kb. 2 perc olvasás
Bőrművesség, általános értelemben a kész bőr kézműipari feldolgozása, szorosabb értelemben a bőr megmunkálása díszítés céljából. Utóbbi szempontból a B. az iparművészet egyik ága. A kész bőrt festéssel, pácolással, domborítással, metszéssel, hímzéssel, égetéssel és intarziával lehet díszíteni. Ezeket a technikákat a Kelet, (Kína, Perzsia) ismertette meg Európával. Legkiválóbb művelői az arabok voltak, ők honosították meg a középkorban Spanyolországban a B. különböző fajait, innen terjedtek el, Velence közvetítésével, egész Európában. így fejlődött ki az olasz, francia és német B. A renaissance korában a domborított és festett bőrkárpitokat kedvelték; a bútorokon metszett és aranyozott díszítéseket alkalmaztak. Ez utóbbi technikát mutatják a bőrkötések is. Tág tér nyílt a B. számára a díszes hadi felszerelések terén, (nyergek, lószerszámok, stb.). A bőrművesség a modern iparművészeiben is nagy szerephez jutott, mappákat, tárcákat, kötéseket, stb. készítenek, főleg batikolva, domborítva, égetve.
Népművészet
A BŐr a magyar népművészetben is nagy szerepet játszik, lévén a nép egyik legősibb mesterkedése. A magyarság, mint állattenyésztő nép, korán megismerkedett a bőrkikészítés és feldolgozás módjaival; nyelvkincsünk tanúsága szerint a bőrmunkát már a honfoglalást megelőző időben ismerte. Maga a pásztor dolgozta fel az elhullott állatok bőrét s alakított belőle, saját használatára, szerszámfélét és ruhaneműt. Később parasztszűcsök, kontárok kezére került ő mesterség s faluhelyen itt-ott ezek űzik még ma is, bár évszázadokkal ezelőtt már céhes ipar sarjadt belőle, a nagyobb igényű falusi s főleg a városi lakosság szükségletének kielégítésére. Leginkább a birka bőre kerül felhasználásra, csak ritkábban a lóé és marháé. Utóbbiakból készül a bocskor s a zsákszerű tömlő, fiatal állat egészben lenyúzott bőréből, amellyel a facsutorát, kulacsot bevonják. Juhbőrből készül a pásztor ostora, bugyellárisa, kostökből alakított s gazdagon díszített dohányzacskója és erszénye; utóbbi rendesen együttjár az acéllal és bőrből való késtartó hüvellyel, ilyenkor készség a neve (szép példáit l. a 86. sz. képtáblán). E szerszámokat az övre akasztva viselik.
Öv
Az öv ma keskeny derékszíj. Régebben a nyereg és szerszáma is házilag készült. A bőrruha ma is maga szabta-varrta gúnyája a hortobágyi pásztornak. Részei: a hátibőr v. kacagány, mely voltaképpen egy egész, szárazon kitört juhbőr, melyet a juhász szőrével befelé fordítva vet hátára, úgy, hogy a mellső lábakkal nyakában, a hátsókkal derekán kötöz; össze; a mejjbőr (mellbőr) az előbbinek mellen viselt párja; a kettőnek összepárosításából alakított, jobboldalt később összevarrt ujjatlan bőrlajbi; a csüves, azaz bokáig érő, bőujjú és szőrével kifelé is, befelé is viselhető köpeny; a bőrkapca; a bőrnadrág; a sapka; a lábszárra tekert és szíjjal körülcsavart lábbőr. A pásztorokon kívül a parasztságnál is kedveltek a felsoroltaknál bonyolultabb szabású és díszesebb bőrruhák: a bunda és a suba, a bekecs és a ködmön. Bőrholmik összevarrásához a pásztor nem fonalat, hanem magakészítette, vékony szíjszalagot, másnéven hasi-t használ. Díszítésül ugyancsak a bőrből való pillangókat és sallangokat, a rátéteket, a szironyt és legfejlettebb fokon, a hímzést alkalmazzák. E díszítőmódok és díszítőelemek népművészetünk legrégibb megnyilatkozásai.