Geréb László: Búvár Kund

*

DELFIN KÖNYVEK

GERÉB LÁSZLÓ

BÚVÁR KUND

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.
UTÓHANG

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ, 1982

---

1.

A kelő nap vörös fénye bevilágított az ajtón, és lassan előrecsúszott a fal mentén levő földpadkáig. Amikor elérte Kundot, a fiú kinyitotta szemét, és kábán nézte a tetőt. A görbe, görcsös dorongokon lassan kibontakoztak a szürkeségből a nádkötegek. Egy-egy törött nádszál lelógott a tetőről, és hegyét megszínesítette a beáramló pirkadat.

Kund felébredt. A gyékény megzörrent alatta, amint felült, s letette a lábát a padkáról. Aztán fürgén felugrott, az ajtóhoz szaladt, fel a négy lépcsőfokon, és kidugta fejét a szabadba.

Hajnal volt odakünn, szép piros hajnal. Kund hunyorgó szemmel nézte az eget: tiszta. Sehol felhő. A nádas felől már hallatszott a madarak hápogása, füttye, békák brekegtek, s az ébredő nádas ezerféle hangja töltötte be a friss hajnali levegőt.

Kund a szabadban nagyot nyújtózkodott, megropogtatta izmait. A hajléknak csak a teteje látszott, hiszen földbe ásott verem volt. Több ilyen fűvel benőtt tető volt a környéken. Összevissza másféle házakat is lehet látni. Legtöbbje hegyes vagy gömbölyű tetejű kunyhó, valóságos boglya; kiben laknak, kiben nem.

– Jó reggelt, Gyöngy!

Nyílásával erre néz a harmadik kunyhó, onnan jött ki a menyecske. Kerek, barnapiros képe rámosolygott Kundra.

– Mégy a lápra? Ilyen korán?

A fiú hevesen bólogatott. Szeretett volna még pár szót váltani Gyönggyel, anyja testvére gyerekével, de a menyecske már fordult is vissza a kunyhóba, mert a kisded ugyancsak ordított a tejecskéért. Így hát Kund sem töltötte az időt.

Lehajolt, és visszabújt a putriba. A padkákon még egyenletes lélegzéssel aludt a család. Kund felcsatolta derekára a bőrövet, mellé szúrta kését. Egy kis hálót kerített vállára, szigonyt, baltát fogott. Tétovázva megállt. Minthogy azonban még mindenki aludt, nesztelenül a kenyeresládához lopakodott, felemelte födelét, és tört a cipóból. Iszákjába dugta, és most már sietve mászott ki az ajtón. Szűken van a kenyér, pörölne érte az anyja.

A láp szélén kihúzta a nád közül csónakját, belerakta felszerelését. Majd vízre tolta a nehézkes fatörzset, és elindította.

Zizegtek, töredeztek a nádszálak, amint köztük hajózott. Ott állt a csónak végében, és rúddal hajtotta. Mikor a víz elmélyült, Kund letette a rudat, és evezett. Először varsáihoz tartott. Este rakja ki, reggel szokta megnézni.

Ahol a nádas félkör alakban nyílt a tóra, kis lopótökök libegtek a vízen. Ezek jelezték, hol vannak Kund varsái. Egymás után húzta fel a kasokat, és a csónakba rázta a halakat. A varsákat aztán ismét visszaengedte a vízbe.

Továbbevezett. Oda, ahol a tóba ömlő Zala folyó valóságos utat nyit a káka között. A kijárat közelében is megvan az ő mestersége. A kákaszárak magasságában egy vessző keresztezi a vízi ösvényt, alatta is keresztben egy vessző a kákatövek közé akasztva. A kettő között ugrál, rikácsol egy kócsag. Vagyis csak most ugrott fel újra, és rikácsolt, amikor az ember közeledett: fáradt volt már az órák óta tartó küszködéstől. Hurokban az egyik lába, magasra felrántva. Kund tőrébe esett szegény madár: a zsineg a két vessző közt van kifeszítve.

Kund nagyot kacag, sötétbarna képéből kivillannak fehér fogai. Megkötözi a madár lábát, és a csónakba teszi, a háló alá. Visszaigazítja a hurkot, majd továbbladikozik a káka mentén. Itt ismét sekély a víz, csak rúddal hajtja magát.

Egy kis lápszigetről nyírfák hajoltak a víz fölé. Csillogó tükörben táncolt a zöld lombok képe. Partra szállt. Kihúzta csónakját, leheveredett a fűbe, elővette kenyerét, és falatozni kezdett.

Vad rucák úsztak csapatostul a vízen, a zöld lombok alatt, a nádrengetegben. Kund egy darabig nézelődött, majd belegázolt a vízbe. A madarak szétrebbentek. De a fiú nem is bánta. Jókora lopótököt emelt ki. Elővette kését, lassan, megfontoltan lyukat vágott rajta, és kibelezte. Aztán felpróbálta a fejére. Éppen ráillett. Még csak azt állapította meg, hová kerül a szeme. Ott két nyílást vágott a tökön.

Levetette az ingét, fejére illesztette a tököt, és nyakig ült bele a vízbe. Az ostoba rucák hamarosan visszatértek. Nem törődtek a tökkel. Úszkáltak körülötte. Hirtelen riadtan felhápogtak – de már késő volt. Kund két keze a víz alatt elkapta egy-egy vadmadár lábát. Nem szabadulhattak.

Mikor már szépecskén gyűlt a zsákmány csónakjában, Kund a hátára feküdt. Két keze a feje alatt, szájában fűszálat forgatott. Elgondolkodott.

Milyen ügyes legény is ő: Zotmund fia, Kund! Van-e még egy ilyen ügyes pákász, halász, madarász a kis-balatoni lápon? Ebben a faluban legalábbis nincs. Hiszen emberszámba megy ő már a családban: annyit szerez, talán többet is, mint az apja. Igaz, apja tanította minden mesterségre, de apja fölött eljárt már az idő. Már Kund is tarthatna családot…

Számolgatni kezdte, vajon mennyi idős is ő tulajdonképpen. Újévkor voltak a zalavári templomban, akkor prédikálta a pap, hogy ez az 1051-ik esztendő Krisztus születése óta. Az 1051-ik – jól emlékszik a pap szavaira. De hány év múlt el Kund születése óta? Mondják, két esztendővel az ő születése előtt tört a német császár ebbe az országba, de ki is kergették szégyenszemre. Konrádnak hívták a császárt. István király halálára már emlékszik: nagyocska fiú volt akkor. Azután Péter uralkodott három esztendeig, utána Sámuel király vagy két-háromig. Majd megint Péter… Mióta Péternek kiszúrták a szemét, Endre az úr. Ennek is van már öt esztendeje.

Kund beleizzadt a számolásba. Felült. Hol csak a kezén számolta ujjait, hol a lábát is segítségül hívta. Végül kisütötte, hogy lehet ő már olyan tizennyolc-húsz esztendős. Akár feleséget is vehetne!

Ennek úgy megörvendett, hogy ledobta gyolcsát, és hanyatt-homlok vetette magát a vízbe. Hosszan úszkált a víz alatt, és kezével kapkodott a halak síkos teste után. De kicsúsztak belőle. Aztán felbukkant a felszínre, prüszkölt, nagyot kurjantott, lábával lökött magán, és megint fejjel lefelé fúródott a vízbe. Megmarkolta a káka tövét, úgy rángatta ki a mederből.

Széles vállú, zömök, csupa izom fiú volt Kund. Barna, hosszú haja csapzottan lógott nyakába. Bőre mint a bronz, arca széles, könnyen húzódik mosolyra. Szakálla, bajusza most pelyhedzik. Szeme is barna, mindig derűs, mindig csillog.

A madarak csácsogva rebbentek fel, amikor kirohant a partra, és meghemperedett a fűben. Az égre nézett: messze még az est, amikor újra bejárja vadászbirodalmát.

Hej, be szép is ez a világ!

Aludt, mint a bunda, amikor álmába hang szűrődött, mely áthatolt a lápvilág zajgásán.

– Huu-uuu!… Hu-uu!

Felneszelt. „Kicsit elaludtam – volt az első gondolata -, a nap már jóval túl van fele útján.”

– Hu-uu!

Közelről hangzott a kiáltás.

– Hu-u! – felelte Kund is, tölcsért formálva tenyeréből szája elé.

Öccse jött, idegen sajkán, Gyécsa.

– Hát te? – csodálkozott Kund. Ugyan, mi szél hozta utána ilyenkor?

Gyécsa kikászálódott a sajkából. Letelepedett bátyja mellé, aki még ott ült, ahol átaludta a delet. Körülményesen adta elő a nagy újságot:

– Itt járt ám a kiáltó.

– Miféle kiáltó?

– A királyé… hordozza a véres kardot.

– Csak nem?

– De hordozza. Jön a német… Gyere haza gyorsan!

2.

Ezen az éjszakán nem aludtak. Elsőbb a lovakat gázoltatták, úsztatták be a nádasba, messze, a rejtett szigetre. Ott ellegelészhetnek szépen. Azokkal nem volt baj. A buta szarvasmarhákkal annál inkább. Fákat vágtak, gúzzsal összekötötték tutajokká: bottal terelték rá a jószágot – úgy lehetett csak nagy nehezen elvonni a rejtekbe. A birkákat is meg az aprómarhát.

Ezek a csónakokban is elfértek apránként.

Hányszor fordultak ezen az éjszakán vízi alkalmatosságaikkal, maguk a falubeliek sem tudták. Kund sem. Rogyásig dolgozott az evezővel a vízben, a tehenek hátán bottal. Gyécsa a fiataljával meg a fehérnéppel a putrik tetejét bontotta el. A putriból most mind verem lesz, abba rejtik a gabonát. Elföldelik, nyoma se marad, hogy ott valaha ástak. Még pázsitot is hordanak rá.

A nagy sietségben mégis akadt ideje a fiataljának: egymás után másztak fel a lajtorján a látófára. Kund is felkapaszkodott, és belemeresztette szemét nyugat felé az éjszakába.

– Mit látsz? – kérdezte lentről az apja, az ősz bajuszú, ősz varkocsú kicsi ember, egyetlen fehér gyolcsingében.

– Tüzet… nem is. De igen. Az ég alján villódzik. Már nem látom. Most meg amott, igen halványan. Messzi vannak még…

Riadalom tört ki alatta. Rémült sikoltások vegyültek közé. Kund megfordult, és felfelé pillantott a zalai hegyekre. Ott ugrált a tűzjelzés. Máris átvette a Balaton felett a Badacsony orma. Most már ott libegett titokzatos jelzéseket adva. Aztán beljebb vörösödött az ég, Veszprém felé. Éjszaka tűz, nappal füst viszi a híreket a királynak.

Baj van, baj. A németek áttörtek a gyepűn.

A hajnali szellő füstöt hozott a faluba. A szomszédos falvakból.

– Lássunk hozzá magunk is – sóhajtotta Zotmund, Kund apja.

A falu már üres volt. Csak a szalmaboglyák, szénakazlak sorakoztak a szélén. Zotmund fáklyát gyújtott, és sorra gyújtotta fel mind. Ez az úr parancsa: ne jusson ellenségnek…

Dél volt, forró dél. A nap a felhőtlen ég tetején járt.

„Ó, az a bolond Gyöngy!” – gondolta elszoruló szívvel Kund. A menyecske nem akart a többiekkel a lápra menekülni, amíg nem jön haza a férje. Márpedig férje Zalavárott járt az ispánnál. Gyöngy fél, hogy embere hazajön, s nem talál utána a lápra. Hát megmaradt a faluban. „Ilyet is csak egy fehérszemély tehet!”

Kund napjában többször elúszott a rejtett szigetről. A víz alatt közelítette meg a nádas szélét és – a lopótökkel a fején – szemlélődött. Ott, ahonnan kilátás nyílt a falura meg a Fehérvárra menő hadi útra. A legszemesebb német se gondolhatná, hogy a nád közt ingó lopótökben víz alatt rejlő ember feje van.

Vigyázni kell! Az úton porfelhő kavarog, és a vízben tisztán hallatszik a lódobogás. Nagy, nehéz ló szalad, közeledik. Ütemesen csörögnek rajta a páncéllemezek. Feje nem lófej, hanem ijesztő váz. Hátán óriás feketedik… annak is a feje: hatalmas madárfej, tátott csőrű, búbján óriási tollakkal.

Kund szíve elszorult: szörnyek ezek, nem emberek!

A páncélos szörny mögött még hárman nyargaltak. Kerek vaskalapjuk alól emberi ábrázat látszott, csak lelógó, vörös szakálluk volt ijesztő. Hosszú lándzsák, nehéz pajzsok a kezükben.

Kund egyre tisztábban látja őket. Rémülete enyhül, mert megérti, hogy a ló fején takaró van, arra festettek csontvázat, és hogy a lovasnak sincs sárkányfeje: az csak sisakjának formája, hogy ijesztgesse az ilyen avatatlanokat, mint Kund. Nem sárkányok, griffmadarak – de rémületesek így is. Mert most letértek az útról, és egyenesen a faluba nyargaltak.

A madárfejű alighanem lovag, a többiek az ő szolgái. Eleséget keresnek. A szolgák lehajoltak nyergükből, és sorba tekingettek be a kunyhókba. Mind üres. A lovasok hangosan, öblösen szitkozódnak. Dühösek. Most Gyöngy kunyhójához értek.

Egyikük lándzsával benyúlt az eresz alá. Egy sikoltás… A lándzsa hegye újra megjelenik a lovas felett, de rajta Gyöngy kisgyereke. Talán még kalimpál is a lábacskája.

A németek hahotája elnyomott minden más hangot. Már ugráltak is le a nyeregből. Mind a négyen. És bemásztak a hajlék alacsony bejáratán.

Kund úgy érezte, minden csepp vére elfolyik szívéből a vízbe. De nem mozdulhatott, nem segíthetett. Legfeljebb elárulná a lápon lappangó falut. Ő most harcos: őrségben van. Figyelnie kell, hogy a hadi úton hogyan bukkannak fel újabb és újabb lovasok, zörgő páncéllal, különböző szörnyfejekkel, követve csatlósok kisebb-nagyobb csapatától, vaskalaposan, lándzsásan. Szétszóródva, hosszan dübörögnek az úton és kétfelől az út mentén, hatalmasan, végeláthatatlan csapatokban. Időnként a lándzsák lobogói felett nagyobb zászló leng, bíborpalástos nagyúr lovagol utána, sisakján arany abroncskorona, egyiké kisebb, másiké nagyobb. Ezek hercegek, egyik bizonyára maga a császár. Aztán megint elhúzódva lovagok és csatlósok csoportjai.

Kavarog a por, lecsap a vízre, mindent elborít. A falu felől meg füst száll. Az iménti németek sorra gyújtogatják a hajlékokat. Azzal kezdték, ahol Gyöngyöt találták. Füst és por borítja el Kund rejtekhelyét.

A nap már régen leszállt, elmúlt az alkonyat, de még utána hajnalig vörös tűz fénye villogott a vizeken. Végig, amerre elvonult a német császár hercegeivel, lovagjaival, seregével.

– Elmentek – mondta Kund a falubelieknek, amikor visszatért a szigetre.

A szigeten némaság volt. Hasukon feküdtek a barmok, és csöndesen kérődztek. Az emberek nyárssal, lándzsával, bunkóval felfegyverezve ültek a parton.

Beljebb csoportban a nők; a gyermekeket elaltatták. A csöndben csak a tehenek kérődzése hallatszott, vagy egy-egy sertés röffent elégedetten mély álmában, amelybe a pálinkás moslék merítette.

– Elmentek – ismételte Kund. Körülpillantott a lappangó, fegyverét szorongató népen, és fiatalos fölénnyel megjegyezte: – De ide úgyse jöhetnének. Nincsen ladikjuk.

Zotmund ütésre emelte markát.

– Ne szájaskodj, kölyök! Nem ismered te a németet, mire képes az, ha éhes.

Kund elnémult. Igen, tudta ő már, mire képes a német.

– Most pedig készítsük a fiakat hadra…

Ezen az éjszakán sem aludtak. Hatan indultak a faluból táborba. A harcsabajuszú, görnyedt járású Ompoly vezette őket; vén vitéznek számított, mert húsz esztendeje járt először háborúban, amikor Konrád császár tört Magyarországra. Családos férfi, meglett embernyi fiát is viszi a háborúba. Istefán, Vércse és Ják öt esztendeje is a sereggel voltak, amikor Péter király nótáját húzták el, aki a német hűbéresévé tette az országot. Hej, szép idő volt az! Azt gondolták a jó magyarok, hogy véget vetnek immár a papok meg az ispánok uralmának. Beszéltek is most eleget a két újoncnak, Kundnak és Adalbertnak, Ompoly fiának azokról az időkről. Nem lett belőle semmi: maradtak az ispánok meg a papok, csak a király változott. Péter helyett az Árpád-vér: Endre. Hiszen való: ispánokra szükség van. Ki szedne adót, ki tenne igazságot, ki vezérelné a hadat, ha nem volnának? De mire valók a papok? Nem csinálnak egyebet, csak a szájuk jár. Ha sátoros ünnepen templomba kell mennie a falunak Zalavárra, akkor hallgathatják egy pap éktelen ordítozását: leszidja őket a földig, és pokollal fenyegetőzik. Le is festi rettentően, milyen lesz a pokol tüze azokra, akik nem tisztelik a papokat, és nem fizetik pontosan a tizedet. Kund öregapja még papok nélkül nőtt fel, nem hallott ördögről, pokolról, mégis megvolt; a királlyal se volt baja…

Hajnalban a hadba küldöttek meghajoltak szüleik előtt, megcsókolták családjukat. Aztán lovaikkal kiúsztattak, kigázoltak a partra.

Könnyű fegyverzetüket az egész község adta össze. Vasvázas bőrsisakja mindnek volt, de mellvértjük csak bőr, pajzsuk se különb.

Lándzsa, kard, íj, nyílvesszővel telt puzdra – ennyi az egész.

Kund látta a német sereget: embereik csupa vasban. A magyar lándzsa pálcika amazok dárdáihoz képest. Ompoly is erősgette:

– Minálunk csak az ispánoknak van olyan fegyverük, mint a német közembernek. – De amikor látta társainak elszontyolodását, megvigasztalta őket: – Mégis fölibük kerekedünk, ne féljetek.

– Hogyan?

– Így ni! Fogd körbe és utánam!

Kimutatott arra a három németre, akik elkésve poroszkáltak az úton. Rikoltásukra a németek megütlegelték lovaikat, de a fáradt állatok a vasteherrel nem tudtak futni. Hát megálltak háttal egymásnak, és lándzsát szögezve várták a magyarok támadását.

Kund csakhamar földerült: jó tréfa volt ez a harc. Szinte körültáncolták az ellenséget, az meg nem mozdulhatott. Nyilazni kezdték őket. Egyik ló megsebesült, ágaskodott, a lovag nem bírt vele.

Rászólt embereire, hogy szorosan egymás mellett nyargalva, támadják meg a magyarokat. Ezt Kundék nem várták be. Futottak előlük, amazok csak lovukat fárasztották. Aztán megint nyilazták őket. Most már az egyik csatlós is sebet kapott. A németek erre visszatértek az útra, és tovább akartak menni.

De ezt a hat harcos nem engedte. Útjukat állták. A vasemberek közelébe nem mentek, merthogy azoknak különb a fegyverük, de ingerkedtek velük, fárasztották őket. A németek szitkozódtak, kiáltoztak rájuk.

– Azt mondják, gyávák vagyunk – magyarázta Ompoly.

Igen meleg nap volt; tíz óra felé végeztek a három vasassal. Vitték lovaikat, sisakjaikat, fegyverüket. Csak páncéljukat nem tudták lehámozni, mert akkorra más németek közeledtek az úton, többen. Így hát Kundék beérték ezzel a zsákmánnyal, és elnyargaltak.

A fiatal harcosok most már értették, hogyan kell elbánni az erősebb ellenséggel.

Büszkén, vidáman vonultak a somogyvári táborba.

3.

A somogyvári tábor egyike volt a három gyülekezőhelynek. Más részt Fehérvárra rendeltek, a többit Veszprém alá. Vidám hely a tábor. Nyárson sütik az ökröket, hejehuja járja. Fiatal a harcosok java része, de vannak köztük idősek is. Ősz fejűek, akik hajukat csimbókba fonják, és dörmögve húzódnak félre, amikor tülökszóval hívják a népet Mórnak, a pécsi püspöknek miséjére.

– Térdelni tudtok, harcolni nem – zsörtölődött a vén Bika, aki a Dráva menti erdőkből került elő a király hívására. – Bezzeg az én öregapám idejében nem ilyen kevesen gyűltek össze magyarok, amikor körülhordozták a véres kardot. Akkor vitéz volt mindenki, öregje, fiatalja egyaránt. Most? Otthon ül a java, túrja a földet, hogy fizethesse a tizedet meg a király adóját. Azelőtt asszonyok dolga volt a föld. Amennyi a kenyérhez kellett, nem sok. Banyák vagytok ti, nem magyarok!

Ernye ispán, tisztes öreg, trombitaszóval érkezett a táborba. Könnyű páncél rajta; vaskalap, sodronying vagy száz lovasán. Vitték a zászlót. Bika elhallgatott, mindenki meghajolt az ispán előtt. Azután Ompoly emelte fel szavát. Egész gyülekezet hallgatta.

– Látod ezt a sereget? Ezért kell adót fizetnünk. És azért kell földet művelnünk, hogy legyen miből fizetnünk.

A vén Bika kivörösödve kiáltotta:

– Öregapámék nem fizettek adót, de ha lóra ültek, végigégették Németországot!

– No, csak ülj lóra, és próbáld meg – csúfolódott Ompoly. – Ez a lándzsa is öregapádé volt?

Elvette az öregember lándzsáját, mustrálgatta, majd hirtelen eltörte a térdén. Nagy lett a kacagás.

– Ismerjük a hét gyászmagyar nótáját, akik megmaradtak az ágostai csatából – bátorodott neki Kund. És sokan helyeselték szavait. – Régen nem száguldozunk mi Németföldre. Erős ám a szomszéd.

Harsogtak reggel a tülkök, a trombiták. Készülj! Sorakozz!

– No, megyünk a németre! – nevetett Kund, és vele nevettek a falujabeliek, akik nem most mentek először harcba. De izgatott, vidám volt az egész tábor. Alig lehetett rendbe állítani. Kelet fele méregette mindenki az utat, Fehérvár felé, amerre az ellenség vonult. El akarják foglalni a fővárost, a császár oda akar bevonulni, hogy megint hűbéres királyt adjon a magyaroknak, akár Péter idejében.

De a tábor keleti oldalán a szekerek gyülekeztek. Ernye, Vid meg a Ják nembeli Márton ispán három részre szakítják a sereget. Aztán elindítják – nyugat felé. Lett erre nagy zúgás.

– Nem arra az ellenség!

– Cserbenhagyják az ispánok a királyt! Árulás!

– Németekkel cimborálunk, mint Aba király idejében.

De oldalvást komoran haladtak az ispánok páncélos lovasai, és a zúgolódás hovatovább elhallgatott.

Estére már a Zala völgyébe értek.

– Hazamegyünk – nézegette Kund az ismerős tájat.

Mikor éjszakára tábort vertek, a hadinép hangulata földerült. Most meg alig győzték csitítani őket a királyi vitézek:

– Csöndesség legyen! Nótázás nincs. Meg ne hallja a német, merre vagyunk!

Merthogy akkorra már mindenki sejtette, miben járnak. Az öreg Bikának csupa mosoly volt minden ránca.

– Így csinálni! Csakis!

A határőrök kevesen voltak az ellenséghez. Valósággal a hátukon vitték a németet Fehérvár felé. Most ez a nagy had odamegy, ahol a német bejött: a kapuvári gyepűhöz – talán a mosonyi kapuhoz is -, és ott becsukja mögöttük az ajtót.

Mi lesz akkor az országban rekedt némettel? Az, ami Konrád császár népével történt, húsz évvel ezelőtt. Ami a három vasassal történt, akik Kundék elébe kerültek.

– Nono, vigyázzunk – intette a hetykéket Ompoly -, erős ám az ellenség! Ne vedd tréfára a dolgot!

Kiáltók jöttek, zalaiakat kerestek, tapasztalt vitézeket. Ompolyt választották. Vitték az ispánok elébe.

Éjszaka került vissza. Kund még első álmát aludta, amikor megrázták. A falujabeliek már fenn voltak. Kund támolygott, először alig értette a szót.

– Nyergelj! Indulunk.

Messzire látszottak a veszprémi egyház tömör tornyai. Ablakaiknak kettős félkörívei középen oszlopocskákra támaszkodtak. A felső ablakok mögött pedig látszottak a harangok, amint ide-oda lóbálództak, és vaskosan zengték:

– Bim-bam, bim-bam!

Alkonyatkor értek Kundék a város alá. A fiúnak majdnem tátva maradt a szája: először életében látott ilyen magas falakat – várost!

A kapuban egész csapat királyi vitéz őrködött.

– Honnan jöttök? Kik vagytok?

– Csak az igazat mondjátok, mert akasztófára kerültök!

– Kémekkel nem tréfálunk!

Így kiáltoztak szigorú hangon. Kund aggódva nézett Ompolyra. Ez azonban nem vesztette el bátorságát. Levette sisakját, köszönt illendően.

– Vid ispántól jöttünk meg Ernye ispántól és… és Márton ispán küldött. Üzenettel. A királyhoz.

– Seregtől jöttetek?

– Hát.

– Akkor a herceg úrhoz menjetek.

Intett, és egy katona elkísérte őket a palotához. Ompoly felment. A többiek letelepedtek az udvaron. Nézték a faragott, szép kövekből épült házat, az udvart körülvevő tornácot, oszlopokon nyugvó boltozatokkal. A templomot, amely a palota fölé emelkedett, szorosan mellette, és magas tornyával még szebb volt, mint a palota.

– Kitörik a nyakad, ha olyan nagyon meresztgeted! – Kund a háta mögött kacagást hallott.

Ő nézett fel a meredek toronyra, hogy majdnem hanyatt esett. Megfordult.

Először csak azt látta, hogy a kacagó lánynak két vastag szőke varkocsa van. Aztán azt is meglátta, hogy karcsú, fehér bőrű, kék szemű az a lány. És magas termetű, talán nála is magasabb.

Szemük találkozott. Ekkor Kund elpirult, a bőr is majdnem lesült a képéről. A lány abbahagyta a kacagást. Meghökkenve állt. Szép fehér arca a nyakától kezdve megpirosodott.

De ezt Kund már nem bírta állni. Tétova mozdulatot tett a kezével, megfordult, és szinte futva igyekezett társai háta mögé. Azok meglátták a dolgot. Combjukat ütögették, úgy hahotáztak.

– No, te ugyan szép vitéz vagy! Megszaladsz egy vászoncselédtől!

A szép lány akkor már sehol sem volt. Kundnak könnyes lett a szeme. Megvadult.

– Ne nevess, mert megemlegeted az öklömet! – támadt Adalbertra, merthogy az volt utána a legfiatalabb a csapatban.

– No nézd, no nézd a kis kakast! – tréfált harsányan Vércse.

Talán csakugyan ölre mennek a palota kapujában, ha Ompoly nem terem köztük. Annak is vörös a képe. Megragadta Kundot.

– Gyere már! Hiszen nálad a levél, amit az ispánok küldtek.

Kund tarsolyára bízta a fontos levelet, mert ő volt a legfiatalabb, a legfürgébb köztük. Mikor aztán odafent eljárt követségben, kiderült szégyenszemre, hogy nem vitte fel a levelet a palotára. Most aztán hamarjában Kundot is felvitte levelestül az úr elé.

Mikor azonban újra belépett az öregpalotába – beengedték a testőrző besenyő vitézek, mert tudták, hogy ott van dolga -, ugyancsak meghökkent Ompoly. Nem egy, hanem két urat látott maga előtt. Mindkettőnek gyönggyel hímzett süvege van. A tömött, barna bajszút már ismerte az iméntről. A másiknak azonban barna szakálla is van, de alacsonyabb termetű a csak bajszosnál, és fáradt, beteges a képe. Egymás mellett ültek az asztalnál.

Kund kezében szorongatta sisakját, és csak bámult. Maga sem tudta, mit bámul jobban, a két urat vagy a karosszéket, amelyen ültek. Mert annyi bizonyos, csodálatos mind a kettő. Úr nevezet nem illet meg mást az országban, csak a királyt meg a herceget. A herceg a király öccse, övé az ország harmadrésze. De csodálatos az is, amin ülnek, ilyen sincs másnak az országban, mint kettejüknek: szék!

Zavaruknak Béla herceg vetett véget, a barna bajszú. Az ablak felé intett, ahol menedékes tetejű íróállvány mögött fehér szakállas pap kuporgott egy kis lócán.

– Add oda a levelet Miklós püspöknek.

Kund kapkodva kotort a tarisznyában. A püspök átvette a levélkét – mert aprócska levél volt -, feltörte a pecsétjét. Előbb az ablak felé tartott, majd megfordult vele. Igen bogarászta. Kund látta, hogy verejtékcseppek ülnek ki homlokára: nehéz mesterség lehet az az olvasás még egy püspöknek is!

– Az, az! Az van benne, amit az ember mondott – bökte ki végül Miklós püspök, aki a kancellári teendőket végezte az udvarban. – Miként parancsoltad, uram, a somogyi sereg elindult a nyugati kapukhoz.

Most nyílt egy oldalajtó, inasok lócákat hoztak be, és az asztal mellé állították, kétfelől a két úrtól. Az asztal két végére is jutott egy-egy. Aztán kézen fogva két hölgy lépett be, magas termetűek, szépek mind a ketten, fejükön arany hímzésű fátyol. Utánuk egy nyúlánk kislány, majd két kisfiú. Lehettek olyan nyolc-tíz évesek. Hancúroztak, zajongtak.

– Maradjatok veszteg! Gyécsa! László, nem hallod?

Az egyik hölgy a szakállas úr, Endre király mellé ült a lócára. Ez Anasztázia királyné volt, Jaroszláv kijevi cár leánya. Mellette kisleánya, Adelajda. Béla herceg mellé is letelepedett a felesége, Rikéza, a lengyel fejedelem húga. Oldalán illedelmesen felkapaszkodtak a lócára a kis hercegek.

– Vacsorázunk! – szólt a király hátra.

Ekkor Miklós püspök fölkelt az íróállványtól, előrejött, és leült az asztal egyik végén. A sarokban is megmozdult valaki, akit Kundék eddig észre sem vettek, pedig főember volt: Zács palotaispán. Ez meg az asztal túlsó végén foglalt helyet.

Béla herceg eddig gondolkodott. Most így szólt Ompolyhoz:

– Vidd parancsomat az ispánoknak: Ne siessenek a kapukhoz, amíg nem üzenem! A német csak most jön befelé, nem kell tudnia, hogy seregünk máris a hátában van. De legyetek készen: maradjatok az erdőkön! Vigyázzatok az utakra, több németet be ne bocsássatok! És aki egyetlen eleséggel megrakott öszvért is beenged a németek után, annak fejét vétetem. Megértetted?

– Meg én, uram. – Ompoly kissé körülményesen, de híven mondotta el a herceg parancsát.

– Miklós püspök, írd meg levélben is, amit meghagytam. Még az éjszaka, hadd vigye hamar ez a jóember.

Miklós püspök szabadkozott:

– Fölösleges az írás, uram. Lám, okos ember ez, megértette a szót. Akár nyomban indulhatna is vissza. Kár a levélre várnia.

– Legyen.

Az öreg pap megkönnyebbülten sóhajtott fel: megszabadult a szörnyű feladattól, nem kell levelet írnia. Egyébként jó, ha másnap estig latin szavakba foglalhatná és le tudná írni a herceg parancsát. Siettette is a követet.

– Nem hallottad? Eredj!

Kund elbűvölve nézett az oldalajtóra. Egy inas égő szövétneket hozott, és a falon levő vaskarikába dugta, merthogy már sötétedett. Közvetlen az inas után az a szőke varkocsú leányka lépett be, aki kinevette őt az udvaron – nagy tál hús a kezében, vitte az asztalra.

Miklós püspök felállt, és imát mormolt. Ompoly meg kifelé lökdöste Kundot, aki még mindig bámészkodott.

4.

– Adjatok nekik egy falást! – mondta Zács palotaispán egy inasnak, Ompolyékra értve a szót.

Az inas utánuk ment, hogy várjanak az indulással. A konyháról kivittek nekik egy kondért. Kundék az udvaron leterítették ködmönüket, és körülülték a kondért. Éhesek voltak, hiszen múlt éjszaka óta csak most szálltak le a lóról. Evés közben Kund nagyokat gondolt. Tízszer is meg akart szólalni, de visszatartotta a szemérem. Végre megkérdezte Ompolyt:

– Bátya, hogyan szólítják ezeket a lányokat?

– Miféle lányokat?

– Hát akik itt futkosnak az udvarban.

Fontos volt a kérdés, Ompoly nem is tudott rá válaszolni, hát csak rágta az ételt. Egy idő múlva mintegy mellékesen vetette oda:

– Hát hogyan szólítanák?… Kisasszonynak.

Mikor később a kis csapat nyergelt, Kund nem volt sehol. Felültek és várták. De Kund nem jött. Kiáltozni kezdtek érte:

– Kund! Hej, Kund!

De a palotás vitézek rájuk förmedtek:

– Nem vagytok az erdőben! Ne lármázzatok! Urunk hajléka ez.

– Nem várhatunk, sürgős a parancs – nyugtalankodott Ompoly.

– Majd utánunk talál – vélte Adalbert.

– Utánunk hát. Ne várjunk – mondogatták a többiek.

Üzenetben hagyták az őrállóknak, hogy ha látnak egy fiatal harcost, Kund nevezetűt, mondják meg neki, hogy társai előrementek. Ezzel elindultak.

Kund pedig eközben járta a palotaház besötétedett tornácait. Kereste azt a szőke varkocsú lányt. Gondolta, mire társai nyeregbe szállnak, már ő is köztük lesz. Még egy pillanat – még egy pillanat: az idő elhúzódott. Olykor azt hitte, hogy már megtalálta. Az udvaron lobogó máglyarakás fénye azonban megcsalta, más leányok jöttek-mentek. Az igazi nem volt köztük. Ámbár miért is keresi ő azt a szőke varkocsút? Hiszen nem is merné megszólítani. És ha megszólítaná, mit mondana neki? Még szerencse, hogy mindig más leányok kerültek elébe, mert valahányszor azt gondolta, hogy őt látja, földbe gyökerezett a lába, megbénult a nyelve az ijedtségtől.

– Ostoba vagyok – mormolta elkeseredve, és öklével homlokára ütött. Hátra se nézett, úgy rohant ki a kapun.

Társait már sehol sem lelte. Kérdezősködött felőlük, de az őrállókat éppen akkor váltották fel, és az újak nem tudtak az üzenetről, amit Ompoly hagyott hátra.

Gyámolatlanul magyarázgatta, hogy neki egy csapattal a sereg után kell mennie, de nem találja csapatát. Ekkor egy tizedes bölcsen megnyugtatta:

– Sose búsulj, öcsém! Eljutsz te a sereghez. Mert hajnalban Béla herceg is a sereghez indul. Menj vele te is, akkor nem lesz semmi hiba.

Kund ettől megvigasztalódott. Visszament a palotaházba, és most már nyugodtabban fogott a kereséshez. Megkérdezett egy udvari vitézt:

– Hol találom a… húgomat? Itt szolgál az udvarban…

– Te tudod, hol van, ha a húgod.

– Vagyis nem egészen a húgom. Csak távoli atyafiság köt hozzá. – Kund belemelegedett, belezavarodott a hazugságba. – Olyan szőke lány.

A vitéz megcsóválta a fejét. Látta, itt valami nincsen rendben.

– Lengyel vagy orosz? – kérdezte. – Mert ha orosz, akkor Násztya királyné úrasszony szolgálója. Ha pedig lengyel, akkor Rika hercegasszony udvarában keresd.

Ezzel otthagyta. Kund nem lett okosabb ettől. Csak az jutott eszébe, hogy az a leány csakugyan olyan furcsán beszélt, amikor őt kinevette. Idegenesen. Úgy mondta: Kityerik á nyákád, há olyán nágyon mérjeszgétyed… De az volt a szép, hogy így mondta.

Az udvar már néptelenedett. Az emberek aludni mentek.

És ekkor váratlanul előtte termett a leány. Ment a hálóházba. Kund annyira megzavarodott, hagyta, hogy elmenjen előtte. De akkor megemberelte magát, kettő nagyot lépett utána.

– Kisasszony! – szólt fojtott hangon.

A leány csak ment tovább. Nem gondolta, hogy neki szól ez.

– Kisasszony! – mondta újra Kund, és most már a leány elébe került. Attól tartott, ha ilyen közelről látja: nem is lesz olyan szép, amilyennek gondolta. De csalódott. A leány még szebb volt!

Megállt. Csodálkozva nézett a fiatal harcosra. Megismerte: ez az, akit néhány órával ezelőtt kinevetett. Elmosolyodott.

Kund érezte, hogy a leány megint nevet rajta. Ilyenek ezek a lányok! Mindig csak nevetnek, akár van rá okuk, akár nincs… De ez ne nevessen rajta! Dühös bátorság töltötte el.

– Kisasszonyom! – mondta harmadszor is, és egyszerre megoldódott a nyelve. – Minálunk, a Kis-Balatonon sokféle virág nő. Piros is, fehér is, egyik szebb, mint a másik. De olyan szép virág egy sem nő, amilyen te vagy.

A leány már nem mosolygott. Nagyra meresztette szemét, szája kissé nyitva maradt a csodálkozástól.

– Én Kund vagyok, Zotmund fia, a legügyesebb pákász a Kis-Balaton vidékén. Családot is tarthatnék, annyi halat fogok meg madarat… Leteszem érted a váltságot, ha beleegyezel.

Ennél hízelgőbbet nem lehetett leánynak mondani, mint hogy megfizetnek érte szüleinek. A szép leány méltányolta is ezt a beszédet: úgy belepirult, hogy még a haja töve is piros lett. Meg is adta rá a választ illendően, ahogyan egy fiatal leánytól várható volt.

– Minden legény buta. Te is buta vagy. Hogyan juthatott ilyen butaság eszedbe? Nem is ismerlek. Csak idejössz és hencegsz. – Valósággal kiabált a leány.

Harciasan egyet lépett előre, Kund meg hátrált, és csak kapkodott levegő után, mert szólni nem tudott.

– Hány ellenséget öltél meg? Mutasd a zsákmányt, milyen ember vagy?! – ripakodott rá a leányka.

– Én? Egyet sem. Mert a társaim nem engedtek hozzá. Hármat öltünk meg együtt… de én nem férhettem oda… ámbár az én nyilam sebezte meg egyiket. Zsákmányom ez a kard…

A leány nem is hallgatott zavart beszédére.

– Most minden embernek háborúban a helye. Ott mutasd meg, ki vagy! Aztán vakmerősködhetsz a leányokkal. Nézze meg az ember!

Kund leforrázva állt. Kifelé indult a kapun. Forróság öntötte el, úgy szégyellte magát, majd a hideg kirázta. Sokáig ténfergett a palota előtt. Se látott, se hallott. Pedig az idő éjszakára fordult, a várfalakon felváltva kiáltoztak az őrt álló vitézek.

Végre holtfáradtan a lova mellé feküdt, betakaródzott gubájába, és azon nyomban elaludt. Úgy feküdt, mint egy fadarab.

Geréb László, 1945-ig Gerő László (Budapest, Erzsébetváros, 1905. június 2.[4] – Budapest, 1962. december 10.)[5] magyar író, irodalomtörténész, műfordító, Germanus Gyula (1884–1979) unokaöccse.

Életpályája[szerkesztés]

Gerő (Graus) Alfréd (1873–?) magántisztviselő és Germanus Janka (1883–?) gyermekeként született. Apai nagyapja Germanus Sándor (1852–1940) bőrkereskedő volt. Tanulmányait a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen végezte, ahol 1931-ben doktori oklevelet szerzett, majd öt évvel később ügyvédi vizsgát tett. 1931 és 1936 között ügyvédjelölt, 1936 és 1944 között ügyvéd volt. 1948-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar–latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1945–1946-ban a Zala Megyei Földhivatal vezetője volt. 1946–1652 között a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos munkatársaként dolgozott.

Első feleségét, Klein Margitot 1931. október 23-án vette feleségül, akitől Anna nevű lánya 1932-ben született.[6]. Nyilas Mártával kötött házasságából két gyermek, Zsófia (1953) és Mihály (1954) látta meg a napvilágot. Özvegye Kornfeld Viktória volt, akivel László nevű gyermekük született (1961).

A Farkasréti temetőben nyugszik.

Munkássága[szerkesztés]

Az 1930-as évektől kezdve fordította és ismertette a középkor és a reneszánsz latin nyelvű magyar irodalmát, így Janus Pannonius költeményeit, Taurinus Paraszti háborúját (1946), Bonfini, Thuróczi-krónika, Kálti Márk, Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikáit (1943; 1958-1960). Tervezete alapján valósult meg a krónikák „Monumenta Hungarica”-sorozata.[7][8][9]

Bibliográfiáiban, tanulmányaiban a 15-18. század osztályharcait, majd úttörőként a magyar irodalom kezdeti iparimunkás-ábrázolásait dolgozta fel. Regényei történeti korrajzok az ifjúság számára. II. Rákóczi Ferenc, Kazinczy Ferenc, Gvadányi József, Petőfi Sándor, Táncsics Mihály műveiből, az 1950 körüli munkástárgyú novellákból (Vihar előtt, 1956), Pogány József irodalmi tanulmányaiból rendezett sajtó alá válogatásokat.

Művei[szerkesztés]

• Mátyás király lantosa (regény, Budapest, 1940) Online elérhetőség
• Ákos vitéz útja. Történelmi regény az ifjúság számára. Gereben László néven. (regény, Budapest, 1942) Online elérhetőség
• A magyar renaissance költői (1947) Online elérhetőség
• A mi irodalmunk. A munkásműveltség könyve. (Budapest, 1947)
• Galamb Miska kalandjai (ifjúsági regény, 1948) Online elérhetőség
• Bibliográfia a hazai parasztlázadások verses és elbeszélő irodalmához 15-18. század (1949)
• A magyar középkor költészete (versek, 1950, 2006) Online elérhetőség
• A magyar parasztháborúk irodalma 1437-1514-ig (1950)
• A Párizsi Kommün az egykorú magyar irodalomban (1951)
• Kiált Patak vára (ifjúsági regény, Budapest, 1951) Online elérhetőség
• Buvár Kund (ifjúsági regény, Budapest, 1951, 1956)
• A parasztgenerális (ifjúsági regény, Budapest, 1954) Online elérhetőség
• A hazai osztályharcok irodalma 1525-1660 (1955)
• Búvár Kund. Illusztrálta Kass János. (ifjúsági regény, 2. bővített kiadás, Budapest, 1956)
• Béni János útja. Illusztrálta Zórád Ernő. (ifjúsági regény, Budapest, 1958) Online elérhetőség
• Munkásélet és munkásmozgalom a magyar irodalomban, 1867-1871 (1959)
• A munkásügy irodalmunkban 1832-1907 (1961)
• Égő világ. Illusztrálta Boromisza Zsolt. (történelmi regény, Budapest, 1961) Online elérhetőség
• Orczy Lőrincz igazi arca (Világosság, 1961)
• A munkásügy irodalmunkban. 1832–1907. Tanulmányok. (Irodalomtörténeti füzetek. 34. Budapest, 1962)
• Pázmány Péter és a magyar irodalom (Világosság, 1963)
• Búvár Kund. Illusztrálta Szecskó Péter. (ifjúsági regény, Delfin Könyvek. 3. kiadás, Budapest, 1976, 4. kiadás, 1982)
• Búvár Kund (ifjúsági regény, Robinson. 5. kiadás: Budapest, 1992)
• Regényes históriák, históriás regények. 6. kiadás (Hajdúböszörmény, 2009)

Fordításai[szerkesztés]

• Janus Pannonius: A Duna mellől. Versek. (Budapest, 1940)
• Morus Tamás: Utopia (Budapest, 1941)
• II. Rákóczi Ferenc emlékezései és vallomásai. Szemelvények a Confessio peccatoris és a Mémoiresból. (Budapest, 1942)
• Bonfini: Mátyás király. Szemelvények. Összeállította, fordította. (Budapest, 1943)
• Defoe: Bob kapitány (ifjúsági regény, Budapest, 1943)
• Janus Pannonius: Itáliai évek. Versek. Pohárnok Zoltán fametszeteivel. (Budapest, 1943)
• Taurinus István: Paraszti háború. Hősköltemény Dózsa György harcáról, tettéről, haláláról. Címlapterv: Kardos Erzsébet. (Budapest, 1946, 2. kiadás: 1972)
• A magyar renaissance költői. Vál., ford. (Budapest, 1947)
• A fakó lovacska. Kazah népmesék. Fordította Balázs Bélával. Róna Emmy rajzaival. (Budapest, 1949, 2. kiadás: 1958)
• A magyar középkor költészete. Fordította, a bevezető tanulmányt írta. (Budapest, 1950)
• Bonfini: Mátyás király. Tíz könyv a magyar történetéből. Fordította. A bevezető tanulmányt Kardos Tibor írta. (Budapest, 1959)
• Képes Krónika. Kálti Márk krónikája a magyarok tetteiről. Fordította. A bevezető tanulmányt Kardos Tibor, a kísérő művészettörténeti tanulmányt Berkovits Ilona írta. (Budapest, 1959, 2. kiadás: 1978)
• Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája. Fordította. A bevezető tanulmányt Trencsényi-Waldapfel Imre írta. (Budapest, 1960)
• Balázs Béla: Lehetetlen emberek. Fordította Nyilas Verával. A bevezető tanulmányt Szabolcsi Miklós írta. (Budapest, 1965, 2. kiadás: 1984)
• Képes Krónika. Kálti Márk krónikája a magyarok tetteiről. Fordította. A művészettörténeti kísérő tanulmányt Csapodiné Gárdonyi Klára írta. (Budapest, 1971)
• Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája. Fordította. A bevezető tanulmányt Trencsényi-Waldapfel Imre írta, a színes grafikákat Füzesséryné Hoich Luca készítette. (Budapest, 1978)
• Képes Krónika a magyarok régi és legújabb tetteiről… Ford. Az utószót Tarján Tamás írta. (Budapest, 1993)
• A magyar középkor költészete. Ford. Az utószót Pompor Zoltán írta, illusztrálta Veres Dorottya. (Budapest, 2006)