút hálátlanságáról és gonosz kegyetlenségéről hű képet akar nyerni, olvassa végig Macaulaynak Byronról írt remek tanulmányát. E bevezetés rövid kerete nem engedi meg, hogy a válás okaival foglalkozzunk és igyekezzünk bizonyítani, hogy Byron dicsőségét, becsületét, mindazt, a mi egy férfiú előtt szent és drága: oktalan dühvel, túlzott felháborodással áldozta fel a britt közvélemény. Csak egyre mutatunk rá, mint tárgyunkhoz tartozóra: kétségtelen, hogy a britt társadalomnak csúf eljárása nélkül »Don Juan«, ha létre jött volna is, nem a mai formájában jött volna létre, azaz: kimaradt volna belőle sok durva és czinikus rész, kimaradt volna sok olyan, amilyenre csak egy vérig sértett, bosszut lihegő, dúlt kedély ragadtathatja magát. Byron nemes idealizmusa Don Juanban is megnyilatkozik, sőt itt talán – éppen az ellentét erejénél fogva – sokkal fényesebb részletekben, mint bármely más költői munkájában, de mindenütt eszébe jut a szenvedett sérelem, mindenütt érzi a »művelt társadalom« kétszinüségét és illemmel álczázott brutalitását, mindenütt triumfáló ellenségeit látja, akik hatalmukat és népszerűségüket szolgalelkűségnek vagy képmutatásnak köszönhetik; csömörétől és bosszuvágyától hajtva, kegyetlen gyönyörűséget abban talál, hogy saját magával együtt minduntalan gúny tárgyává tegye hazáját, honfitársait, az egész emberiséget. Bocsánatot nem kap más, csak a görög hajadon, akihez – magányos szigetén – a külvilág romlottsága nem férkőzhetett és aki meghal nagy, igaz szerelmében (Hajdé); nem kap más, csak az ártatlan gyermekleányka, akit Juán az Izmaila ostrománál elesett hősök tetemei közül szabadít ki (Leila); nem kap más, csak az őserdők remetéje, aki fut a czivilizált emberek inváziója elől és fiait szabad embereknek neveli a vadon üde magányában (Boon tábornok); nem kap más, csak a mélabús, fenséges kedélyű, főrangú árvalány, aki a saját nemes érzületébe zárkózva, idegenül és elérhetetlen magasból nézi a mesterkélt, kapaszkodó, érdekleső tömeg lármás bohózatát (Raby Róra). Mily felséges részei ezek Don Juannak!

Angliából való kiüldöztetése után Flandrián át Svájczba, onnan Velenczébe menekült. Itt, a lagúnák titokszerű városában, ahol élvezet, mámor, művészet, szerelmeskedés, vígság és melanchólia édesbús összhangba foly, itt kezdte írni »Don Juan«-t 1818-ban, 30 éves korában, »letarolt szívvel, fehéredő hajjal, tapasztalások roppant tömegével«. Kezdetben, úgy látszik, csak az lebegett előtte, hogy – mintegy a maga mulatságául – néhány száz pajkos stanzát írjon az olasz Pulci modorában. E fajta műve, »Beppo« (1817-ben jelent meg) nagy tetszést aratott és a sikert tapasztalva, most ezen a nyomon akart haladni; de hovatovább mind jobban érezte, hogy »Don Juan« költői működésének csúcspontjává lesz; érezte, hogy »Don Juan«-ban ő teremti meg a »XIX-ik század époszát, mely épp oly jó a mi korunknak, mint amily jó volt az Iliász a Homér korának«.

1819 január 25-én írja kiadójának, Murray-nek, aki az első ének kéziratával szemben aggályoskodott: »Nyomassa ki egészen, kivéve természetesen a Castlereaghra vonatkozó sorokat, mert most – távol lévén – nem szállhatnék vele szembe. Egyebekben pedig tiltakozom. Ha van a dolognak költői értéke, meg fog állani; ha nincs, bukni fog; a többi üres szóbeszéd. Ily esetekben csak az unalmasság öl. Ami a képmutatók lármáját illeti, azt mindig megvetettem, megvetem most is. Ha ön ezt a prüderiát jogosnak találja, akkor ki kell hogy hagyja Ariosto, Lafontaine, Shakespere, Beaumont, Fletcher, Massinger, Ford és a II. Károly korabeli írók felét; ki kell hogy hagyjon valamit a legtöbb íróból, akik Pope előtt írtak és akiket olvasni érdemes, sőt magából Popeból is nagyon sokat.«

1819 febr. 1-én. – »Ha jóakaróim azzal állanának elő, hogy a költemény rossz, szívesen megnyugodnám; de éppen az ellenkezőt állítják és morálról beszélnek; ez az első eset, hogy e szót olyan emberektől hallom, akik nem hunczutok, s akik nem érdekből emlegetik. Én amellett maradok, hogy ennél morálisabb költeményt nem is írtak, de ha valaki nem találja meg benne a morált, az az ő hibája, nem az enyém.«

Don Juan két első éneke 1819 július havában jelent meg Londonban, névtelenül, de hatalmas erejéből, megragadó irályából rögtön kiérezték, hogy más nem írhatta, csak lord Byron. A hatás minden irányban rendkívüli volt, méltó e rendkívüli műhöz. És az ellentétes vélemények folyton-folyvást megújultak a további énekek sorozatos megjelenésekor, egészen a költő haláláig. (Ekkor az ócsárlók kezdtek elnémulni és a magasztalók kerekedtek fölül.) Az angol sajtó egy része őszinte – vagy tettetett – megbotránkozásában kigyót-békát kiáltott rá és a szerzőt Anglia szégyenének nevezte, akin gonoszság dolgában csak a Sátán tehet túl, ha ugyan ily elvetemültség egyáltalán fokozható. – A tory-újságok versenyezve rontottak neki, egyik pokrócz-gorombán, a másik krokodilkönnyeket ejtve a fölött, hogy Anglia legkiválóbb költője ily ocsmányságok megaranyozására használja föl ragyogó tehetségét. Mert azt legádázabb ellenségei sem tagadhatták, hogy a Don Juan költői tartalma fényes és elragadó; hogy az »erkölcstelenségnek ezt az Odysseáját« (Watkins jellemzése) a költészet fensége lengi körül. Beismerték, hogy a »költő géniusza sehol sem nyilvánult nagyszerűbben« és valamelyik havi vagy negyedhavi szemle írója így kiáltott föl: »Don Juan egyben dicsősége és gyalázata irodalmunknak. (It is at once the glory and disgrace of our literature.) A fajtalan szatyr kecske-lába szörnyeteg-módon párosul benne a géniusz angyalszárnyával.« – William Hazlitt rímbe szedett Tristam Shandy-nek csúfolta. Néróhoz is hasonlították, aki lantot penget az égő Róma fölött. Don Juan lángba borít minden erkölcsöt és kárpótlásul »egy kis harmóniát« nyújt.

De valószinűleg jobban és hívebben kifejezte a közhangulatot az az elmés úr, aki 1821-ben »John Bull« névaláírással Lord Byronhoz intézett nyilt levelében ezt írta: »Ez az egyetlen igaz mű, amit ön alkotott; és ez élni fog még akkor is, mikor már valamennyi munkája – Childe Harolddal együtt – régen kikopott a világból. Don Juant úgy nézem, mint az ön legjobb művét; kétségkívül a legszellemesebb, a legőszintébb, a legérdekesebb és a legköltőibb, s valamennyi ember úgy gondolkozik mint én, ámbár nem elég bátrak bevallani. Tíz stanzája többet ér, mint az egész Manfred, noha Manfred is szép költemény a maga nemében. Valóban ideám se volt arról, hogy ön mily pompás, ügyes fiú, míg el nem olvastam a Don Juánt. Szerény véleményem szerint a mai literatúra műveiből kevés fog megérni akárcsak ötven évet is. De a Don Juan igen, mert természetesség van benne, mert irálya könnyed, mert teljesen az életet tükrözi.«

A névtelen író bírálata és jövendölése teljesen bevált, mert íme, Don Juan – 68 évvel Byron halála és a XVI-ik ének megjelente után – virágzó egészségben él a XIX-ik század végén; húmora, fensége, ragyogó színpompája elsőséget követel a »fin de siècle« írói és írócskái közt is. Mint minden öröknek alkotott mű, a halhatatlanság frisseségét, ifjuságát sugározza. Hol vannak a Wordsworthok, a Southeyk és mindazok, akiket a kortársak irígysége vagy elfogultsága Byron rovására magasztalt, sőt Byron fölé helyezett? Még Scott Walter is mily halvány, színehagyott, elavult. Moore keleti koloritjából mennyit elrabolt az idő. Ellenben Don Juan megmaradt épnek, erősnek; rajza, elmélkedése beleillik a mi korunkba is; igazságára nem cáfol rá a mi korunk sem. Hatása még ma is érezhető a világirodalomban, egykor pedig dominálta Európa legkiválóbb költői egyéniségeit. Anyegin egyenes leszármazása Don Juannak. Puskin az orosz regényhősben mintegy a Don Juan férfikorát ecsetelte. Heinében e hatás nyomai nyilvánvalók, sőt hullámverése Arany Jánosig elhatolt. A töredéknek maradt »Bolond Istók« első énekében Arany kedélyét az a hangulat rezdíti meg, mely Byron Don Juánján végig vonul. Don Juan megmaradt és meg fog maradni örökké az újkori poézis egyik remekének, homlokán Goethe mondatával: »Don Juan ist ein grenzenlos geniales Werk.« (»Don Juan végtelenül genialis mű.«)

Ami az annak idején fölhozott vádakat illeti, azokat az idő már régen valódi értékükre szállította le. Igaz, hogy irodalmi és politikai ellenségeit kiméletlenül, sőt kegyetlenül ostorozta e műben, de érdemeltek-e jobb bánásmódot? Csak a kölcsönt fizette vissza kamatostul. Igaz, hogy Southeyt, a poéta laureatust, nyúzta, mint Apolló Marsyast, de nem Southey volt-e a kihívó? A »Vision of Judgment« provokáló előszavában nem Southey tört-e pálcát Byron fölött egy renegát szigorával és egy hivatalos poéta pöffeszkedésével? Nem Southey, III-ik György dicsőítője, mondta-e alávalónak Byront, a szabadság dicsőítőjét? Igaz, hogy Castlereagh lordról az »Ajánlás«-ban és Don Juan sok más részében iszonyú stanzákat röpített világgá, de nem mondták-e mások is (»higgadtabb« fők Byronnál) a »bigott torysmus« e miniszterét, Irland elnyomóját és a legkontárabb szónokot, aki valaha Anglia miniszterelnöki székében ült, a Waterloo után beállott európai reakczió egyik legaljasabb eszközének? Igaz, hogy III. és IV. Györgyről illoyális, csúfondáros módon beszélt, de a Györgyök uralkodása nem volt-e botrányos? Igaz, hogy az angol társadalomra egy társzekérre való gúnyt és gorombaságot zúdított, kivált a második rész utolsó énekeiben (Juant csak azért vitte kedves angoljai közé, hogy ezzel a vitriollal nyakon önthesse őket), de nem volt-e jogos a visszatorlás és némi túlzás ellenére nem volt-e találó a szatirikus kép?

Az erkölcstelenség vádjára ő maga megfelelt és védelme teljesen igaz. Lerántani a leplet, egy álszent társadalomról, mely a külső tisztesség formái közt óvatosan vétkezik; törvényt ül a meggondolatlan bűnös fölött és titkon – sokkal ügyesebben – maga is megszegi a törvényt; erényt, önmegtartóztatást prédikál és suttyomban elfogad minden kinálkozó gyönyört: lerántani a leplet ilyen társadalomról talán »durvaság«, talán »paraszt tempó«, talán – »rosszakarat«, de semmiesetre sem erkölcstelenség. A valódi erényből Byron sohasem űzött csúfot, a valódi ártatlanság, a valódi hősiesség, az emberben rejlő szép tulajdonok előtt mindig tisztelettel hajolt meg. Ennek ellenkezőjét Don Juanból senki sem mutathatja ki.

Mikor Byron Görögországban befejezte életét és halála híre Angliába érkezett, Scott Walter nekrológot írt, melyben költő-társát nagy lélekkel magasztalta és jellemét mély értelemmel fejtegette. Ebben fordul elő:

»Lord Byron hibái nem roszszívűségből eredtek, – mert a természet nem követett el akkora szabálytalanságot, hogy ily rendkívüli tehetséget tökéletlen erkölcsi érzékkel párosított volna, – sem abból, mintha nem tudta volna csodálni az erényt. Gyöngédebb, fogékonyabb szíve nem volt senkinek; senkinek se volt gyorsabb és nyiltabb keze ott, ahol inségen kellett segíteni; és nem volt soha lélek, mely lelkesebben csodált volna nemes akciókat, föltéve, hogy meg volt győződve a szereplők önzéstelenségéről. Jóbarát, vagy vonzalommal, tiszta szándékkal közeledők intéseire gyakran nagy súlyt fektetett, de csak kevesen vállalkoztak ily kényes feladatra. Kifogásokat nehezen tűrt és a gáncs megerősítette hibáiban; úgy hogy gyakran hasonlított a daliás, tüzes csataménhez: belerohant a kardba, mely megsebezte. Magán-életének legkínosabb válságában e türelmetlen ingerlékenység oly fokra hágott, hogy a spanyol czirkuszok nemes vérű áldozatához volt hasonló, mely nagyobb dühbe jön a korláton kívül álló hitvány tömeg hurrogatásaira, mint a méltóbb és – úgyszólván – legitimált ellenfél lándsadöféseire. Szóval: legtöbb hibája éppen abból a haragos vágyból eredt, hogy megdaczolja gáncsolóit; hogy – mint Dryden despotája – megmutassa hatalmát.«

Találóbb és szebb jellemzést Byronról nem igen mondtak. Minden szavát aláírhatjuk, mert ez az igazság.

Ezzel a teljes magyar Don Juant átadom irodalmunknak és olvasó közönségünknek, azzal a kéréssel, hogy fogyatkozásait némileg mentse ki előttük a vállalkozás nehézsége, és azzal az óhajjal: bár találnának benne annyi élvezetet, amennyit e munka énnekem okozott.

Húsz esztendő fekszik a fordítás első kezdetei és befejezése közt.

Lassan, nagyobb időközökben készült, mert sohasem ültem hozzá közönynyel; sohasem közeledtem hozzá máskép, mint a kedv és hangulat legjavával. És most, mikor a munkának végére jutottam, szinte nehezen esik megválnom tőle, mint egy bizalmas, kedves ismerőstől, aki ragyogó szellemével sokszor gyönyörködtetett, bölcs humorával sokszor megvigasztalt.

Á. E.

AJÁNLÁS.

1.
Költő vagy, Bob, még pedig udvari,^[1]
E fajta költők híres minta-képe.
Torykhoz álltál – no de sok mai
Poéta tért a kormány kebelébe.
Dalos Júdásom, hogy vagy? Jól-e, mi?
S a »tópart« éhes és telt gyomru népe?^[2]
Remek kis fészek! Úgy föst, szó mi szó,
Mint »pástétomban két tuczat rigó«.^[3]

2.
»Pástétom nyílik és mind dalra kel«
(Jó uj hasonlat itt e régi nóta)
»Királyt elbájol ily tál eledel,«
Regenset^[4] szintén. – (Kedves táp az óda.)
Lám, lám, Colrids is szárnyal égre fel,^[5]
Kalappal mint a sólyom, amióta
Bölcselmet fejt ki. (Bámul a tömeg!)
De megfejtését vajj’ ki fejti meg?

3.
Bob, szemtelen vagy! Azzá tőn a vad
Dühösködés. Rosszúl agyarkodál.
Kitúrtál volna minden madarat
Hogy más rigóé ne legyen a tál.
De az a sors, mely röpülő halat
Mindíg elér, ha túl-magasra száll,
S födélre pottyan és vergődik ott Bob:
Az sujtott téged! Szuflád elfogyott Bob!

4.
Hát Wordsworth rengeteg »Kirándulás«-a!^[6]
(Ötszáz lap kvartban!) Meggyőz, kitünőbben
Mindennél, hogy az uj rendszernek mása
Nincs is talán. Eszünk ámulva döbben.
Ez is poézis (ő megmagyarázza,
S lehet hogy az – őrjítő nyári hőben).
Egy emelettel megtoldhatja tornyát
Bábelnek az, ki érti e czikornyát.

5.
Tisztelt urak! Elzárván magatok’
Jobb társaságok érintésitől,
Egymásba szinte átolvadtatok.
Csak egymást bujva és dicsérve föl,
Azt vélitek, hogy valamennyi jog
S minden borostyán számotokra nől.
Mily szűk kör ez! Óhajtanám valóban:
Lubiczkolnátok tengerben, ne tóban.

6.
Én nem tennék így, – nem vihetne rája
Önösség túlzó hiusága sem,
S Pál-fordulástok összes glóriája.
(Mert nem csupán pénz volt az ok, hiszem.)
Van kegydijad, – ily véget ér e »pálya«? –
S vámhivatalban űl Wordsworth! –^[7] Hiszen
Bitang nép vagytok, ámde mégis költők,
Parnasszon Múzsát joggal üdvözöltök.

7.
Borúljon a merész homlokra – tán
Kevéske szégyenpírra is – babér:
Lombját, gyümölcsét nem irigylem! Ám
A hír szabad. Közös mező e tér,
Nem a ti bér-jószágotok csupán.
Kit géniusz hajt, rajta czélhoz ér.
Rogers, Scott, Campbell, Moore, elétek vágnak
Ösvényein a halhatatlanságnak.^[8]

8.
Múzsám gyalog jár és nem versenyez
Pegázustokkal. Sors adjon tinéktek
Nagyobb tökélyt (mert most hiányzik ez)
S mindazt a hírt, melyért irígyen égtek!
De irjátok föl: – költő egyse lesz
Törpébb azért, mert más költőt dicsér meg.
És a panasz, mely a jelen kort szidja,
Jövendők tapsát még nem biztositja.

9.
A ki babért jövőnek tartogat
(Mely ily lomot nagy ritkán húz elő)
Az e növényből nem kapott sokat,
S a vád nyilával csak magára lő.
Dicső kivétel egy-egy tán akad,
Idők árjából napként fölkelő.
De hogy hová jut e fölebbezők
Nagy része – Isten tudja csak, meg ők!

10.
Ha Milton egykor, csúful megtiporva,
A »bosszuló időt« fölhívta, hát
Boszút is állt az és a mai korba’
Fenséggé tette neve hangzatát.
De ő hazug dalt nem költött; a porba
Le nem hasalt s nem adta el magát.
Apát nem gáncsolt, hogy fiút dicsérjen:
A zsarnokot sírig gyülölte, mélyen!«^[9]

11.
Vagy azt hiszed, ha most támadna fel
A »vén vak ember«, Sámuel gyanánt,
Hogy trónokat jövendölésivel
Megrázzon ujra -; s lelne ujra lányt
Kinek nincs szíve,^[10] sujtaná ezer
Csapás, kór, inség, minden a mi bánt:
Hiszed, hogy ő szultán-imádó volna?
Hogy szörny-szülött Castlereaghnek dalolna?^[11]

12.
Halvérü, síma, álnok nyafogó!^[12]
Erin vérében pacskolt ifju kézzel,
Hogy Angliában, mint tanult bakó,
Nagyobbat merjen. (Mert mindent merészel!)
Legaljasabb szerszáma nép-rugó
Gőgös tyrannak, éppen annyi észszel,
Hogy föltehet más-készitette jármot,
S itathat mérget, mint első pohárnok.

13.
Orácziója oly szó-keverék,
Oly legitím pancs, torz ész-ficzamat,
Hogy talp-nyalója sem dicsérte még,
S az ellenfél – minden nép – nem kaczag,
Mert alszik tőle. Ixion-kerék,
Mely szikrát – egy kis baklövést – sem ad.
Berreg, forog, példázva hogy milyen
A végtelen mozgás és gyötrelem.^[13]

14.
Kontár még ocsmány szakmájában is!
Toldoz, ragaszt, pepecsgél, tákol és
A mesterek számára némi kis
Munkát mindig hagy: összeesküvés
Kongresszus, börtön, bot, czenzúra, friss
Hóhérkodás vár rájuk; ha kevés
Az uj bilincs, ócskákat fold ki szépen
S ég-föld utálja jutalom fejében.

15.
Herélt, rongy lelke csak kettőt szeret:
A lánczot, a mit önmagán visel
S a mit másokra buzgón ráveret,
Vélvén, hogy férfi épp úgy hordja el.
Golyhó Eutrop!^[14] Ész, jog, becsület,
Szabadság díszét nem foghatja fel.
Rettenthetetlen – mert a jég nem érez;
Oly hitvány, hogy erénye is bűnné lesz.

16.
Hová bolyongjak, hogy jármát ne lássam?
(Érezni nem fogom!) Nagy Róma lelke
Támadt imént föl szép Itáliában,
De rálehelt e státus-dög s leverte.
Ah! láncza sír dühében, bánatában,
S jajgat felém sebzett Erin keserve!
Még mindig vannak rabszolgák, királyok,
Hadsergek – és Bob ír rosz verset rájok!

17.
Fogadd e kis dalt, koszorús nagyom!
Ha túl-őszinte és nyers íze van,
Zokon ne vedd: a whig-színt nem hagyom,^[15]
S politikám naiv még. (Komolyan!)
Köpenyt forgatni ma divat s nagyon
Nehéz maradni egy hiten; olyan
Nehéz, hogy szinte abszurdnak találom,
Igy van-e, tórym, ultra-Júliánom?^[16]